Keresztes Szent János ezt mondja: „Tehát föltétlenül szükséges, hogy az emlékezet lemondjon egész eszmetartalmáról, ha Istennel egyesülni akar. Mert ez az egyesülés csak akkor történhetik meg, ha megtörtént az elválás minden olyasmitől, ami nem Isten.”

Miért? Mert „az ördög az emlékezet természetes benyomásai révén nagy hatást gyakorol a lélekre.”

Mint mond a Buddha arra, hogy történjen meg az elválás mindentől, ami nem Isten? Azt, hogy rendben, de történjen meg az elválás mindattól is, ami Isten, ami ördög, majd történjen meg az elválás az elválás gondolatától és az elválni készülő személytől, az „én”-től.

Mivel az emlékezet is figyelem, a múltbéli figyelemtárgyak figyelemmel való felidézése, ezért az emlékezeten keresztüli megkísértetés, megrontás is tulajdonképpen a figyelmen keresztüli kísértés. Minden megrontás végül figyelmen keresztüli megrontás. Amire a tudat (csitta) irányul, abban ébred fel a tudattalanság sötét pillanataiból, abban születik meg egy pillanatra. Ezt az eredendően tiszta és üres ráirányulást aztán megszínezik a tudattényezők (csétaszikák), és a tudat tisztaságát elhomályosítják; a pillanat észlelése, és így a tudat már emlékkel, vággyal, szenvvel, akarattal szennyezett. A figyelem minden pillanata ilyen, és e pillanatok és a közöttük lévő tudattalan, halott szakaszok füzére az élet. Ezért senki, soha, egyetlen pillanatra sem volt tudatos, az csak a buddhák kiváltsága. A buddha állapot nem más, mint a teljes és tiszta tudatosság. Így értendő az időn és téren kívülre kerülés.

Mivel az emlékezet is figyelem, ezért az is tudattényezőkkel szennyezett tudat. Ahová, amire figyelünk, azok vagyunk. Figyelmünk megalkotja számunkra a figyelem tárgyát, a tárgy pedig megalkot figyelmünkön keresztül minket. A kísértő, az ördög mi magunk vagyunk. Az ördög a megszemélyesített „én”.

Soha, egyikőnk sem, egyetlen pillanatra sem volt még tökéletesen tudatos. A tudatunk működését úgy tudjuk elképzelni, mint amikor egy hagyományos, filmszalagra készített filmet nézünk a moziban. A klasszikus moziszalag fényképek sorozata, melyek között szünetek, fekete ürességek, ebben az értelemben „semmik” vannak. Mivel a képeket gyorsan húzzák el a szemünk előtt, nem érzékeljük a közöttük lévő ürességeket, és a filmet folyamatosnak látjuk. A mozi vetítőgépében egy nagyon gyorsan mozgó retesz található. Ez a retesz a filmszalag minden képe előtt felemelkedik, átengedi a fényt a szalagon, és a kép a mozivászonra vetül. Aztán ahogyan a gép odébb húzza a szalagot, ez a retesz a másodperc töredékére bezár, eltakarja a képek közötti sötét szakaszt, majd mikor a következő kép a fényforrás elé kerül, egy pillanatra ismét kiold. Így tovább, halkan kattogva, pillanatokra felfedi a képeket a fény előtt, majd eltakarja a képek közötti szakaszokat, a nézők pedig élvezik a számukra megszakítás nélkül áramló történetet. A tudat működése is ilyen: egy-egy pillanatra felébred, mikor figyelmét, a saját „fényét” ráveti egy érzéktárgyra. Figyelme üres, de a tudattényezők, aktuális hangulatai, érzései, egész élete során felépített személyiségének éppen felszínre került darabja megszínezi azt, ezáltal figyelmének tárgyát valamilyennek érzékeli. Az érzékelés minősége mindezek miatt sokkal inkább beszél róla, mint az érzéktárgyról, de ezt a tudat nem ismeri fel, ahogyan a film nézője sem képes leválasztani önmagáról a látott történetet. Aztán a figyelem a következő érzéktárgyra úszik, és a két észlelés között becsukódik, ahogyan a mozigép retesze elzárja előlünk a sötét szakaszokat. Ezen üres szakaszokban a figyelem nem érzékel, tehát a tudat nem érzékel, vagyis a tudat… éppen nem tudatos, az „én” számára nincs, vagyis az „én” számára halott. Amikor az „én” nem érzékel, akkor halott. A figyelem felébredése, megtapadása egy tárgyon pillanatonként éleszti fel, teremti újra a tudatot, a szemlélőt, a lényt.

Mikor a tudat nem figyel kifelé, akkor emlékezik, befelé figyel. Álmodik, gondolkodik, meditál, imádkozik, képzeleg, ebből a szempontból mindegy, mert ez is figyelem. A tudat figyelmének iránya nem változtat működésén, vagyis felébred, visszazuhan a sötétbe, újra ébred, aszerint, hogy figyel, vagy éppen figyelmet helyez át. Úgy is mondhatjuk, hogy él, meghal, újraéled, aszerint, hogy figyel, vagy figyelmét éppen átirányítja egy új érzéktárgyra. Mivel az áthelyezés a pillanat töredéke alatt történik, éppen úgy nem érzékeli folyamatos halálait és újjászületéseit, ahogyan a mozifilm nézője sem észleli a filmszalag képeinek és a közöttük lévő ürességeknek a sorozatát.

Természetesen a lény nem hal meg pillanatonként, ahogyan a tudata sem. De az érzékelés a sötét átmenetekben üres, az érzékelés, az „én” szempontjából ez a semmi, ez a halál. A létezés és a tudat megszakítatlan, de az általunk ismert tudatos, fényes, érzékelt élet szakadozott. Apró megszakadásai a pillanataink közötti ürességek, nagyobb hiányai a tudattalan alvás időszakai, végsőnek érzett megszűnése pedig a testi halálunk. A halál, ha ezt a gondolatot tovább vezetjük, a nem érzékelt tudatosság. Mi most még csak az „én” szempontjából vagyunk képesek az életet és halált érzékelni, ezért az érzékelt tudatosságot életnek, a nem érzékelt tudatosságot halálnak tekintjük.

A buddha állapot nem más, mint a teljes és tiszta tudatosság. Minden pillanatban, tehát a pillanat és idő fogalmán túllépve, mindenhol, tehát a hely és tér fogalmán túllépve, állandó, megszakítatlan, fogalmakon és érzékelésen túli ragyogó tudatosság. Üresség nélküli folyamatos fény. Több ez, mint a megvilágosodás és az örök élet.