A minap a konyhán töltöttem a szolgálatom, az apát utasítása szerint. Kedvelem a tűzhely melletti munkát, társaim is mind szeretik, hiszen ilyenkor melegben, ételek között süröghetünk, és még ha kevés és gyatra is a koszt a lentiek tápláló ételekhez szokott szemének, nekünk ez maga a paradicsom. Természetesen nem dézsmálhatunk a közösből, mert szűkös az elemózsia, de a finom tűzmeleg, a liszt, a zöldségek látványa már megnyugvást hoz nélkülözéshez szokott lelkünknek. Hiszen hiányt élünk meg lelki és testi értelemben, család és jó ételek nélkül, de nem panaszkodunk, sőt, áldunk téged uram, mert amit nem kapunk meg az élettől, azt milliószorosan megkapjuk tőled. De be kell vallanom szégyenkezve, amit már úgyis tudsz, hiszen hová rejteném bűnömet előled: találtam egy kis sajtot, és mikor senki nem volt a teremben, mohón befaltam az utolsó morzsáig.

Mikor még a völgyben éltem, családban és bőségben, imádtam a sajtot. Tudod, hogy már akkor is elköteleződött feléd a lelkem, de gyarló szellemem nem ismert téged, nem akartam színről-színre látni. Csak teremtett világodon átszűrve éreztelek, tárgyakon, ételeken, szerelmeken keresztül élveztelek. Ettem gyümölcseid, élveztem napod melegét, rajongtam a míves tárgyakért és a szép nőkért. Most szent igéidet tárgyaló írásokat forgatok, de akkor faltam a vad kalandokat, csatákat, szerelmi kéjt, és az ész magasabbrendűségét, kiválasztottságát igazoló, de valójában csak önhittségét hirdető könyveket. A költészet akkor tetszett, ha szavai forrtak, megégettek és megigéztek, a regény akkor, ha fordulatossága magával ragadott és mély szellemi tanulságot hordozott, a festett kép akkor, ha színei tüzet gyújtottak lelkemben, a zene akkor, ha felizzott tőle a vérem, és sírásra vagy nevetésre ingerelt. Bizony uram, az ételt fűszeresen ettem, a bort részegségig ittam, a szerelmet önfeledten műveltem, de mindben téged véltelek megtalálni, téged tiszteltelek és rajongtalak. Imádtam műved, csodáltam teremtésed, és a világban talált mámorban téged köszöntöttelek.

Aztán valami történt, amit a völgyben lakók törésnek és eltévelyedésnek ítélnek, magam pedig az igaz út megtalálásának, és most itt vagyok, e szeles, rideg hegy tetején, és cellámban, fagyott ujjaimmal, éhesen igéidet betűzöm. Elengedtem teremtésedet, és a teremtőt keresem, őt éhezem, téged akarlak megtalálni. A körülmények nem érdekelnek, mert sosem a hívságok vagy az élvezetek utáni vágy hajtott; mindig téged kerestelek a szépben és a jóban. Sőt, ahogyan értelmem fejlődött, már téged kerestelek a rútban és a rosszban is. (Erről még szerzetestársaimnak sem beszélhetek, mert ők javarészt kedves, egyszerű emberek, ezért az ördög által uralt világrészhez társítják a sötét erőket, de én tudom, hogy az alvilág hatalma is tőled eredt, és oda is elér szereteted.) De hát ismersz: nem érdekel az éhség, a szépség hiánya, a magány, mert lelkem betöltekezett veled, és műved mögött megsejtettem a szándékot.

Nem hiszem, hogy meg akarsz fosztani minket világod csodáitól, hiszen akkor miért is adtad volna nekünk a szent kezed formálta teremtést. De tudom már, hogy ha túlságosan és ostobán belefeledkezünk a műbe, mit magad megmutatni, és a feléd kötelező imádatot igazolni adtál, akkor mi együgyű emberek sajnos elfeledkezünk az alkotóról. Mintha a gyerek, kinek szülei a jólétét és boldogságát mindennél fontosabbnak tartják, és elhalmozzák testükből fogant magzatukat minden földi jóval, annyira belefeledkezne ételeibe, játékaiba és szórakozásaiba, hogy egyszer már nem ismerné meg többé, megtagadná apját és anyját. A gyermeket szülei azért kényeztetik és szeretik, hogy biztonságban felnőve boldog és értékes, főleg értelmes emberré váljon, aki az otthona védő ölelésében szerzett erővel tovább építi a világot, átadva a kapott jót az utána jövőknek. De ha az ilyen gyerek felnőve elfelejti, mit kapott, túlcsordul a hívságoktól, és önző, élveteg felnőtt lesz, ki érzéketlen szülei, gyermekei és a többi ember irányában, hát mondhatjuk, hogy elvesztette a célt, és nem látja létezése lényegét. Ilyenek leszünk mi gyakorta ott lent a völgyben, a gazdag városban, és úgy érezzük, ingyen kegyelmed jár nekünk, használhatjuk és pazarolhatjuk ajándékba kapott világunkat, és benne a többiek és a te szeretetedet.

Feljöttem hát a hegyre, de aztán látod, hiába vagyok itt már jó ideje, megettem azt a sajtot. Mondhatnád, hogy megbocsátasz, hiszen állandóan éhesek vagyunk, meginogtam, megbántam, nincs semmi baj, de tudom, hogy ez nagyobb bajra mutat, mint elsőre hinnénk. Uram, én még mindig nem látlak színről-színre, és attól tartok, hogy földi szemeim, lelki képességeim nem is lesznek soha alkalmasak rá. Mondhatok bármit, hitegethetem magam elvonultságom áldásos hatásaival, de úgy tűnik, hogy a kevesebb hívság is csak hívság, és nem tettem mást, mikor a hegyre száműztem földedből gyúrt, romlékony testemet, mint csökkentem vágyaim számát. De attól a vágyam még mindig teremtésedre irányul, és csak e fátylon át láthatom kissé szépséged halvány visszfényét. Azt tanultam, azt hiszem magam is, hogy le kell számolnunk a teremtett világra irányuló vágyakkal, szívünket ki kell takarítani, mint a cellánkat, tiszta és üres lélekkel kell feléd fordulni, hogy te megtölthesd szent lelkeddel. De uram! A lelkünk hatalmas, hiszen a tiédből származik! Túlságosan nagy feladat ez nekünk. Mintha a végtelent kellene kisepregetnünk, hogy porszem ne maradjon benne, és hát ahol végzek, ahol már azt mondanám, elvégeztem a munkát, ott újra rendetlenség terem, amint elfordulok. Nekünk nem vágyaink vannak, uram, nem birtoklunk mi semmit; mi magunk vagyunk a vágy! Vágyból vagyunk, szomjúságból születtünk, és megszületésünk pillanatától valami szép, jó, ízletes vagy biztonságot adó jelenség felé fordulunk, mint vas a mágnes felé. Bizony uram, mikor téged akarunk, mikor a legszentebb pillanatunkban lelkünk teljesen hozzád emelkedik, és sugárzóan kinyílik fogadásodra, akkor lobban csak fel igazán lelkünk valós természete, és minden sejtünk, idegszálunk vággyá nemesül.

Kedves, szent isten: mintha mi, szerencsétlenek, nem is dönthetnénk másról, csakhogy nyomorult vágyainkat mire irányítjuk. Mintha csak ez döntené el, hogy örökölt, szánalmas szomjúságunk, a lényünk végül a pokolba vagy a mennybe ránt majd. Hogyan is mondhatnánk le rossz természetünkről, hogyan is tisztulhatnánk meg, hiszen aki szomjáról lemond, az eldobja teljes lényét és emberségét. A vágy tesz minket emberré. És most kérdezlek, őszintén, szívemből: ha teremtéseden keresztül látlak kizárólag, de éber maradok, és nem veszek bele műved csodálatába, ha nem felejtem el, hogy minden mögött te tündökölsz és nem feledem a hálát sem életemért és lelkemért, akkor bűnt követek el?

A konyhát mindenesetre kerülöm. Böjtre és lelki erőfeszítéseim fokozására hivatkozva egy darabig más szolgálatokra kértem kijelölni magam, amit az apát csodálkozva, de elfogadott. Még a tisztelet is növekedett irányomban, mivel inkább a latrinát takarítom, mint hogy főzzek, ezért most mindenki más szemmel néz rám. Csak én szégyellem magam, mert nem mertem bevallani botlásomat, és a vágyam kínját, ami abból adódik, hogy tudok még egy darab sajtról, ami a konyha kamrájában lapul megőrizve az ünnepnapokra. Nem merem megkísérteni magam, inkább nem megyek arrafelé. Így több időm marad gondolkozni azon, hogy bűnös és ördögi gondolat-e egyszerre említeni, bármilyen módon is összehasonlítani a feléd irányuló vágyamat a sajt iránti vonzalmammal.