126. Az élőknek a látszat folyamatosan ígér. Ez a létezés egyik alapvető feltétele. Az illúzió valóságának, értelmének, a vágyak beteljesedésének, az örömnek, állandóságnak, akár a puszta létezés folytathatóságának folyamatos ígérgetése az a remény, ami miatt az életet egyáltalán elviseljük. Minden ígéret, ezért minden remény. Még az öngyilkosságra készülő is lélegzik, mert a következő levegővétellel ígéretet kap, hogy elkerüli a megfulladást. Minden időpillanat ráígér az előzőekre, és a legmélyebb unalom állapotában is egy jobb következő pillanattal kecsegtet, de legalább az élet puszta fenntartásával. Az élőknek kevés az élet megőrződése, a puszta túlélés, ezért a körülöttünk lévők, a többiek elfogyasztását, legyőzését, birtokba vételét, a terjeszkedést, uralást, megértést, elfoglalást kell megígérni nekik. A reménynek nem kell konkrétnak lennie, sőt, nem is szabad, mert akkor számonkérhető, és lelepleződik a csalás. Minden következő pillanat óhatatlanul reményteli, főleg nekünk, embereknek, kik az öntudat terhét és a halál elkerülhetetlen tudását cipeljük.

127. Ahhoz, hogy a következő pillanat újra reményteli legyen, a kapott eredménynek, a beteljesült ígéretnek mindig el kell silányulnia. A várt beteljesülés sosem lehet az utolsó, nem lehet tökéletes, mert az élő a jelenben maradna, és talán megértené a Nagy Kerék működését. De a kezei között értéktelenné foszlott tárgyat eldobja, és újra a következő ígéretre tekint, így a teremtés tánca folytatódhat. Minden új ígéret az előző hazugságának a beismerése, ezért a lény kénytelen elkerülni a felismerést, ha élni akar. Ez a szamszára igazi rabsága.

128. Mivel minden ígéret az előző hazugságának a beismerése, ezért minden ígéretnek hívő, a vágyait és beteljesülését azokba helyező, majd az új ígéretnek magát újra és újra elkötelező ember szükségszerűen hazugságokból építi fel magát. Most nem a hamis én valóságának illuzórikus mivoltáról beszélünk, hanem az azt elfedő hétköznapi személyiségről. A fogyasztás, a család, a hivatások, a társadalom és az ezeket megalapozó tevékenységek és döntések túlmutatnak saját hazugság-természetükön; magát az embert teszik hazugsággá. A termelő és fogyasztó ember önmagát termeli és fogyasztja, magát árulja és vásárolja, és mivel magát árucikké degradálja, a társadalmat is csak ebből képes felépíteni. Így a társadalom is csak ígéret, vágybeteljesítés és értékcikk. Kérdés, hogy ez probléma-e. Ha nem ezt tennénk, és a társadalmainkat, benne magunkat nemes eszmékből és szép, emberhez méltónak ítélt gondolatokból építenénk fel, ugyanúgy tévednék, ugyanúgy az ismeretlen tudatalatti és a hamis én okozná a késztetéseinket, ám még a termelés sem működne. Úgy látszik, csak akkor vagyunk képesek az életben maradásra, ha magunkat árusítjuk, és magunkat zabáljuk fel.

129. Nagyon furcsa állapot, hogy a látszatvilág és benne mi, a részei, csak a legnagyobb hazugság ismételgetésével vagyunk képesek elviselni önmagunkat. Nyilvánvalóan minden állandó alapot nélkülöz az illúzió világa, az örök érvényűt képtelen megtartani, de akár elgondolni is, minden stabilitás elképzelhetetlen benne, és ez a legnagyobb törvénye, létezésének alapja. Ugyanakkor öntudatlanul sugározza, az öntudatra ébredt lények pedig keresik, akarják és hiszik, hogy megvalósítható köreiben az állandóság, és tudva, nem tudva, de mind erre teszik fel életüket. Építenek, műveket, utódokat hagynak maguk után, teremtenek és dolgoznak utolsó leheletükig, bíznak, és nem hisznek a halálban, ami elől mégis egész életükben menekülnek. A látszatvilág mindent uraló gigantikus erejű alaptörvényével szemben emelnek egy ugyanakkora méretű, az összes gondolatukat, érzelmüket és tevékenységeiket késztető és irányító hazugságot. Persze érthető, félünk az elmúlástól, de mégis csodálatos belegondolni, hogy miért így alakult a létezés; semmi nem gátolta volna elméletileg, hogy a józan belátásnak legalább a szikrája eleve megjelenjen az öntudatban, és ne kizárólag hazugságra épüljön minden, amit ismerhető.

130. A mulandóság alaptörvény, úgyhogy az Örök hazugságára építettünk fel mindent. A szenvedés, a kizökkentség, a tökéletlenség alaptörvény, úgyhogy a Tökéletesség hazugságára építettünk fel mindent. Az elkülönült önvaló hiánya minden létezőben alaptörvény, úgyhogy az egyedi és haláltalan Lélek hazugságára építettünk fel mindent. Érdekes lenne egyszer kipróbálni az igazságot: ki tudja, lehet, hogy mégis élhető.