A Buddha a Négy Nemes Igazságban határozta meg felismerése és a létezés lényegét. Fontos a jelző, miszerint ezek az igazságok nemesek. Az életben sok és sokféle igazsággal találkozhatunk, amik különböző helyzetekben, nézőpontokból szemlélve, adott viszonyok között, azaz valamiktől való függésben igazak. Ezek más helyzetekben aztán nem igazak. Az ilyen igazságok esetében állandóan vizsgálni kell a körülményeket, mérlegelni kell őket, aztán egy nézőpontból ítéletet hozni, tudva azt, hogy a nézőpontok koronként és helyzetenként változóak, és így az igazságok értékelése is viszonylagos. Viszont a Buddha igazságai nemesek, tehát minden esetben, minden nézőpontból igazak, megállnak, kikezdhetetlenek és meghaladhatatlanok.

A Négy Nemes Igazság megjelöli és kimondja az élet lényegét, de állításaiból nem következik ítélet. Elfogadásuk vagy elutasításuk nem méri meg az értékelőt. Tökéletesek és áttetszően tiszták, mint egy kristály. Otthonod oltárára, szíved legszentebb pontjába helyezheted, de a sárba, állatok piszkába is vetheted, mindenhol tiszta és csillogó marad. Ha hallottál róluk és megértetted őket, akkor abból a szempontból bajban vagy, hogy többé nem védekezhetsz tudatlansággal. Persze az Igazságok nem fognak megítélni és bántani téged, de tudni fogod, hogy merre található a válasz, a kivezető ajtó, és magad ítéled meg magad, ha nem törekszel a szabadulásra. A Négy Nemes Igazság van, mindig is volt, nem függ semmitől, nem koptatja el az idő, a teremtett világ közepén és szélein is mindig igazak lesznek. Ahogyan a Buddha megállapította megvilágosodásakor: amire rájöttem, az jó az elején, jó a közepén, és jó a végén. Tehát jó, amikor megállapítjuk vagy találkozunk vele, kompromisszum-mentesen jó, amikor műveljük, és tökéletes, amikor meghozza a gyümölcsét. Ez a világon másról nem mondható el.

Nem leszel kárhozott, ha nem műveled az igazságokat az életedben, és nem kerülsz a mennybe, ha velük kelsz és fekszel. Ha megvalósítod őket önmagadban, akkor úgy fogod látni a dolgokat, ahogyan azok vannak, középre kerülsz, nyugalmat lelsz, és eltűnik belőled a mindent elfedő nemtudás.

A nemtudásról még sokat fogunk beszélni. A nirvána az, ahol nincs nemtudás és nincs szenvedés. A nemtudás elérése a legfontosabb, ennek elhagyásából már következik a szenvedés megszűnése. Ezért a nemtudás felül közelítjük meg a lét problémáját. Viszont ahhoz, hogy ezt értsük, először a szenvedésről, mint a világ legalapvetőbb tényéről kell beszélnünk. A fogalmát a következő bejegyzésben pontosítjuk, itt most arról írok, hogy miért kell vele foglalkoznunk.

Innentől kerülni fogom a szenvedés szót, mert nem fejezi ki az Első Nemes Igazság, a dukkha (szanszkrit) lényegét. Igazából egyetlen szó sem fejezi ki azt, ezért hosszas körüljárása elkerülhetetlen, és talán a leglényegesebb feladata annak, aki meg akarja érteni a buddhizmust. A továbbiakban tehát már csak dukkhaként fogom említeni.

Az érző lények öntudatlanul is az Első Nemes Igazság, a dukkha gyökerét keresik. Meghatározni beláthatóan túl nagy vállalás, mert az érző lények szenvedése végtelen, és minden lény számára más-más arcát mutatja. Mégis, remélem közelebb kerülünk a baj gyökeréhez.

A dukkhát a Buddha szerint márpedig meg kell érteni, mert aki érti, az érti a keletkezését, a megszűnését, és a megszűnéshez vezető utat is. Paradox módon a szenvedést megszüntetni akkor lehet, ha megértettük, belehelyezkedtünk, átitatódtunk vele. Ha nem szüntettük meg, akkor elmerülünk benne, esetleg, az énerő mértékétől függően megbékélünk, együtt élünk a fájdalommal, hogy aztán öregen várjuk a mindent feloldó halált, ami végre leveszi a vállainkról az egész élet alatt gyűjtögetett terheink.

Ennél jobb stratégia a buddhista út. Egy kitartó gyakorló, még nem megvilágosodott lény is megérezheti azt a semmihez sem fogható boldogságot, ami a vágyak hiányából, az éntől való szabadulásból ered, a nyugalmat, ami nem valaminek az eléréséből adódik, hanem éppen a semmiért való soha többé nem küzdésből. Ez az öröm nem szikrázó, nem elfogult, nem kapcsolódik személyhez, tárgyhoz, eszméhez, hanem egy folyamatos belső elégedettség, az elégedetlenség megszűnése, a vágyak ellobbanása. Valószínűleg csak ebben az állapotban lehet megérteni, hogy addig mindent rosszul érzékeltünk, ködben bolyongtunk, és hozzátapadtunk mindenhez, ami csak egy kis biztonságot ígért, hogy megkapaszkodva kikerüljünk a szamszára elkerülhetetlen sodródásából.

Tehát a feladat felismerni a helyes utat világi és világfeletti szinten is, és közben felhagyni a türelmetlenséggel, ami nem segíti az ösvényen való haladást.

A két szint elkülönítését a továbbiakban minden megértésre vonatkoztatni fogom, ugyanis minden tapasztalat kétrétegű. Minden megérthető az ész vagy a lélek segítségével szamszárikus, hétköznapi szinten. Ez nagy dolog, nem lebecsülendő, szükséges megtenni. Igen, jól látja a kedves Olvasó, a lélekkel való tiszta, isteni megértés is ide sorolódik. Az is szamszárikus, kötött, függésben lévő és káprázat-jellegű, legyen bár tiszta és valóban Istentől való, akár vele egylényegű. De mindezek felett van a dharmikus megértés, tapasztalat, ami nem függésben lévő, nem kötött, hanem üresség-természetű. Dharmikus, azaz újra egy tagadással körülírva: nem-karmikus, tehát az igaz törvény, a Tan szerint való. Ezekről még mind lesz szó.

Látszólag a dukkha gyökere a minden félelmek alapja, a minden tettünkben és érzésünkben ott bújkáló halálfélelem. Az ember az egyetlen, aki tudja, hogy meg fog halni, és ez, hiszi vagy sem, tudja vagy sem, de az összes mozdulatát és gondolatát, terveit és döntéseit meghatározza. Azonban ennél mélyebben helyezkedik el a szenvedések egyetemes, valódi forrása.

Ha a dukkhát körüljártuk, igyekszem majd egy bővített mondatban meghatározni, hogy mi az érző lények, leginkább az ember számára a szenvedés végső oka, amiből minden fakad, amit meghaladva elérhető a sokszor vágyott, még többször rettegett megszabadulás.

Úgy érzem, hogy a megszabadulás fogalma még nehezebben körülírható, még ködösebb, talán egyénileg változóbb is, de amíg azt nem értjük, hogy mitől akarunk megszabadulni, addig nincs mi felé törekednünk, vagy másképpen fogalmazva, nincs mit feloldanunk, meghaladnunk, felismernünk, helyesen szemlélnünk.

Rövidesen folytatjuk a dukkha tárgyalásával.