A lét három ismérvéről, a mindenre kiterjedő három gyémánttörvényről már sokat beszéltünk (28-30. bejegyzésben és sok más helyen). Szintén sokat foglalkoztunk az elfogadásukkal, hiszen a velük való szembenézés nélkül nem érhető el a lelki béke és a megvilágosodás. A buddhizmus egyik alapvető igazságát közvetítik, megértésük nélkül nem képzelhető el a buddhista szemlélet befogadása.

Az ember élete néha mintha másról sem szólna, mint e mindenhol őrt álló bizonyosságok megkerülésére szánt kísérletekről. Nem fogadjuk el a mulandóságot, rögzíteni, megragadni akarunk, kicselezni az időt, örök anyagba önteni gondolatot, szeretett lényt vagy eszmét, nem törődve azzal, hogy mi is változunk, és a romolhatatlannak ítélt vágytárgyunkat később már magunk sem érezzük megtartásra méltónak. Kerüljük a szenvedést, bezárjuk szemünket és elménket a kizökkentség, tökéletlenség nyilvánvaló jelei előtt, és úgy keressük a boldogságot, hogy közben nem ismerjük el az örök befejezetlenség tényét. Hiszünk az egyénben, féltjük a lelkünket, elkülönítjük magunkat mindentől, ami veszélyt jelenthet ránk, de közben egyetlen pillanatra sem találjuk önmagunkat, hiszen az örök változásban és kizökkentségben nincs egyetlen pillanat sem, amikor létezne valóban elkülönült önmagunk. Hajszoljuk a tökéletest, és ezért nem ismerjük fel a tökéletlenség csodáját. Ugyanis, amióta csak világ a világ, minden létező, nem-létező, élő és élettelen, minden idő és eszme, gondolat és érzelem, a tér, az isten és a nirvána is, mind-mint tökéletlen volt, és ezután is tökéletlen lesz. Igen, te magad is, és ez így csodálatos, ez így van rendjén. Ugyanis a tökéletes nem létezik. Ha egyszer felemelkedne a Tökéletes, azonnal megfagyna a létezés: az lenne a valódi és örök halál. De szerencsére ez nem lehetséges. A tökéletlen világ pedig mozog, kiegészíti egymást, szül és eltűnik, állandóan változik, nyüzsög, és mivel mi is tökéletlenek vagyunk, élhetünk ebben a gyönyörű, sosem-kész világban.

Nézzük meg a tökéletlenség szempontjából, hogy az egyik lehetséges sorrend szerint hogyan következnek egymásból a lét ismérvei (trilaksana): 

1.Minden összetett, feltételek függvényében létrejött, késztetett dolog mulandó. Még pontosabb eredményre jutunk, ha az igazságot megfordítjuk: minden dolog mulandó, mert összetett, ezért részei (dharmái) nem maradnak örökké együtt változatlan mennyiségben és minőségben, továbbá nem maradnak örökké elkülönülve minden más létezőtől. Dharmák vándorolnak el és érkeznek folyamatosan, a külvilág és az összetett létező között folyamatos a dharmák (részek) cseréje, mert rendszere nyitott, sosem elkülönült. E folyamatos cserélődés, változás közben egyetlen pillanat sincs, mikor állandónak tekinthetnénk, és kijelenthetnénk róla: készen van, és valóban önmaga.

2. Mivel soha nem önmaga, mivel önmagaként sohasem értelmezhető, ezért minden létező és minden dharma éntelen. Nem rendelkezik elkülönült léttel, ezért nem rendelkezhet sem pillanatnyi, sem örökléttel. Összetett, és a folytonos cserélődés és állandótlanság miatt sosem végleges, sosem kész, ezért sosem tökéletes. Ha a tökéletes a készet és véglegest jelenti, akkor kimondhatjuk, hogy mindig tökéletlen. Ezért minden létrejött, létre-nem-jött, kigondolt vagy ki-sem-gondolt nélkülözi az ént, az önvalót, nincs állandó magja vagy állapota, mely öröklődne és fennmaradna. Üresség-természetű, beleértve az egyetlen nem késztetett dolgot is, a nirvánát.

3. Mivel sosincs készen, mivel nincs énje vagy magja, állandósága és örökléte, ám vágyik rá, ezért minden összetett dolog szenvedést vált ki, dukkha. Mivel folyamatosan múlik, sosincs készen, ezért nem tökéletes, emiatt kizökkent, nem helyénlévő, nem kielégítő. Mivel sosem elkülönült, ezért sosem biztonságos, nem végleges, nem lehet valódi menedék, ezért az ember számára minden dolog, vélt önmagát is beleértve, örökre idegen marad. Megragadhatatlan, nem véd meg, nem nyújt örök biztonságot és nem biztosítja a túlélést, nem véd meg a haláltól, ezért szenvedést és félelmet okoz, amiért a létezést és a létezés természetét tesszük felelőssé, a nem-tökéletest hibáztatjuk, és mindenáron a múlhatatlant, az énnel-rendelkezőt, a tökéletest és a végsőt keressük, bármennyire is belátjuk a kutatás kudarcát. A szenvedés így nem múlik el, és képtelenek vagyunk bölcsen belehelyezkedni a tökéletlenbe.

A három ismérv minden irányból és kombinációban összefügg egymással, ezért bármilyen sorrendbe is állítjuk őket, mindegyikből következik a másik kettő. Itt most a mulandóság – éntelenség – dukkha sorrendben láttuk őket, de játékra hívlak, kedves Olvasóm: a három ismérv hat variációban rendezhető sorba:

mulandóság – dukkha – éntelenség
mulandóság – éntelenség – dukkha
dukkha – mulandóság – éntelenség
dukkha – éntelenség – mulandóság
éntelenség – dukkha – mulandóság
éntelenség – mulandóság – dukkha

Magadban forgasd, használd az ismérveket, és vedd végig mind a hat lehetőséget. Fogalmazd meg, hogy más sorrendben hogyan hangzana egymásra-következésük. Figyelemmel és bölcsen elmélkedj a fogalom-hármason, és közben igyekezz valóban megérteni tartalmukat és igazságukat.

A lét három ismérvével való boldog megbékélés ugyanannyira fontos, mint a megértésük. Ha e bölcsesség félelmet és szenvedést okoz, akkor még nem értettük meg teljesen. Nyilvánvalóan nem lenne bölcs igazság, ha csak a lelki szenvedést szaporítaná, ezért ha nyomaszt a velük való foglalkozás, akkor még dolgod van magaddal, mielőtt értelmüket belátnád. Egy gondolattal szeretnék segíteni, hogy oldódjon a szorongás.

A mulandóság törvénye kimondja, hogy a világon minden állandótlan, hiszen folyamatos és állandó változásban van, éppen emiatt ezt a törvényt lehetne a változás törvényének is hívni. Mivel minden pillanatban átalakulnak a létezők, ezért a hagyományos felfogás szerint tökéletlenek. Az ember csak a készet és változatlant tartja tökéletesnek, de képtelenség a tökéletest elérni, ezért örökös rohanásában és elégedetlenségében az ember szenved. De a tökéletes nem létezik, ezért valójában képtelenség a tökéletest szeretni, mintának állítani, keresni és megvalósítani. Bármit elfogadtunk, bármivel megbékéltünk, vagy magunkhoz közel állónak éreztünk ezidáig, az biztosan tökéletlen volt, legyen az eszme, egy másik lény vagy önmagunk. A tökéletlenség minden dolog természetes állapota. Csak a tökéletlent lehet elérni, szeretni, mintának állítani, keresni és megvalósítani, mert minden a tökéletlenség valamilyen fázisában létezik éppen. Bizony, még a céljaink és vágyaink is mind valamilyen tökéletlen felé irányulnak. Ám ha ezt belátjuk, még mindig ott a késztetés, hogy a tökéletlent tökéletesen szeressük, fogadjuk el vagy tegyük magunkévá. De szeretni sem lehetséges tökéletesen, ezért megnyugodhatunk: semmi baj nincs azzal, hogy állandóan tökéletlenül szeretünk tökéletlen létezőket. Így lesz rendben a világ.

Mivel minden kizökkent, ezért mindenben, hol a felszínén, hol a mélyén ott találjuk a szenvedést, ezért minden szeretet szenvedés, minden boldogság, öröm, eredmény, megvalósítás és megértés szenvedés. De csak ameddig szenvedünk a kizökkent, ezért tökéletlen világ illúzió-képétől, ettől a falra festett démontól. A világ sosem lesz másmilyen, de mi lehetünk, ezért a nirvána nem a világban van, hanem bennünk. Ez a legnagyobb titok. Így leszünk rendben mi.

Mivel minden élő és élettelen nélkülözi a befejezett és végleges önvalót, ezért nem lehetséges magunkban megtalálni az ént, és ugyanezért nem lehetséges beleolvadni egy nagyobb, tökéletes egységbe, mert énje még a legnagyobbnak sincs. Ha lenne énje a legnagyobbnak, akkor merev lenne, változatlan és rideg, és nem teremthetett volna egy folyton változó világot. Ezért nem kereshetjük és nem találhatjuk az ént semmiben, hiszen mi sem vagyunk képesek változatlanná fagyasztani a világot. De csodálhatjuk és engedhetjük a változást, ezzel békét hozva az akaratok által már így is meggyötört mindenségnek. Így lesz rendben az ég.