Az előző bejegyzésben tárgyaltuk, hogy miben tér el a buddhista megismerési folyamat a hagyományostól. Most arról szeretnék beszélni, hogy milyen következményei vannak a kétféle hozzáállásnak.

A hagyományos megismeréshez ragaszkodó ember nehezebben gyakorol, ha a buddhizmusra adja a fejét, és lassabban halad. Ennek oka, hogy hajlamosabb a tartalomra figyelni, és nem a tárgyra vagy a felbukkanó jelenségre. A buddhista meditációs gyakorlatok, mint pl. a satipatthána, a testi, szellemi, tudati érzetek jelenléte, megtörténése felett való szemlélődést ajánlják. Ezeket az éntől elvonatkoztatva kell vizsgálni, nem kötődve hozzájuk, és nem magunkra vonatkoztatva őket. A kezdő gyakorlónak ez nehezen megy, mert hozzászokott az analizáláshoz, a magához és ismereteihez való viszonyításhoz. Összekeveri a meditációt az elemzéssel, a pszichoanalízissel, saját élményeit, emlékeit, fejlődését, lelkét keresi bennük, és így azt is találja meg a világban. Mindent magához viszonyít, még akkor is, ha meg van győződve pártatlanságáról, mert az élménye az ő élményévé, megismerése az ő megismerésévé, és így minden bölcsessége az ő bölcsességévé válik, és így nem találja az Ösvényt.

A hagyományos megismerés előtt a közép örökre zárva marad (a középről többek között: 27. bejegyzés). Az ego célja a szélsőségekben tartás, és ezért figyelme, és az általa felépített világ is a középből, a nyugalomból kifelé tart, szétszóródik. A szélsőségek a szellem számára vonzóak, energia van bennük, tereikben dúl a harc, erők csapnak össze, ott történik meg az élet. Lényünk, személyiségünk, a kis-tudatunk, mind eme ködlények erejüket a perifériából nyerik, ahol az élet oly hevesen lüktet, hogy testet ölt, és valóságnak tűnik. Az érzelmek, a gondolataink, szívünk és eszünk bűvöletei a középponton kívül keringenek egymásba fonódva, zajosan, acsarkodva. Rángatja őket a vágy, a harag és a tompaság, a gyökérokok (20-25. bejegyzés). A szétszóródott, magát érdekesnek, színesnek mutató világ zavaros, elaprózódott és töredékes. Azt ígéri, hogy lehetőségünk van kiegészíteni, tökéletessé varázsolni, ha az ént megerősítjük, felnagyítjuk. A média, a reklámok, a cégek, a közélet, a család, a megélhetési verseny, az egész lüktető világ mind érdekelt abban, hogy ne legyen időnk magunkra, ne legyen időnk megállni. Ingerekkel bombáz, érzelmekbe hajszol, állásfoglalásra kényszerít; hamisan fest, hamisan beszél. Nincs kit hibáztatni, ezt a világot a mi tudatunk építette, esszük, amit főztünk. Aztán a rohanás közben, mikor a baj, a betegség, a szükség megállásra kényszerít, vagy az igazságot keresve, vagy veszteséget, csalódást elszenvedve, vagy az út végén, a halál csendjében, mikor minden szenvedélyünket és tervünket lerakjuk és a semmibe dobjuk, nem tudunk mit kezdeni az üresség élményével.

A buddhista út más. A meditáció során kutatási területünk az általános, a mindenre vonatkozó, a mindenhol ott lévő. Megfigyelésünk fókuszában a jelenségek és a dolgok lényege áll, függetlenül a ránk vagy bármi másra gyakorolt hatásuktól. Fogalmazhatnánk úgy, hogy mindez túlmutat az egyénin, de pontosabb, ha az egyénit és a közöst is magában foglaló, a középből ki nem mozduló valóságnak hívjuk. Tehát nem a közöst keressük, ami bár az egyéninél nagyobb perspektívát nyújt, de mégis csak személyes, akkor is, ha az a személy már hatalmas, és az egyén feloldódott benne. És még tovább: az általános még csak nem is az istenit jelenti, ami bár lehet az abszolúttal egyenértékű, a személy teljes feloldódását feltételezi, de az abszolútum felmutatása is megállapít egy univerzális személyt, és azt teszi a vizsgálat tárgyává.

Az egyik alapvető buddhista meditáció, a satipatthána általános szemlélődésre hív. Nem vizsgálja a jelenségek okát, működésük módját, nem analizál, nem szedi szét őket, nem merül el részleteikben, hanem tiszta bölcsességgel figyel. A megfigyelés során végig szem előtt tartja a három jellegzetességet (28-30. bejegyzés), a mulandóságot, a dukkhát, az éntelenséget.

Mindig emlékezik a legalapvetőbb tanításra:
„szabbé szankhárá aniccsá, szabbé dhammá anattá
minden összetett jelenség mulandó, minden dolog éntelen”

Majd elengedi a megfigyelést is, vele együtt a megfigyelőt, és egész lénye figyelemmé változik, mely egyszerre képes érzékelni a testet, a tudatot, a jelenségeket, és az egész világot belülről vagy kívülről, vagy belülről és kívülről egyszerre.

A buddhista figyelem nem elemez, nem kutat, nem érdeklik a részletek, hanem az általánost, a jelenség természetét, a jelenség valóságát éri tetten. Itt és most. Így a valóság, miután felfedték, felhagy a további színleléssel, megmutatja addig leplezett milyenségét. Jelenségek a test és a lélek, az érzések, a tudat, és a dhammák is. A gyakorló ne magát keresse a jelenségekben, és ne a jelenségeket magában, hanem a három jellegzetesség figyelembe vétele mellett csak a jelenségek valóságát szemlélje.

A hétköznapi módon megismerő ember élménye önmaga felfedezése a világban, a történésekben, a folyamatokban. A mi élményünk legyen a világ, a történések, a folyamatok igaz természetének felfedezése, ami csak önmagunk látszatának belátása után lehetséges. A valódi felismerés végtelen boldogságot okoz. A bölcsesség ugyanis, bármit hallottál róla eddig szürke, poros tudósemberektől, dolgos mérnököktől, gyakorlott szakemberektől, valójában csodálatos állapot.