Gyakran foglalkoztunk a függetlenség témájával. Függetlenségen azt a teljes és tökéletes megvilágosodottságot értjük, amit a hagyomány parinirvánának (páli: parinibbána) nevez, és ami egyben a teljes és tökéletes kötődésmentesség. Minden vágy, viszonyítás, hasonlítás elhagyása, a dolgok látása úgy, ahogyan vannak, vagyis a megfoghatatlan, megnevezhetetlen üresség állapota, ami a szamszára lakói előtt a halál képét ölti fel. Ez az állapot a bátor sötétbe ugrással jöhet létre; nincs kapaszkodás, nincs menedék.

A parinirvána a maradéknélküli nirvána, a végső kialvás. A nirvánát általában vágyott, beérkezett, üdvözült helyzetekkel azonosítják, a menyországgal, de a neve beszédes: a megvilágosodás az itt maradottak számára kialvást jelent. A parinirvána ennek a maradékmentes, minden ragaszkodástól elvált legmagasabb állapota, amikor már a szenvedéstől megszabadító gyakorláshoz, az annak nyomán fellépő tudatállapotokhoz, tudattartalmakhoz és képességekhez történő ragaszkodás is eloldódik. Bár a nem-megvilágosodottak a halált ismerik fel benne, a Buddha megfogalmazásában nem a halállal egybeeső felébredést jelenti, hiszen ez még az életben elérhető. Azonban annyira félreérthető a fogalom, hogy a hagyomány mégis a Buddha halálát elbeszélő szúttában a Magasztos fizikai elmúlásával, távozásával azonosítja, és ezt nevezi végső felszabadulásának. A kommentárok számára is nehézséget okozott a „végső” kialvás értelmezése, hiszen a Buddha már a megvilágosodásakor megszabadult minden ragaszkodásától, ezért az „upádi” (a ragaszkodás tárgya) kifejezésnek különböző értelmezéseket kezdtek adni.

Az „upádi” tehát egyrészt a ragaszkodás (upádána) tárgya, másrészt annak karmikus hatása. A tárgy és a hatás egyazon fogalommal való megnevezése azt sugallja, hogy a tárgy, melyhez érzékeink, tudatunk ragaszkodik, melyet valóságosnak hiszünk, és ami így a napvilágra hozza, megfigyelhetővé teszi személyiségünket, a tárgy, mely alakot kölcsönöz a lényt alkotó halmazok összességének, az egyben az a hatás is, ami az illuzórikus ént névvel látja el, megteremti, látszólagosságát állandóságként és valóságként tünteti fel. Azért, hogy a kialvás még életben bekövetkező, majd a halál pillanatában beteljesedő két fázisát megkülönböztessék, az upádit a halmazokkal azonosították (36. és egyéb bejegyzések), így elkülöníthető volt a még az életben történő kialvás, mikor a ragaszkodás hatásainak még van maradéka, és a halállal történő kialvás, mikor beáll azoknak a teljes hiánya, mert a kötöttségektől való szabadulás olyankor teljesen halmazok nélküli. Mivel ez a hagyomány szava, nem nyilvánítunk róla véleményt, csak megjegyezzük, hogy amit az ember az életében nem valósít meg, azt a halál mindent eltörlő pillanatában, képességei, ereje és értelme hiányában, már nehezen pótol. Mert a hagyomány azt is mondja: „Gyakoroljatok, amíg tudtok, hogy később meg ne bánjátok!”

Mielőtt azonban egy magas szintű gyakorló vagy szerzetes elérné a kialvást, először is egy egyszerű ember, aki a társadalom tagjaként éli életét, ám egyszer csak meghasonlást él át, megkérdőjelezi hétköznapjainak valóságát, majd többé vagy kevésbé elszámol az élettel és önmagával. Akár elvonul, fizikai vagy szellemi értelemben, akár marad a helyén, a kötöttségeivel számot kell vetnie, és neki kell látnia illuzórikus kapcsolatai átértékelésének. Szándékosan nem felszámolást írtam, hiszen az egyfelől lehetetlen, másfelől értelmetlen; nem a vágytárgyakkal és a jelenségekkel van ugyanis a probléma, hanem a hozzájuk fűződő viszonyainkkal. A gyakorló elfordul a hamis menedékeitől, melyekre addigi életét építette, és menedéket vesz az igazságban és a valóságban, vallása, hite vagy meggyőződése szerint. A buddhizmus ennek a tudati váltásnak a megalapozásához a Három Drágakövet ajánlja fel, hogy a hitelét vesztett látszatvilágtól elforduló ember ne a semmiben lebegjen, hanem választhasson egy méltó, igaz menedéket, ahol megerősödve, bölccsé válva elérheti a szabadulást, a kialvást.

Ezek a drágakövek a Három Menedék: a Buddha, a Dharma és a Szangha (a közösség). Mintha egy viharos tengeren egyetlen szál deszkába kapaszkodó, halálra készülő szerencsétlen megpillantana a közelben egy dús, zöld szigetet; vagy egy mocsárba süllyedő üldözött kezébe akadna egy gyökér, amin keresztül a biztonságos partra húzhatja magát, ahol étel és tiszta víz várja; vagy mintha egy sötét erdőben elveszett, éhes vadállatoktól hajtott ember egy fényes, minden jóval felszerelt házat találna. A Három Menedék több, mint állapotváltozás: nem csak jobb, több, bölcsebb, mint a hétköznapok, hanem halál helyett élet, korlátolt sötétség helyett a tudat világossága, értelmetlen, ismétlődő szenvedés helyett boldog beérkezés. A Buddha éles határvonalat húz, és egyértelművé teszi, hogy amit általában menedéknek gondolunk, mint a vagyon, család, szeretet, az érzékek kielégítése, anyagi és lelki biztonság, az ellenségek legyőzése, a barátok, a társadalmi megbecsültség csak köd, délibáb, elpattanó buborék, és bizonyosan semmivé foszlanak. A valódi menedék végleg és bizonyosan megtart, mint a sziklára épített otthon a fövenyre épített házzal szemben (Mt. 7,24-27).

A hagyomány szerint egy ember akkor válik buddhistává, akkor indul el igazán a belső úton, amikor a Három Menedékhez vagy Drágakőhöz, a Buddhához, a Tanításához (Dharma) és az azt képviselő közösséghez (Szangha) folyamodik menedékért. Valóban, nem csak szavakban. Mikor igaz belátással határt húz addigi élete és annak megtestesítői, valamint az új, követett értékek közé. Természetesen nem kell elhagynia sem a munkáját, sem a szeretteit, de bölcs felismeréssel át kell látnia saját egzisztenciáját és kapcsolódásainak valós természetét. Azt is el kell fogadnia, hogy ezek a felismerések kötelezettségeket rónak rá, mert ezentúl már felelősséggel tartozik saját megvilágosodásán kívül a környezetével való bánásmódért is; senki nem válhat nemesebbé csak önmagán belül. A buddhista menedékvétel annak a belátása, hogy a létforgatag állandótlan világában nincs egyetlen olyan menedék sem, amely ne őrlődne fel a folyamatos változásban. A Három Menedék is ki van téve ennek a változásnak, de együttesen képesek az igazság közvetítésére és az ember megmentésére a szamszárában rá váró örök szenvedéstől. Képesek a hozzájuk menekülő embert eljuttatni a megvalósításhoz. Ehhez természetesen szükséges, hogy korábbi kapaszkodásait, függőségeit elengedje, és emez újakat ragadja meg, amíg elegendő ereje nem gyűlik fel a kitartó gyakorlás során, hogy megszabaduljon a drágakövektől. Az ember persze drágaköveknek látta korábbi kincseit is, de a Buddha azt mondta, hogy azok csak talmi kavicsok, míg ezek valóban értékesek.

Az oltalomért folyamodó aztán idővel megérti, hogy a menedék sosem volt kívül, hanem mindig is önmagában rejtőzködött. Eleinte belső képességei fejlődnek, melyekkel a drágakövekhez való kötődései erősödnek, majd a felülmúlhatatlan kincseket megleli saját tudatában. A Buddha mindig hangsúlyozta, hogy a megváltás, a megvilágosodás bennünk van, és nincs hatalom odakint, ami eljuttathat minket oda, csak az, amit belül, önmagunkban találunk. A szent Három Menedék nem örökre szól, csak amíg nem állunk készen arra, hogy elengedjünk minden kapaszkodót.

Az életben azt vagyunk képesek igazán megismerni, ami felé egész bensőnkkel odafordulunk. Igaz ez a hétköznapi életünkre, a Buddha Tanítására, és igaz ez a megvilágosodásra is. Ha így viszonyulunk a Három Menedékhez, akkor és csak akkor feltárják csodálatos mélységüket. Fenn kell tartanunk és folyamatosan meg kell újítanunk a velük való kapcsolatunkat, hogy ne térjenek vissza az „én” rejtett útjain korábbi, hamis bálványaink. Természetesen akkor is rendkívül hasznos a buddhizmus tanulmányozása, ha nem veszünk menedéket benne, de legnagyobb értékeit a teljes odafordulás után tárja fel.

A menedékvétellel a buddhizmus iránti elkötelezettségünket, egy hagyományhoz való csatlakozásunkat és a helyes életvitelre való törekvésünket fejezzük ki. A szerzetesjelöltek a kivonulás és a teljes felavatás eljárásai során alkalmazták, de világi emberként akár magunkban, odahaza elvégezhetjük a szertartást. Ha megszegjük a fogadalmat, nem kapunk büntetést, és akárhányszor újra megismételhetjük; mindenki maga tudja, mit vállal és hogyan akar élni. A tetteinknek nincsen bírája, csak következményei.

A menedékkérést háromszor mondjuk el, hogy megerősítsük magunkban a döntést, és bizonyítsuk, hogy komolyan beszélünk. A formula így hangzik:

A három menedék:
A Felébredetthez járulok menedékért
A Tanhoz járulok menedékért
A Gyülekezethez járulok menedékért.

Másodszor is a Felébredetthez járulok menedékért
Másodszor is a Tanhoz járulok menedékért
Másodszor is a Gyülekezethez járulok menedékért.

Harmadszor is a Felébredetthez járulok menedékért
Harmadszor is a Tanhoz járulok menedékért
Harmadszor is a Gyülekezethez járulok menedékért.

Saranattayam:
Buddham saranam gacchámi
Dhammam saranam gacchámi
Sangham saranam gacchámi

Dutiyam pi Buddham saranam gacchámi
Dutiyam pi Dhammam saranam gacchámi
Dutiyam pi Sangham saranam gacchámi

Tatiyam pi Buddham saranam gacchámi
Tatiyam pi Dhammam saranam gacchámi
Tatiyam pi Sangham saranam gacchámi

A blog hasábjain kimondva, vagy csak körüljárva, de mindig a Buddháról és Tanításáról, a Dharmáról írunk, vagy legalábbis reméljük, hogy szavaink a Dharma által ihletettek. A buddhaság egyszerre állapot, szimbólum és közös ismérvünk, az ember számára elérhető legvégső tudás. A Tanítás az ember legnemesebb szava, a mindent átható valóság, a legmagasabb eszme. A közösség pedig az előző kettőnek az itt és most kézzel fogható, elérhető megnyilvánulása. Példa és bizonyíték arra, hogy a buddhák szava, a Dharma igaz, és nem hamis.

218. Részletekből áll össze a totális illúzió. A mindent elborító látszat mögötti további látszatok apró, és további még apróbb részletekből épülnek fel. Szükségszerűen látszat tehát minden részlet, az összes alkotóelem, még a tovább nem bontható darabok is, egészen a végtelen kicsiny parányokig. Az üresség is illúzió, különben nem tudná betölteni szerepét, és kívül kerülne az örök változékonyság és önvaló-mentesség törvényének hatálya alól. Ez elvezet a következő igazsághoz: mivel a kicsinyek és az óriások birodalmaiban is végtelen az út, nem érhető el a határuk, ezért a megismerés is végtelen. Sosem szűnik az út, nincs az Ösvénynek eleje, és nincsen vége sem. Az Ösvényt magunkban megvalósítani, az Ösvényen járni véget nem érő haladás. De itt egy paradoxont találunk: nincsen idő, tehát a haladás nem lehet végtelen:

Egy fekete lyukban megfordul a tér és az idő viszonya: az idő rögzül, a tér folyamatosan halad egy középpont felé. Ez a paradoxon is megfordítja a valóságot: amíg az Ösvény kint van, addig a gyakorló halad, az Ösvény áll. Mikor magunkban felleltük, mikor bensőnkben megtaláltuk, ez a viszony megfordul: a gyakorló megáll, az Ösvény halad.

219. Az illúzió és minden lakója folyamatosan a jelenben él. A múltban vagy a jövőben tartózkodni lehetetlen. Nem lehetünk abban, ami már nincs, és abban sem, ami még nincs. Nem önmagunknak lenni, vagy nem a jelenben lenni nem lehetséges, mert minden én kizárólag az éppen létező jelen pillanatban tartózkodik. Mivel minden pillanat jelen, ezért a múlt és a jövő pillanatai is jelenek voltak, tehát múlt és jövő fogalma nem létezik, sosem létezett. Régen is csak jelen volt, most is az van, és a jövőben is csak az lesz.

220.A jelen malma a jövőt őrlőkövei közé húzza, szétmorzsolja, majd az őrleményt a múltba üríti. A kövek örök forgása a Vanság. Múlt és jövő nem létezik. Talán felidézni lehetne az egyiket, vagy elképzelni a másikat, de az emlékezés és a találgatás is annyira egyedi, annyira a szemlélő tudattényezőinek pillanatnyi felvillanásaitól függ, hogy végül nincs két egyforma múlt vagy jövő. A jelen ugyanilyen, annyiféle, ahány szemlélője van, de az legalább történik.

221. A tudatunkba zártságunk is végleges és áthághatatlan korlát, de a jelenbe zártságunk még ennél is meghaladhatatlanabb. A másik tudata legalább létezik, de a jelenen kívül semmi sincsen.

222. Illúzió a folyó idő. Minden pillanatban eszmélünk, születünk, megteremtődünk, majd ugyanakkor meghalunk és eltűnünk, hogy a következő pillanat újra megteremtsen.

223. A múlt tényei nem átértelmeződnek, hanem átíródnak. Mivel már a saját jelenükben sem voltak tények, már akkor is minden narratíva számára mást jelentettek, ezért későbbi felidézésük folyamán sem lehetnek azok. Minden információcsere egyben a jelen megalkotása és a múlt újrateremtése a jelen tudattényezői részéről. A figyelő tudat folyamatosan értelmez, miközben észlel. A tudatosság, az élet folyamatos értelmezés, történetmesélés önmagunk számára, melyben bizonyos történetek kiemelt szerepet kapnak, mások elsikkadnak. A történetek felidézése során jön létre az én, a történetek mesélője.

224. Minden tanulás, észlelés és tapasztalat egy történet, amit önmagunknak mesélünk a tapasztalatainkról, a saját nézőpontunkból. Még sosem tapasztaltunk mást, mint a történeteinket. Nem önmagunkat – ez fontos különbség, hanem történeteinket. A történeteink és az észleléseink során szerzett tapasztalataink egymás építik fel, és állítják elő önmagunkat. Minél kevésbé vagyunk képesek felidézni történeteinket, annál kevésbé észleljük a külvilágot és az énünket.

225. A világ visszafelé épül, tudja már ezt a modern elméleti fizika is. Egész életünkben azt hallottuk, hogy a múlt meghatározza a jelent és a jövőt. De valójában a jelen határozza meg a múltról szóló emlékeket, a jövő pedig nem létezik, csak a jelen.

226. A fenti elméletet a bölcsek nem alkalmazzák a hétköznapokban. A mikrovilág grandiózus kiszámíthatatlansága ellenére a makrovilág meglepően stabil. A végtelen véletlenszerűség a méretek növekedésével, a lehetőségek ezzel arányos csökkenésével együtt végül eljutnak egy döntésig, mely szabállyá merevedve sokáig kitart. Ezek a nagy rendszerek aztán lassan változnak, de ne legyenek kétségeink, meg fognak változni. Az idő pedig ebben a folyamatban teljesen irreleváns.

227. Az emberek átbukdácsolnak a jelenükön, és igyekeznek megkapaszkodni a múltjukban, ahonnan a jövő szilárd alapjára kívánják felhúzni magukat. De a múlt örökre eltűnt, a jövő nem jött el, a jelen viszont megingathatatlan biztonságban a tudattalanság mélysége fölött tartja őket, állandóan a pillanatban. Átrepíti őket az időn, és közben sosem mozdul el; az idő áll, a tér halad a nyugalomban lévő figyelőben. Csodálatos élmény! Milyen nagyszerű lehetőség!

Köszöntelek, Uram. Remélem, te jól vagy, és elégedetten szemléled világodat és minket, teremtményeidet. Sok esőt és szürke-fekete eget küldtél fölénk, mely már hetek óra uralja időnket és lelkünket. Társaimmal nem tudunk kibújni szerzetesi bőrünkből, és mindenben jeleidet látjuk, rejtett útmutatásaidat. Ezért fordulhatott elő, hogy a többi, az élet elől itt, a világ tetején bujkáló remetével együtt, egymástól függetlenül arra jutottunk magunkban, hogy a mi, pont a mi bűneinkre mutatsz rá. Magam is azon elmélkedtem széljárta, rideg cellámban, hogy mit véthettem ellened, amiért nem oldod fel eged és kedélyem nyomasztó borúját. Ezen gondolkodtam csendes, délutáni imámban, majd az ablakban állva tűnődtem a sorsom és a létezés egybefonódásán, mikor, talán hogy megszégyeníts gőgöm miatt, fény derengett fel az elmémben: nem, ez nem miattam történik. Nem vagyok több a párkányomon pihenő légynél.

Körülvesz a változás. Anyag porlik vagy összeáll, a kicsinyek és a nagyok egymásba ömlenek, akár csak az élők. Ez a változás bizony az elszenvedőnek, a törvényed súlya alá került változónak a halált jelenti. Magunkban vagyunk mind, belülről nézünk kifelé csodálatos világodra, és hiába csak abba a kútba zuhanunk, ahová minden más is tart, csak küzd az összes érző lény az elmúlás ellen. És amíg az ablakban ezen merengtem, rájöttem, hogy halálból állok. Nem csak azért, mert történetem vége elkerülhetetlenül megíródott születésemkor, hanem és legfőképpen azért, mert számolatlan anyag és élő áldozatából áll össze a testem és a lelkem. Hány, de hány élő adta életét azért, hogy testük táplálékul szolgáljon nekem, hogy napról-napra tovább maradhassak a kezed által gyúrt földön! Állatok seregeinek húsát vettem magamhoz, abból növekedtem, azok adtak erőt, hogy gyermekként játszhassak, majd tanulhassak. Minden új gondolatom azért ébredhetett fel, mert haláluk árán megváltották létezésemet; naponta kiváltottak a halál karmából. De nem csak az állatok, hiszen velük már egy ideje nem élek, hogy csökkentsem a miattam való szenvedést, de a növények szintúgy tömegével pusztulnak értem még most is, mint egész életemben. És ott vannak még a láthatatlan parányok, a vizemben, a bőrömön, beleim sötét üregeiben. Most, amíg írok, minden lélegzetvételem millió apró lényt szív be és öl meg.

De gondolatokat és időt is zabáltam. Tanítóim is sokan voltak, kik idejüket, egyetlen életük vissza nem térő perceit áldozták nevelésemre, csírázó értelmem szavakkal, eszmékkel való locsolgatására. Szüleim élete legszebb éveikben a nekem felajánlott áldozat volt. De a szent vagy tudós könyvek alkotói is egyetlen életük legszebb kincseit terítették elmém elé, mintha megérdemelném.

Ezeket mind felemésztettem, és miként az élők, kiket elfogyasztottam, úgy az élettelenek is meghaltak értem és bennem, átalakultak zárt énemben. Gyomorban, vérben, elmében vagy lélekben, mindegy, mert ami táplált, annak meg kellett halnia, meg kellett semmisülnie, hogy átalakíthassam, magammá, saját húsommá, saját énemmé, önmagammá formálhassam. Annyi idő, energia, eszme, hús és test halála kellett, hogy élhessek, formálódhassak, és lassan elmúlhassak, hogy belefájdul a fejem és elfacsarodik a szívem, ha belegondolok az értem benyújtott áldozatba. Annyi vagyok, amennyit rám áldoztatok; annyi vagyok, csak annyi, amennyi élő vagy élettelen létező meghalt értem. Nem bírállak Uram, kifürkészhetetlen, szent döntésed, de nekünk tragédiánk, hogy csak akkor tudunk magunkon kívül teremteni, ha az átadott életbe mi belehalunk.

Nem is vagyunk valójában. A sok élő a halálát a világnak és neked nyújtja be áldozatként, és közben az áramlásban áll. Átfolyik rajtunk a létezés, átfolyunk egymáson is, mindenen, amivel érintkezünk, és eltűnünk a folyamatos változásokban. Nem tudunk életet adni, változatlant, megőrzöttet, ezért talán nem is éltünk soha. Talán csak benned voltunk mindig is, és álom az egész, melyben kerengünk a fény felé fordulva. Hiszen egyetlen pillanatom nem volt még, melyben magamra ismertem volna. Sosem voltam, csak annyira, amennyire éppen valaki a halálával erőt adott, és amennyire én is belehaltam egy rólam leváló változásba.

De mégis gyönyörű, sőt, talán ezért olyan szép. Annyira létezem, amennyire kapcsolódom, érzem már, Uram. A magányban nem látok, nem hallok és nem érzek, csak akkor dereng fel a fény és ismerek önmagamra, amikor más halála belém olvad, vagy amikor én múlok egy másikba. Talán sosem éltem, csak táncodat figyelve csodáltalak, talán nem kellett meghalnia miattam senkinek és semminek. Remélem sokszor, hogy csak látszat volt ez a véres, harcos, szenvedő létezés, melyben minden boldogság létrehozza az árnyoldalát, és minden élethez halál tartozik. Nem biztos, hogy fel akarok ébredni. De mégis, adj erőt, hogy megérthessem, hogyan lehet ennyire csodálatos a világod, melyben minden gyarapodásért elmúlással fizetünk.

Nem félek. Alattam tűz, felettem a jeges űr, és egy vékony fonálra vagyok kifüggesztve a két gyilkos birodalom között, egy szűk helyen, két pokol között a mennyekben. A halál közelségének a tudata, a kikerülhetetlen megsemmisülés ébreszt rá arra a mély, a lelkünkkel azonos matériából vétetett szépségre, ami megadja mindennek az értékét. A mulandóság folyamatos áramlása testünkön és lelkünkön keresztül az a gyönyör, ami minden tapasztalatnak és kapcsolódásnak értéket ad. Az élőknek és a jelenségeknek éppen a mulandóságuk miatt lehet nevük, mert az örök létezőket nem kellene elnevezni. A megjelenteknek az összetettségük miatt van egyediségük, ezért van életük, és esetlegességük miatt értékesek, mert megismételhetetlenek, többé elő nem fordulók.

Egy keleti verset mormolok mostanában magamban, így hallottam:

halála közelg
de erről nem regél
a kabóca zenéje

Jó éjt, Uram. Te is meghaltál már értem számtalanszor, és megteszed újra és újra, amíg itt vagyok. Nem hiszem, hogy azért helyeztél a létezésembe, hogy majd aztán megőrizz. Köszönöm, hogy egy ekkora kalandban lehetett részem; köszönöm, hogy egy ekkora úr vendége voltam.

Tisztázzuk, mit értünk saját buddhizmuson. Nem a buddhizmus saját, szabados értelmezését jelenti, hanem a megvilágosodáshoz vezető saját, lelki alkatunkhoz illő, a Tanításon belül számunkra követhető út megtalálását. Kinek a dukkha, a kizökkentség megértése, másnak a tudomány, a hiábavalóság, az erkölcs, a szeretet, a veszteség, a félelem vagy a ragaszkodásai jelentik azt a kaput, amin keresztül beléphet a bölcsességbe. A tudatunk szerkezete, a személyiségünk eleinte és még sokáig nem hagyható figyelmen kívül, mert csak meglévő eszközeink felhasználásával érhetünk el eredményt. Ezért szükséges a Tanítás követéséhez egy mély és őszinte önismeret, melynek célja nem önmagunk feltérképezése, csodálata vagy megvetése, hanem lelki és szellemi szerszámaink számbavétele. Az önmegismerés után szükséges önmagunk, lehetőségeink, korlátaink elfogadása, majd kezdődhet a munka. A buddhizmus ajánl három bevett utat (a meditáció, az erkölcs és a bölcsesség útja), de ezeken belül további lehetőségekre lelünk.

A személyiségünk kolonc, akadály, mert nem rendelkezik valódi léttel, üres és tartalmatlan, a látszatvilágból képződött és állandóan változó jelenség, de az úton járáshoz szükségünk van rá, mert eleinte csak ezt ismerjük, csak ez az eszközünk. Velünk születnek adottságaink, kifejlődnek tulajdonságaink, melyekből összerendeződik egy alkat, egy személyiség, mely aztán hajlamokat termel. A hagyomány a hajlamokat (anusaya) a szennyeződések, illetve általában a káros tudati beállítódások iránti hajlamoknak tekinti. Olyan, többnyire öntudatlan káros hatásoknak, melyek a szenvedéstől történő megszabadulást akadályozzák. A Buddha hetet nevez meg:

- az érzéki vágy hajlama
- az ellenszenv hajlama
- a téves nézet hajlama
- a kétely hajlama
- az önteltség hajlama
- a létezés iránti hajlam
- a tudatlanság hajlama

A szennyeződések közül a hajlamok a leginkább lappangók. Erkölcstelenséghez vezetnek, és akadályai a megvilágosodásnak. Három fokozatuk van:

- a szunnyadó, rejtett, háttérből irányító hajlamok
- a hajlamok megnyilvánulása és eluralkodása, tehát a szenvedély
- végül a kicsapongó túllépés

Küzdeni ellenük leginkább a tisztátalanságok feletti meditációval lehetséges. Ilyenkor a test visszataszítónak tekintett, mulandóságra figyelmeztető tulajdonságai felett folytatunk átélt szemlélődést. A cél elérni a tulajdonságok nélküli tudatosságot. Nézzük meg mit írnak a szútták a témáról.

1. MN 44 Cúḷavedalla Sutta – A kérdések és feleletek rövidebb sorozata

A személyiség, bármennyire a sajátunknak, öröknek, eleve szükségesnek látjuk, végül csak egy ragaszkodás valamihez, amit szeretnénk a sajátunknak, öröknek és szükségesnek látni. Ragaszkodás az élethez, a döntéseinkhez, véleményeinkhez, és így végül a nemtudáshoz, a látszathoz, a tévedéseinkhez.

„Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagaha mellett, a Bambusz-ligetben, a Mókus-rezervátumban időzött. Ekkor Viszákha, a világi gyakorló látogatást tett Dhammadinná szerzetesnőnél, és miután köszöntötte őt, leült egyik oldalára, és azt kérdezte tőle:

- Úrnőm, a személyiségről, a személyiségről beszélünk. Mit nevez a Magasztos személyiségnek?

- Viszákha barátom, a Magasztos ezt az öt, ragaszkodás által áthatott halmazt nevezi személyiségnek; azaz a ragaszkodás által áthatott anyagi formák halmazát, a ragaszkodás által áthatott érzetek halmazát, a ragaszkodás által áthatott érzékelések halmazát, a ragaszkodás által áthatott késztetések halmazát, és a ragaszkodás által áthatott tudatosságok halmazát. A Magasztos ezt az öt, ragaszkodás által áthatott halmazt nevezi személyiségnek.

…

- Úrnőm, hogyan jön létre a személyiség képzete?

- Nézd, Viszákha barátom, a tanulatlan hétköznapi ember, aki nem tanúsít tiszteletet a nemes személyek iránt, járatlan az ő Tanukban, és életét nem annak szabályai szerint éli, aki nem tanúsít tiszteletet az igaz személyek iránt, járatlan az ő Tanukban, és életét nem annak szabályai szerint éli, az anyagi formát önmagával azonosnak tekinti, vagy önmagát az anyagi forma birtokosának tekinti, vagy az anyagi formát önmagán belülinek tekinti, vagy önmagát az anyagi formán belül lévőnek tekinti. Az érzeteket … érzékelést … késztetéseket … tudatosságot önmagával azonosnak tekinti, vagy önmagát a tudatosság birtokosának tekinti, vagy a tudatosságot önmagán belülinek tekinti, vagy önmagát a tudatosságon belül lévőnek tekinti. Ily módon jön létre a személyiség képzete.”

2. MN 96 Esukárí Sutta – Észukárí

A magunkról alkotott kép tanult. A személyünk, amihez ragaszkodunk, nem volt még csecsemőkorunkban, idősebben pedig nem is hasonlít ifjúkori énünkre. Mégis kötődünk hozzá, bár megnevezni és definiálni képtelenek vagyunk. Bárki veti el ezt a hamis képet, bármilyen volt előtte, megvalósítottnak nevezhetjük.

„Amíg valaki atyai és anyai őseinek nemzetségét tartja számon, amilyen családban ölt testet személyisége, arról nevezik el. Ha nemesi családban ölt testet személyisége, nemesnek nevezik. Ha papi családban ölt testet személyisége, papnak nevezik. Ha közrendű családban ölt testet személyisége, közrendűnek nevezik. Ha szolga családban ölt testet személyisége, szolgának nevezik. Ugyanúgy van ez, pap, ahogy a tüzet is arról nevezik el, amitől ég. Ha fától ég a tűz, fatűznek nevezik. Ha rőzsétől ég a tűz, rőzsetűznek nevezik. Ha szénától ég a tűz, szénatűznek nevezik. Ha trágyától ég a tűz, trágyatűznek nevezik. Ehhez hasonlóan, amíg valaki atyai és anyai őseinek nemzetségét tartja számon, amilyen családban ölt testet személyisége, arról nevezik el. [Megismételve.]

Ám ha egy nemesi családból származó ember otthonából az otthontalanságba távozik, és a Beérkezett hirdette Tant és rendi fegyelmet követve, tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopástól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a hazugságtól, tartózkodik a rágalmazástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor az ilyen ember megvalósította az igazságot, a Tant, a jámborságot. És ha egy papi családból (~ közrendű családból, szolga családból) származó ember otthonából az otthontalanságba távozik, és a Beérkezett hirdette Tant és rendi fegyelmet követve, tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopástól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor az ilyen ember megvalósította az igazságot, a Tant, a jámborságot.”

3. MN 148 Chachakka Sutta – A hatok hat csoportja

A buddhizmusban gyakran használják a személyiség kifejlődésének meghatározására a hármas kötés vagy hármas tévedés képét: a szellemi, lelki vagy fizikai tulajdon kisajátítása („ez az enyém”), a tulajdonon keresztüli önmeghatározás („ez vagyok én”), és a meghatározott énség tulajdonba vétele („ez az én énem”).

„(A személyiség kialakulása)
Nos, bhikkhuk, ez az az út, mely a személyiség létrehozásához vezet.
Az ember így tekint a szemre: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a formákra: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a szem-tudatosságra: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a szem-érintésre: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint az érzésre: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a vágyra: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
(…ugyanez füllel, orral, nyelvvel, testtel, elmével)
(A személyiség megszűnése)
Nos, bhikkhuk, ez az az út, mely a személyiség megszűnéséhez vezet.
Az ember így tekint a szemre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a formákra: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a szem-tudatosságra: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a szem-érintésre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint az érzésre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a vágyra: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”

4. SN 22.22 Bhára Sutta – A teher

A személyiség eszköz, de egyben teher is, ezért soha ne felejtsük el, hogyan keletkezett és mi a teendőnk vele.

„Szávatthiban… A Magasztos a következőket mondta:

– Szerzetesek, tanítani fogok a teherről, a teher hordozójáról, a teher felvételéről, és a teher lerakásáról. Figyeljetek.

Szerzetesek, mi a teher? Elmondható, hogy az öt halmaz a ragaszkodásoknak alávetett. Melyik ez az öt? A forma halmaz a ragaszkodásnak alávetett, az érzés halmaz a ragaszkodásnak alávetett, az érzékelés halmaz a ragaszkodásnak alávetett, a késztetések halmaz a ragaszkodásnak alávetett, a tudatosság halmaz a ragaszkodásnak alávetett. Ezt nevezik a tehernek.

És szerzetesek, mi a teher hordozója? Elmondható, hogy ez a tiszteletre méltó névvel és a törzsének nevével jelzett személyiség. Ezt nevezik a teher hordozójának.

És szerzetesek, mi a teher felvétele? Ez a szomj, ami újraszületéshez vezet, élvezet és vágy kíséri, hol ebben, hol abban gyönyörködik, nevezetesen az érzékek szomja, a létezés szomja, a nemlétezés szomja. Ezt nevezik a teher felvételének.

És szerzetesek, mi a teher lerakása? Ez pedig ugyanannak a szomjnak maradéktalan elhagyása, megszűnése, feladása, a lemondás, megszabadulás, elszakadás attól.

Ezt mondta a Magasztos. Ezt kijelentve még ezt is hozzátette:

Az öt halmaz tényleg terhes,
A teher hordozója a személyiség.
A teher felvétele a világban való szenvedés,
A tehertől való megszabadulás boldogság.
Lerakva a nehéz terhet
Más teher felvétele nélkül,
Elvágva a vágyak gyökerét,
Az ember megszabadul a vágyaktól és teljesen elcsendesedik.”

5. AN 7.48 Sannoga Sutta – Kötelék

Talán a nemünkhöz fűző kötelék a legerősebb, de ez csak egy példa, mert bár a gyengébb láncokból könnyebb szabadulni, de azért azok is lefognak.

„- Most a kötelékről és a kötelék hiányáról fogom nektek a Dhammát tanítani. Hallgassatok figyelmesen, beszélni fogok.

- Igenis, urunk – válaszolták a szerzetesek.

Az Áldott így szólt: – Egy nő, figyelmét befelé fordítva, nőies tulajdonságaival, nőies mozdulataival, nőies viselkedésével, nőies tartásával, nőies vágyaival, nőies hangjával, nőies vonzerejével foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve, figyelmét kifelé fordítva, a férfias tulajdonságokkal, férfias mozdulatokkal, férfias viselkedéssel, férfias tartással, férfias vágyakkal, férfias hanggal, férfias vonzerővel foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve kötődni akar ahhoz, ami rajta kívül van, akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Gyönyörködvén, saját nőiessége köti le, és ez kiszolgáltatottá teszi a férfiakhoz fűző köteléknek. Ilyen módon nem haladja meg egy nő a nőiességét.

Egy férfi, figyelmét befelé fordítva, férfias tulajdonságaival, férfias mozdulataival, férfias viselkedésével, férfias tartásával, férfias vágyaival, férfias hangjával, férfias vonzerejével foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve, figyelmét kifelé fordítva, a nőies tulajdonságokkal, nőies mozdulatokkal, nőies viselkedéssel, nőies tartással, nőies vágyakkal, nőies hanggal, nőies vonzerővel foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve kötődni akar ahhoz, ami rajta kívül van, akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Gyönyörködvén, saját férfiassága köti le, és ez kiszolgáltatottá teszi a nőkhöz fűző köteléknek. Ilyen módon nem haladja meg egy férfi a férfiasságát.

És hogyan jön létre a kötelék hiánya? Egy nő, figyelmét befelé fordítva, nem foglalkozik nőies tulajdonságaival… nőies vonzerejével. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… figyelmét kifelé fordítva nem foglalkozik a férfias tulajdonságokkal… férfias vonzerővel. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… nem akar kötődni ahhoz, ami rajta kívül van, nem akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Nem gyönyörködvén, saját nőiessége nem köti le, és ez nem teszi kiszolgáltatottá a férfiakhoz fűző köteléknek. Ilyen módon haladja meg egy nő a nőiességét.

Egy férfi, figyelmét befelé fordítva, nem foglalkozik férfias tulajdonságaival… férfias vonzerejével. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… figyelmét kifelé fordítva nem foglalkozik a nőies tulajdonságokkal… nőies vonzerővel. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… nem akar kötődni ahhoz, ami rajta kívül van, nem akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Nem gyönyörködvén, saját férfiassága nem köti le, és ez nem teszi kiszolgáltatottá a nőkhöz fűző köteléknek. Ilyen módon haladja meg egy férfi a férfiasságát.

Így jön létre a kötelék hiánya. Így tanítottam a Dhammát a kötelékkel és a kötelék hiányával kapcsolatosan.”

6. SN 22.89 Khemaka Sutta – Khémaka

„Akkor a tiszteletreméltó Khémaka, botjára támaszkodva elment az öreg szerzetesekhez, üdvözlő szavakat váltott velük, és leült az egyik oldalra. Akkor az öreg szerzetesek így szóltak hozzá:

– Khémaka barátunk, amikor azt mondod: „én vagyok” … mi az, amire azt mondod: „én vagyok”?

– Barátaim, nem mondom a formára: „én vagyok”, és nem mondom a formától elkülönülve sem: „én vagyok”. Nem mondom az érzésre: „én vagyok” … sem az észlelésre: „én vagyok” … sem a késztetésekre: „én vagyok” … sem a tudatosságra: „én vagyok”, és nem mondom a tudatosságtól elkülönülve sem: „én vagyok”. Barátaim, noha [az elképzelés] „én vagyok”, még nem tűnt el belőlem a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz vonatkozásában, de nem tekintek [ezek közül egyikre sem] úgy: „ez én vagyok”.

Képzeljétek el, barátaim egy kék, vörös vagy fehér lótusz illatát. Helyesen szólna-e az, aki azt mondja: „az illat a szirmokhoz tartozik”, vagy: „az illat a porzóhoz tartozik’’, vagy: „az illat a bibéhez tartozik”?

– Nem, barátunk.

– Ha helyesen akar felelni, azt kell válaszolnia: „Az illat a virághoz tartozik.”

Ugyanígy, barátaim, nem mondom a formára: „én vagyok”, és nem mondom a formától elkülönülve sem: „én vagyok”. Nem mondom az érzésre: „én vagyok” … sem az észlelésre: „én vagyok” … sem a késztetésekre: „én vagyok” … sem a tudatosságra: „én vagyok”, és nem mondom a tudatosságtól elkülönülve sem: „én vagyok”. Barátaim, noha [az elképzelés] „én vagyok”, még nem tűnt el belőlem a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz vonatkozásában, de nem tekintek [ezek közül egyikre sem] úgy: „ez én vagyok”.

Barátaim, annak ellenére, hogy a nemes tanítvány az alsó öt béklyót már hátrahagyta, a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz tekintetében még mindig maradt benne önhittség: „én vagyok”; vágy: „én vagyok”; rejtett hajlam: „én vagyok”, melyeket nem tépett ki gyökerestől.

Valamivel később a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz eredetén és széthullásán szemlélődve időzik, eképpen: „Ilyen a forma, ilyen a keletkezése, ilyen a megszűnése; ilyen az érzés … ilyen az észlelés … ilyenek a késztetések … ilyen a tudatosság, ilyen a keletkezése, ilyen a megszűnése.” Ahogy a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz eredetén és széthullásán szemlélődve időzik, a megmaradt önhittséget: „én vagyok”; vágyat: „én vagyok”; rejtett hajlamot: „én vagyok”, - melyeket addig nem tépett ki gyökerestől - végül gyökerestől kitépi. Képzeljetek el, barátaim egy piszkos és foltos ruhát, melyet a tulajdonosa elvisz a mosóhelyre. A mosóember egyenletesen lesúrolja (mosó)sóval, lúggal vagy tehéntrágyával, és tiszta vízben kiöblíti. Habár a ruha tiszta lesz, még őrzi a só, lúg vagy tehéntrágya visszamaradt szagát; még nem tűnik el belőle. A mosóember azután visszaadja a tulajdonosának, aki illatos kosárba teszi, és a só, lúg vagy tehéntrágya visszamaradt szaga; mely addig nem tűnt el belőle, ezzel eltűnik.

Ugyanígy, barátaim, annak ellenére, hogy a nemes tanítvány az alsó öt béklyót már hátrahagyta, a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz tekintetében még mindig maradt benne önhittség: „én vagyok”; vágy: „én vagyok”; rejtett hajlam: „én vagyok”, melyeket nem tépett ki gyökerestől. … Ahogy a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz eredetén és széthullásán szemlélődve időzik, a megmaradt önhittséget: „én vagyok”; vágyat: „én vagyok”; rejtett hajlamot: „én vagyok”, - melyeket addig nem tépett ki gyökerestől - végül gyökerestől kitépi.”

7. MN 22 Alagaddúpama Sutta – Példázat a kígyóról

Bár az emberek azt gondolják, hogy a személyiségük erősítése, nevelése, fejlesztése örömöt és biztonságot teremt számunkra, de pont az ellenkezője igaz: a temérdek munkával ápolt és gyarapított személyiség boldogtalanságuk és bukásuk forrása lesz, ide értve a végső bukást is, a nemtudás állapotában fogadott halált.

„Idevonatkozólag hat téves nézet létezik, szerzetesek. Mi ez a hat? A tanulatlan, közönséges emberek, akik nem ismerik a nemes dolgokat, nem hallottak a nemes Tanról, járatlanok a nemes Tanban, nem ismerik az igaz embereket, nem hallottak az igaz emberek tanításáról, járatlanok az igaz emberek tanításában, ezek ezt gondolják a testről: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják az érzetekről: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják a tudatról: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják az adottságokról: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják arról, amit látnak, hallanak, gondolnak, megismernek, elérnek, kívánnak, elméjükben fontolgatnak: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem.”

Viszont a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes Tant. járatos a nemes Tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ezt gondolja a testről: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja az érzetekről: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja a tudatról: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja az adottságokról: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja arról, amit lát, hall, gondol, megismer, elér, kíván, elméjében fontolgat: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Aki így gondolkozik, az nem bánkódik nem létező dolgok miatt.”

…

„Ugyanígy, szerzetesek, mondjatok le arról, ami nem a tiétek. Ha lemondotok róla, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Mi az, ami nem a tiétek? A test, szerzetesek, nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre.”

8. MN 35 Cúḷa-saccaka Sutta – Szaccsaka (rövidebb beszéd)

„Asszadzsi, mire oktatja tanítványait Gótama remete, és Gótama remete tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?

Aggivesszana, a Magasztos erre oktatja tanítványait, és a Magasztos tanításának ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai: „Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulandók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.” A Magasztos erre oktatja tanítványait, Aggivesszana, és a Magasztos tanításának ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai.”

9. MN 72 Aggivacchagotta Sutta – Vaccshagotta - Példázat a tűzről

Akinek nincsenek tulajdonságai, arról a szokásos, felesleges kérdések is leperegnek, és nem érintik a mindennapok tévedései.

„- Van-e egyáltalán valamilyen elmélete Gótama úrnak?

- Vaccsha, a Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a Beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test; mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek: mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogy szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan jön létre a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden feltevést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, legyőzött, elhagyott, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult.

- Az ilyen felszabadult elméjű szerzetes hol születik újjá, Gótama?

- Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, Vaccsha.

- Tehát nem születik újjá?

- Nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá.

- Tehát újjászületik is, nem is?

- Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik is, nem is.

- Tehát sem újjászületik, sem nem születik újjá?

- Nem lehet azt mondani, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá.”

10. MN 119 Káyagatásati Sutta – A testet átható éberségről szóló tanítóbeszéd

„Továbbá, (a szerzetes) teljesen elfordul az érzékiségtől, elfordul a haszontalan szellemi tulajdonságoktól, belép és megmarad az első dzshánában: elragadtatás és öröm ered ebből az elvonultságából, amit gondolatok és fogalomalkotás kísérnek.”

11. MN 141 Saccavibhanga Sutta – Az igazságok vizsgálata

A helyes törekvés tehát nem a világ, hanem a saját a tulajdonságok megnemesítésére szolgáló igyekezet.

„És mi a helyes törekvés? Amikor a szerzetes, létrehozza magában az akaratot, az igyekezetet, felkelti a kitartást, fenntartja, és szorgalmasan gyakorolja annak érdekében, hogy a gonosz ne ébredjen fel benne, […] hogy a még fel nem kélt haszontalan tulajdonságok ne ébredjenek fel benne, […] hogy a gonosz megszűnjön benne, […] hogy a már felkélt haszontalan tulajdonságok megszűnjenek benne, […] hogy a hasznos tulajdonságok, amelyek még nem keltek fel, felébredjenek benne, […] és hogy a már felkélt hasznos tulajdonságok fenntarthatóak, zavartalanok, egyre növekedők, kiterjedők és tökéletesek legyenek benne. Ezt hívják helyes törekvésnek.”

12. SN 54.9 Vesálí Sutta – Vészáliban

„Szerzetesek. A be- és a kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok, egyszerre békés és átható, egy frissítő és kellemes állapot, ami azonnal eloszlat és csillapít bármilyen korábban már létrejött rossz, haszontalan szellemi tulajdonságot. Mint ahogy a forró évszak utolsó hónapján a hirtelen jött hatalmas esőfelhő is azonnal eloszlatja és csillapítja a korábban felkavarodott port és piszkot, épp úgy a be- és a kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok, ami egyszerre békés és átható, frissítő és kellemes állapot, azonnal eloszlat és csillapít bármilyen korábban már létrejött rossz, haszontalan szellemi tulajdonságot.

És a be- és kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok, ami egyszerre békés és átható, frissítő és kellemes állapot, hogyan oszlatja el és csillapítja azonnal a korábban már létrejött rossz és haszontalan szellemi tulajdonságokat? Amikor egy szerzetes elvonul a vadonba, egy fa árnyékába, vagy bármilyen elhagyatott épületbe, leül, lábait keresztbeteszi, testét kiegyenesíti, felkelti a tudatosságát. Mindig tudatosan lélegzik be, tudatosan lélegzik ki.

Amikor hosszan lélegzik be, tudja: „Hosszan lélegzek be”; vagy amikor hosszan lélegzik ki, tudja: „Hosszan lélegzek ki”. Amikor röviden lélegzik be, tudja: „Röviden lélegzek be”; vagy amikor röviden lélegzik ki, tudja: „röviden lélegzek ki”. Így gyakorol: „Az egész testet tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az egész testet tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A testi késztetéseket elnyugtatva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A testi késztetéseket elnyugtatva fogok kilélegezni”.

Így gyakorol: „Örömöt tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Örömöt tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „Boldogságot tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Boldogságot tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudati késztetéseket (érzések, észlelések) megtapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudati késztetéseket megtapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudati késztetéseket (érzések, észlelések) elnyugtatva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudati késztetéseket elnyugtatva fogok kilélegezni”.

Így gyakorol: „A tudatot tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudatot megörvendeztetve fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot megörvendeztetve fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudatot kiegyensúlyozva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot kiegyensúlyozva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudatot elengedve fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot elengedve fogok kilélegezni”.

Így gyakorol: „Az állandótlanságra összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az állandótlanságra összpontosítva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „Az elenyészésre (szó szerint: kifakulás) összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az elenyészésre összpontosítva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A megszűnésre összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A megszűnésre összpontosítva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „Az elengedésre összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az elengedésre összpontosítva fogok kilélegezni”.

Így oszlatja el és csillapítja azonnal a korábban már létrejött rossz és haszontalan szellemi tulajdonságokat a be- és kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ami egyszerre békés és átható, frissítő és kellemes állapot, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok.”

13. SN 54.13 Ánanda Sutta – Beszéd Ánandának (a légzés tudatosságáról)

„Úgy hallottam, hogy egy alkalommal a Magasztos Anáthapindika kolostorában, a Dzséta ligetben tartózkodott, közel Szávatthihoz. Akkor a tiszteletreméltó Ánanda odament a Magasztoshoz, s mikor odaérkezett meghajolt és leült az egyik oldalra. Ahogy ott ült, megszólította a Magasztost, a következőket mondva:

„Van egy olyan tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, négy tulajdonságot tökélyre visz? És négy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, hét tulajdonságot tökélyre visz? És hét tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, két tulajdonságot tökélyre visz?”

„Igen, Ánanda, vagy egy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, négy tulajdonságot tökélyre visz; és négy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, hét tulajdonságot tökélyre visz; és hét tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, két tulajdonságot tökélyre visz.

És mi az az egy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és meggyőződtek róla, négy tulajdonságot tökélyre visz? Mi az a négy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, hét tulajdonságot tökélyre visz? Mi az a hét tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, két tulajdonságot tökélyre visz?

A ki és belégzésre való éberség, mikor kifejlesztették és megbizonyosodtak róla, az éberség négy alapzatát tökélyre viszi. Az éberség négy alapzata, mikor kifejlesztették és megbizonyosodtak róla, a felébredés hét tényezőjét tökélyre viszi. A felébredés hét tényezője, mikor kifejlesztették és megbizonyosodtak róla, a tiszta tudást és megszabadulást tökélyre viszi.”

14. AN 5.20 Hita Sutta – Haszon

„Egy szerzetes öt tulajdonsággal megáldva gyakorolja hitét mind saját, mind mások hasznára. Melyik ez az öt?

Ott van az az eset, amikor egy szerzetes tökéletes az erényekben, és ezzel másokat is erre ösztökél. Tökéletes a koncentrációban, és ezzel másokat is erre serkent. Tökéletes a tisztánlátásban, és ezzel másokat is erre sarkall. Tökéletes a megszabadulásban és ezzel másokat is ennek követésére buzdít. Tökéletes a megszabadulás tudásában és látásában, és másokat is erre serkent.

Ezzel az öt tulajdonsággal megáldott szerzetes gyakorolja hitét mind saját, mind mások hasznára.”

Az éntelenség nem érhető el az én aprólékos megsemmisítésével. Az én meghaladását képtelenség megvalósítani az én darabolásával, a levágott részek eltávolításával, remélve, hogy a végén olyan kicsiny darabka marad, ami már átlátható és megszüntethető. Az énnek ugyanis nincsen mérete. Tűnhet kicsinek vagy nagynak, pontosan ugyanannyira teljes. Mindent áthat és átitat, ezért darabolásával nem őt, hanem csak erőinket és lehetőségeinket csökkentjük, magunkat sebezzük. Az ént ismerni, elfogadni, átlátni és megérteni szükséges, hogy egyszer szabadságot nyerhessünk. És eképpen, a valóságot nem lehetséges elérni apró lépésekkel, egyre közelebb jutva, remélve, hogy egyszer csak belépünk a csodálatos birodalom kapuján, és megértésünk teljessé válik. A valóságnak ugyanis nincsen helye, sem kapuja, sem örök igazságai. Tűnhet kicsinek vagy nagynak, pontosan ugyanannyira üres. Az apró lépésekkel csak erőinket és lehetőségeinket csökkentjük. A valóságot nem lehet megragadni, rögzíteni, igába fogni, ahogyan az ént sem. Magunkat kell leigáznunk; ahogy az én, úgy az igazság is bennünk van, ezért csak mi oldhatjuk fel a beléjük vetett hitünket, csak magunkban oszlatható el az esztelen vágy e két probléma megoldására.

Egész életünkben történeteket mesélünk magunkról a külvilágnak és önmagunknak. Annyit ismerünk, észlelünk, értünk a világból és önmagunkból, amennyi történetünk van. Felidézésükhöz az emlékezet az eszközünk, mellyel folyamatosan hozzáalakítjuk emlékeinket a sok történetmesélés közben kialakult személyiségünkhöz és a szüntelenül beáramló új benyomásainkhoz. Képlékeny emlékezetünk állandóan újraírja múltunkat, így egyéni álommá formálja jelenünket, és mi ezt a delíriumot nevezzük tudatos életnek, az énünknek. Tévedéseink nem valamiféle hibái az egyetemes igazság értelmezésének, hanem a szükségképpen egyéni felfogás alapvető alkotórészei, az észlelés és a tudatosság lényege; önmagunk és a környezet felfogásának egyetlen módja. A narratívánk a tudatunk maga, vagyis mi magunk azok vagyunk, ami a narratívánk. Észleléseink nem a személyiségünk megnyilvánulásai, hanem a személyiségünk – a lelkünk.

Minden észlelésünk, minden felfogott és tudatosult észleletünk egyben fordítás. Minden pillanatunk, tapasztalatunk a külvilág, a másik ember, az énünk, valami vagy valaki történetének a lefordítása önmagunk számára. Közben az önmagunkként azonosított megnyilvánulás is egy rajtunk kívül álló tudat, mely szintén fordít a valóság, és a törékeny, hordalékokból épített személyiségünk között. Az ént kellene megtalálni valahol a sok fordító, külső entitásként létező értelmező között, de ez nem lehetséges, és a legkevésbé azért, mert a sok értelmezési réteg és szereplő elfedi, hanem leginkább azért, mert tiszta formájában, állandó létezőként nem is található. Igazából nem az én meghaladása a csodálatos eredmény, hanem a látszatának ilyen sikeres fenntartása, mely erőfeszítésbe beleöljük életünk összes szent energiáját. Lebontása, elengedése az egyszerű és természetes tett, melyhez nem erő, hanem csak bölcsesség és bátorság szükségeltetik.

Tudataink nem érintkezhetnek, amíg az én, ez a végtelen bonyolultságú, áthatolhatatlan vastagságú, számtalan rétegből álló kusza felépítmény azokat elfedi. Univerzumnyi távolság áll a szemlélő tudatok közé, hiszen két felépítmény még csak nem is hasonlíthat. Nem a szeretet bontja le a lelkeket elválasztó köd-képződményeket, a sok álom-ént, mert az is a látszatvilág része, hanem a belátás, az én illúziójának belátása. Amíg valóságnak fogadjuk el, szubjektumnak vagy objektumnak, addig minden tapasztalat és ismeret, minden találkozás tökéletlen, illékony és nemtudásból született.

Mondják, hogy amit elfelejtettünk, az meghalt bennünk, de valójában, amit elfelejtettünk, abban meghaltunk. Ugyanígy, amit még nem éltünk át, vagy amit nem vettünk észre, abban nem születtünk meg. Amibe vagy már, vagy még nem terjeszkedtünk bele, abban nem élünk; ami nincs a tudatunkban, abban nem vagyunk. Ezáltal az vagyunk, amire éppen emlékezünk, ami éppen a tudatunk fókuszában van, az a jelen, az az énünk, a többi csak álom, meghamisított emlék. A jövővel ki nem épített, a múlttal elveszített, a jelenben fel nem ismert kapcsolatokban halottak vagyunk, csak az éppen, de mindig átmenetileg kiépített összeköttetésekben, álom-érintkezésekben élünk és ismerünk rá önmagunkra. Mivel a jelen már megtörténtekor azonnal múlttá omlik, ezért minden észlelésünk emlék, emlékezés, egyszeri narratíva. Az érintkezések pedig képlékenyek, mint az emlékek, ezért minden kapcsolódáskor az észlelés már eleve idomul az énünkről alkotott illúzióhoz, és átíródik aktuális állapotunknak megfelelően. Az ént már csak ezért is lehetetlen megsemmisíteni, legyőzni, mert meghatározhatatlan, mert rá is vonatkozik a mulandóság, változékonyság örök törvénye. Az én is illúzió-természetű; aki harcba indul ellene, az eldobja a Tanítás lényegét, miszerint minden éntelen, önvaló-nélküli. Nincs ellenfél.

Mivel az emlékezés maga az én, és minden emlék egy korábbi benyomás-csomag újrateremtése és aktuális állapotunknak megfelelő módosítása, ezért a megélt és tapasztalt én benyomás-csomagok emlékének felidéződése, majd pillanatnyi állapotunknak megfelelő újjá-teremtése és a tudattal történő észlelése. Ezen észlelések hiányosan felfűzött láncolata adja az állandó én képzetét. Mit lehetne ezen legyőzni? Hatalmát, mellyel tisztán ragyogó természetünk felett uralkodik, csak csalfa táncának felismerése, a bölcs belátás oszlathatja el. Gondolkodásunk, érzelmeink, késztetéseink, nézeteink ennek a folyton módosuló emlék-gomolyagnak a termékei, melyeket a születésünk óta tanult, átvett, folyton megerősített módokon igyekszünk a látszat-tudathoz illeszteni, rögzíteni, de törekvésünk, természetéből adódóan, örök kudarcra van ítélve.

Nem fogható, nem ítélhető
de nem is tart, nem is ítél
mert csak köd-ragyogás
csillanó buborék
apró fénypontokat végtelen szálra fűző
űr-mélyű üresség.
Belélegez, megjelenik
kilélegez, megszűnik
a két lélegzet közé nincs, ki belásson.
Fénygolyó ragyog, majd kihuny
emlékét az ürességnek adja
mely hullámként viszi tovább a pillanatot
a következő felvillanásnak
és a lény ámuló szemekkel tekint
a felszikrázó pillanatokban önmagára.

Az emlékek értékét visszafejthetetlenségük adja. Mielőtt a lény visszavonhatatlanul az ürességbe távozik, emlékeiből soha úgy meg nem történt létezéseket teremt, minden pillanatot felélesztve és átírva újra és újra. Az emlék mindig kevesebb és több is, mint a valóság, és mivel az én csak emlékek sora, ezért az én szintén kevesebb és több is, mint a valóság. Az én nem az igazság, hanem az ember története, aki eldöntheti, hogy ragaszkodik hozzá, vagy elindul az igazságot keresni. Ám az objektív igazság nem létezik, csak örökké változó szubjektív igazságok léteznek, a tudatok pillanatnyi álmai. Az emlék álom, az én emlék, tehát az én álom. Az én szubjektív, ami az állandót, a változatlant, az objektívet vágyja és keresi, de mivel azt is ő teremti, ezért egy álom, egy illúzió teremti a valóságot és az igazságot is. Ahogyan azt ént nem lehet, de nem is érdemes elpusztítani, úgy a valóságot nem lehet, de nem is érdemes megtalálni. Az én és a valóság ugyanannak a nemtudásnak a két oldala; ki egyiket a másikért feladja, csak körben forog. Úgy tűnik, ahogyan az én álomképét, úgy a valóság és az igazság keresésének téveszméjét is el kell engedni, és mögéjük kell tekinteni.

Az „Összefoglalás” sorozatot ezzel a bejegyzéssel zárjuk. Remélem, hogy jól használható majd egyfajta kézikönyvként.

A Nemes Nyolcrétű Ösvényt, a Négy Nemes Igazság negyedik tagját már alaposan tárgyaltuk (171-230. bejegyzések egy része, továbbá számos egyéb helyen). Ha a Négy Nemes Igazság harmadik tagja, a megszüntetés igazsága a nirvánáról, akkor az Ösvény a nirvána elérésének módjáról beszél. A nirvánát a Buddha „boldogságnak” is nevezte, a dukkha ellentétének, mert a megszabadulás az ember számára nem egy filozófia igazság megvalósítása, egy elméleti eredmény, hanem maga a boldogság. A 303. bejegyzésben ezt írtuk:

„A buddhizmus nem ontológiai alapú, vagyis nem a létezés okait, módját, lényegét igyekszik megismerni. Akkor már inkább hermeneutika, vagyis az értelmezés módját vizsgálja, amennyiben elmondja, hogy a szenvek miként tévesztik meg a létezőket a valóság felismerésében. De sokkal inkább episztemológia, tehát inkább foglalkozik a megismerés feltételeivel, határaival, a megismerés módszereivel, és kevéssé foglalkoztatja a megismerhető.

Ám még az előzőeknél is sokkal inkább a buddhizmus egy tanítási módszer, ráadásul nem egy, hanem összetett, alapos és bárki számára elsajátítható módszer-gyűjtemény, metódus, sőt, inkább metodika.”

Tehát a Négy Nemes Igazság, és benne az Ösvény egy módszer, amivel elérhető a boldogság, a nirvána. Eszköz, miként az emberi intelligencia és a psziché is azok, melyeknek használatával azt az embert váltjuk meg, aki mindezeken túl, a hamis-én káprázata mögött lakozik. A Harmadik Nemes Igazság annak a belátása, hogy a megszabadulás elérhető, és kapcsolódik, sőt összefonódik az Ösvény első tagjával, a helyes nézettel vagy szemlélettel. Az Ösvényen való első lépés a szenvedés tényének, okának és megszüntetése lehetőségének az elfogadása és teljes megértése. Aki ezen az úton haladni akar, annak tisztában kell lennie a három laksanával (28-30. bejegyzések), vagyis létezése, személye mulandóságával, ürességével és tökéletlenségével; fogalma kell, hogy legyen e kizökkentség okáról, valamint az ok megszüntetésének módjáról. Ez a módszer, ami az első három Nemes Igazságból fakadó cselekvés irányát meghatározza.

A Buddha szerint semmi értelme az Ösvényre tudatlanul lépni, az ő vagy bárki előírásait vakon követni, dogmákat és hiteket magolni és majmolni. Csak a megértett igazságokból, a tiszta tudatokból, a nemes felismerésekből születhet valódi eredmény. Az haladhatja meg a dukkhát, akit feszít és kínoz; az engedheti el vágyait, aki el akar fordulni a káprázattól, miként a purusa a prakrititől (239. és 241. bejegyzések). Az indíték, a tiszta késztetés annak a sajátja, aki a helyes szemléletnek birtokában, helyesen látva indul el. Ez az első lépés, az alapfeltétel; rossz nézetekkel már eleve rossz irányban indulunk. Oly gyakran látjuk ezt a hétköznapok kisebb-nagyobb döntéseiben, de itt a tét mindennél nagyobb, ezért tette a Buddha meg első tagnak a nemes szemléletet. Fontos még, hogy a követő a maga elhatározásából induljon el, vagyis ne irányítsa félelemből, tévedésből, hamis reményből sarjadt vágy, de még az istenkeresés sem, hanem kizárólag az igazság megismerése mozgassa, függetlenül annak következményeitől. Hiszen a következmények úgyis sújtanak minket, melyeket elkerülni csak akkor van esélyünk, ha ismerjük a valóságot. A Buddha nem várta, hogy higgyenek neki, csak egyet várt el, a követőnek az önmaga belső erejébe vetett hitét. Ez hideg racionalizmusnak tűnhet, de valójában a legtisztább emberség: az ember legmélyebb, legigazabb valóságának felismerését tanította, mint egyetlen méltó és értelmes célt.

A tagok előtt szereplő „helyes” vagy „nemes” jelző nem minősítés, tehát nem a helytelentől, a nemtelentől való elkülönülést, a magasabb-rendűséget jelöli, hanem az állapot tökéletes egész-ségét, teljességét, tovább már nem javíthatóságát jelenti. Szemben áll azzal az állapottal, ami még nem kész, nem teljes, nem fokozhatatlanul kidolgozott.

Az első tag tehát a helyes szemlélet (a tagok sorrendje a 173. bejegyzésben). Nem dogmák, hittételek és tanok elfogadását jelenti, hanem az elfogulatlan bepillantást a dolgok és jelenségek valós természetébe, azok meglátása úgy, ahogyan vannak. Ez a cél: lefejtve nézetet, személyiséget, viszonylatot, vágyat, ábrándot, félelmet, úgy látni mindent, ahogyan azok vannak. A hamis látással, a nemtudással a fő probléma nem az erkölcsi, értelmi alacsonyrendűsége, hanem az a tény, hogy nem vezet sehová, nem ér semmit. Még rossz eredményre sem vezet, mert a jó és rossz elkülönítése szintén tévedés-alapú; sehová, egy hamis, látszatba, egy üres káprázatba csal. A helyes szemlélet elsajátítása persze még nem a megvilágosodás, hanem a további haladás, tanulás alapja. A helyes szemlélet a dolgok tökéletes, nem egyoldalú szemléletét jelenti. Többé nem bújunk el az igazság, a valóság elől, hanem elfogadjuk úgy, ahogyan az van. Belelátunk lelkünk legmélyébe, és ott is meglátjuk a valóságot, ott is elfogadjuk az okot, hogy a dukkha bennünk van, ahogyan mi tartalmazzuk a megoldást is. Az első tag, a helyes szemlélet tehát nem csak a Négy Nemes Igazság elfogadása, hanem az egész átélése.

Egyedül ebből a szellemi hozzáállásból születhet meg a második tag, a helyes szándék, vagyis az egész embert átható döntés. A teljes ember összes szellemi, lelki, értelmi és érzelmi arzenálját megköveteli az Ösvényen haladás. Amit hátrahagy, az visszahúzza, eltéríti, megakadályozza a cél elérését. Csak egy ilyen tökéletes és teljesen megalapozott döntés teremheti meg az igaz tetteket, szavakat, életvitelt, és a tökéletes befelé fordulást, elmélyedést és megvilágosodást, vagyis a többi ösvénytag felragyogását.

Az úton le kell győzni a vágy (mohóság) ellenszenv (rosszakarat) erejét, és helyettesíteni az adással és a felebaráti szeretettel, tehát a Négy Mérhetetlennel (78-80. bejegyzés). Általánosságban igaz, hogy a teljes megvilágosodás előtt, melyben majd a vonatkozások és nézetek megszűnnek, a legjobb módszer, ha a rosszat jóval helyettesítjük, a negatívat pozitívra cseréljük. A harmadik tag ezért a helyes beszéd, amit a sértő, hazug beszédtől és a fecsegéstől való tartózkodásként szokás meghatározni. Igyekezzünk, hogy az elhagyott rossz beszéd helyett jól kommunikáljunk: az igazságot mondjuk, szavainkkal hűtsük a békétlenség tüzét, keressük az egyetértést. A szeretet élményét terjesszük köreinkben, az igaz tényeket fedjük fel, és vigasztaljuk a kétségbeesetteket. Szavaink adjanak örömöt és hirdessék a valóságot. A negyedik tag a helyes cselekvés, ami az öléstől, lopástól, kicsapongástól való tartózkodásra figyelmeztet, de ugyanennyire a pozitív oldalt is hangsúlyozza, a helyes cselekvést: az erőszak kerülését, a fájdalom enyhítését, a segítő hozzáállást. Az ötödik tag a helyes életvitel, ami szintén nem csak az ártó foglalkozások kerülését jelenti, hanem a jó, hasznos, a világot jobbá tevő tevékenység, munka végzését is. A nemes életvezetés tiszta, igaz és hasznos életet jelent, ami jobbá teszi a környezetünkben élő érző lények mindennapjait.

A hatodik tag a helyes erőfeszítés, vagyis az addig felhalmozott nemes erőink teljeskörű használatát jelenti, mely négy törekvésben nyilvánul meg:

- megsemmisíteni minden rosszat, ami már felmerült a tudatunkban
- a még fel nem merült rossz megnyilvánulásának megakadályozása
- a még meg nem nyilvánult jó megszületésének elősegítése
- a már felmerült jó megtartása

Az itt kifejlesztendő és ápolandó képességeket hívjuk a megvilágosodás hét tényezőjének (359-361. bejegyzések).

A hetedik tag a helyes tudatosság, ami az életben, a tudatunkban, a világban való, a dolgok valóságát látó és elfogadó jelenlétet jelenti, vagyis a test, az érzetek, a szellem és a tudattárgyak tudatosságát. Ám ez nem csak a pillanatnyi tiszta tudatosságot, statikus tudati világosságot jelöli, hanem a folyamatos, az időben és a folyamatokban azok áramlása során is megmaradó, ragyogó, mindenre kiterjedő tágasságot, tehát egyfajta meta-tudatosságot, ami már a nyolcadik tag, a helyes összpontosítás. Nem koncentráció, mert arra még egy állat is képes. A tökéletes egyhegyűség a tovább már nem fokozható éberség és kiterjedtség mind a pontszerű, pillanatnyi (egydimenziós), mind a mozgásban lévő (kétdimenziós), mind a teres, körülvevő és mindenütt jelenlévő (háromdimenziós), és a folyamatos változásba, folyamatba ágyazott (négydimenziós) jelenségekben. A teljes összpontosítás a tökéletes ott-levés, eggyé válás, jelen-levés, túl a viszonylatok, a tér, az idő és az önvaló kötöttségein. Folyamatos mozgás a jelenben, és a pillanatban tartózkodás a mozgásban. Itt a tudat már nem egy tárgyra összpontosít, hanem a tudat maga a tárgytalan összpontosítás. Megszűnik a szubjektum és az objektum különbsége; amíg a szamádhi nem tökéletes, addig az „én” jelen van és akadályozza a megvilágosodást, addig minden eredmény csak kisebb vagy nagyobb megértés, de még nem a fénnyel való betöltekezettség. A tökéletes figyelem feloldja a szétválasztottságot, de nem teremt összeolvadást; nem hoz létre újat, de nem pusztít el semmi régit, hanem belehelyezkedik az igazságba, ahogyan az van. Nem színezi semmi, megszünteti a káros okokat és hajlamokat, de megszünteti az eddig helyettük használt kedvező okokat és hajlamokat is. Elválik minden látszattól, és a valóságba merül; nem a mennyekbe, hanem a valóságba. Az Ösvényen való haladás ennek a különbségtételnek a megértése. A teljes megértés a megvilágosodás, de még a kicsiny megértés is boldogság, ezért ne csüggedjünk, mert minden lépés a helyes irányban a hasznunkra válik: csökkenti az előítéleteinket, jobb emberré tesz, oldja a félelmeinket, kitágítja a szellemi horizontunkat, boldogabbá teszi a környezetünket.

A megismerés legmagasabb formája a megvilágosodás. Ennek kiindulópontja a becsületes, teljes mértékben őszinte igazságkutatás, majd a talált igazságok maradéktalan elfogadása és átélése, az ezeknek megfelelő életvitel. Ennek első lépése a helyes szemlélet kialakítása. Jellemző a buddhista hozzáállásra, hogy első tagnak, a megszabadulás első lépésének a megismerést tekinti, és nem a hagyománynak vagy az erkölcsi parancsoknak a követését. Az erkölcsösség ugyanis a buddhisták számára a már elért megismerési szint gyakorlati kifejeződése. Egy buddhista azért erkölcsös, mert megismerte az igazságot, és nem azért, hogy eredményt érjen el. Ha valaki azért erkölcsös, mert fél a büntetéstől, vagy mert előnyöket remél, akkor az erkölcsösségének nincs etikai tartalma. Az erkölcs, a megvilágosodás, a megszabadulás, a boldogság, a dukkha igájának lerázása mind következménye annak, hogy hajlandóak vagyunk elfogadni az igazságot, vagyis a valóságot: a dolgokat úgy, ahogyan vannak! Így lesz a hozzáállásunk és a külső cselekedeteink között összhang, így alakul ki a belső hitelességünk, ami szintén következmény, tehát nem lehetséges önmagában elérni, ha nincsenek meg a valóság talaján álló szilárd alapjai. Összefoglalva:

- a Pannyá (1-2. tag) a szellemünk és a valóság közötti összhang
- a Síla (3-5. tag) a meggyőződésünk és a cselekedeteink közötti összhang
- a Szamádhi tudatunk, erőink, tapasztalataink összhangja a legmagasabb valóság átélésében

Ma azt a 18 jelenséget részletezzük, melyeket a nemes emberek képesek meghaladni. Nemes embernek (ariya-puggala) a Buddha a Méltókat nevezte, akik elérték a megvilágosodást, megvalósították a buddhai állapotot, de nem önmaguk erejéből, hanem egy buddha segítségével. Később a Méltók (szentek, arhatok) mellett még megnevezték a gyakorlók három másik szintjét:

- folyamba lépett
- egyszer visszatérő
- vissza nem térő
- Méltó

A nemes emberek birtokolják azt a képességet, mellyel az alábbiakat a feladással (pahána) meghaladják:

1. Tíz béklyó: A béklyók az újraszületések létforgatagához láncoló erők:

- az én tévképzete
- kétely
- szabályokba és szertartásokba csimpaszkodás
- érzéki szándék, irigység, kapzsiság
- rosszakarat, ellenszenv
- formák iránti vágy (létvágy)
- formanélküli iránti vágy (létvágy)
- önteltség
- nyugtalanság
- nemtudás, téves nézet

A béklyók köthetnek lefelé, a létesülés alsóbb világaihoz, de felfelé, a felsőbb világokhoz is, viszont minőségük független a hatásuktól, mivel mind a létforgataghoz láncolnak, ezért az összeset fel kell adni.

2. Tíz szennyeződés: A káros fogalmak közül az egyik a szennyeződés. Ezeket a tetterővel teli törekvés égeti el, és a nemes emberek semmisítik meg. Itt is igaz, hogy a törekvő az erkölcsét erősíti meg először. Siker esetén foltok jelennek meg az előrehaladás jeleiként, melyeket, ha eredménynek értékeli, a továbbhaladás akadályozóivá válnak. Így lehet a meghaladásból akadály. A szennyeződések:

- mohóság
- harag
- zavarodottság
- önteltség
- téves nézet
- kétely
- lustaság
- nyugtalanság
- szégyentelenség
- lelkiismeretlenség

3. Tíz tévedés: A Nemes Nyolcrétű Ösvény tagjainak, valamint a megszabadulásnak és a tudásnak az ellentétei:

- téves nézet
- téves elhatározás
- téves szó
- téves tett
- téves megélhetés
- téves törekvés
- téves éberség
- téves összpontosítás
- téves megszabadulás
- téves tudás

4. Nyolc világi tudattartalom: Negatív és pozitív tudattartalmak egyaránt, melyeknek a kötés szempontjából szintén nem számít a minőségük. Alapvetően emberi, sokszor érthetően vágyott és elismert tudati állapotok, az embert meghatározó, minőségét adó tényezők, melyeket a nemes emberek mégis feladnak, mert káprázat-alapúak és a lelkeket a szamszárához béklyózzák. Mindaddig fennmaradnak, amíg a világ létezik, és a nem-nemes (tehát nem nemtelen, hanem még be nem érkezett) embereket leláncolják, és kedvük szerint rángatják:

- nyereség
- veszteség
- megbecsülés
- megvetés
- boldogság
- szenvedés
- feddés
- dicséret

5. Öt kapzsiság: Kapzsiság, mikor a megszerzetteket nem osztjuk meg másokkal. Megnyilvánulhat

- a lakóhely iránt
- a család iránt
- a vagyon iránt
- a tanok iránt
- az elismerés iránt

6. Három torzulás: Az észlelés, a gondolkodás és a nézet tapasztalási módjaiban a három szenv (mohóság, harag, zavarodottság, 20-22. bejegyzések) hatására fellépő torzulások, vagyis a késztetett valóság három ismertetőjegyének (28-30. bejegyzés) ellentétes értelmezései: a mulandó állandónak tartása, a szenvedés boldogságnak vélése és az önmagátlan önmagamnak gondolása, továbbá negyedikként a taszító vonzónak észlelése. A három torzulás a fenti négyből fakadó torz észlelés, gondolat és nézet.

7. Négy csomó: Káros fogalmak, attitűdök. Azok a tényezők, melyek a tudatot a testhez, és így az eljövendő létezéshez kötik. Testi csomókról van szó, mely itt a fizikai testet és a mentális testet is jelenti, tehát együtt a tudattényezőket. A négy kötelék:

- szabályokba és szertartásokba csimpaszkodás
- az „ez az igazság” vakbuzgalma
- rosszakarat
- sóvárgás

8. Négy lejtő: A helyes ösvényről eltávolító magatartások, amiket lejtőnek vagy mellékútnak hívnak:

- szándék
- harag
- zavarodottság
- félelem

9. Négy káros befolyás: A kifejezést a Buddha gyakran használta a mentális szennyeződések egyik elnevezéseként:

- érzékiség befolyása
- létezés befolyása
- nemtudás befolyása
- nézet befolyása (csak a kommentárirodalomban, a Buddha a „téves nézet” kifejezést használta)

A káros befolyások elpusztítása a szenvedések létforgatagából történő megszabadulás legalapvetőbb lépése.

10. Négy áradás: A káros befolyások szinonimája. További szinonimák a kötelék és az áramlás.

11. Négy kötelék: A négy káros befolyás mintájára a négy kötelék. A még nem nemes emberek nem ismerik a négy köteléket (befolyást) úgy, amint azok vannak, tehát nem ismerik keletkezésüket, elmúlásukat, élvezetüket, nyomorúságukat és az azoktól való menekülés lehetőségeit.

12. Öt akadály (24. bejegyzés):

- érzéki szándék
- rosszakarat
- lustaság, tompultság
- nyugtalanság, aggodalom
- kétely

13. Csimpaszkodás: Ragaszkodás, görcsös kapaszkodás az eddig felsoroltak közül bármelyikbe. Lehet csendes vonzódás, elkeseredett ölelés, vinnyogó szorítás, másokat a menedéktől elrugdosó önzés, csattogó fogú acsarkodás, de végül mindegy, mert egy eredményre vezetnek: a létforgatagba való visszasüllyedéshez.

14. Négy ragaszkodás: Az öt halmazzal (36. bejegyzés) való azonosulás ragaszkodáshoz vezet, ami a szenvedés alapja és egyik formája is egyben. A függő keletkezés formulájában a szomjból eredő, és a létesülés feltételeként szolgáló tényező, melynek négy fajtája különböztethető meg:

- érzékiséghez ragaszkodás: a szomj tárgyának szorosan tartása, az érzékelés tárgyához való ragaszkodás
- nézetekhez ragaszkodás: téves nézetek követése
- szabályokhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás: az a tévhit, ami szerint a szabályok és szertartások megszabadíthatnak a szenvedéstől
- önmagam valóságához való ragaszkodás: az öt halmaz tényezőivel való téves azonosulás

15. Hét hajlam: A szennyeződések, illetve általában a káros tudati beállítódások iránti hajlam. Olyan, többnyire öntudatlan káros hatások, melyek a szenvedéstől történő megszabadulást akadályozzák:

- érzéki vágy hajlama
- ellenszenv hajlama
- téves nézet hajlama
- kétely hajlama
- önteltség hajlama
- létezés iránti hajlam
- tudatlanság hajlama

A szennyeződések megjelenésének és hatásának három szintje közül még a hajlamok a leginkább lappangók, ezért a legnehezebben meghaladhatók. A következő sorrend állítható fel:

- a hajlamok
- a hajlamok megnyilvánulása és eluralkodása, tehát a szenvedély
- végül a kicsapongó túllépés

Leküzdésükkel megelőzhető az erkölcstelen magatartás. Ezeket a nemes emberek a bölcsesség gyakorlásakor a megsemmisítéssel győzik le.

16. Három piszok: A három káros gyökérok (szenvek, torzulások) másik elnevezése.

17. Tíz káros cselekvési út: Azok az üdvtanilag káros magatartások, melyeket a Buddha gyakran felsorolt. Az első három a test cselekvése, a következő négy a szavaké, az utolsó három a tudat káros cselekvése:

- az élet elvétele
- a nem adott elvétele
- az érzéki eltévelyedés
- a hamis beszéd
- a rágalmazás
- a durva beszéd
- a hasztalan fecsegés
- a sóvárgás
- a rosszakarat
- a téves nézet

Tízből hetet az akarat szerinti erkölcsösség meghalad.

18. Tizenkét káros tudati esemény: Időnként tíz, máshol tizennégy esemény. A lényeg az egymásutániság. A tudatállapotok és a tudattényezők keletkezése, megjelenése, amely csak egy tudatpillanatig tartó esemény. Ez a pillanat az érzékelés teljes tudatfolyamata, mely 14 tudati eseményre osztható:

- (1.) Az inger benyomásának hatására az érzékszervek kapuján át a felfigyelés pillanata jelenik meg és múlik el,
- (2.) ennek nyomán felbukkan az öt érzékszerv valamelyikével történő érzékelés pillanata,
- (3.) ezt követi az érzékelés tárgyának befogadása,
- (4.) aztán az érzékelés tárgyának megvizsgálása,
- (5.) majd a tárgy meghatározása.
- (6-12.) Az érzékelési folyamat szempontjából meghatározó jelentőségű az érzékelt tárgy iránti indíttatás hét pillanata,
- (13-14.) ami után az érzékelés tárgyának későbbi felidézhetősége, a rögzítés pillanatai jelennek meg.

A feladás vagy meghaladás egy másik nagy területe a „nagy belátások” (mahá-vipassaná). A formai és forma nélküli gyakorlási területeket a következő szemlélésekből álló 18 nagy belátás haladja meg:

- az állandótlanság szemlélése
- az elégtelenség-szenvedés szemlélése
- az önmagátlanság szemlélése
- az elfordulás szemlélése
- az eloszlás szemlélése
- a megszűnés szemlélése
- az elengedés szemlélése
- a pusztulás szemlélése
- a felbomlás szemlélése
- az átalakulás szemlélése
- a képzetnélküliség szemlélése
- az óhajmentesség szemlélése
- az üresség szemlélése
- a dolgok magasabb tudású belátása
- a valóságnak megfelelő tudva-látás
- a vágyban lévő veszély szemlélése
- az elmélkedő szemlélés
- a világtól elfordulás szemlélése

A 18 nagy belátás az ellentéteiket adja fel, aminek eredményképpen a valóság három ismertetőjegyének megértésével (28-30. bejegyzés) a dolgok mulandóságára vonatkozó megértés tudása keletkezik.

A feladás fogalmát két részben tárgyaljuk.

A buddhista „pahána” feladást és meghaladást is jelent. A feladás itt nem a cél elérésének a reménytelenségét jelenti, hanem azt az állapotot jelöljük vele, amikor a célba már nem is kívánunk eljutni. A meghaladást már sokszor tárgyaltuk, és hozzá is tettük, hogy nem a legszerencsésebb szó a magyar buddhista kifejezések között, ráadásul sajnos gyakran vulgáris értelemben használják. A meghaladásból, annak hétköznapi értelmében, gőg érződik, hiszen arra utal, hogy a gyakorló valami fölé nőtt, egy jelenségnél, dolognál nagyobbá, kiterjettebbé, fejlettebbé vált. Három illúzió-természetű dolognak rögtön testet, nevet és formát is tulajdonít: a meghaladott létezőt kiragadja a viszonylatok káprázat-világából, aztán önmaga énjét is, ami azon a létezőn képes volt túllépni, harmadikként pedig azonosít egy, a meghaladotton túli világot, ami már jobb, nemesebb az itteninél. Maga a meghaladott létező így határrá válik, melyhez képest ideát alacsonyabb, odaát magasabb minőség található. Így megfogalmazva a meghaladás csak az én újabb trükkje és csapdája, hogy a lényt továbbra is a nemtudásban tartsa.

Természetesen közben mégis csak szükség van a haladás mérésére, a fejlődési fokok megnevezésére, hogy a törekvő lássa a helyes irányt és ne vesszen el. Számtalan ilyen „mérőpont” létezik a buddhizmusban, elég csak a nemes emberek (ariya-puggala) vagy a jhána (dzshána) szintjeire gondolni. Nézzük meg, mit mond a hagyomány a pahána fogalmáról:

A Buddha általánosságban beszél a dolgok iránti nem megfelelő viszonyulás meghaladásáról. Ezt a helytelen viszonyt nem részletezi, hiszen az csak a nézetek és vélemények burjánzásának adna alapot, hanem nem megfelelőnek nevez mindent, ami ragaszkodást okoz, függetlenül a dolog minőségétől. Ilyen egyszerű. Ezen kívül még a káros tudattartalmak és tudatállapotok elhagyását javasolja. Később Sáriputta lajstromozta a feladásra ítélt, elhagyandó és meghaladandó jelenségeket:

- a „vagyok” önteltsége
- nemtudás
- létszomj
- három szomj (káma-tanhá, bhava-tanhá, vibhava-tanhá, 20. bejegyzés)
- négy áradás (káros befolyások, úgymint az érzékiség, a létezés, a téves nézet és a nemtudás befolyása)
- öt akadály (24. bejegyzés)
- hat érzékszerv szerinti szomj (pl. a látás szomja, a hallás szomja)
- hét hajlam (az érzéki vágy, az ellenszenv, a téves nézet, a kétely, az önteltség, a létezés iránti és a tudatlanság hajlama)
- nyolc téves út (a Nemes Nyolcrétű Ösvény tagjainak ellentétei, valamint a tíz téves út, az előzőek, továbbá a téves tudás és a téves megszabadulás)
- a szomjban gyökerező keresés, megszerzés, elhatározás, vágyteli szándék, vonzódás, megragadás, kapzsiság, őrizgetés és a védelemhez társuló eszközök, viták, hazugságok miatt keletkező káros tudatállapotok

A kanonikus kommentár az öt akadály meghaladását hangsúlyozza, és ezzel kapcsolatban ötféle elhagyásról szól:

- az elmélyedés akadályait visszaszorító feladásról
- a téves nézeteket azok ellentéteivel meghaladó feladásról
- a világfölötti ösvény szennyeződéseket megsemmisítő feladásáról
- a világfölötti eredményeként beérő gyümölcs megnyugvást hozó elhagyásáról
- a kialvás általi szabadító elhagyásról

A feladásokat gyakran azonosnak tekintik az elkülönülésekkel és a megszabadulás módjaival, így a fenti öt feladás nevezhető az ötféle megszabadulásnak és elkülönültségnek is.

A posztkanonikus kommentárok a teljes tanítás szempontjából a feladások három módját emelik ki:

- az erkölcs esetében a szennyeződések ellentéttel történő feladása megy végbe
- a meditáció esetében a visszaszorítással történő feladás következik be
- a bölcsesség esetében a megsemmisítéssel történő feladás érvényesül

A nemes emberek birtokolják azt a képességet, mellyel az alábbiakat képesek meghaladni:

- tíz béklyó
- tíz szennyeződés
- tíz tévedés
- nyolc világi tudattartalom
- öt kapzsiság
- három torzulás
- négy csomó
- négy lejtő
- négy káros befolyás
- négy áradás
- négy kötelék
- öt akadály
- csimpaszkodás
- négy ragaszkodás
- hét hajlam
- három piszok
- tíz káros cselekvési út
- tizenkét káros tudati esemény

A feladás vagy meghaladás a tudva-látás tisztaságának szintjén a négy tudatműködés közül az egyik, amelynek segítségével a Négy Nemes Igazság egy pillanatban egyszerre sajátítható el. E négy tudatműködés:

- a szenvedés igazságát a megismert, vizsgált és feladott dolgok teljes megértésével tudni
- a szenvedés keletkezésének igazságát a feladás formáival ismerni
- a szenvedés megszüntetésének igazságát az elmélyedés majd a látás és a meditáció megvalósításával élni meg
- végül a szenvedés megszüntetéséhez vezető ösvény igazságát a világi és a világfölötti meditációs kibontakoztatás végigvitelével tapasztalni meg

A pahána még az ötféle erkölcs közül az egyik (a feladás, a tartózkodás, az akarat, a fegyelem és a túl nem lépés erkölcse).

A második részben a nemes emberek képessége által a fentebb felsorolt 18 meghaladható jelenséget részletezzük.

Korábban indítottunk egy sorozatot, melyet egy időre félretettünk (363, 365, 370, 372 és 396 bejegyzések). A magunk számára megfogalmazott buddhizmusról szól, egy olyan törekvésről, mellyel a saját lényünk számára igyekszünk lefordítani a Tanítást. Ma az erkölcsről beszélgetünk, ami így húsvét környékén éppen megfelelő téma.

Az erkölcsről már sokat írtunk. A Buddha e témában határozottan kifejtette az álláspontját a Nemes Nyolcrétű Ösvény síla (erkölcs) szakaszában, a 3-5. tagokban: helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes megélhetés (182-185. bejegyzések). A másik jellemző tanítás a szerzetesekre vonatkozó dasa-sikkhápada, a tíz gyakorlási út vagy tíz fogadalom, és ennek a világi hívekre vonatkozó első fele, a panca-sikkhápada, az öt gyakorlási út vagy öt fogadalom (403-404. bejegyzések). Ugyanitt tárgyaltuk a Pátimokkhát, a sangha (gyülekezet) számára készült rendi előírások gyűjteményét is. Az erkölcsi alapokhoz tartozik még a Négy Mérhetetlen (78-80. bejegyzések). Az ott leírtakat most nem ismételjük meg, hanem a sorozat céljához illeszkedve igyekszünk meghatározni az erkölcs fogalmát, majd a szúttákból vett idézeteket sorolunk fel.

A fent említett és korábban már tárgyalt tanítások mellé hozzunk fel még néhányat a hagyományból. Az erkölcs (síla) a Buddha szerint a buddhista gyakorlás alapja. Nagy jelentőségű ez a kijelentés. Mint láttuk, a Nemes Nyolcrétű Ösvény nyolc tagjából három ezzel foglalkozik, de a többinek is a talapzatát képezi. Nem lehetséges elképzelni egy valódi gyakorlót, aki erkölcstelen. A Buddha megkülönbözteti a külső, előírás szerinti erkölcsöt a belső, saját természetből fakadó indíttatástól. A külső előírások, pl. a Pátimokkha hasznosak lehetnek az üdvös magatartás kialakításának támasztékaként, ezért az erkölcsi elvek a fegyelmi szabályokkal együtt fontosak, de a cél egy minden körülmények között irányt mutató nemes, belső iránytű megépítése. A kommentárirodalom szerint az akarati, a tudati, a fegyelmi és a túl nem lépés szerinti (az erkölcs kereteit túl nem lépő viselkedés és beszéd) erkölcsös megnyilvánulások üdvösek, tehát a cselekedetek, a szavak és a gondolatok tisztasága az elérendő állapot. A valódi erkölcs szennyezetlen, tisztességes és feddhetetlen. Az erkölcs öt főbb fajtáját különböztetik meg:

• a feladás erkölcse (a következő bejegyzésben kifejtjük)
• a tartózkodás erkölcse
• az akarat erkölcse
• a fegyelem erkölcse
• a túl nem lépés erkölcse

A buddhista erkölcs szándék etika, és nem következmény etika, vagyis nem az összes tettnek van karmikus eredménye. A karmikus okozat attól függ, hogy a tett szándékolt volt-e, mert csak a valamire irányuló szándék, akarat vagy késztetés vezet üdvös vagy káros következményre az egyén szempontjából, a véletlenszerű vagy nem tudatos tettek nem. Ebből a szempontból mindegy, hogy a következmény üdvös vagy káros, mert mindkettő köt. Ezért a szándék, az akarat és a késztetés megszűnése a későbbi karmikus okozatok, így az újraszületés elkerüléséhez, a szenvedés láncaiból való kiszabaduláshoz vezet. Csodálatos a Buddha megvilágosodásakor felismert igazsága: minden tettet tisztává tenni lehetetlen, ha ezen múlna, örökké a létforgatag rabjai maradnánk, de szerencsére van megoldás – a belső erkölcsöt kell megteremteni, és a kiút megnyílik! A belső erkölcs pedig a késztetések megszűnése, a vágy feladása. Látjuk, hogy az erkölcs a buddhizmusban nem ajánlás, hanem a szabadulás alapfeltétele, továbbá azt is látjuk, hogy a nem-szándékoltan elkövetett bűneink, hibáink nem béklyóznak le minket; nem a tetteink megrögzött szabályozásával kell törődnünk, hanem a szándékainkkal. Természetes következmény, és a világnak ez is jó hír, hogy a nemes szándékok aztán nemes cselekedeteket is eredményeznek.

Nézzünk még néhány, eddig nem tárgyalt, az erkölcshöz köthető buddhista fogalmat:

Megfelelő beszédtémák: A tíz előnyös, a Tanról szóló társalkodási téma, melyek a szerzetesek számára követendők, a gyakorlóknak ajánlottak:

• igénytelenség
• elégedettség
• elvonultság
• társas élet kerülése
• tetterő
• erkölcsösség
• összpontosítás
• bölcsesség
• megszabadulás
• megszabadulás a tudva-látással

Ezek az alantas társalgás 28 (máshol 32) témája és a hasztalan fecsegés helyett alkalmazandók, és segítik az erkölcs kibontakozását.

A megtisztító erkölcs (párisuddhi-síla) a Buddha elnevezése az erkölcs egyik fajtájára, mely a szerzetesek létfeltételeire vonatkozik és egyben gyakorlási eszközök. Négy típusa van:

• az Előírások fegyelmének betartása viselkedéssel és magatartással
• az érzékelő képességek fegyelme
• a megélhetést megtisztító erkölcs
• a létfeltételekhez közvetlenül kapcsolódó erkölcs, nevezetesen a ruha viselete, az alamizsnából étkezés, a szálláshely és ülőhely formái és az elfogadott gyógyszerek használata.

Erkölcsöt lehetséges nevelni és erősíteni még az adás és elfogadás gyakorlatával. Az adás, adományozás (dána) az egyik érdemteli cselekedet a három közül (adományozás, erkölcsösség, meditáció kibontakozása). Ugyanígy az elfogadásban is erkölcs lakozik, melyet valódi, teljes és szívteli hálával kell átélnünk. A köszönetnyilvánítás (anumodana) a kapott ruha, étel vagy más adomány megköszönése egy könnyen recitálható, az adományozót erkölcsös cselekedetekre ösztönző formulával. A hála érzése minden kapott dologért, de a természetesnek vett jelenségekért is, mint a levegő, a látás, az élet nagyon hatékony jobbító erővel bír.

Az erkölcsöt általában célhoz kötötten értelmezik az emberek, és gyakorta jutalmat is rendelnek mellé. Célhoz kötött olyankor, ha valamilyen tevékenység megtisztítása az eredmény, mely által az egyéni és a társadalmi fejlettség fokozódik. Ilyen a keresztény Tízparancsolat vagy a fentebb említett tíz buddhista fogadalom, melyek az ölés, a lopás, általában a helytelen cselekedetek tiltásával kiküszöbölik az egyént és a közösséget romboló viselkedéseket. A hozzárendelt jutalom pedig az elérendő jó vagy a kerülendő rossz viselkedés esetén az egyén és a társadalom békéje, testi és szellemi gyarapodása. A Buddha értelmezése alapján ez a külső erkölcs, mely szükséges, mert kereteket ad, jutalmaz és büntet, továbbá az előírások betartása esetén idővel nevel, mivel a szabályok betartása visszahat a jellemre, és belső iránymutatássá válik. Sajnos még az utóbbi esetben sem tudják levetni külsődleges, kívülről kapott és nem szervült jellegüket. Veszély, fenyegetés, csábító haszon vagy bármilyen elhajlás esetén ez a külső szocializációs máz lefeslik mind az egyénről, mint a társadalmakról, és kiderül, hogy erkölcsük csak tanult reflexek gyűjteménye volt. A külső erkölcs sosem lép túl az énen, a képzelt önvalón; csak a belső, valódi és megingathatatlan erkölcs képes minden körülmények között kitartani, az énnel megküzdeni, és a karma láncolatát felszámolni.

Egy embert egészében erkölcstelennek nevezni értelmetlen és téves. Senki nem lehet általában sem erkölcsös, sem erkölcstelen, de egyes tettei lehetnek azok. Káros, ostoba dolog, ha saját tetteinket nem merjük vagy nem akarjuk értékelni ebből a szempontból. Ha nem nézünk szembe magunkkal, akkor a valósággal is képtelenek leszünk, nemhogy a szamszárával és az egonkkal, és elérhetetlenné válik nemcsak a megvilágosodás, de még az őszinte, értelmes hétköznapi élet is. Nem kell félni a szavaktól és az igazságtól; az életünk minden területén bátran bevallhatjuk, hogy cselekedetünk éppen erkölcsös vagy erkölcstelen. A szembenézéstől nem válunk sem jobb, sem rosszabb emberré, mert a cselekedet már megtörtént, és következményét akkor is viseljük egyénileg és társadalmilag, ha elfordítjuk a fejünket. Ennél is rosszabb, amikor jellemzően saját tetteinket utólag megmagyarázzuk, felmentést keresünk, emberi kiváltságunkra, jogainkra hivatkozunk, mert ilyenkor még a gyávaság és jellemtelenség bűnébe is esünk. Nem az önostorozás a cél, hanem a figyelem tisztasága, és mint fentebb írtuk, szándék, az akarat vagy a késztetés megszűnése a későbbi karmikus okozatok elkerülése céljából.

Mielőtt azonban a belső, tehát vágytalan, további kötéseket nem eredményező erkölcsöt megteremtjük, javítanunk kell a hétköznapi értelemben vett erkölcsösségünkön, tehát igyekeznünk kell kevesebbet ártani és többet használni. Igyekeznünk kell lehetőleg üdvös karmikus eredményeket elérni, hogy a többi érző lény körülöttünk nyugalomban és biztonságban élhessen, ezáltal lehetősége legyen a belső erkölcs kimunkálása felé törekedni. Nézzünk meg egy példán keresztül, mely legyen a húsevés. Miért erkölcstelen és embertelen az állati termékek fogyasztása?

Az ember intellektusa kiemelkedő az állatvilágon belül. A legtöbb ember ezt tekinti az állatvilág és az ember közötti meghatározó eltérésnek, vagyis a valóban lenyűgöző kognitív differenciát. A kiemelkedő értelmi képességeink azonban csak kvantitatív, mennyiségi különbséget jelentik, vagyis ügyesebb túlélési, közösségalkotási lehetőségeket, nagyobb hatalmat a világ többi lénye felett. Ha mindössze ez választana el minket a többi élőlénytől, akkor csak a legokosabb, leghatékonyabb állatok lennénk.

Ami már valóban minőségi, kvalitatív különbséget jelent, az az a tény, hogy az ember erkölcsi lény. Az erkölcsi szint legfontosabb ismertetőjele pedig a nekünk kiszolgáltatottakkal való bánásmódunk. Erkölcsi fejlettségünknek a közvetlen mutatója, hogy mennyire használjuk ki a gyengébbeket, legyen az ember, állat, a természet, a bolygó vagy egy másik közösség. Ha élelmezésünk, sőt, ha a felesleges mennyiségben elfogyasztott javak, ételek, az élvezetből történő zabálás érdekében szadisztikus módon szaporítunk, tartunk és gyilkolunk állatokat, akkor erkölcstelenül cselekszünk. Ilyen egyszerű. Súlyosbítják a helyzetet a gyáva és alantas magyarázatok, amikkel mentegetni szoktuk magunkat, vagy ahogyan a témát a tudatalattiba elfojtjuk, vagy ahogyan gúnyolódunk rajta, mert az erkölcstelenség pökhendi vállalása sem bátorság, hiszen nyertes pozícióból könnyű fölényeskedni. Továbbá, bár állatokkal követjük el, de mégis embertelen a húsevés, mert erkölcstelen, tehát emberhez méltatlan.

Természetesen nem a húst fogyasztó embert ítélem meg, mert mint írtuk, az ember egészében nem lehet erkölcsös, de egyes tettei igen, és a húsevés éppen erkölcstelen, ahogyan majd a szúttákból vett példákban is látjuk. Ha minden hétköznapi tettünket, gondolatunkat képesek vagyunk ilyen módon megvizsgálni, teljes képet alkothatunk a működésünkről, és döntéseket hozhatunk. Ugyanis a hétköznapi erkölcs ebből a két lépésből áll: a tettekkel való őszinte szembenézésből, majd egy döntésből. A példánknál maradva, miután szembe néztünk a húsevésünk erkölcstelenségével, dönthetünk a további húsfogyasztás mellett, vagy felhagyhatunk vele. Mindkét döntés teljesen elfogadható, de már végre emberhez méltóan viselkedünk, mert nem bújunk gyáván kifogások és kiváltságok mögé. A felnőtt, erkölcsös ember jellemzője ugyanis a felelősségvállalás.

A magasabb erkölcsiség nem csak az ember, hanem minden érző lény érdekét nézi, ahogyan a Magasztos is tanította, és minden erejével azon igyekszik, hogy ne okozzon szenvedést, akkor is, ha ezért nem kap viszonzást. Az erkölcsös élet nem üzlet. Nem állítom, hogy mindig járható út, csak azt, hogy ez az erkölcs, a többi csak szócséplés. Az ember csodálatos varázsereje ugyanis az erkölcsre való képesség. Ezt csak a legerősebbek és a legokosabbak engedhetik meg maguknak, azok pedig az ismert univerzumban mi vagyunk. Az erkölcsös élet teljes terjedelmében nem megvalósítható, az még a szenteknek sem sikerült, de felnőtt emberként tudnunk kell, hogy egyes tetteink erkölcsösek, míg mások nem azok. Mindig az a tett fontos, amit éppen most követünk el. A hétköznapi erkölcsből így válhat majd magasabbrendű belső erkölcs, mely már akaratát, vágyát, szándékát és késztetését is elengedte, ezáltal nem okoz következményt; eltépi a karma megszakíthatatlannak tűnő láncolatát és eléri a szabadulást.

Nézzünk példákat a szútrákból, ahol a Buddha az erkölccsel foglalkozik:

1. SN 47.46 Páṭimokkha Sutta – Elkötelezettség

Ha elkötelezett gyakorlásra adjuk a fejünket, elszántan igyekezve a megvilágosodás felé, akkor a figyelmünket kell erősítenünk, a nemes igazságokon kell elmélkednünk, a vágyainkat kell gyomlálgatnunk, de mindet és mindig az erkölcsben megalapozva, mert az erkölcs az alapja és feltétele a helyes törekvésnek. Nélküle a gyakorlás csak időtöltés.

„Egy bizonyos szerzetes azt mondta a Buddhának: Nagyszerű lenne, Uram, ha a Magasztos adna nekem egy olyan rövid tanítást, amelyet miután hallottam, egyedül élhetnék, magányosan, fáradhatatlanul, buzgón és elszántan.

Akkor, szerzetes, meg kellene tisztítanod a gyakorlás alapjait. És melyek a gyakorlás alapjai? Ebben, szerzetes, visszafogottan kell időznöd az elkötelezettség visszafogottsága szerint, tökéletesítve a gyakorlásod területét, tudatosítva a legkisebb hibákban rejlő veszélyt, miközben magadra veszed az erkölcsi szabályokat és ezekben képzed magad.

Miután megtetted ezt, szerzetes, akkor az erkölccsel, ami a támaszod, az erkölcsben megalapozva gyakorolnod kell a figyelem négy alapját. Melyik ez a négy? Ezek gyakorlásakor, szerzetes, időznöd kell a test… érzések… tudat… tudat-tárgyak feletti szemlélődésében, buzgón, tisztán tudatában lenni, figyelmesen, megszabadulva a világi vágyaktól és csüggedéstől. Akkor, szerzetes, amikor az erkölccsel, ami a támaszod, erkölcsben megalapozva, fejlesztetted a figyelem négy alapját mind nappal, mind éjjel, eléred a helyes (tudat)állapotok remélt növekedését, amik nem fognak hanyatlani.

(A szerzetes örült ezeknek szavaknak, majd az elmondottak szerint gyakorolt, és így, mikor eljött az ideje, arahattá vált.)”

2. AN 2.31-32 Kataññu Sutta – Hála

A hála sokkal több és alapvetőbb, mint egy köszönetnyilvánítás, egy társadalmilag elfogadott gesztus az adakozó felé. Ha valódi és mély hálát érzünk, mikor kapunk valamit, akkor a gőgös, minden érzékünket átszövő, minden gondolatunkat magához ragadó, mindent uralni akaró énünktől szabadulunk meg egy rövid időre. Ilyenkor megtanítjuk neki, hogy nincs egyedül, nem is értelmezhető önmagában, végül csak szenvedést okoz, és bizonyosan mulandó. Annyit ér, amennyit kap a világtól, annyit tud, amennyire megtanították, de leginkább: nem is létezik!

„Szerzetesek, most egy tisztességes ember és egy tisztességtelen ember erkölcsi szintjéről foglak tanítani bennetek. Hallgassátok, és nagyon figyeljetek. Mert erről fogok (nektek) beszélni.

Miként mondod, (úgy teszünk) Urunk - válaszolták a szerzetesek.

A Magasztos (pedig) így szólt:

Nos, milyen (is) egy tisztességtelen ember erkölcsi szintje? A tisztességtelen ember hálátlan, és nem ismeri el a kapott segítséget. Ez a hálátlanság, a segítség elismerésnek hiánya, a durva emberek megrögzött szokása. Ez teljességgel az az erkölcsi szint, amivel egy tisztességtelen ember rendelkezik.

A tisztességes ember, hálás és elismeri a kapott segítséget. Ez a hála, és a segítség elismerése a kedves emberek megrögzött szokása. Ez teljességgel az az erkölcsi szint, amivel egy tisztességes ember rendelkezik.

3. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

Amikor a Magasztost dicsérjük, két dolgot gyakorolunk: a dicséretet, mely az én figyelmét elfordítja önmagáról, és ráébreszti, hogy mennyi dolog és jelenség létezik, ami nagyobb és értékesebb nála, ezáltal alázatra tanítja; továbbá gyakoroljuk még a Tanítást, mert a Tathágatában üdvözlendő erények a Tanítás követésével elérhető erények. A két gyakorlás összefonódik: alázat nélkül a Tanítást nem vagyunk képesek befogadni; a Tanítás megértése nélkül nem érthetjük meg a nemes alázatot. A kettőt egyszerre forgassuk az elménkben.

„Nos, szerzetesek, pusztán az erkölcsi kiválóság apró és jelentéktelen dolgai azok, amelyekre a világi hivatkozhat, amikor a Tathágatát dicséri. És melyek ezek az apró és jelentéktelen dolgok, a puszta erkölcsi kiválóságnak ezek a kisebb részletei, amelyekre hivatkozhat?

Elhagyván az élet pusztítását, a Gotama remete tartózkodik az élet pusztításától. Félretette a botot és a kardot, és lelkiismeretesen él, telve kedvességgel és részvéttel valamennyi élő lény javára.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván annak elvételét, amit nem adtak, a Gotama remete tartózkodik annak elvételétől, ami nincs neki odaadva. Csak azt várva és fogadva el, amit önként adnak a számára, szívében becsületesen és egyenesen él.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a szemérmetlen életet, a Gotama remete szűziesen él. Távol tartja magát (a nőktől), és tartózkodik a szexuális közösülés közönséges gyakorlatától.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a hamis beszédet, a Gotama remete tartózkodik a hamisságtól. Kizárólag az igazat szólja, önmagát az igazságnak szentelve él; szavahihető és megbízható, a világon senkit sem csap be.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a rágalmazást, a Gotama remete tartózkodik a rágalmazástól. Nem ismétli el máshol, amit itt hallott, hogy ezzel másokat szembeállítson az itteniekkel; s nem ismétli el itt, amit máshol hallott, hogy ezzel az itteni embereket szembeállítsa amazokkal. Ehelyett a megosztottak összebékítője és a barátság előmozdítója. Minthogy az egyetértésnek örül, azt szereti, azon örvendezik, csakis olyan szavakat mond, amelyek egyetértésre szólítanak.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a durva beszédet, a Gotama remete tartózkodik a durva beszédtől. Csak olyan szavakat használ, amelyek kedvesek, a fülnek kellemesek, megnyerőek, szívhez szólóak, udvariasak, szeretetre méltóak és a legkülönfélébb emberek számára is elfogadhatóak.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a semmitérő fecsegést, a Gotama remete tartózkodik a

semmitérő fecsegéstől. Csak a megfelelő időben beszél, s csakis arról, ami tényleges; a jóról szól, a Dhammáról és az Ösvényről. Szavait érdemes kincsként megbecsülni: a szükséges időben hangzanak el, megfelelő indokok állnak mögöttük, világosak és határozottak, és a jóra vonatkoznak.

Vagy pedig ezt mondhatná: A Gotama remete tartózkodik a magok és a növényi élet károsításától. Csak a nap egyik szakaszában étkezik, éjszaka nem vesz magához eledelt és nem eszik arra alkalmatlan időpontokban.

Tartózkodik a tánctól, az énekléstől, a hangszeres zenétől és a hívságos műsorok megtekintésétől.

Tartózkodik virágfüzérek viselésétől, önmaga illatszerekkel való ékesítésétől és kenőcsökkel való szépítgetésétől.

Tartózkodik a magas és fényűző ágyaktól és ülőhelyektől.

Tartózkodik az arany és ezüst elfogadásától.

Tartózkodik a nyers gabona, nyers hús, asszonyok és lányok, rabszolgák és rabszolganők, kecskék és juhok, baromfiak és disznók, elefántok, marhák, lovak és kancák elfogadásától.

Tartózkodik a földek és birtokok elfogadásától.

Tartózkodik attól, hogy megbízásokat teljesítsen, vagy üzeneteket közvetítsen.

Tartózkodik attól, hogy hamis súlyokkal, hamis fémekkel, vagy hamis mérőeszközökkel foglalkozzon.

Tartózkodik a vesztegetés, szélhámosság és rászedés útján történő csalástól.

Tartózkodik a megcsonkítástól, kivégzéstől, bebörtönzéstől, rablástól, fosztogatástól és erőszakos cselekményektől.

Ilyen módon beszélhetne a világi, bhikkhuk, amikor a Tathágatát dicséri.

4. DN 27 Aggañña Sutta – A kezdetekről való tudás

A Buddha elfogadta, hogy a társadalom kasztokba rendeződik, mert nem tehetett mást. Kasztokba rendeződött akkor is az egész világ, és nem változott ez azóta sem, csak máshogyan nevezik azokat. De azt tanította, hogy az emberek megvilágosodási esélyei, erkölcsössége, emberi értéke függetlenek a kasztjától.

„Ez a négy kaszt létezik, Vászettha: khattiják, bráhminok, kereskedők és iparosok. Néha egy Khattija életet vesz el, elveszi, amit nem adnak neki, szexuális vétséget követ el, hazudik, elmerül a rágalmazásban, durva beszédben, a haszontalan fecsegésben, mohó, rosszindulatú vagy rossz szemléletű. Ezek a dolgok erkölcstelenek, és annak tekintettek, vétkesek és annak tekintettek, kerülendők és annak tekintettek, egy árjához nem méltók és annak tekintettek, rosszak rossz következményekkel és a bölcs által elítélendők, s előfordulnak a khattiják között, és ugyanígy van a bráhminokkal, kereskedőkkel és iparosokkal is.

Néha egy khattija tartózkodik az élet kioltásától, (…) nem mohó, rosszindulatú vagy rossz szemléletű. Ezek a dolgok erkölcsösek és annak tekintettek, kifogástalanok és annak tekintettek, követendők és annak tekintettek, egy árjához méltók és annak tekinttettek, ragyogók ragyogó következményekkel és a bölcs által dicsértek, s előfordulnak a khattiják között, és ugyanígy van a bráhminokkal, kereskedőkkel és iparosokkal is. Ezért a rossz és ragyogó tulajdonságok, melyek elítélendők vagy dicséretesek a bölcs szemében, egyformán oszlanak el a négy kasztban, a bölcs nem érti, mi okból lenne a bráhmin kaszt a legmagasabb rendű. Miért van ez? Vászettha, bárki a négy kasztból, aki szerzetessé válik, egy arhat, aki leküzdötte a romlottságot, igaz életet él, megtette, amit meg kellett tennie, letette a terhet, elérte a legmagasabb célt, lerombolta a visszatérés béklyóit, aki megszabadult a legmagasabb tudás által – az a Dhamma kincse által érte ezt el, és nem pedig a nem-Dhamma által.”

5. MN 77 Mahá-sakuludáyi Sutta – Szakuludáji

Sok mindenért lehet tisztelni egy embert, de ha erkölcstelen, az minden tiszteletet lerombol, bármit is valósított meg az illető. Az erkölcsös életvitel még a nagyszerű teljesítmény híján lévő élet esetén is elismerést vált ki.

„Először is, Udáji, magasabb rendű erkölcsömért tisztelnek tanítványaim: „Gótama remete erkölcsös, a tökéletes erkölcsök teljességével rendelkezik.” Ez az első olyan tulajdonságom, amelyért tanítványaim tisztelnek, becsülnek.”

6. MN 107 Gaṇakamoggallána Sutta – Beszéd Ganaka-Moggalánához

Az erkölcsös élet a gyakorlás alapja. Hogyan lehetne a nemes igazságok elmagyarázásába belefogni egy erkölcstelen ember számára? Még ha meg is érti, olyan lenne, mintha disznók elé vetnénk gyöngyöt.

„Erkölcsösség - erényesség

Gyere szerzetes, légy erkölcsös, éld az életedet a Szerzetesi Szabályzat szerint, felvértezve a helyes viselkedés, helyes testtartás tudásával. Lásd veszedelemnek a legkisebb hibát is, vállald fel őket, gyakorolj a gyakorlás szabályai szerint. Miután a szerzetes erkölcsös lesz, életét a Szerzetesi Szabályzat szerint éli, felvértezve a helyes viselkedés, helyes testtartás tudásával, veszedelmet látva a legkisebb hibában is, felvállalva őket, és gyakorol a gyakorlás szabályai szerint, a Beérkezett tovább tanítja.”

7. MN 93 Assaláyana Sutta – Asszalájana

Az emberek között számtalan kiválóság nyerhet elismerést, de az erkölcsösség ékesít a legszebben. Bármit elérhetsz, de ha erkölcstelen vagy, megvetést nyersz, míg az egyszerű, alázatos, de erkölcsös embert mindenki szívesen látja a környezetében. Ám ennél is fontosabb, hogy az erkölcstelennek annyi esélye van a megvilágosodásra, mint a tevének átjutni a tű fokán.

„Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy van két édestestvér papfiú. Az egyik tanult, jól nevelt, de rossz erkölcsű, gonosz; a másik tanulatlan, neveletlen, de jó erkölcsű, becsületes. Melyiket fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor?

Amelyik fiú tanulatlan és neveletlen, de jó erkölcsű, becsületes, azt fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor.

8. Mv 1.1.5-8. Mahávagga – A Buddha tanító útjának kezdete

„Jasza nemesifjú megörvendett, és megnyugodott: Itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító! Levetette aranysaruját, és a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő Jasza nemesifjúnak, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsösségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. Amikor a Magasztos látta, hogy Jasza nemesifjú elméje tiszta, befogadóképes, előítéletmentes, érdeklődő, jószándékú, akkor feltárta előtte azt, ami a Buddhák alapvető tanítása: a szenvedést, annak okát, megszüntetését, az ahhoz vezető utat.

És miként a tiszta, folttalan szövet könnyen magába szívja a festéket, éppolyan tisztán, világosan megnyílt a szeme Jasza nemesifjúnak a Tan befogadására ott ültében: Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.”

Ebben a bejegyzésben tudományformáló fizikusoktól vett idézeteket hasonlítunk össze a megismerés útjáról tanító buddhista hagyomány tételeivel. Egyik cél a gondolatébresztés: a tudósok kijelentései és a hagyomány szavai közötti kapcsolat keresése nagyszerű elmejáték, és talán tanulságokkal is szolgál, mindenkinek a saját maga számára megtalált tanulsággal. A másik cél annak a felmutatása, hogy nincs egyetlen üdvözítő útja az emberi megismerésnek. Az idézetek tetszőlegesen áthelyezhetők más szakaszok mellé is. Jó munkát kívánok!

1.) „Az ősrobbanás elmélete (értsd: mint ok nélküli kezdet egy meghaladhatatlan határ mögött, ahol még tér és idő híján nem lehetséges helyről és múltról beszélni) teljesen kívül esik bármely metafizikai vagy vallási kérdésen. A materialisták számára meghagyja annak a szabadságát, hogy tagadják bármely transzcendentális lény létezését, a hívők számára pedig kizárja az Istennel való személyes kapcsolat kialakítására irányuló bármely kísérlet lehetőségét. Ez összhangban van Ézsaiás megfogalmazásával, aki a „rejtett istenről” beszél, aki még a teremtés kezdetén is rejtve marad.” /Lemaître/

Közvetlen tudás, felsőbb tudás (abhinná): olyan tudás, mely a megismerés során tárgyát torzulás és kiterjesztés nélkül ismeri meg.

Torzulás: Az észlelés, a gondolkodás és a nézet tapasztalási módjaiban a három szenv (mohóság – lobha, harag – dosa és zavarodottság – moha) hatására fellépő torzulások, vagyis a valóság három ismertetőjegyének téves értelmezései: a mulandót állandónak érzékeli, a szenvedést boldogságnak véli, az önmagátlant önmagának tartja. A torzulások az okai az emberek vélemény- és érzetkülönbségeinek, a világlátások sokféleségének, miközben a tévedés, a nemtudás gyökere mindenkiben egyforma.

Kiterjesztés: Nevezhető szaporításnak, burjánzásnak is. Az észleléskor a tudatban asszociációs láncolatok képződnek, melyeknek alapjai a tudatban addig elraktározott tapasztalatok kombinációi. Kibogozhatatlan szövevény, mely minden további tapasztalatot (minél több van, annál inkább) belesző az addig meglévők rendszerébe, tovább bonyolítva azokat és még mélyebbé téve a nemtudást. A lény az észlelethez ragaszkodni kezd, azt képtelen elengedni, ezért a tudatába szívja, ahol aztán elveszíti a felette való befolyását, az észlelet pedig szerteszét szóródva hatalmas mennyiségű kapcsolatot teremt. Ez a működés a szamszárában előnyös, sőt életbevágóan fontos, de a ragaszkodás miatt a nemtudás felszámolását rendkívül megnehezíti. Háromféleképpen lehetséges hozzáállni: a Buddha szerint vannak, akik a kiterjesztésben örömüket lelik, mások elfordulnak tőle, a bölcsek pedig a kiterjesztés számosságának gyökereit, vagyis az „én vagyok” önteltségét megsemmisítik.

2.) „A szentlélek szándéka szerint arra tanít bennünket, miként juthatunk a mennyekbe, nem pedig arra, hogyan működnek a mennyek.” /Galilei/

A közvetlen tudáshoz eljutók négy típusát különítik el:

- hagyományt követők

- hitre hagyatkozók

- érvelők és megfontolók

- a Tant önmagukban megvalósítók - a Buddha önmagát ide sorolja be.

3.) „Ha a világmindenség tényleg önmagába zártan létezik, nincs se határa, se pereme, akkor kezdete és vége se lehet. Nem jön létre és nem semmisül meg, egyszerűen csak van.” /Stephen Hawking/

A kommentárok szerint közvetlenül tudható mindaz, ami az egészhez tartozik. A Buddha szerint az érzékelés hat szerve és azok tárgyai által keletkező tapasztalási halmaz nevezhető a tudat szempontjából egésznek. Az abhidharma 24 csoportok nevez meg, melyek „mindennek” vagy „egésznek” tekinthetők, közvetlenül tudhatók, a három átlátással közvetlenül vizsgálhatók és rajtuk az üresség meditációja gyakorolható.

4.) „Túlságosan tisztelem Istent ahhoz, hogy tudományos hipotézissé redukáljam Őt.” /Lemaître/ (saját kiegészítés: vagy teológiai hipotézissé)

A Buddha elutasította azt a feltételezést, hogy mindentudó lenne. Három felső vagy közvetlen tudást (tevijjá) nevezett meg, amikkel saját bevallása szerint rendelkezett, és azt tanította, hogy ezek a megvilágosodás hét tényezőjének gyakorlásával érhetőek el. E három tudás a hagyomány hét, közvetlen tudással elérhető „emberfeletti” képességei közül való (a másik négy valóban „misztikusabb”, paranormális hangulatú, mondhatjuk komolytalanabb: mágikus hatalmak, pl., falon átjárás, vízen járás; égi hallás; tisztánlátás; jövőbelátás). A három, amit a Buddha is magáénak nevezett:

- Visszaemlékezés korábbi életeire: Saját korábbi életek helyeinek és tetteinek látása. Valójában a bölcsességnek az a szintje, amikor az önismeret és a belátás olyan tiszta, hogy tökéletes látjuk a jelen helyzetünkhöz vezető utat, döntéseinket és tetteinket, a saját történetünkben betöltött szerepünket.

- Más lények tetteit értő égi látás: Az előző bölcsesség kiterjesztve a többi lény állapotára, főleg annak érzékelése, hogy a másik gondolkodása a szenvektől irányított, vagy már azoktól valamelyest vagy egészében mentes.

- A káros befolyások elpusztítása: Aki ezt megtette, az nevezhető a befolyások megsemmisítőjének, befolyásmentesnek, aki elérte a kialvást (nirvána).

5.) „Kiderült, hogy az igazság alapos kutatása egyaránt magában foglalja a lelkek és a kozmikus spektrumok kutatását.” /Lemaître/

A szenvedéstől való megszabadulás mozgás, egy út, pontosabb az úton, az Ösvényen való haladás. Az erre szolgáló fogalom, a patipadá az út nehézségét és időtartamát fejezi ki. Négy módja van:

- Fáradtságos úton haladás, lassan elért közvetlen tudással: Tanulással, közvetlen tudást felhalmozva előrejutás. Az út fáradtságos, mert a három káros gyökérok erős befolyást fejt ki a gyakorlóra.

- Fáradtságos úton haladás, gyorsan elért közvetlen tudással: Ez is tanulással éri el a közvetlen tudást, de az út gyors, mert bár a káros gyökérokok visszahúzzák még, de az öt erő (bizalom, tetterő, éberség, összpontosítás, bölcsesség) már erősen kifejlődött a gyakorlóban.

- Könnyű úton haladás, lassan elért közvetlen tudással: Az út könnyű, mert a három káros gyökérok már csak enyhe hatást fejt ki a gyakorlóra, bár még az öt előrevivő erő is gyenge.

- Könnyű úton haladás, gyorsan elért közvetlen tudással: A káros gyökérokok már gyengék, az öt hasznos erő viszont erős.

6.) „Ha egyszer rájössz, hogy a Biblia nem a tudomány tankönyve, és ha egyszer rájössz, hogy a relativitáselmélet irreleváns az üdvözülés szempontjából, akkor a tudomány és a vallás közötti régi konfliktus eltűnik.” /Lemaître/

Az Ösvényen való haladás közben hét tisztaság (visuddhi) létezik, melyek a nirvánába vezetnek:

1. Az erkölcs tisztasága: A szerzetesek számára előírt négy megtisztító erkölcs, tehát az Előírások fegyelme, az érzékelő képességek fegyelme, a megélhetést megtisztító erkölcs és a létfeltételekhez kapcsolódó erkölcs.

2. A tudat tisztasága: Az elmélyedés nyolc foka (dzshána, 221-222 bejegyzések) a közelítő összpontosítással együtt.

3. A nézet tisztasága: A név és forma valóságnak megfelelő megismerése, az érzékelési tartományok és alapok, az öt halmaz és az én tévképzetének megszűnése.

4. A bizonytalanság legyőzésének tisztasága: Az énre vonatkozó, mindhárom időre (múlt, jelen, jövő) érvényes kétely eloszlik, mivel a név és forma létezési feltételeit a nézet tisztaságával már megismerték.

5. Az ösvény és nem-ösvény tudva-látásának tisztasága: A bizonytalanság eloszlatásának tisztasága előfeltétele, és akkor jön létre, ha a tudott teljes megértését a vizsgálásból fakadó teljes megértés követi, és kialakul a megértésből eredő tudás.

6. Az út tudva-látásának tisztasága: Az alábbi kilenc tudás alakul ki itt: a növekedés és csökkenés szemlélésének, az elenyészés szemlélésének, a félelem készenlétének, a veszély szemlélésének, az elfordulás szemlélésének, a szabadulás kívánásának, az elmélkedő szemlélésnek, a késztetett iránti egykedvűségnek és az igazsághoz illeszkedésnek a tudásai.

7. A tudva-látás tisztasága: A négy nemes ember ösvényének a tudása, az ennek nyomán keletkező gyümölcs tudása, végül az addigi útra visszapillantó tudás.