Megépítelek. Ez régi adósságom, karmám, az egész létezésem értelme. Az első pillanattól, a kinevezhetetlen, kijelölhetetlen, semmibe vesző kezdettől fogva ez a feladatom. Mikor eltévedtem, mikor ide keveredtem, és a megszámlálhatatlan örökkévalóság egyikébe ragadtam, már akkor tudtam, ébredésem újabb hajnalán, a kalpák milliárdjainak jelenében, hogy nem kerülhetem el a munkát veled.

Először anyagot kellett szereznem, hát atomokat formáltam kósza sejtésekből, maradékokból, az előzőek itt hagyott erejéből és terveiből. Átkaroltam a teret, és kiszűrtem belőle, ami még nem enyészett el, apró kis darabokat, majd összegyúrtam a parányok szerkezetét. Atomot atommal vegyítve épült az anyag, hogy vázad kialakíthassam, és a szerkezet stabil legyen. Idővel hatalmas lettél, a tested már betöltötte az űrt, a formád létrejött. Folytathattam a művet.

Fény kellett a testbe, erő és energia, ami majd felébred, megmozgatja az anyag parányait, és gigantikus tested belsejéből utolsó szerved széléig sugározva megmozdít téged, hogy haladhass és akarhass. Csillagok héját szaggattam le, az izzó napkohók belsejébe nyúltam, bár kegyetlenül égetett a tűz, és a sugárzó fúzió borzasztó tengeréből kiragadtam a fogságba esett fotonokat, amiket még millió évekig nyelt és dobott volna ki magából a magába roskadó, roppantó erő. Összesepertem a fényt, és beléd plántáltam. Erőd lett és akaratod.

De még nem lakott senki az óriásban. Én közben elfordultam mindentől, elfordultam a táncostól, aki a világot játszotta nekem, és minden vágyamat kielégítette. Erővel elemeltem tekintetem magamtól, és a magam teremtette gyönyörű, varázst hintő szerelmemtől, a csodáimat és életemet alkotó szépséges lénytől, mert veled akartam foglalkozni. Te vagy a feladatom, és az egésznek az értelme. Lélek kellett beléd, és az még nálam volt, te csak teremtő voltál. Elindultam a végtelen univerzumba, szellemet, lelket keresni neked, mert az enyém apró volt és kötődött hozzám. Amúgy is kevés lett volna abba a hatalmas szándékba és vágyba, amivé formáltalak. Végtelen ideig repültem és forogtam az éterben, az üres, irány és cél nélküli semmiben, de kitárt kezeimmel lassan, apró foszlányokból, sugárzásból, bánatból, örömből, szeretetből és fájdalomból összegyűjtöttem annyit, ami kezdetnek elegendő. Te úgyis a kezdet vagy, én csak elindítalak. Visszatértem hatalmas testedhez, amit már átjárt, átitatott a fény és az akarat.

Átadtam az összegyűjtött lelket, de nem mozdultál. Kevés, az egész univerzum, bármeddig kutatom a fénnyel repülve, forogva, az idők végezetéig, akármennyit gyűjtök a már meglévőből, kevés lesz, kevés leszek, mert én az átman vagyok, és te a brahman, én a lélek, de te az isten. Ott álltam előtted, az idők, terek összes lelkével, kirabolva és learatva ismertet és ismeretlent, de nem volt elég. Nem maradt más, magamból téptem, a saját lelkemből szakítottam, és betapasztottam a réseket, kiegészítettem a hiányokat, míg meg nem mozdultál végre.

Készen vagy. Isten vagy, az itt hagyott erőkből, és az előzőek hátrahagyott, legszebb részeiből épülsz fel. Nincs nálad sem nagyobb, sem szebb, sem erősebb. De van egy titkunk, ami egyszer kiderül, ami egyszer, mint eddig mindig, mint már végtelenszer, tönkreteszi a művet, átfordítja az örök kereket és maga alá temeti terveinket: nem tökéletes a mű, mert magamból, a lelkemből, belőlem is szakadt beléd, réseid magamból tapasztottam, hiányaid lelkemből pótoltam. Alig valami, szinte semmi, de mégis, a végén, a befejezés előtt, mielőtt a hiánytalanba lépnél, majd megakadályozza beteljesülésed. Újra megtörténik, pedig most nagyon akartam. Mondd, hogy most nem gólemet, nem bálványt teremtettem, hogy te most végre igazi vagy, nem képzelet, nem név és forma, nem én vagyok, aki benned lobog, és nem alkottam meg újra önmagam. Leteszem eléd, ami vagyok, csak győzz meg, bizonyítsd, hogy te vagy az, hogy te voltál az, és mindig is te leszel. Fontos lenne, most, végre, mert lassan elfogyok, és nem tudok már többet szakítani magamból.