Az aszkéta megkínzott teste a halálán volt. A folyóhoz kúszott, ahol, mintha csak égi jel lenne, egy csónak lebegett, benne egy zenész és a tanítványa. A zenész ezt magyarázta éppen:

- Fiam, ha a húrt túlfeszíted, elpattan. Ha viszont lazán hagyod, nem fog szólni a hangszered. Annyira feszítsd, hogy szépen szóljon.

Ekkor az aszkéta felnevetett! Hát persze! A végletekben semmi nem működik! Ha erőt alkalmazunk, harcolunk, kényszerítjük a jelenségeket, a lényeket, eltörjük azokat. A harcból csak fájdalom lesz, szenvedés és ellenkezés. Nem lehet eltörölni a világ fájdalmát, felszabadítani a lényeket, ha erőt alkalmazunk. Sehová sem jut, aki így akar haladni. Még saját testünket, szellemünket sem kínozhatjuk szélsőséges aszkézissel, mert a harc csak további harcot okoz. De nem lehet elérni semmit nemes erőfeszítés nélkül sem, henyén, nemtörődöm módon. A megoldás középen van, a célhoz a középút vezet.

Ekkor emlékezetében felidéződött egy gyermekkori esemény. Apja elvitte megnézni az első tavaszi szántást, ami népünnepélynek számított. Dadái magára hagyták, és távolabb fecsegni kezdtek a falubeliekkel. A gyermek herceg magányosan üldögélt egy fa árnyékában, és nézte az eke nyomán a földből kiforduló barázdákat. Egyszerre észrevette a szerszám nyomán felszínre került férgeket. Látta, ahogyan a vas átvágja testüket, meglátta a bogarakat, kisebb-nagyobb lényeket, és felkiáltott körülötte a földből, vízből, levegőből a milliónyi jajszó. A gyermek egy jógi transzállapotába mélyült, és megértette a szenvedést, mint az örök húskerék egyetlen valódi tapasztalatát, amit élő nem kerülhet el. A legenda szerint a fölötte lévő fa árnyéka megállt, hogy védje a naptól a dhjánába mélyült gyermeket, így jelezve, hogy a természet felismerte benne a kor eljövendő buddháját.

Erre visszaemlékezve Sziddhárta, azaz már Gótama remete tudata megértette, hogy a megvilágosodásnak akadálya, ha szenvedést okozunk magunknak vagy másnak, és a megértés a tiszta és önzetlen öröm állapotában is lehetséges.

A középút az élet minden jelenségére vonatkozó törvény. Az a nézet, cselekedet mindig hibás, amelyik szélsőséges. Az örökkévalóságban, az énje halál utáni örök életében hívő ember ugyanúgy téved, mint a nihilista, aki szerint minden értelmetlen, és a halál után véget ér a létezés. Amíg hibásak a nézeteink, még az ösvénynek megfelelő tettek sem hoznak gyümölcsöt, és kiírjuk magunkat a  Buddha Tanából, a Dharmából. A fejben lakozó szellem, és az altestben található életerő középen, a szívben egyesül, mert a buddhizmus a szív vallása. Minden középre tart, és úgy nyugszik a békés, üres, mozdulatlan Középen a világ, mint a forgó kerék az erős, pontosan középen lévő tengelyen.

Gótama a folyóhoz vonszolta magát. Egy arra járó parasztleány rizst adott neki, ő pedig hosszú idő után újra evett és ivott. Majd csészéjét a folyóra helyezve azt mondta:

- Ha ez a csésze az ár ellenében úszik, akkor a felismerésem helyes és igaz, és nincs, ami megcáfolhatná.

A vízre helyezett csésze pedig rövid lebegés után a folyó sodrása ellenében kezdett úszni, ellentmondva a jelenségvilág minden törvényének és logikájának.

Ez több mint egy bizonyságtétel, vagy egy próba. Azt látta bizonyítva Gótama, hogy a szamszára általunk megváltoztathatatlannak ismert törvényei, amik tépnek, szaggatnak minket, amik megölnek, újjászülnek, rángatnak, és amik ellen oly tehetetlennek érezzük magunkat, káprázatok csupán, mind meghaladható.

A Buddha Tanítása az ár ellenében halad. Nincs még egy olyan vallási tan ezen kívül, amely tagadná a lélek valóságát, és kihagyná rendszeréből istent, mint menedéket. Az ember gyengeségében, elesettségében, gyötrelmei között, de leginkább halálfélelmében kapaszkodik ebbe a két eszmébe, de a Buddha nem szolgálja ki ezt a tudatlanságot. Tudta, hogy e két gondolat erős kapaszkodó, dualitásba taszítja a tudatot, és így előidézője lesz vágynak, önhittségnek, erőszaknak, birtoklásnak. Isten szent fogalma a széthúzást és tudatlanságot szabadítja a világra. Egy istenbe vetett hittel élő ember számára nem isten létezése adja az élményt és a vigaszt, hanem az istenben való hite biztosítja őt arról, hogy ő maga létezik. Isten dicsőítése boldoggá teszi, hiszen ő énekel, és azt hiszi, hogy aki énekel, az létezik.

A kettészakadt világ, és benne a széttöredezett jelenségek nem találják meg újra a másik felüket. A törésvonalak mentén a szélek deformálódnak, az élek lepattogzanak, egyre kisebbre törnek, és összeilleszthetetlenné válnak a darabok, még ha meg is találják egymást. A magukra maradt részek, jelenségek, gondolatok, eszmék, érző lények, emberek egyedül érzik magukat kizuhanva a biztonságos egységből, és félelmükben harcolni kezdenek, ok nélkül, bármivel, ami mellé odasodorja őket a szamszára szele.

Az öt remete, akik eddig a vezetőjüket látták benne, észrevették, hogy eszik és iszik. Felháborodtak és megtagadták őt. Gótama egyelőre elhagyta őket, és elindult, hogy megtegye az utolsó lépést, ami a teljes megvilágosodásig még hátra volt.