166. A világban bármi megjelenik, azonnal két további részt teremt: önmaga két végletét, két szélsőségét, határát, melyek között feszültségek, széthúzni igyekvő erők keletkeznek. E végletek között azonnal felbukkan az energiák törvénye szerint egy kiegyensúlyozó, középre törekvő erő, ami végképp kijelöli, megmerevíti a dolog végeit, ám ezzel együtt maga is jelenséggé válva szükségképpen megteremti önmaga szélsőségeit is, és felébreszti belső feszültségét. Emiatt benne is kialakul egy nyugalomra törekvő, összehúzó erő, ami megint csak további végleteket hív életre. Így viselkedik az anyag, az értelem, a létezés és a szellem, minden, mert lényegüket tekintve nem különböznek. Ezen a módon bomlik ki a világ egyszerre mindenből, végső soron önmagából. Ezen a módon bomlott ki a világ az első jelenségből, az első ellentétpárból, a teremtő energia első önmagára eszméléséből.

167. A kibomlás nem igényel intelligenciát. Magától, bensőjéből merített energiáját használva működik végtelen ideje és örökké. Ha nem tekint rá szellem, mozgása nem változik, nem függ semmitől önmagán kívül. A hinduk úgy tartják, hogy amíg Purusa, a lélek figyeli Prakriti, a világ táncát, addig a világ mozog, de ha megvilágosodva elfordul tőle, Prakriti abbahagyja a csak neki szánt táncot (239., 241. és 249. bejegyzések). Ám lehet, hogy a Purusa elfordulása csak őt magát vonja ki az örök körforgásból, és a világ áramlására semmi hatása sincs. Az is lehetséges, hogy a lélek az elfordulással magát állítja le, nem a világot, mert a táncon kívül semmit nem találhat. De az sem lehetetlen, hogy kénytelen lesz egy másik, nemesebb táncot nézni, ha eszmélni és létezni akar, mert tánc nélkül nincs ön-észlelés.

168. A dolgok ellentétükre bomlásával felépülő, megteremtődő világ persze illúzió: csak az ellentétek között feszülő erő üres látványa. De ha visszaállítanánk a kibomlásokat még kipattanásuk előtti zárt állapotukba, mindet újra, visszafelé haladva a folyamaton, eljutnánk az első ellentétpárig, és azt is bezárva az első dologig, az első jelenségig. Hívhatjuk ősrobbanásnak vagy istennek, teljesen mindegy. De ha illúzió, akkor ez az egész teremtődés annak az elsőnek az illúziója. Valami Egynek az ereje volt, valami Egynek a táncát nézzük.

169. De az Egyben is benne volt már kibomlása előtt önmaga ellentéte. Ha nincs benne már eleve, nem tudja használni, nem képes megidézni; ami nem önmaga ellentéte is, az nem tud majd egyszer önmagára nézni. Minden jelenség csak azt teremtheti magából, és csak annak ébresztheti fel az ellentétét, ami már benne van. Csak akkor ébredhet önmagára, ha aludni és ébredni is bír. Csak akkor fordulhat vissza a mulandóságba és a nemlétbe, ha volt múlhatatlan és létező. Ami nem eleve örök, az nem lehet majd egyszer mulandó.

170. A kibomlás nem igényel intelligenciát. De a kibomlás megfigyelése már igen. A világ működhetne a Purusa nélkül, a világ minden ízében lehetne ugyanilyen a lélek nélkül. Megszülethetne a Föld, benépesíthetné ez az értelmes faj, interakciók és reakciók történnének ugyanígy közöttük, értelem és érzelem hathatná át közösségeiket akkor is, ha nem figyelné senki, ha a lényekben nem lenne értelem. A puszta Vanság nem igényel figyelmet. Mégis figyeli a lélek; mégis van a táncnak közönsége; mégis minden lényben lakik valaki, aki kifelé néz.

171. Minden lényben laknak. Minden jelenségben, élőben és élettelenben, dologban és gondolatban tartózkodik egy figyelem. A lélek a létezésnek nem feltétele, mégis elválaszthatatlan része. A létezés igényli a figyelmet.

172. A feszülő erők növekedésétől nem lesz semmi több. A feszülő erők csökkenésétől nem lesz semmi kevesebb. A lélek széttöredezése miatt nem lesz több lélek. A lelkek összeolvadása miatt nem lesz kevesebb lélek. Ha a figyelő elfordul, lehet, hogy leáll a világ tánca; de lehet, hogy folytatódik. Mindegy is, mert végig maga a figyelem volt fontos. A megfigyelt csak működik, de a figyelő él. Az Egy csak teremt, de az Egy lelke szemléli; a jelenségek csak kibomlanak, de a jelenségek lelke csodálja a kibomlottat.