Az előző bejegyzésben felsoroltuk a választható meditációs tárgyakat. Ha gyakorolni szeretnénk, és kezdők vagyunk, akkor tárgynak a légzést ajánlom, de bátran lehet választani bármi mást, ami illik a személyiségünkhöz.

A samatha útjának a lényege az egyhegyűség (ékagratá) megvalósítása, amit hétköznapi értelemben koncentrációnak hívhatunk. Természetesen egészen más a célunk, mint a köznapi koncentrációval, amit valamely hasznos eredmény, előny érdekében, jellemzően az akarat és a testi, lelki erő megfeszítésével szokás elérni. Az egyhegyűség „eredményét” nem válthatjuk pénzre, befolyásra, egzisztenciális haladásra, ahogyan a jóga ”eredményei” sem a fiatalság, boldogság és a jó egészség voltak eredetileg.

A samatha jelentése „nyugalomban lenni” vagy a „nyugalom helye”, plasztikusabban „nyugodt időzés”. Maga a samatha tehát egy állapot, de ez nem a gyakorlat, mert a samatha módszere az egyhegyűség gyakorlata.

Az egyhegyűség elérése nem öncél, és nem végcél. Nem azért akarjuk megvalósítani, hogy teljes lelki és szellemi összeszedettségünk állapotában képességeket (sziddhiket) szerezzünk, melyek hadbafogásával majd előnyöket érünk el a világi vagy a spirituális életben. Nem guruk, nem tanítók, és nem is mesteri szinten koncentráló sikeremberek akarunk lenni, sőt, ezekkel a célokkal az elménkben nem is haladhatunk messzire a gyakorlásban. Az egyhegyűség műveléséhez is alázattal kell közelítenünk, és tudnunk kell, hogy semmi más, csak egy gyakorlat, ami egy lépéssel közelebb vihet minket az ellobbanáshoz.

A samatha a jelenlét, mely fogalommal oly sokszor találkozhatunk mostanában. Általában csalók és kóklerek veszik a szájukra ezt a szent fogalmat, de valójában kevesen tudják, hogy mit jelent, és még kevesebben tudják elérni. A célban semmi misztikus nincs: a megvalósított jelenlétet minden tevékenységünkben meg kellene élni, a leghétköznapibbakban is: az evésben, az alvásban, a székelésben, a gondolatokban, az időben. A zen szerint a tökéletes mester ismérve, hogy akkor eszik, amikor éhes, és akkor alszik, amikor álmos; ennyi, több tudásra nincs szüksége. A jelenlét a teljes bentlét, a tökéletes közép, a megérkezettség, de nem a megvilágosodás, mert mint később majd látjuk, a samatha még a kettősség birodalmában hat. Kettősségben, de már a helyén, a tiszta ottlétben, mindig a helyén, mindig ott, ahol lennie kell.

A mai világ nem kedvez ennek, bár igazán egyik sem kedvezett neki, de manapság ez a hatás különösen erős. Az életmódunk, a munkánk, a médiák, a reklámok, a lehetőségek, de a szabadidő, a szórakozás és a család, a szeretet megélése is szétszórtságra ösztönöz, szétszórtságban telik. A világ szétszórja a figyelmünket, és lehetetlenné teszi az összpontosítást, így az elmélyedést, a valódi megismerést is. Lehetetlenné teszi a jelenlétet, mert amint valahová megérkezünk, a vágyainkat máris kifelé, egy új cél felé fordítja, legyen az a cél bármilyen banális vagy magasztos. Fogyasztónak, polgárnak, munkavállalónak, hiteltörlesztőnek, szavazónak, de családtagnak is alkalmasabb, akinek a figyelme nem szilárdul meg valamely nemes célon, és nem vonja ki magát tanult társadalmi kötelezettségei alól. A figyelem összpontosítását az akadályok is nehezítik, jelen esetben leginkább az aggodalom és a nyugtalanság, ami a modern, fejlett élet velejárója. Így fizetünk a jólétért, úgy is mondhatnánk, hogy a jóllétünket áldozzuk fel a jólétért. A ma embere nem tud ellazulni, és amikor erre törekszik, mert pihen, nyaral vagy kikapcsolódik, csak egy másik feszültségbe lép, és mikor azt kérik, hogy „lazulj el”, nem is sejtik, milyen csodálatos, kevesek által megvalósítható, buddhai csodát kérnek tőlünk.

A tudaton folyamatosan információk áramlanak át, amik túlnyomó többsége teljesen felesleges. Az elme ezeket eleve szűri, mint már többször tárgyaltuk, és csak azokat engedi a felszínre tudatosulni, amelyek szerinte hasznosak. Gondolhatnánk, hogy a világi zűrzavarból való kivonulás, a kevesebb információ, a természetes életmód megoldás a figyelemzavar problémájára, mert egy mezei munka, egy egyszerűbb élet, egy elvonulás során a figyelmünk nem szóródik annyira szét, de az összpontosítás ez esetekben gyakran csak bambulássá, tompultsággá válik. Az információözön és a hazug élet korlátozása még nem hozza el az egyhegyűséget, mert az elme gyakorlata és működési sémái változatlanok maradnak. A nagyváros káosza és az elvonultság csendje is még világi figyelem.

A világi figyelem, természetéből adódóan, tárgyról-tárgyra ugrál, ezért elmosódott fókuszai között nincs kapcsolat. Ez nem baj, nagyon hasznos evolúciós eredmény, mert az élet veszélyei, a megszerezhető zsákmányok, és a velünk kapcsolatban álló többi ember, mint a figyelem fókuszai között gyorsan tudunk váltani, és megosztani a figyelmünket, így a túlélés biztosított. Persze a figyelem megosztása nem valóságos, mert az ember a látszat ellenére nem tud többfelé figyelni, nem képes a multitaskingra, csak rendkívül gyorsan képes váltogatni tárgyai között. Ezzel az ugráló figyelemmel fordulunk aztán természetesen az érzelmi és spirituális életünkhöz is, ami viszont már akadályoz a haladásban és a mély megértésben. Az egyhegyűség gyakorlata edzi a figyelmet és lenyugtatja, ugyanis a samathához vezető figyelem, mielőtt összpontosulna, pásztázó jellegű: a fókuszt is mélyíti adott ponton, és a tárgyak közötti váltásnál sem kapcsol ki, hanem a két tárgy közötti átmenetben is éber. A pásztázó figyelem lehetővé teszi a külső tárgy, a belső tárgy (vizualizáció) és a tárgy nélküli, folyamatokra végzett szemlélődést is.

Csábító gondolat azt feltételezni, hogy az intellektuális belátás, az előzőek megértése elegendő, de ez nem igaz: a sok gyakorlás nem váltható ki megértéssel. Az érzéki vágy és a létszomj csak a samatha állapotában győzhető le, a puszta értelem ide kevés, ugyanis a samatha végső célja a vágy és a szomj alapjának megtörése.

A vágy és szomj alapja pedig öt érzelem: vágy, harag, kétely, féltékenység, gőg. Az öt alapérzelem azért uralkodhat rajtunk, mert abból a tévedésből indulunk ki, hogy a világ kettős: elkülönül az énemre, és minden másra, ami a nem-én, és e két fél között viszony van. A vágy vonz a nem-én felé, a harag eltávolít tőle, a féltékenység alárendel, a gőg föléemel, a kétely pedig kering a nem-én körül.

Ezeket a szenvedélyeket (klésákat) a saját fegyverükkel győzzük le, ugyanis a samatha is kettősséget alkalmaz, csak a korábbi tisztátalan helyett tisztát. A tudat a samatha állapotában, bár elismeri, de nem vonódik be a kettős kapcsolatba: nem az én és a nem-én viszonyát látja, hanem a tisztán, éberen szemlélő tudat és a tudat tapasztalatának viszonylatát szemléli. Bár elkülöníti magától a nem-ént, mert még nem elég erős a kettősségek látszatának átlépéséhez, de azt a saját tapasztalatának látja. Fontos, hogy ebben az állapotban könnyű átbillenni a gőg vagy a téboly, az én meghasadásának oldalára. Az ember hiheti, hogy ő teremtette a nem-ént, és gőggel szemlélheti a teremtményét, magát pedig teremtőnek láthatja. Vezető nélkül a téboly vagy személyiségzavar is megkörnyékezheti a gyakorlót, mert a világ objektivitását szó szerint látszatnak ítélheti, kizárólag szubjektumnak, és az én valóságának meglátása helyett inkább megerősíti annak képzetét. Tanító nélkül samathát gyakorolni csak erős és stabil embereknek ajánlott.

Tehát a samatha még kettősségekben tapasztal, de a tisztátalan helyett már tiszta kettősségeket lát. Gyakorlás közben, bár ez nem szándékos, de mégis csak megszűnik a kettősség, mert a tudat ráeszmél, hogy amit szemlél, az önmaga, azaz önmaga valós, tiszta lényege. Már beszéltünk róla, hogy nincs semmi a tudaton kívül, mert amire rágondolunk, az azonnal a tudaton belülre kerül. Semmit nem lehetséges a tudaton kívül hagyni, ezért amikor a tudat a nem-tudatot szemléli, akkor is önmagát szemléli; ez a nagy titok.

Az egyhegyűség elvezet a samatha állapotába: megszűnik az észlelések áramlása a belső és a külső, az én és a nem-én között, de fontos, hogy a dolgok nem belsővé válnak, tehát nem énné válnak, mert az az én téves felerősítését jelentené. Nem énné válnak, hanem tudattá, egyszerűen csak tudattá.

A test mindezt követi a samatha meditáció során, a működései lelassulnak, lenyugodnak, szinte leállnak, és nem vonják el a figyelmet a gyakorlás elöl. A szétszórtság, a vibrálás, a megosztottság állapotából a nyugalom állapotába való átmenetet először a testnek kell megvalósítania, azt követi a tudat. Betegen, rossz testtartásban, feszülő izmokkal nem lehetséges a nyugalom.

A samatha nyugalma, az egyhegyűség a teljes ellazultságot jelenti. A samatha megvalósítása az a teljes ellazultság, ami alapfeltétele a középút, a középső állapot, a szűk ösvény megtalálásának, ami nélkül a felébredés nem lehetséges. Az ellazultságot akadályozza az öt alapérzelem, az akadályok, az ítélkezés, sőt, még az ellazultság megvalósításának megállapítása is, hiszen a név és forma megnevezése újra kettészakítja a tudat által észlelt világot. Az ellazultság következménye tehát a középre kerülés, a teljes kiegyensúlyozottság, ami természetesen sokkal többet jelent, mint a hétköznapi értelemben vett egyensúly. Hétköznapi értelemben az egyensúly az ellentétes, feszítő és szaggató szenvek egyensúlyba kerülése, mely csak erővel fenntartható, de a samatha egyensúlya nem ilyen, hanem harmónia, a feszítő szenvek elnyugvása. Ezt a nyugalmat itt még nem belátással érjük el, mert az majd a vipassana gyakorlatok révén következhet be.

A samathában megjelenik a tiszta fény, az értelem valóban és tisztán tapasztalja a világ kettősség mivoltát, és ez a tiszta fény fogja majd elősegíteni a vipassanát, a tökéletes látást.

Az ellazulás, elnyugvás velejárója az elengedés. Először a negatív, ártó gondolatokat, érzéseket engedjük el, de aztán el kell engedni a jónak ítélteket is, mert, mint már sokszor tárgyaltuk, a jó és a rossz is köt.