Minden dolog középen van. Óhatatlanul és szükségképpen középen van minden jelenség, érzés, eszme és tudat, minden megjelenés és eltűnés (115. bejegyzés). Mivel nincsenek valós kiterjedések, ezért nincsenek szélek sem, ezért minden középen van, akárhol is tartózkodik. Így középen van az élet, a nemlét, a megértés és a nemtudás, a haladás és a megérkezés, minden vándorlás, eszmélet, eltévedés és megvilágosodás is mindig éppen középen van. Mikor elveszel és meghalsz, középen vagy; mikor megérkezel és élsz, középen vagy. De ezt a közepet hiába keresed, mert határok, kiterjedések, méretek és viszonylatok híján nem hely és nem viszonylat.

A Buddha ismerte a középutat, mert a határokat keresve nem talált semmit. Tapasztalta a középutat, mert a szélsőségekig merészkedve nem jutott sehová. Nem találta magában az örök magot, nem találta az állandót, és végül nem találta önmagát, és rájött, hogy ez így van jól.

Rájött, hogy a középút nem középen van. Az üresség nem üres. A nirvána nem boldogság. A középút is olyan, mint a nirvána, a megvilágosodás, a megszabadulás: nem lehetséges megtalálni, hiszen nincsenek sehol, csak észre lehet venni, hogy mindig is ezek voltak a valóság. A Buddha a dolgokat a fejükről a talpukra állította.

A nemtudás: a Buddha zseniális megfejtése. A nemtudásban elveszettekből hiányzik az együttérzés. A világ, a szamszára egy végtelenül bonyolult karmikus összefüggés-rendszer. Érdes külsejű, zárt lelkek ütközése, félelem és gyanakvás, elkülönültség, vonzódás és ellenszenv szervezte létezés, melyben mindenki üt és sebeket kap, ad és elfogad. Nem tragédia, csak színjáték: az egyéni sors, a személyes történet elvész, elenyészik a zűrzavarban, majd az emléke is eltűnik, és a szamszára tovább hömpölyög végtelenül. Egy buddha együttérez minden szenvedő lénnyel, egészében nézi a szamszárát, és ezért a nirvánát látja. A világ egy részét kiválasztani, ez a nemtudás; kísérlet a középtől való eltávolodásra, reménytelen kapkodás az egyedi rögzítésére, a megőrzésre.

Nem a szeretetlenség a világ problémája, és nem a szeretet a megoldás, hanem a nemtudás a probléma, és a tudás a megoldás. Aki tud, az képes szeretni, együttérezni, mert lát, mert középen áll. A nemtudás elzár a bölcsességtől és az együttérzéstől is. Hogyan is lenne elvárható egy nemtudó lénytől bármelyik?

A viszonyulások létrehozzák a viszonyuló és a viszonyított látszatát, felélesztik közöttük a viszonyt, amire minőséget aggatnak. Többé nem működnek természetük szerint, mint a fején álló ember. A Buddha a dolgokat visszaállítja a talpukra. Szép hasonlat: ami a talpán áll, az tud haladni, újra önálló lehet, és használhatja képességeit. Ám a viszonylatok nem látják többé a közepet, határokat húznak és elhelyezik magukat azokhoz képest. A tudat figyelni kezdi a tudatot, elnevezi léleknek, szellemnek, vagy akármi másnak, címkét ragaszt, formát lát, aminek nevet ad, a fogalmi gondolkodásba merül és bezárkózik. Egyre hajmeresztőbb elméleteket lesz kénytelen kidolgozni elméletei igazolására.

A jelenségek, érzések fizikáját, kémiáját megfejthetjük, kikutathatjuk. Képletek leírhatják, gyakorlati alkalmazások használhatják a megszerzett tudást. De a létkerék rabjaként mégsem fogjuk érteni a létezést, mert a kis-tudat nem láthat túl önmagán. A nyelv érzi az ízt, de az íz lényegét nem fejtheti meg, az érzés eredetét nem találja. Az agy működését feltérképezhetjük, de a gondolat születésének pillanatát sosem érhetjük tetten, mert mikor a gondolatunkat észleljük, már megszületett. A meleget érezhetjük, de értelmünknek ez csak a részecskék gyors mozgása marad, egy fizikai ismeret a hőről, közben a meleg érzete kifejezhetetlen. Egy vaknak nem tudjuk elmagyarázni a piros színt, bármennyire értjük is a fénytant. A dolgok lényegét csak tapasztalni vagyunk képesek, valójában érteni nem. Az egyetlen, amit megfigyelhetünk, amibe beleolvadhatunk, az a saját tudatunk, amibe itt és most belezáródtunk. Nem segít a mérés, nem ér semmit a tudomány: figyelni kell és elfogadni, tudni, hogy minden a helyén van, minden középen van.

A világon mindennek vagy már most meg tudjuk adni a helyét és méretét, vagy feltételezhetjük, hogy a tudomány fejlődésével a jövőben képesek leszünk rá. Az egyetlen, aminek esetében ez nem működik, az a tudatosság. Tapasztaljuk létezését, de képtelenek vagyunk meghatározni, helyhez kötni vagy a forrását felkutatni. Egyetlen kérdésre biztosan sosem lesz válaszunk: ki vagyok én? A tudatosságunkat képtelenek vagyunk feltérképezni és megnevezni, állandóan kicsúszik kezeink közül. Fogalmunk sincs eredetéről, céljáról, sorsáról, csak közvetítőit, a vele kapcsolatban álló, a tudatosság élményét számunkra lefordító, hozzáférhetővé tévő eszközöket ismerhetjük meg: a testet, a pszichét, az anyagot. Ezért megfigyelni és velük megbékélni a legnemesebb kihívás, aminek egy harcos megfelelhet.

A szavak, elnevezések, definíciók segítik az eligazodást a létkerékben, de a fogalmi gondolkodásba zárnak, és megakadályozzák a tiszta megismerést, a középen létezés élvezetét. A közép érzékelésének biztonságát elveszítve a test csak kémiai reakció, csak fizikai rendszer; a szeretet csak hormon és evolúciós szükségszerűség; az élet csak biológia. A normalitás nem vezet át a világon, azon harcosként kell átmenni, ahogyan egy embernek azt tennie kell. A közép megnyugtatja és elringatja a világot, de amíg nem tartózkodunk benne, addig küzdeni kell, és erejével bomlasztani, feloldani a tudat fogalmi gátjait. A fogalmi gondolkodás számára a középút középen található, két dolog között, hiszen ezért hívják így; az üresség üres, tehát valamitől mentes, biztosan ezért üresség a neve; a nirvána nyugodt megelégedettség, tehát valószínűleg ott megtaláljuk kizökkent életünk után a megnyugvást, az általunk boldogsággal azonosított valamit. Ám ez mind nézőpont, állandótlan, ingatag nézetek halmaza, ezért tévedések. A fogalmakhoz, nevekhez és a nevek megfelelőihez való ragaszkodás nézetekhez tapaszt minket, és beléjük ragadunk, mint eltévedt vándor a mocsárba. Amíg nem ismerjük fel a közepet, addig minden látomásunk megtörténik velünk: az életünk szamszára lesz, az életünk vége pedig halál.