Mintha a teremtés bújt volna az inge alá, hullámzott az anyag a hátán, körben a derekán. A mennyezetről lógott alá számtalan szalag, színes tekergődző futamok, áttetszőre szőtt világot fonva a táncoló istenre. Az ajtók nyílnak és csukódnak a falak mentén, a vendégek özönlenek a terembe, hívatlanul és meghívottan. Forog középen a nép, a terem falainak bársonyborításába kapaszkodva pajkos kisördögök és lesütött szemük alól csillogó kacéran figyelő apró angyalok üdvözlik az egyre sűrűbb, kavargó tömeget. Az ördögök kacaja éles, az angyalok nevetése selymes, a tömeg oldódik és fokozódik zaja. Ott lép be maga Belzebúb, fennhéjázó, elegáns úr, utána Maitréja, átitatva jövőbeli szerepe súlyával és méltóságával, majd a fordított keresztjét cipelő, szerényen mosolygó Péter, Kukulkán, őt csillapítani kell, hogy örjöngése ne ragadjon át a közelében állókra. Szaraszvati a férjét keresi, Krisna kéken csillog, de felsőruhájukat leteszik, és ki-ki a maga elkötelezettsége szerint figyeli a táncot. Felülről harsog a zene, de oldalról, az alsó és felső tartományokból is előkúsznak és párosodnak a hangok, és a táncoló lények bőrükön, zsigereiken keresztül egyesülnek velük. A nász éje ez, a találkozásoké, az adásé és a feloldozásé, amikor helyére kerül az elveszett, és megtalálható az elrejtett.

Itt kerestelek. Kerestem magamat is, de az elveszett és az elrejtett nem én vagyok, mert a táncosok között, a teremben hagytam nézeteim és vágyaim, kiléptem ruhámból, mint levetett önmagamból. Most akkor elengedem, odaadom, ereim felnyitom, izmaim alól előtárom féltve őrzött kincseim, szívem és szerveim. A vér színes kígyóként tekeredik a tömeg tomboló teste köré, bőröm foszlányai mint megperzselt vásznak libbennek az átizzott levegőbe. Mindig a végsőbb, az igazabb, a teljesebb diadalmaskodik, bár mi ezt nem vesszük észre. Most is az istenek formálják a táncosokat, kék és arany színek ölelik át mindet, és végre elveszhetek szerető ítéletükben.

Különös, de a zajos terem sarkaiban megtalálom a csendes pillanatokat, és rendet rakhatok felindult lelkemben. Visszaalakulhatok erre a kis időre, míg az élet még marasztal, összegyűjthetem kiáramlott véremet, magamba építhetem részeim. Működöm. A levegő zajosan ömlik belém, és viharosan árad ki belőlem, lélegzetem gyújt és élteti a tüzet, és összeforrhat még, amíg itt vagyok, a táncosok lélegzetével. Anyag, szerelem, tiszta, fényes nagyszerűség árad be és ki belőlünk, bár a többiek nem érzik, mert a ritmus és a mozdulat varázslata elragadja figyelmüket.

Összeszedem széthullottjaim, átadom szerzettjeim, elengedem foglyaim. Finom mozdulattal kérem a jelenlevő isteneket, hogy eresszenek el engem is, és felajánlom, hogy tegyenek belátásuk szerint maradékaimmal. Ám legyen, elvégeztetett, eldöntetett, kiszámíttatott és véghez vitték, felajánlottam és elfogadták életem, szellemem és tudatom, ezért most visszaadom és átengedem, hogy használja, ki találja, ki magára veszi. Elválok a magam alkotta magamtól, a szándékolt késztetésektől, a hiányoktól és beteljesedettektől, szeretettől és szeretőktől. Leszek, ami van, vagyok, ami lehet, élek vagy halok, mint az öntudatlan igazak. Túl sok és túl nagy a cél, ezért elfordulok a betarthatatlan ígérettől is, és küzdelmeim izzó erejét engedem az űrbe távozni.

A táncosok a falakon megnyíló ajtókon keresztül úgy távoznak, mint ahogyan jöttek, és kiürül a terem. Elmegy Brahma, mindenek alapja, Jehova viszi törvényeit, Illés tüzzel távozik, a Krisztus vére felizzik, Visnu magához veszi eszközeit, és mindnek köszönöm, hálával köszönöm a létezést. Csodálatos tánc volt. Ki tudja, talán még találkozunk. Elismeréssel adózom művüknek, az életnek, akaratnak, fénynek és teremtésnek, de most dolgom akadt, utam nyílt, melyet nem áll módomban megtagadni. Végtelenül egyedül leszek nélkületek, de lássuk, együtt sem jutottunk közelebb közös önmagunkhoz. Minden jót. Most mennem kell.