Kicsit félve, kicsit óvatosan lesöpröm magamról véleményeim. Ahová most kerültem, ahová most keveredtem, az a hely talán nem tűri, talán nem szereti, talán nem tolerálja, talán nem jutalmazza meg véleményem. Visszavonulnék, de van bennem valami frusztráltság, valami formálódó ellenállás, dehogy, nem olyan igazi, csak amolyan hányingerszerű. Talán nem örülnének neki. Kérdeztem befelé az őröket, azokat a nagy, erős lényeket a kapuban, hogy mit szeret az úr, minek örül, hátha meg tudnék felelni neki. Nem segítettek, nem mondtak semmit, ezért most magam vagyok formálódó véleményemmel, a gyomromból kifelé kívánkozó ellenszenvemmel. Félek, nem tudom meggátolni kitörését. Félek, ez már ide fog ömleni.

Értem döntéseik. Értem gondolataik. Értem indulataik. De nekem is vannak, és hát mit tegyek, nem egyezünk, a lét alapvető kérdéseiben még talán, a zabálás, a szerzés, a halmozás indulataiban még talán, és nem lehet egy szavam sem, mert én is zabálok, szerzek és akarok, de… a csontjaim, a húsom, az elmém, a szívem, azok valahogy mégis omlanának ki a beleim tartalmával együtt, rájuk, mindre. Most vagy a gyengeségem az erőm, vagy az erőm a gyengeségem, az is lehet, hogy rosszul gondolom, de most őszintén: én nem gondolhatom rosszul? Csak ti? Csak ti, akiket azért akartunk, hogy jobban tudjátok?

Mikor a világ a feje tetejére áll, mikor a rossz jónak tetteti magát, mikor a jó elveszti hitét önmagában, mikor az igazság már csak a hazugság mindent átszövő rendszerének egy darabja, mikor a valóság és a szellem együtt süllyed évszázadok hitével együtt a mélybe, mikor a szar felzubog a rendszer alapjainak résein, mikor az eresztékek recsegnek, és a gerinc a renddel együtt roppan meg, akkor indulatunk összegyűl a gyomorban, a szívben, mit tegyünk. Adom, amit tudok, elveszem, ami elém hull, görnyedő izom-csont vázam hosszú, reszketeg karmaival maga felé kaparja a maradékot. Fázó, vézna kreatúrám mocskos, vékony bőréhez szorítja az utolsó morzsákat. Koponyámban csak izzó, haragvó szemeim fénylenek, a megtört test alig őrzi megalkuvó, ocsmány lelkemet. Ez maradt.

Nem okádhatom ki, ami még a gyomromban maradt, mert lehet, hogy már csak ez tart életben. Körmeimmel vonszolom magam az elhullottak testén keresztül, el a zuhogó végzet elől, el a sötétedő égbolt alatt, valami átmeneti menedék felé. Mindig, mikor nem magamról fejtem le a húst, akkor másokról szakítom le. Minden falat, amit nem magamból tépek ki, mások testéből származik. Itt nincs más lehetőség, ez egy ilyen hely. Háború dúlt itt mindig, békében is, zabálás és szarás építette országainkat, vérben és mocsokban születtünk. Az áldott fény harcmezőket borított be, az éj szelídsége tetemeket rejtett.

A véleményem engem sem érdekel. De a tiétek sem érdekel senkit. Kúszunk együtt a sárban, vérben, rothadásban, és szétporló értelmünk építi a jövőt. A Kerék fordul, újjászületünk, elveszünk, megtaláljuk magunkat, örülünk, majd elrohadunk. Van véleményem, amolyan hányingerszerű. Van hitem, csak kissé röhejes. Van életem, de majd elhagy, és fogalmam sincs semmiről. Csak remélem, hogy az időtlen a karjaiba ölel, az örök bennem talál otthonra, és a végtelen pokol nem rám vár. De most őszintén: amíg csak egyikőtökre is a pokol vár, addig hogyan remélhetnék bármit is? Hát nem vagyunk mi mindörökre, reménytelenül, változtathatatlanul egymáshoz kötve?