Sokat beszéltünk már a létezés három törvényéről, ismérvéről (mulandóság – aniccsa; nem-én – anattá; kizökkentség, szenvedés – dukkha). Most a véges körülmények közül lépjünk ki, és nézzük meg, hogyan határozzák meg valódi hazánkat, a végtelent.

A dolgok és jelenségek egyszerre és mindenhol jelen vannak. Az időtlenség lényege, hogy a múlt, a jelen és a jövő összes pillanata egyszerre történik mindig és folyamatosan. A végtelenség lényege nem a végtelen nagy tér, hanem a minden egyszerre mindenhol való jelenlévősége. Ha létezne kijelölhető pont vagy pillanat, akkor megdermedne a világ; akkor nem múlna el semmi, nem szenvedne semmi, még neve is lehetne, de nem élne. Az időtlen és a végtelen nem hosszúság vagy tágasság, nem mérték vagy mennyiség, de még csak nem is minőség. Az emberi elme ezt képtelen befogadni. A multipotencialitás előtt az isten is lenyűgözve áll. A végtelen nem kifejezhetetlenül sok, hanem az összes létezett, létező és ezután létezésre jutó idő és tér egyszerre; minden dharma és azok összes kapcsolódása. A végtelen nem irányok mentén határtalan, nem kiterjedés nélküli, benne az irányok és a kiterjedések, a dimenziók is végtelenek. Ez az öröklét, ez a mulandóság törvényének mélysége, az örök változás törvénye a végtelenben.

Sosem veszhet el semmi, de az egyszerre zajló összes pillanat, az egyszerre jelenlévő összes hely végtelenségében mégsem nevezhető meg semmi, mert semmi sem rendelkezik tulajdonságokkal. Ha minden időpillanat állandóan és egyszerre jelen van minden másik pillanatban, ha az egymásba folyó, gabalyodó végtelen tér minden darabja egyszerre jelen van mindenhol, akkor semmi sincs semmikor és semmi sincs sehol. Ez az éntelenség, az önvaló-hiány törvényének mélysége, az örök semmi és az örök minden törvénye a végtelenben.

Az élet e lehetőségek között jelent meg, mert máshol nem lehetséges, hiszen ez a végtelen. Nincs cél, sem fejlődés vagy építkezés a végtelenben, de az élet mégis egy vonalat teremt, amin az általa magasabbnak tartott felé halad folyamatosan, állandóan vissza-vissza hullva, mint Sziszüphosz. Mikor a maga alkotta világban felfelé tart, akkor élőnek látja magát, mikor lefelé zuhan, akkor halottnak érzékeli magát. Kijelöl a végtelen időben és térben egy vonalat, mértékeket állít mellé, érvényeket határoz meg, múlandó dolgokat alkot és őrzi őket, ezeknek nevet ad, így ént teremt beléjük, de elporladnak alkotásai, ezért szenved. Ez a kizökkentség, a félelem, a haláltól, a végtelentől való rettegés törvényének mélysége, a dukkha törvénye a végtelenben.