A vallással, az élet titkainak kutatásával, vagy a halál misztériumával foglalkozó, azt magában formálgató, ízlelgető elme egy idő után könnyen belecsúszik valamiféle szentimentalizmusba. Isten keresése, az igazság kutatása közben könnyű a paradicsomi kertekben találni magunkat, átérezni a végtelen szeretet melegét, az univerzális megbocsátás békéjét. Az emberi lélek már csak ilyen. Az ősi, az állati, a misztikus rétegünk közelségre, nyájmelegre vágyik, és félelmei izzó kínját öleléssel, kapcsolattal próbálja hűteni. Az igazság keresése viszont megkövetel némi aszketizmust. A hitében elragadtatott szent képe vonzó, az őrjöngő, eksztatikus görcsben vonagló, Istentől megdicsőült személy viselkedésében az éggel való megvalósult kapcsolat bizonyítékát látjuk. Mikor a misztikumra gondolunk, a legkevésbé kerül lelki szemeink elé egy átgondolt rendszert követő bölcs. Az ilyet ridegnek, Istentől elhagyottnak tekintjük, és reméljük, hogy lelke idejében kinyílik a valódi misztikumra, és megérti az égi birodalom valóságát, amíg nem késő.

Ezért hiszi oly sok ember, hogy a spiritualitás útja könnyű, de legalábbis eleve adott mindenki számára, hiszen csak a lélek elandalítása, kinyitása, a nagy kozmikus szeretet befogadása szükségeltetik hozzá, a többi már magától megy a kötelezően megérkező égi segítség, megváltók, égi lények vagy maga Isten közreműködésével. Hiszik, hogy a megváltás már készen, eleve jár, és sok dolog nincs vele, csak puha ölelését kell viszonozni. A gúzsba kötő, a csodálatos lelket leláncoló szabályok elvetése, a szív ösztönös kitárulása, az ég felé történő finom, megható szerelem-érzések felélesztése, valamiféle isteni rendetlenség pedig a spiritualitással való egyesülés alapfeltétele, hiszen a rend köt, és megbéklyózza szent, eleve tiszta, eredendően felkészült képességeinket az égi valóság befogadására. Gondolják, a rend, minden hátráltató rendszer elvetése a szent úton elősegíti tiszta isteni értelmünk, buddha-természetünk, csakráink, angyalokkal való rokonságunk (és itt helyettesítse be mindenki a neki megfelelőt) természetes, magától bekövetkező kinyílását, a tiszta szeretet kivirágzását, mert a rend a rabság eszköze, a szertartás ostobaság, a gyötrődés tévút. Hiszik, hogy a szépség közelében tartózkodás, a nemes tanítás ártatlan szemlélése, szent dallamok, szövegek hallása, látása megtermi a következményt, és a gátakat feloldva alámerít, majd felemel helyünkre, a paradicsomba, nirvánába, mennyekbe (ehelyt szintén a megfelelő aláhúzandó).

Ám a helyzet az, hogy ami Istentől való, az rendezett. Az emberi elme ettől a ténytől több okból is ódzkodik. Egyfelől az előzőekben említett ridegséget érti alatta, a rendet azonosítja a hideg, iskolás, tudományos, száraz tanulmányokkal és kötöttségekkel, a polgári, hétköznapi unalommal, amit jobb híján az átlagember rendnek nevez. Másfelől tudja, hogy a rend kutatása mégis csak egy nehezebb út, mint a lélek bohóságát, a rendetlenség felelőtlen önfeledtségét szabadjára engedni, amiben minden lehetségesnek és könnyűnek, magától értetődőnek tűnik. Ezért aztán, amikor a rendetlenséget a szabadsággal azonosítja, megnyilvánul félelme a munkától, az izzasztó, gyötrelmes törekvéstől, az igazság megismerésének útján végzett erőfeszítéstől, ráadásul még ezt meg is indokolhatja az ostoba kötöttségektől való megszabadulásra való törekvéssel, így értelmileg és érzelmileg is megalapozza, miért kerülendő.

A valóság azonban az, hogy a rend egy kicsit sem unalmas. Ám a tőle való viszolygás érthető, mert unalmas emberek magyaráztak nekünk róla már gyermekként és az iskolapadban is, bár egy szemernyit sem értettek Isten gyönyörű rendszeréből. Felmentem őket az alól, hogy elméjük szikársága képtelen volt befogadni a teremtett világ végtelen csodáját, de nehéz elnézni nekik, hogy ennek ellenére mégis addig szajkózták és kérték számon tőlünk, amíg meg nem utáltuk, és falat nem építettünk magunk és a létezés közé.

A bomlottság, legyen bár az isteni őrület, szent téboly, égi elragadtatottság, nem misztikus, hanem szánalomra méltó, esendő, és segítségért kiált. Esendő, mert a szétszóródott, szellemi és lelki szilárdság nélküli elme képtelen feltartóztatni a rá rontó erőket, a szamszára ténylegesen rideg törvényeinek könyörtelen működéséből rá háruló csapásokat, és Mára hadseregét. Az ilyen elme érzékei nincsenek abban a helyzetben, hogy válogassanak a bezúduló érzetek között, amik akadálytalanul behatolnak tudatába, és kedvük szerint rángatják. A rossz értelemben vett misztikus elragadtatás közelebb van az őrülethez, mint a szentséghez, és gyaníthatóan erősebben fakad félelemből és elveszettségből, eltévedtségből, korábbi sérülésekből, mint az éggel való megalapozott kapcsolatból. Ebből a szétszóródottságból aztán sajnos rettenetes indulatok és ordas eszmék is következhetnek, ha őrületük lángja meggyújtja az ego robbanásra kész vegyületét.

A rend ugyanis gerinc, támasz és erő. De ha csak ennyi lenne, még mindig nehéz lenne lemosni róla az unalom, sőt és még inkább, a számító célszerűség látszatát, hiszen ha megmaradunk ennél a tulajdonságánál, és nem kutatjuk tovább célját és szépségét, akkor olybá tűnhet, mintha csak azért lenne érdemes felépíteni és gyakorolni, hogy megvédhessük személyiségünk hamis biztonságát, és elaltassuk félelmeinket.

A rend nem praktikum, és nem is védelmi gát. Ha ennyit jelentene, akkor a rend lebontása valóban bátorság lenne, és a biztonság elvesztése miatti félelemből elfedett igazság megismerésének követendő, nemes útját köszönthetnénk benne, és aztán, az eljövővel mit sem törődve, belévethetnénk magunkat az ég (angyalok, Isten, élvezetek, üresség, újfent ízlés szerint) karjaiba.

A rend azonban nem hasznos szükség, hanem támasz és erő. Ám az igazi rend nem emberi, pontosabban, nem ember által kitalált és felépített, de ember által is elsajátítható rendszer. Ha saját fejünket követve alkotunk rendet, akkor az általa épített tényleges és a szívbéli város is óhatatlanul újra és újra össze fog dőlni. Számtalan társadalmi, tudományos és hétköznapi rendszerrel próbálkozott már az emberi faj, ami igazán méltánylandó és becsületes eltökéltségből származó erőfeszítés, de látható, hogy az idő próbáját egy sem állta ki, egyik sem bizonyult öröknek, és ez nem is várható el tőlük. És itt eshetünk bele az újabb csapdába. A rettegő ember, megértve a rend spirituális szükségszerűségét, gyenge tudatának kényszerítő szükségében bármilyen elékerülő, elég megbízhatónak tűnő rendszert, nem válogatva és nem értékelve annak minőségét, csak ereje és védelmi képességei alapján ítélve, azonnal magára alkalmaz majd, és ha félelme, gyengesége, ostobasága vagy gonoszsága elég nagy, rákényszeríti majd, akire csak teheti.

A rend, ahogyan a kispolgár érti, nem Isten rendje. A rend az ő kezében szentimentális ócskasággá, hatalmi eszközzé vagy veszélyes fegyverré válik az éppen zajló idők követelményei szerint. A közember szemében az ég nagyszerű rendje nem más, mint az ő együgyű vágyainak, imáinak, könyörgéseinek hű szolgája, aki hatalmas, szépséges erejét bármikor kész rendelkezésére bocsátani egyszerű érdekeinek. Az ilyen ember már igényli a rendet, de az égre csak félelmében néz. A rendben csak az erőt, önnön védelmét látja, és a belőle fakadó törvények szentségét nem ismeri fel. Aztán a korlátokat és a láncokat élete biztonságos szakaszaiban már kényelmetlennek ítéli, ezért azokat igyekszik ledobni magáról, mint ló a hámot, hogy aztán a zavaros, vészterhes időkben csúszva-mászva kérje vissza őket cserében biztonságáért. És nem feltétlenül az égtől, olyankor bárkitől elfogadja, és hajlandó bármit megfizetni érte. De engedjük el őt, mert a kisember mindegyikünkben benne lakik különböző mértékben, és feladatunk nem bántani, hanem szelíden korholni, és lehetőségei mértékében felemelni.

Nem az érzések ellen szólok, és mikor a meghaladásukra bíztatok, semmiképpen sem az eldobásukra, megalázásukra és eltiprásukra gondolok. Az érzéseink tesznek emberré, születésünkkel nyerünk lelket, emlékeink adják személyiségünket. A Buddha nem volt kegyetlen, világa nem rideg, sőt, értelme, érzései és rendje az igazán emberi. Az igaz rend megvalósítása során nem jut messzire az, aki a hétköznapok rendjét akarja porba dönteni. A szavakkal amúgy is vigyázni kell. Ott van például a „szép”, mint szó: mikor az emberek meghallják, ellustulnak és kéjelegni kezdenek, és a legkevésbé keresik újra és újra valós értelmét elhangzása minden alkalmával, a legkevésbé adják át magukat jelentésének, nem mossák át lelkükön kimondásakor a szó közlendőjét. A szavak megmerevednek, ha sokszor halljuk őket, és azt hisszük, hogy tudjuk, mit jelentenek. Ugyanígy merevedik meg a rend, és veszíti el csillogását kezeinkben, majd válik valami embertelenség fegyelmi eszközévé, ha azt hisszük ismerjük, és úgy ítéljük, hogy jogunk van a magunk elképzelései szerint alakítani és használni.

A nemes rend nem szentimentális, nem erőszakos, nem elnyomó. Ahogyan a valódi érzelem ellentéte az érzelgősség, a megindultság megcsúfolása az üres pátosz, az erő félreértése az erőszak, a gondoskodás megalázása az elnyomás, úgy a rend ellentéte az unalmas, zsarnoki, primitív szabályhalmaz. Az igaz rend ugyanis nem tartalmaz szabályokat. Az igazi rend megértése a végcélja minden nemes törekvésnek, legyen az a törekvés az emberé, az égieké, vagy bármely érző lényé, ámen.