84. Az illúzió nem-valóságát, álvalóságát, romlékonyságát szokás evidensen összekötni a mulandósággal, pedig nem egymásból következnek. A hamisvilág függő és mérték-nélküli viszonyai között elvileg nem lenne szükséges kötelező szabályként működnie a mulandóságnak, hiszen a köd-fogalmak is rendelkeznek vansággal, és maradhatnának hamisságuk ellenére állandóak. Mi megfigyelők, szintén a hamisvilág részei, csodálhatnánk őket mindörökké, ám a hamisságtól függetlenül az illúzió világában létezik egy lefelé húzó, lassú, de kitartó erő, ami a folyamatosan össze nem tartott megnyilvánulásokat idővel kikezdi és elbomlasztja. Éppen ezért sajnos hiú az az emberi remény, hogy a „valóságban”, a felébredettek által tapasztalt valós-világban a megnyilvánultak törvényszerűen múlhatatlanok. A két világ között ebben sem lehet különbség, hiszen akkor a létezés állandóan szét- és szétszakadna: a mulandóság mindent átható jelenség. Más megközelítésben: ahol a mulandóság megjelenik, az biztosan a hamisvilág, legfeljebb valóságnak hittük, a valós-világnak pedig nem csak mulandósága, de más tulajdonsága sincs, ezért nem mulandó. Úgy hiszem, szavakkal és elmével ebben a kérdésben eddig juthatunk.

85. Az illúzióvilág látszólag ad és elvesz, de valójában nem ad és nem vesz el semmit. Az ember egyensúlyt akar teremteni benne, ezért kiegyenlít, beavatkozik, épít és rombol, pedig a látszatban mindvégig egyensúly uralkodott. Itt kitüremkedik, ott behorpad, itt felfakad, ott befűződik, egyik helyen felmagaslik, máshol lealacsonyodik, de összességében az egész semmilyen és lapos. Nem ad, hanem valaki elragadja, nem vesz el, hanem valaki beléveszíti valamijét. Mikor úgy tűnik, megbecsül, hát éppen vágyainknak megfelelően fodrozódik, mikor elhagy a szerencsénk, csak állandó folyamatait látjuk számunkra kedvezőtlennek. Így működik, és mivel mi magunk részei vagyunk, csak ezt tanulhattuk meg tőle. Mikor elhagyatott, akkor magunkat nem találjuk, mikor fényes és sikeres, az „én” éppen ünnepet ül. Mivel a kedvünket keressük benne, ezért olybá tűnik, mintha a kedvünket keresné, mivel jobbra vágyunk, hát olyan, mintha fejlődne. Bármely szerepünket vesszük fel, mintha mindig körülöttünk forogna, és éberségünk fokozódásával mintha szerepeink elhagyásában is segítene. Hiba lenne mindezt fatalizmussal, kiválasztottsággal, magunk fontosságával, akarattal magyarázni: éppen, hogy mindez sorstalanság, jelentéktelenség, az „énnek” saját hiányosságait félve palástolni igyekvő színjátéka.

86. Az illúzióvilág bár nem örök, de végtelen mind a kezdet, mind a vég felé. Abban az értelemben végtelen, hogy sosem fejeződik be. Ahogyan az egész, úgy a részei sem, tehát a látszatvilágban sosem kezdődik, és sosem fejeződik be semmi. Ha éppen nem növekszik, akkor csökken, de sosem stagnál. Minden végtelenül tart látszatra előre, egy meghatározott irányba, és minden ered valahonnan, látszólag korábbról, egy meghatározható helyről és időből, de valójában nem származik és irányul. Még csak körbe sem jár, mert az is irányt adna haladásának. Amennyire formátlan, annyira irány nélküli. Ennek ellenére, bár csábító a leegyszerűsítésre való emberi hajlam számára, nem lehet ráaggatni az iránytalanság, a nem-működés, a látszat-működés jelzőit. Működik, halad, változik; nem a tevékenységét tagadjuk, csak eredetét és céljait.

87. Az ember vágya a bővülés, ezért az előzőek okán a látszatvilág bővülni fog. Miért kényszerünk a bővülés? Mert az „én” alapvető és mindent meghatározó célja önmaga igazolása, a túlélés, a túlélés pedig a vágyak kielégítése, az „én” jóllakatása, elcsendesítése, vagyis az anyagi, szellemi, lelki világ permanens fogyasztása a létezés bizonyítása céljából. Ami nem fogyaszt, az nem létezik, ezért a fogyasztás önigazolás, az önigazolás túlélés, a túlélés újabb fogyasztás, szerzés, hatalom, vágykielégítés. Az ént működése szükségszerűen a bővülés felé hajtja, mert a vágykielégítés a csökkenés, visszahúzódás fázisában nehéz, és halállal, sorvadással rémít. Ám a bővülés nem tarthat örökké, mert az anyagi, de a lelki és szellemi környezet is korlátozott, ezért minden létező harcolni, nyerni, szerezni akar a rendelkezésre álló térben. Ez mozgásban tartja a látszatot anélkül, hogy célja és iránya lenne. Mivel az ember öntudatra ébredt, érti az erkölcsöt, ezért a harcba, harácsolásba értelmet kell hazudnia, hogy szentesítse késztetéseit. E hazugságok lettek felmutatva céloknak és irányoknak.

88. Az öntudatra ébredt ember nem elégszik, nem elégedhet meg egyszerű hazugságokkal, hanem egyre összetettebb, bonyolultabb, rafináltabb önáltatásokba gabalyodik. Ahogyan az anyagi világa bővül, úgy növekszik a belátható szellemi, lelki tér, és ez kihívás elé állítja, feltárja addigi hitei és eszméi belső ellentmondásait, hazugságait, ezért fejlesztenie kell azokat. Papokat és tudósokat kell állítania hitrendszerei élére, híveket és alattvalókat kell „fogyasztania”, mert a bővülés nem állhat meg. Bármilyen új anyagi, szellemi vagy lelki birodalmat talál, oda benyomul, a maga képére formálja és elfogyasztja. Az „én” nem tűri az ismeretlent, az eltérőt, minden ismertet uralnia kell, mert az ismeretlen megriasztja, fenyegeti, a halált jelenti. Amit megismer, azt vágyai behálózzák, azt bekebelezi és felemészti, azt kitölti erkölcsével, ismereteivel, céljaival és irányaival. Az „én” ab ovo képtelen a megismerésre; bármit talál, abban csak önmagát látja, csak önmagát ismeri fel. Tapasztalata „a priori”: önmagából következtet a létezőre, ezért ha a létezőt vizsgálja, és abból „a posteriori” következtet, újra csak önmagát találja, és a kör bezárul.

89. A bővülés elfoglaltságot és értelmet ad az embernek. A harc és a munka igazolja cselekedeteit, a tevékenységeire aggatott hazug erkölcs igazolja létét, emiatt a halálfélelmen túl azért is kénytelen együtt bővülni a megismert, táguló világgal, hogy lelke ne omoljon össze a fellelt birodalmak ürességének tapasztalásától. Be kell töltenie, amit felfedezett, mozognia kell benne, vagyis látszat-működéssel kénytelen tölteni életét. Mindegy mekkorára nőtt, sosem állhat meg: a tevékenység megszűnésével beálló csend az ént a halálra emlékezteti.