Ahogyan a földi bűn roncsolja az emberi társadalom szövetét és a világi igazságba vetett hitet, úgy az égi bűn roncsolja a spirituális társadalom szövetét és a végső igazságba vetett hitet.

Mentális betegségnek tekintjük a normákból való kiiratkozást, a társadalmi kereteknek, megállapodásoknak való nehézkes megfelelést. A beteg nem tud megfelelően működni, és annak következménye lesz. Következménye a megvetés, kiközösítés, egzisztenciális romlás, ami roncsolja az embert mind testileg mind spirituálisan. A legfontosabb következmény, amitől a legjobbak, sok megvalósított személy is retteg, a hírnév és becsület elvesztése, a nevetségessé válás, a közösségből való, megvetés kísérte kihullás. De akit az anyagi és egzisztenciális következmények nem érdekelnek többé, mert bátran vállalja azokat, és önmaga törvényeinek engedelmeskedik, annak a depresszió, a szégyen, a félelem többé nem betegség. A betegeket mi, a társadalom tanítottuk meg arra, hogy mi a betegség, mi alakítottuk ki neveléssel és szocializációval a betegségtudatot, mi mondtuk el nekik, mi kondicionáltuk őket arra, hogy tudják, mikor betegek. A társadalomba való szocializálás érthető, mert az emberek közössége nem működhetne szabályok nélkül, de a spirituális betegségtudat gyermekeinkbe építése már nem védhető ezekkel az elvekkel. Ha felébred benned a dukkha, és érzed, mint a Magasztos, hogy a világ nem tökéletes, akkor el kell döntened, hogy ki a beteg: te, vagy a világ.

A buddhista úton való elindulás így tulajdonképpen a betegségtudat kialakulása, a szamszárikus betegség felismerése, tehát a valódi betegség felismerése magadban és a világban, a tanult betegségtudat meghaladása, mely után megérted, hogy a külső és a belső világ jelenlegi formájában miért képtelen együttműködni.

Betegnek tekintjük, ha valaki nem, vagy csak részben tud alkalmazkodni a fennálló és részéről változtathatatlan társadalmi játékszabályokhoz. A szociopátia alkalmazkodási problémát jelent, azaz olyan személyt, aki a rendhez, elvárásokhoz, társadalmi szabályokhoz nehezen alkalmazkodik, azokat megszegi, vagy nem érzi magára nézve kötelezőnek. És nem csak a társadalomra veszélyes, erőszakos emberek tartoznak ide, hanem a szabályokat kerülő, áthágó, azokat máshogyan értelmező emberek is, tehát valamilyen mértékben, de minden újító, zseni, forradalmár és vallásalapító is deviáns. Deviáns az is, aki az Ösvényre lép. A bölcs gyakorló vagy hívő a társadalmi béke érdekében persze megadja a császárnak, ami a császáré, a nyugalmat óhajtja közösségében, elfogadást és időnként talán behódolást tanít, de mindezt leginkább tettekben, viselkedésben, tehát testben várja el másoktól és önmagától, mert lelkét vagy a túlvilágba helyezi és istenre bízza, vagy a világ látszat-természetét elfogadva a tanult szabályokon túli valódi igazságokat keres. A szentségre törekvő (mert ha nem törekszik rá, ugyan miért követi vallását?) nem töri meg szűkebb-tágabb közössége nyugalmát, mert tudja, hogy a bölcsesség vagy hit magja csak békés körülmények között, tápláló környezetben sarjad vetéssé, de a lelkében megtöri, felülírja, akár meg is veti a fennálló rendet, és így deviánsabb a szociopatánál, őrültebb egy pszichotikusnál, és a tömegessé váló belső lázadás felszínre törésével nagyobb társadalmi változást hozhat el, mintha a felvilágban forradalmat szított volna.

A szent óhatatlanul deviáns, ha testben nem is, de lélekben, így szociopata, bár békés, de a rendhez alkalmazkodást kerüli, és hétköznapi szemmel nézve őrült, beilleszthetetlen, tehát az elvárások fényében mentálisan betegnek tekinthető.

A szent önző is. Jézustól politikai forradalmat vártak, a zsidóságot uraló rómaiak kiűzését, de hamar szembesülniük kellett népe vezetőinek azzal, hogy az új próféta az embereket, így a rómaiakat felebarátjának érzi, és nem őket tekinti ellenségnek, hanem a szív bűneit, és a politikai vezetőket jelöli meg a nép ellenségeként. Nem is várhatott mást, minthogy egy politikai perben elítélik. A próféták és vallásalapítók tehát önzők abban az értelemben, hogy egyáltalán nem törődnek a szabályokon keresztül feléjük megnyilvánuló elvárásokkal, a többség akaratával sem, hanem milliók véleményével szemben képviselik elképzeléseiket és érvényesítik akaratukat. A szentekkel nem lehet és nem szokás vitatkozni; ők kinyilatkoztatnak. Persze jól is teszik; mi most csak azért állapítjuk meg mindezt, hogy felrajzoljuk a szentség és a társadalmi betegség összefüggését.

Újra a fókusz kérdése merül fel. A szamatha gyakorlója lehet zseni, sőt, megkockáztatom, hogy tökéletes is. Ha meditáció alatt értünk minden összpontosított cselekvést, és tárgynak nevezünk minden célt, akkor a cél lehet társadalmi, anyagi, lelki, testi. Tehát egy célra irányuló tökéletes meditációs összpontosítás az is, ha valaki olimpiai bajnok, egy gigacég vezetője, miniszterelnök, gazdag ember, testépítő sztár, tévés személyiség vagy akár csodálatos orvos, hitben gazdag, szegényeket segítő pap, háborús ápoló, zeneművész, megvilágosodott buddhista vagy szent akar lenni. A fókusz, azaz a cél elérése érdekében temérdek energiát, alázatot, hitet, időt áldoz, amihez kifinomítja, akár a tökéletességig csiszolja egyhegyűségét, aminek mesterévé is válhat. Lehet, hogy mindezekre nincs szüksége, mert született zseni. Ám ha az egyhegyűsége mesteri, de a fókusz nem a legnemesebb, akkor spirituálisan nem termi meg eredményét, a vipasszanát, tehát a belátást, a dolgok színről-színre látását. Ez most szemtelenségnek fog tűnni, de ide kell írnom: Jézus a mettát, a szeretetet tökéletesen hirdette, példát adott belőle, csodálatosan mutatta meg a földi élet hiábavalóságát, de sajnos választ adott a legfontosabb kérdésre, egy alátámaszthatatlan és bizonyíthatatlan, senki által nem tapasztalt ígéretet adott a földi szenvedést váltó, azt utólag értelmessé tévő túlvilágról. Így e kis zavar miatt követői a mai napig nem tudnak számot adni a kinyilatkoztatás valóságáról, és Jézus üzenetét megvalósítani sem igazán tudták, hiszen a kereszténységen alapuló világrész teljes múltja nem más, mint háborúk, igazságtalanságok, gyötrelmek, egyenlőtlenségek és szadista vezetők története.

A szent kívül áll a társadalmon, és szükségszerűen kívül áll a vallásán. Ha nem igazodik a társadalom rendjéhez, akkor nem igazodhat a vallása rendjéhez sem. Így paradox módon mi, betegek látjuk a szentet, a tökéletes egészség megtestesítőjét betegnek.

Mi mind betegek vagyunk, az „én” betegei: magunkból kiindulva érzünk és alkotunk véleményt, döntünk és ítélünk, és ez által keserítjük meg a magunk és a körülöttünk lévők életét. Így teremtjük a dukkhát. Az igazi szent olyan, mint a Buddha: egy orvos, aki a betegséget meggyógyítani jött, aki elhozta a gyógyszert, a Dharmát. Amíg betegek vagyunk, addig sem a szentek, de maga az Isten sem segíthet rajtunk, mert az spirituális képtelenség. A betegség az avidjá, a nemtudás, a dolgok nem ismerete. Aki tud, aki birtokolja a vidját, a tudást, az ismeri a dolgokat, az látja a világ és a többi lény működését, sorsát, és benne, csak benne képes kinyílni a mettá, a szeretet, a szentség. Gyógyuljunk, Barátaim, figyeljünk, szelídüljünk, hogy szívünkben kinyílhasson, mint a lótusz, a szentség, mert vagy szentek vagyunk, vagy betegek.