A szenvedő lény felismeri, hogy a dukkha saját lényének része, nem kívülálló erők akarata. Felismeri még, hogy nem is saját akarata, hanem saját karmája, és feladja harcos indulatát, amivel legyőzni indult. Meglátja a dharmák között feszülő húrokat, az összefüggéseket, és a konfliktust, ami vágyai és a világ törvényei között húzódik. Végül a legbölcsebbek rájönnek, hogy nincsenek eredendő vágyak, és a világnak sincsenek eleve elrendelt törvényei; a dukkha, a harmónia hiánya nem a világ részeinek össze nem illeszkedéséből fakad, hanem a világ részekre szakadtságának feltételezéséből. Meglátja, hogy a világ törvényeit nem változtathatja meg, ezért magán kezd változtatni, de végül a legbölcsebbek rájönnek, hogy sem a világ, sem önmaguk nem valóság, ezért nincs mit megváltoztatni.

A létezésben a harmónia látszólagos és dinamikus egyszerre. Nem érhető el nemhogy az örök, de még a pillanatnyi statikus harmónia sem. Mikor a növekvő erők uralkodnak, akkor a fékező energiák aktivizálódnak, és a dharmák nyugalmat keresnek; mikor a csökkenő erők uralkodnak, a serkentő energiák kapcsolnak be. A két erő folyamatos, nagyjából egyforma tevékenységének a váltakozása tűnik harmóniának. Mikor egy ember túl sokat forgott társaságokban, magányt keres, majd azt elunva újra csoportokhoz csapódik. Mikor a test megéhezik, táplálkozik, majd eltelve elutasítja az ételt a következő éhségérzetig. A szabály működik a szellemben, a társadalomban és az anyagban is. A létezésnek két alapvető tendenciája van: az összehúzódás, koncentrálódás, és az expanzió, kiterjedés. Ha a kiterjedés az erősebb, akkor a dharma növekedik és differenciálódik. Egyre több mindent ismer meg, gyarapodnak kapcsolatai, bővül a horizontja, de ha a fékező erők nem lépnek fel idejében, akkor a tágulás következménye szétesés, rendezetlenség, káosz és szétzilálódás lesz, vagyis dukkha. Az élő szervezet elpusztul, a szellem csapong, összpontosítatlan, a gondolkodás következetlen, a fantázia burjánzik, a lélek felbomlik. Ha az összehúzódás az erősebb, akkor a dharma összeolvadni, eggyé válni vágyik. Egyre koncentráltabb, stabilabb, egyszerűbb, kapcsolatai felbomlanak, ismeretei mélyülnek, de ha a táguló erők nem lépnek fel idejében, akkor a magába roskadás következménye sorvadás, pangás, megrekedés lesz, vagyis dukkha. Az élő szervezet elpusztul, a szellem elsötétedik, kiüresedik, a fantázia elhal, a gondolkodás megáll, a lélek eltűnik.

A kiterjedés, növekedés során a szellem asszimilációt hajt végre. Táplálékot vesz fel, ami a testnek az étel, a szellemnek pedig a fogalmak, érzetek, gondolatok. Négyféle táplálék létezik: az anyagi eredetű, az érzéki benyomások, az akaratlagos szellemi tevékenység, ami alatt az üdvös és nem üdvös karmát kell értenünk, és a tudat, ami velünk születik. A másik irányú folyamat az összpontosítás, mely individualizálódás. Az élőlény teste és tudata megkülönbözteti a hozzá tartozó vagy asszimilálható, azaz hasonló vagy hasonlóvá tehető dharmákat a tőle különbözőektől. Amíg az asszimiláló és az individualizáló erő egymással összhangban van, és a kétirányú változások korrigálják és kiegyenlítik egymást, addig a lény a harmónia látszólagos állapotában tartózkodik. Amint a kényes egyensúly bármilyen okból felborul, és az énprincípium túllép saját szerepkörén, az éntudat túlburjánzik. Az éntudat megóv attól, hogy a nem asszimilálható dharmák szétzilálják, megmérgezzék a lényt, egyfajta vonatkoztatási központot hoz létre, ám túlműködése azt eredményezi, hogy a lény önmaga számára szilárd valósággá válik. A világgal szemben megalkotja az örök és változatlan „én” képzetét, és a valóság torzult formában jelenik meg benne.

Ezt az énillúziót, szellemi diszharmóniát nevezzük „avidjá”-nak (aviddzsa), azaz nemtudásnak (25. és még számtalan bejegyzés). Fontos, alapvető fogalma a Buddha Tanításának, amit gyakorta félreértenek. A nemtudás nem ismeretek hiányát jelenti. A gyakorlók közül sokan végső tudást szeretnének szerezni, ami természetes vágy, és az Ösvényen haladva szükséges is a tanulás. A buddha-állapot elérése előtt szükséges megkülönböztetni a jót a rossztól, az akadályt az előrevivő erőktől, ezért szükséges tanulni és megismerni, de a buddhák nem a tovább már nem fokozható, végtelen tudásuk miatt meghaladhatatlanok. Nem létezik végső tudás, mert minden nézet, ismeret függésben létezik, és feltételezi a különböző szempontok végtelen kombinációiban a nála fejletlenebb és fejlettebb tudást. Ugyanezért nem lehetséges a nemtudást feloldani szellemi fejlettséggel, erkölcsi tökéletesedéssel, nemesedéssel sem, de még felmérhetetlen bölcsességgel sem, bár mind elengedhetetlen a buddha-állapotot megelőző tisztaság megteremtéséhez.

Mi hát akkor a nemtudás? Az egyik lehetséges megfogalmazás szerint az előbb említett diszharmónia. Nem-harmónia, tehát a valóság nem-látása, amit nem a tudás elégtelensége vagy a szellemi képességek hiányosságai okoznak, hanem a kötöttségek, az átmeneti létezőkkel való függésben-lévőség, kiemelten a legerősebb és legártalmasabb kötővel, az énnel való kapcsolat. A függések rendszere álomban, illúzióban marasztalja a lényeket, akik ezért nem látják, hogy a nemtudás foglyai. Még állapotukat sem ismerik fel, mert már ahhoz is részben szabad szellem szükséges, nemhogy szabadulni bírnának. A nemtudás a Buddha szerint az alábbi három alapvető ismérv nem-látása:

„szabbé szankhárá aniccsá
szabbé szankhárá dukkhá
szabbé dhammá anattá”

„minden összetett mulandó
minden összetett szenvedésteli
minden létrejött éntelen”

A nemtudásban élő lény minden jelenséget saját vágyainak, érzékelésének énközpontú szempontjai alapján szemlél. Nem azért, mert egoista, önző, önimádó, hanem mert máshogyan képtelen észlelni; az érzékszervei által felfogott érzetek, az azokból leszűrt tapasztalatai, és az azokból felépített személyisége csak saját magán keresztül ismer, vagyis végeredmény csak saját magát ismeri, pontosabban azt a mulandó képződményt, amit önmagaként ismer fel. Az örök, változatlan énség eszméjével összhangban megszületik a vágyakozás egy soha el nem múló, örömöket nyújtó világ után, de vágyai összeütköznek a valósággal, örökre kielégíthetetlenek maradnak, ezért szenved, meghasonlik.

Lassan válaszolhatunk a korábban feltett kérdésre, miszerint mi a dukkha oka? Ez a Buddha egyik legforradalmibb felismerése: az ok a vágy. Az akaratlagos cselekvés karmikus képzőerői (szankhára) létrehozzák az önvaló illúzióját, ezek pedig létrehívják a tudatot (vinnyána), mely a lény körül burjánzó dolgokat és jelenségeket én-illúziójához viszonyítva elnevezi (név és forma, námarúpa), és így magához láncolja. A lény szellemi érzékszerveket fejleszt, hogy felfogja teremtményeit, és ezeket a megismerő eszközöket a vágy és az életszomj (tanhá) kielégítésének szolgálatába állítja. Ha a vágy kielégül, az vonzó kötődést eredményez, ha a tárgytól undorodik, akkor bár távolodva, de taszító kötődést alakít ki. A lény valódi harmóniáját felcseréli az asszimiláló és individualizáló erők egymást folyamatosan és dinamikusan korrigáló táncára, mely rendszer persze idővel elromlik, majd szétesik, amit halálnak érzékel. A vágy és az ellenszenv (lóbha és dósza) ugyanannak az erőnek, az életszomjnak a két arca, a kötődés (upádána) mindkettő esetében megvalósul, és a lény egyre mélyebben a látszatvilágba bonyolódik, mint a vergődő légy a pókhálóba.

A kötődés miatt újra és újra teremtjük, álmodjuk, differenciáljuk az illúziót. Ez a karma, a ható cselekvés törvénye, ami a létszomj és a kötődések miatt szakadatlan létesülési folyamatot indukál és tart fenn. Aztán a lény és a karma fejlettségi szintje, ereje határozza meg az újralétesülések minőségét, amire már semmi befolyása sincsen; a születés, felbomlás meg nem pihenő forgása, a szamszára nem kegyelmez, nem árt, de nem is segít, hanem a karmának megfelelően kijelöli a létezők helyét.

Áldott szerencse, hogy ilyen a világ. Ha statikussá dermedne, nem szabadulhatnánk többé sem örömeinktől, sem fájdalmainktól, és általában lehetetlenné válna a szabadulás. Ilyen lehet a pokol. De a szamszára meg nem áll, a születés és halál minden pillanatban és minden pontban zúdulva ömlik egymásba. Ha nem a vágy és a birtoklás nézőpontjából szemlélnénk a világot, ennek örülnünk kellene, mert minden változás egy újabb lehetőség a szabadulásra, a megvilágosodásra, a mélyebb betekintésre, a felébredésre. Ezért tehát nem a világ és nem annak mulandósága okozza a dukkhát, hanem a vele szemben tanúsított magatartásunk, az énprincípiumhoz való ragaszkodásunk, a vágyakozásunk, a nemtudásunk.