50. Dobd el az erkölcsöt!

Többször írtam már, hogy ne szeress, hanem tudj. Ez félreérthető, hiszen úgy neveltek minket, hogy az erkölcsi gyarapodás, a fejlődés, a lelki jóság mind feltételei a társadalmi, vallási értelemben pedig a spirituális érvényesülésnek, vagy mondhatjuk, az üdvözülésnek. A jó ember erkölcsös, és sem az emberek, sem az isten világában nincs helye, ha gonosz. Megbocsátást nyerhet, de javítania kell magát, fejlődnie kell. Ugyanígy a buddhizmusban is számtalan történet született gonosztevők, bűnösök, tévelygők megjavulásáról, jó útra téréséről. És ez így rendben is van; nehéz elképzelni egy rossz embert megvilágosodott lényként. Valamiféle erkölcsi tisztuláson át kell esnie annak, aki az Ösvényen szeretne járni.

Hogyan kell akkor érteni azt, hogy az erkölcsi jóság nem feltétele a megvilágosodásnak? Miként lehetséges, hogy nem az erkölcsösség művelésére, hanem a megvilágosodás tényezőinek a gyakorlására kell törekedni?

Nézzük meg a hét megvilágosodási tényezőt. Majd egy későbbi bejegyzésben kifejtjük őket, egyelőre csak felsorolás szinten:

  1. éberség, tudatosság
  2. a valóság látása
  3. kitartás, tetterő
  4. elragadtatás, öröm
  5. elnyugodottság
  6. összpontosítottság, lényeglátás
  7. felülemelkedett egykedvűség

Maga a Buddha is a megvilágosodás feltételének a Nyolcrétű Nemes Ösvényen való járást, az ösvénytudat megteremtését, a nemes gyakorlást tekintette. Ösvénytag többek között a helyes beszéd, amivel kerüljük a hazugságot, a rágalmazást, a fecsegést. Az Ösvény része a helyes életvitel, mert gyilkosok, hentesek, méregkeverők, szélhámosok nem világosodhatnak meg. Az ösvénytagok leírásából kivehető, hogy ezek nem tiltások. Nem egy felsőbb hatalom gátolja meg egy általa felállított és betartatott mérce alapján a megvilágosodást az erkölcsileg nem megfelelő szintű emberek számára, hanem helyzetükből adódóan, bizonyos életvitelt folytató, bizonyos módokon cselekvő és gondolkodó emberek nem képesek elérni a célt. Nem tiltás, hanem a megfigyelés és a tapasztalat mondatja ezt. Tapasztalat, hogy a gyakorlás során az erkölcsi tisztaság az alapjává válik a belátásnak és a nemes figyelemnek, önmagától, a gyakorlás következményeként.

És ez a válasz a fenti kérdésekre. Múltkor említettem a sziddhiket, a képességeket, melyek a gyakorlás során kifejlődnek, mintegy mellékesen, melyek, ha az ego törekszik elérni őket, inkább kárára válnak birtokosaiknak. Az erkölcs ugyanúgy működik, mint a képességek: a rá való törekvés spirituálisan hátrány.

A jó és a rossz megítélése, mint köztudott, koronként változik. Az emberevés és a gyerekverés elfogadott volt bizonyos időszakokban és helyeken, az ellenség megölése és kifosztása helyes tevékenységnek, a nő és a gyerek tulajdonnak számított, a szabadosság pedig bűnnek. Az erkölcs mindig társadalmi közmegegyezés eredménye, és inkább igazodik a társadalom szellemi, anyagi és technikai fejlettségéhez, a külső erőktől való fenyegetettséghez, a vezető réteg érdekeihez, mint a humánumhoz vagy az égi törvényekhez. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, mert az elfogadott erkölcsi mértéket is minden egyén máshogyan éli meg és értékeli, máshogyan vetíti önmagára és másokra.

Nincs közszemérem, nincs közgondolkodás, és nincs közösségi erkölcs, mert a fogalom viszonylagos és instabil. De a buddhizmus szerint ugyanígy nincs személyes erkölcs, nincs stabil egyéni gondolkodás, mint arról az előző bejegyzésekben már sok szó esett, mert a lények tudata is instabil, az ego káprázat, a szamszára látszat csupán. Akkor miről beszél a Buddha a Nemes Nyolcrétű Ösvény kapcsán, mit határozott meg eszköznek a megvilágosodás eléréséhez, mik a feltételek?

A jelenség fordítottan működik, ez is egy buddhista paradoxon. Az erkölcsi jóság nem a feltétele a megvilágosodás felé vezető úton való haladásnak, hanem a következménye. Az ösvénytudattal végzett, nemes tudatossággal fenntartott, a valóságot színről-színre megismerő, kitartóan, elragadtatottan, stabilan, lényeglátóan, középen tartózkodóan, a függőségektől megszabadultan végzett gyakorlás szükségszerűen megtermi gyümölcsét, és a gyakorlót erkölcsileg megnemesíti, átformálja, felkészíti a megvilágosodásra. Ha a képességeket akarjuk megszerezni, az eredmény torz, hatásuk még jó szándékkal végezve is visszás lesz, és hosszabb távon inkább kárt okoznak művelőjüknek és a világnak is. Az ember, ha saját akaratából és eszéből cselekszik, egyeseknek segít, de végül többet árt, mint használ, mert építménye összedől, szeretete válogat, ereje rombol, tevékenysége átgázol másokon. Nem ismerjük a jót, nem értjük, és mint láttuk, ezért megegyezni sem tudunk benne, és művelni is csak ideig-óráig vagyunk képesek.

Dobd el magad teremtette erkölcsödet, és kövesd a nemes Ösvényt. Jobban jár a világ, ha ezt az Ösvényre bízzuk.

Ne a képességeket akarjuk megszerezni, ne szeretni akarjunk, ne írjunk erkölcsi törvényeket, hanem teljes bizalommal, bátran ruházzuk át ezt a feladatot az Ösvényre. Az alázat jót tesz a világnak és nekünk is. Isten vagy az Ösvény valódi szerelmesei minden korban ezt az utat követték, és hasznára lettek a létezőknek. Az igazi erkölcsi nemesség útja ellentétes a világgal, ahogyan a Buddha Tanítása is az ár ellenében halad: az alázatos gyakorló a megvilágosodás tényezőinek gyakorlása közben, a Nemes Nyolcrétű Ösvényen csendes konoksággal haladva megteremti magában és kisugározza maga köré a fényt hozó, a lényeket felébresztő, boldogító következményt. Nemtudása eloszlik, tudása életre kel, felébred benne a buddha, ezért szeretete végre valóban tiszta, épít, táplál, megnyugvást hoz. Énjét elveszítette, nem akar teremteni, ezért teremtése szent. Nem tanít, de körülötte elcsendesül a szamszára vibrálása, ezért a lények lehetőséget kapnak a buddha-természetükkel való találkozásra. És ez még mindig csak az út eleje, mert a kitartás gyümölcseként az anyagtalan dhjánákban a gyakorló felbontja énjét, feloldja függőségeit, átlát az erkölcs, a jó és a rossz természetén. A tiszta fényben végre valóban lát, tiszta levegőt lélegzik, a szamszára tüzei ellobbannak benne: szabadul és szabadít.