Két bejegyzésben még néhány gondolat fűzünk a tökéletlenség témájához. Íme az első rész.

1. Bármi történik most, éppen az van. Az elfogadásnak ez a mély értelme. A múlt nem hozható vissza, de nem is tagadható meg. De még a jelen sem változtatható meg, mert már itt van, bárhogyan is kapálódzunk ellene. Ami történik most, az van. Mi lenne ez, valamiféle elkerülhetetlen fátumot, ránk mért sorsot hirdető tanítás? Nem, ez csak a tényt szögezi le, de ugyanakkor el kell mondani, hogy a tény csak annyira hat rám, amennyire hozzá kötődöm. Egy példa szerint a Buddha azt mondta, hogy mikor tagjaimat lefűrészelik, eldönthetem, hogy haragszom-e kínzóimra vagy nem. Ez a döntés teljes mértékben a hatáskörünkbe tartozik.

Egészen biztosan elmúlik minden, a jó is és a rossz is. A ránk gyakorolt befolyásról, a tudatunkra mért hatásról viszont mi döntünk. Fontos, hogy a tudatunkról beszélek, mert az érzéseimnek és a gondolataimnak megengedhetem a kötődést, az öröm, bánat, siker és kudarc megélését. A test és a lélek nem megvilágosodott, nem is lehet, hiszen biológiai, evolúciós, társadalmi törvények alkották őket, és kegyetlenség lenne elvárni, hogy önmagukon felülemelkedjenek. A szenvedőnek vagy gyönyört átélőnek nem szabad a bölcs belátásról papolni. Természetesen megkönnyíti a tudat fejlődését, ha a test és lélek a maga körein belül vele tart, erre nézvést számtalan buddhista gyakorlat is létezik, de a bölcsesség a tudat dolga, megengedőnek kell lennünk, hogy ne legyünk kíméletlenek.

Tehát elmúlik minden, de őszintén: mégis mi történhet? Miféle baj érhet bennünket, amiből nincs kiút? Elmúlik minden biztosan, a rossz is. Méltósággal illik megélni a sikert és a kudarcot egyaránt: a bajban nem válni ronggyá, az örömben nem válni elbizakodottá. Ha az elfogadást gyakoroljuk, nehézség és boldogság is csak esemény lesz. Ha a tudatunkon belül megtaláljuk és élvezzük a pillanatot, és nem hasonlítgatjuk idegen célokhoz, az élet küzdelem helyett tánccá válik.

2. A boldogság legegyszerűbb definíciója az elégedettség, egy általános megelégedettség. Egyfajta középút, ami kerüli a túl sokat és a túl keveset. Középút a lélekben, tehát nem a birtoklás, a helyzet, a sikerek száma méri, hanem a külső és belső környezethez való aktuális megelégedett hozzáállás. A boldogtalanság gyökere pedig, szintén általánosan, ennek az ellentéte, amikor nem elégszünk meg azzal, amink van, és túl sok időt töltünk a saját életünkön kívülre tekintéssel, a környezethez való hasonlítgatással, ahelyett, hogy megélnénk a sajátunkat. Ez természetesen nem az álmaink feladását jelenti, hanem a már meglévő iránt való hálát.
3. A remény nem egyenlő a várakozással. Nem teljesülés esetén a remény könnyű elengedéssé válik, a várakozásból viszont csalódás lesz.
4. Tökéletesség nincs. A hajszolásába ölt energiáinkat arra is fordíthatjuk, hogy teljes életet éljünk.
5. Az élet szenvedés, az elmúlás szenvedés. Miért? Mert ragaszkodunk az örök változatlansághoz és a beteljesedéshez. E kettőre való törekvés egy hamis tökéletesség illúzióját kergeti. Tökéletességnek látjuk a változatlant, a készet, főleg ha mi is éppen élőként a részesei vagyunk. A világot nem változtathatjuk meg, de a hozzáállásunkat igen. Test és lélek a megvilágosodás után is tovább szenved, mert ragaszkodásból keletkezett, de a tudat felszabadulhat.
6. Mindenem megvan, amire szükségem van.
7. Mikor szenvedsz, horgonyozz le a mostban. Ha sikerül, már csak ettől azonnal jobban leszel. Persze fontos, hogy az valóban az időtlen, folyamatos változása, sosem-pillanatnyisága miatt mégis csak az állandó, mozdulatlan, nem szűnő áramlású, igazi most legyen, és ne csak egy kis szünet a zavarodottságban. A mostban annyira nincs pillanat, annyira nincs szünet a változásban, hogy az idő és a mozgás nem halad, nem mozdul semerre. Ott minden látható, ami mozgás közben láthatatlan.
8. A rugalmasság erő. A tökéletlenség fokozhatatlan tökéletesség.
9. Bármit kapsz, bármi történik veled, mondd és érezd: „alázatosan elfogadom”.
10. A valóság nem egy nagy titok, hanem a dolgok a maguk eredeti, természetes állapotukban. Nem kell várnunk, hogy a dolgok és jelenségek ezt a helyzetüket felvegyék, mert mindig ebben az állapotban vannak. Nekünk kell megtanulni ezt észrevenni. Sosem voltál nem-megvilágosodott, mert ha egyszer az lennél, sosem világosodhatnál meg.
11. Minden mulandó, tökéletlen, nem-végleges. De nem ez a dukkha, nem ez a szenvedés! Ez csak a világ csodálatos természete, csak törvény és állapot. Mikor ezeket nem fogadjuk el a szamszárában, akkor munkálkodunk, ami javítja a karmát, és jobbá teszi a hétköznapokat. De a nirvánában is munka folyik, hogy a szamszára ne szenvedjen a karmától, és dharmikusan működjön. A Buddha nem mondta, hogy a szenvedő világot hanyagold el, és lehajtott fejjel tűrd a sorsod vagy a többi lény gyötrelmét, hanem a munkát ajánlotta, de közben a bölcs elfogadást hirdette. Hitvány, aki nem küzd a szenvedés ellen, de ostoba, aki azt hiszi, örökre felszámolhatja!
12. A félelem a dukkha oka és következménye is. A tökéletesség kergetése megbénítja a nemes tetterőt, és elsorvasztja a bölcsességet. Ezért az egyik fél a változástól, konzerválni akarja a jelenlegi helyzetét, pedig nem is szereti. A másik azonnal az újba menekül, hogy meghaladja a jelenlegit, majd fájlalja, hogy sosem fejez be semmit. A kettő között helyezkednek el, akik felismerik, hogy változásra van szükség, de megbénítja őket a félelem, vagy felismerik, hogy jelenlegi helyzetük is csodálatos, de aggódnak, mert nem tökéletes.
13. A dinamikus átmenet az élet természetes állapota. A folyamatok lezárása, és új folyamatok indítása a legalapvetőbb működése. Igen, ez mindig halál és születés, apró, hétköznapi, vagy nagy, sorsfordító. A nem bölcs ember ezt kizökkentségnek látja. Az örök dinamikus áramlásnak való ellenszegülés, vagy a megtört belenyugvás a dukkha forrása. Ám csak az lehet kizökkent, ami állandó akar maradni. A világgal semmi gond, csak mozog, ám a tudatok kizökkentenek; a világ csak létezik, a tudatok élik meg a dukkhát! A Buddha nem a világ kizökkentségét indult meggyógyítani, hanem a tudatokat!
14. A dukkha nem káprázat, hanem valóság, továbbá nem győzhető le, nem iktatható ki. Apró dolgokat sem lehetséges örökre eltüntetni, nemhogy alapvető törvényeket. Bár a hozzáállásunk teremti meg, de nem látszat, hanem valóság, amit ilyenkor tapasztalunk. Ha mindent elfogadsz, a jelenben állsz, és bölcs belátással szemléled a világ örök változását, azzal nem számoltad fel a dukkhát. Micsoda bolond elképzelés meghaladni a szenvedést és a kizökkentséget! A dukkha a megvilágosodott lényben is jelen marad, érzéseit, gondolatait rángatja, befolyásolja. Bármennyire uralja elméjét, csak hozzáállása változik és kötődéseit számolja fel.
15. Azt mondják, hálával gondolj a múltra, hálával fogadd a jelent, és így alakítsd a jövőt. De az is fontos, hogy már előre hálás szívvel köszöntsd a jövőt, bármit is hozzon, mert okos elfogdásra lesz szükségünk, hiszen bizonyosan tökéletlen lesz.
16. Bármi ér, süppedj a jelen pillanatba, és élvezd a nyers, puszta, elemi létezést. Próbáld ki, hogy néha csak létezel. Élvezd a tökéletlen tökéletességet. Csak azért élvezheted, mert létezel; nem volt ez mindig ennyire egyértelmű tény, gondolj csak a születésed előtti időre. A létezésünk ténye miatti hála a legszentebb érzésünk. Letöri a gőgöt és a büszkeséget, minden bűnök ősforrását, az ördögi tévedést, és elismeri a leghatalmasabb ajándékot; ez a bölcsesség alapja.