A tudatosságot számtalan módon lehetséges definiálni, attól függően, hogy a tudatot idegi folyamatok evolúciós eredményének, biológiai képződménynek tekintjük, vagy az anyagtól különböző szellemi megnyilvánulásnak, esetleg egy isteni entitáshoz tartozó átmeneti személynek, de egyik meghatározás sem tud választ adni a kínzó kérdésre: hogyan lehetséges, hogy bár a tudat nyilvánvalóan nem az anyag értelmessé válása, hiszen az anyagban nem található meg a gondolat és a tett gyökere, ősoka, mégis feltétele a tudat megjelenésének az anyag életre lépése? A Buddha sem adott erre választ, de megmondta, hogy mi nem a tudat: nem az én, nem a személyiség, mert azok a tévedés, a nemtudás (aviddzsa) következményei, hiszen a létezés egyik alapvető ismérve az anattá, a jelenségek önmagátlansága. Viszont meghatározta, márpedig tökéletesen és meghaladhatatlanul, hogy milyen a tiszta tudatosság: úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak. Nincs ennél pontosabb definíció. Ez a megvilágosodás: álca nélkül látni a dolgok valódi Vanságát. Átlátni a homályon, érteni a dolgok és jelenségek tattváját, olyanságát, vanságát. Nem létezik fejlettebb tudatosság a valóság látásánál.

A megvilágosodásra törekvő nem önmagáért küzd, nem törődik a saját sorsával, hanem látni akar. A megvilágosodás ugyanis nem az énünk megváltása, nem mi, a személyünk, a haláltól való megmenekülésünk a célja. A megvilágosodás öncélú; megvilágosodni a világosságért, szabadnak lenni, hogy megérthessünk, hogy láthassunk! Csak a hős éri el a célt.

A buddhizmus lényegének rövid összefoglalása így hangzik: „Tedd a jót, kerüld a rosszat, tisztítsd meg az elméd.” Korábban magam is sovány kijelentésnek éreztem ezt, mert grandiózusabbat, alapvetőbbet vártam; egy olyan meghatározást, ami felrobbantja a falakat, eltörli a határokat, és megnyitja a mennyeket. De rájöttem, hogy a valóság látásánál és az elme megtisztításánál sem ember, sem isten nem érhet el többet. E szelíd ösvény minden lény egyetlen igaz útja.

A Katha-upanisad így szól: „Annak, aki úgy érzékeli a Brahmant, ahogyan valójában van, valódi természete megmutatkozik. Amikor a szívben megbúvó vágy megszűnik, a halandó halhatatlan lesz, és eléri a Brahmant ebben a világban. A szívben lévő kötelékeket elvágva válik a halandó halhatatlanná, mert azok kötnek a világhoz.”

Nézzük meg mit mond a buddhista hagyomány a tudatosságról:

Yathábhútam – „amint az van”: A Buddha kifejezése arra, ahogy a dolgok vannak. Ezt hallva hajlamossá válik a követő nagyszabású, misztikus titkot sejteni, de a Buddha szerint a Vanság az a tény, hogy minden jelenség a három ismertetőjeggyel rendelkezik. A három ismertetőjegy a már sokszor tárgyalt trilaksana (28-30. bejegyzések és 431. bejegyzés). A késztetett (szankhára) valóság (dharma) tényleges mivoltának három tulajdonsága (állandótlanság, elégtelen-szenvedésteliség és önvalótlanság). Ezzel szemben a nem-késztetett, igazi (aszankhára) valóság nem másik három jegy, nem is valami bonyolult, nehezen körülírható más-valóság, még csak nem is a késztetett világ dualisztikus ellentéte, hanem csak, ahogyan a szanszkrit az „-a” előtaggal jelzi, egyszerűen nem-késztetettség. Ez maga a kialvás, a nirvána, a szenvedés megszűnése. A kialvás csak a valóság három ismertetőjegyének felismerésével és tapasztalásával érhető el; kevés beszélni róla, kevés érteni, tapasztalni kell. A poszt-védikus korban bukott jóginak hívták azokat, akiket megérintett a jóga mélységének élménye, de félelemből vagy gyengeségből nem mentek végig a maga-megfosztás útján, és akár nagy tanítóként, de csak intellektuálisan tudtak nyilatkozni a jóga bölcsességéről. A valóság három ismertetőjegyének teljes megértését segíti az éberség készenléte (szatipatthána, 194., 197-199., 202., 208-212. bejegyzések) illetve a belátás (vipasszaná, 216. és 218-219. bejegyzések) gyakorlata, mert ezek által látható a valóság torzulástól (vipallásza) mentesen olyannak, amilyen az valójában (yathábhútam).

Az átlagember (puthujjana) nem képes a valóság természetének átlátására, megértésére, a tiszta tudatosságra. A Buddha által használt szóban nincs semmilyen lekicsinylés; egyik jelentése szerint „számosnak lenni”, „soknak lenni”. A szó tövét úgy is fordítják, hogy „elkülönültnek lenni”, „különbözni”, a jana pedig az „ember”, tehát „elkülönült ember” jelentésű. Az átlagembert érthetjük úgy, hogy a sokaságból egy személy, és úgy is, mint aki a megvilágosodottságtól, vagyis önmagától és minden valóságtól még elkülönült, elválasztott. A Buddhánál a kifejezés minden nem-buddhistára vonatkozik, legyen az a legalantasabb vagy a legnemesebb személy, és minden buddhistára, aki még nem jár a nemes emberek ösvényén, mert még a tíz béklyó foglya. Ebből a szempontból tanulatlan, bármennyi ismerettel is rendelkezik. Az átlagember értelemszerűen tapasztalásában is eltér a nemes emberektől, mert még a szenvek, főleg a három alapvető szenv (20-22. bejegyzések), a harag, a mohóság és a zavarodottság rabja, ami miatt a négy torzulás lép fel a tapasztalás mindhárom szintjén, az észlelés, a gondolkodás és a nézet létrejöttekor. A torz tapasztalás létrehozza az „én vagyok” tévedését, ami kiterjeszti (papancsa) a tudati- és énképzetet, vagyis az érzékelés során mindig az én válik a viszonyítási ponttá. A téves felfogás (mannyaná) miatt minden tapasztalatát félreérti. Ennek a tapasztalásnak négy útja van; mindent úgy fog fel, hogy az

- önmaga;
- önmaga abban van, vagy az a más önmagában van;
- önmaga abból a másból keletkezett;
- az „enyém”.

A tapasztalásaiból képtelen tanulni, mert érvelése, gondolkodása, érzelmei és megérzései, vizsgálódó megfontolásai, isten- és meditációs élményei egyaránt téves észleléssel jutnak el a tudatába. Mivel rossz a módszer, téves lesz az eredmény. Az átlagember tehát nem tapasztalási területei, tárgyai vagy emberi minősége miatt különbözik a nemes emberektől, hanem a tapasztaláshoz viszonyulását illetően.

Az átlagember tehát nem képes a valóság természetének átlátására, megértésére (abhisamaya). A Buddhánál a megértés az a szemlélet, amely a dolgokat, tehát az öt halmazt és a Négy Nemes Igazságot a valóságnak megfelelően látja, ahogyan azok vannak, és ezzel megvalósítja a Tant. Látjuk, hogy nem az ismeretek váltják meg a lényt, hanem az egyetlen fontos kérdésre adott egyetlen értelmes válasz megismerése, valamint ennek a teljes és tökéletes elfogadása. A válaszba való tökéletes belehelyezkedés átalakítja a tudatszerkezetet, mely változás után már a Tanra és a Buddhára sincs szükség. A lény maga lesz a Valóság, bármilyen is legyen az illuzórikus énje, a személyisége, a „lelke”, mert nem a lélek nyeri el a szabadságot, hanem a tudat ébred rá, hogy mindig is szabad volt.

A nem-megvilágosodott lény észlelése tehát torzul (vipallásza), mert a valóság három ismertetőjegyét (28-30. bejegyzések) ellentétesen értelmezi:

- a mulandót (aniccsa) állandónak (nicca) tartja;
- a szenvedést (dukkha) boldogságnak (sukha) véli;
- az önmagátlant (anattá) önmagamnak (attá) gondolja;
ezek miatt a taszítót (asubha) vonzónak (subha) találja.

Az Abhidharma a következő torzulási osztályokat azonosítja:

1. Az állandó észlelése, gondolata és nézete.
2. A boldogság észlelése, gondolata és nézete.
3. Az önmagam észlelése, gondolata és nézete.

A lények egy része egy jelenséget kellemesnek, mások ugyanazt kellemetlennek érzékelik. Lényüket és a lelküknek tartott énjüket az észleléseikből származó véleményeik és nézeteik építik fel, és észre sem veszik, hogy ez mennyire alantas elképzelés valamiről, amit mindennél hatalmasabbnak és szentebbnek tartanak. Az ösvényen járó nemes emberek a torzulásokat az elhagyás során megszüntetik, és elhagyják azt a nézetet is, hogy azok azonosak lennének a tiszta tudattal.

A torz tapasztalás tehát létrehozza az „én vagyok” tévedését, ami kiterjeszti (papancsa) a tudati- és énképzetet. A kiterjesztésnek majd egy külön bekezdést szentelünk.

Sok mozgalom, vallás, ezoterikus tanítás jelöli ki céljául a tudatosabbá válást. Ezen általában a magasabb szintű ezoterikus tudást, a tanítások alaposabb ismeretét értik. Sokan szorgalmazzák egy isteni hatalommal való mélyebb kapcsolat kialakítását, szent könyvek tanulmányozását, imádkozást, lelki odarendelődést. Mindegyik út szakaszos emelkedésként képzeli el a tudatosság fokozódását, mely gyarapodást tanulással, elmélkedéssel, beavatással lehet elérni; egy alacsonyabb szintről egy magasabbra szeretnének elérni, és az út végén át akarnak lépni a megváltás, a megvilágosodás vagy az egybeolvadás állapotába. Beszélnek lélekről, önvalóról, megvalósítandó és elhagyandó állapotokról. Mind a lélek, mind a tudatosság fogalma azonban meglehetősen bonyolult, és számtalan definíció született már róluk. Most két rövid bejegyzésben szeretném jelezni, hogy érdemes alaposan utánajárni a különböző hagyományokban a két fogalom jelentésének, mielőtt véleményt fogalmazunk meg. Az első részben általánosságban írunk, a másodikban a buddhista hagyományt idézzük fel.

A tudatosság, tudatosulás meghatározásakor szinteket szokás megállapítani. Az ember körülnéz a világban, és könnyen megállapítja, hogy minden lénynél fejlettebb az elméje. Magasabbrendűségének mértékét a tudomány is nehezen fogalmazza meg, mert túl van a mennyiségi és a minőségi kategóriákon az önreflexiónak és az értelemnek az a szintje, amivel elkülönül mindentől. Az egyetlen faj, amelyiknek rálátása van a saját lelkére, kultúrát, művészeteket és tudományokat képes működtetni. Az evolúcióbiológia álláspontja szerint a különbség behozhatatlan: a bolygón egyetlen faj sem lenne képes soha elérni az ember állapotát, bármennyire kedvező körülmények is vennék körül. Egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik az ember csodája. Nincsen rá magyarázat, hogy miért pont ez a csupasz majom lett képes rátekinteni az istenire.

Könnyű összekeverni hát az értelmet, az intelligenciát, a kimagasló kognitív képességeket a tudatossággal, és ezek fejlesztését a tudatosság növekedésével. Könnyű abba a hibába esni, hogy a tudást, az ismereteket, az asszociációs háló növekedését a tudatosság emelkedésének tekintsük, és elhiggyük, hogy egy szint felett ily módon elérhető a cél, a megvilágosodás, az istenihez való hozzáférés, a legvégső titkok megfejtése.  A szó töve is ugyanaz, adja magát a feltételezés, hogy aki többet tud, az tudatosabb. Bizonyos értelemben igaz; akinek szélesebbek az ismeretei, melyeket képes beépítenie elméje hosszútávú memóriájába, és ott kialakítja a kapcsolatot a már ott lévő tapasztalatokkal, az a személy alkalmasabb a bölcsesség felismerésére, de éppen a sok ismeret miatt hajlamosabb is a tudásba való beleragadásba.

Számtalan spirituális tanfolyam ajánlja saját tudatosság-növelő módszerét. Módszereik hasonlóak; égi segítséggel szeretnék jobban megismerni magukat és az igazságokat. Emiatt aztán általában csak önmagukkal és saját igazságaikkal foglalkoznak. A tudatosság azonban nem ismerethalmozás, hanem szemlélet-változás. Ráadásul a legelemibb, legmarkánsabb mind közül: tudatszerkezet-változás! Szavakkal leírhatatlan, de a következő bejegyzésben mégis kísérletet teszünk rá a buddhista hagyomány segítségül hívásával.

A tudás eleinte hasznos, aztán akadály. Mintha azért kellene az ismeretekből fakadó bölcsességet felhalmozni az ösvény elején, hogy birtokoljuk azt az erőt és tudást, amivel mindezeket képesek vagyunk később eldobni. Elég értelmesnek kell lenni ahhoz, hogy rácsodálkozhassunk a világ valóságára, és megértsük, miért akadály a sok munkával felhalmozott tudásunk; hogy értsük, miért kell mindettől és önmagunktól is megszabadulnunk.

A jóga és a buddhizmus szerint, ha az elme tudatos volna, akkor nem lennének egyes állapotai tudatosak, mások tudattalanok, megint mások elmerültek, hozzáférhetetlenek, tudatalattiak. Ha az elme alaptermészete lenne a tudatosság, akkor minden pillanata tudatos volna. Mivel előfordulnak tudattalan pillanatai, sőt, alapvetően ez jellemzi, ezért a tudatosság egy elme mögötti entitásban vagy vanságban rejlik, és az elme csak ehhez képest, viszonylataiban tudatos vagy tudattalan.

Hasonló, kortársi nyugati érvelés szerint, az elme és a környezet azonos metafizikai kategóriák, egymás, és általában a fizikai megnyilvánulások okai és következményei. Ez megnyitja az utat a mentális reprezentációk és a kognitív struktúrák fejlődésének olyan magyarázata felé, melyben az organizmus és a környezet egylényegű, egymásból következő. A mesterséges-intelligencia kutatás azt a számítástechnikai paradigmát állította fel, mely szerint minden jelenség, intelligencia, akár mesterséges, akár természetes, fizikai rendszerekben megvalósuló számításokon alapul. A buddhizmusban a függő keletkezés láncolata (38. és 432. bejegyzés), a jógában a három guna tanítása közös alapra vezeti vissza az anyagot, és a kognitív, pszichológiai funkciókat. Természetesen egyik sem azonosítja a valódi tudatot a sorstalan anyaggal, hanem máshol keresi az önvalót, illetve a buddhizmus esetében a tiszta tudatot vagy buddha-természetet (tathágata-garbha).

A tudatosság vizsgálatához röviden tekintsük át, mit tekint a kereszténység és a hinduizmus léleknek, átmannak, mely két fogalmat most az egyszerűség kedvéért tudatnak fogunk nevezni. A nyugati (görög-ábrahámita-keresztény) és a keleti (hindu) eszme- és vallástörténetben is hagyománya van a test/anyag és a lélek elkülönítésének, vagyis a dualista létezés-felfogásnak. Ám míg a nyugati felfogás csak a testet tekinti élettelen, anyagi alkotórésznek, a tudattal, énnel rendelkező részt ezzel szemben léleknek, addig a keleti dualisztikus tanítás a fizikai testen túl az elmét, az ént, a kognitív és érzelmi működések összességét is a holt, tehetetlen anyag megnyilvánulásai közé sorolja. Platón, Pál apostol, az egyház és a filozófia dualizmusa erősen különbözik a jóga és a Védák felfogásától. Descartes szerint az éntudat gondolkodik, de nincs kiterjedése, a test nem gondolkodik, és van kiterjedése; a test csak anyag, az éntudat a szellemi realitás, a külsődleges empíria nem érzékeli. Ez az éntudat a megváltás célja, az üdvözítendő lélek, a megmentendő személy, amit beszédesen pszichének neveznek. A lélek a gondolkodó dolog, ami Isten része, de ami a kognitív funkciókat is végzi, ami érez, erényes vagy bűnös, üdvözül vagy kárhozik, aminek neve van és a döntései alapján sorsa. Kételkedik, helyesel, elképzel és érez, vágyik és akar. Nevével és sorsával, tetteivel és személyiségével akarja elfoglalni majd a helyét, az anyag, a test halála után, Isten lelkében, a mennyekben.

Keleten nem az anyagi test és a fizikai valóság áll az egyik oldalon, a gondolkodással jellemezhető, és az érzésre való képességgel rendelkező szellemi valóság pedig a másikon, hanem a tiszta tudat áll szemben mindennel, legyen az anyagi vagy szellemi jelenség. A gondolkodás, az érzelmek, az éntudat, a személyiség, a név és forma éppen annyira fizikai természetű, halott és sorstalan dolgok, mint a tapasztalati világ bármely eleme. Akár a modern tudományban: a kognitív és lelki funkciók biokémiai reakciók eredményei, elektromos jelek, neurológiai folyamatok, melyeknek végső mozgatói, elindítói ismeretlenek. A mesterséges intelligencia lemodellezhet minden emberi lelki funkciót. Az elme és az én kifinomult, de élettelen anyag, és ettől különbözik a tiszta tudat, mint eleven életerő. Az elme és az én sajátossága, hogy a tudat életerejétől áthatva az igazi önvalónak képzeli magát, és nem ismeri fel, hogy a tudat által életre hívott anyagi természetű létező. A cél kiszabadítani a tudatot ebből a tévedésből.

Ugyanis, mivel az elme sajátossága, hogy a tudat erejétől áthatva az igazi önvalónak képzeli magát, ezért az elme a nemtudás, a kötöttség székhelye. A tudat ezzel szemben a szabadságtól és a kötöttségtől is érintetlen, szemlélődő és tétlen. Nem a tudatot kell felszabadítani, hanem a rárakódott, a vele és belőle átitatott én valódi természetét kell felismerni, hogy lény ráeszmélhessen az eleve meglévő szabadságára. A lény tudata nem vándorol és nem kötött; senki sincs megkötözve, sem megszabadítva, hanem a szemlélet tárgyai vándorolnak a szemlélő álmában.

Ezért a tudás nem vezethet el a megszabaduláshoz, de ellentéte, az álomszerű öntudatlanság sem. Ami megszabadít, az a tiszta tudatosság. Az önvaló, ha a hindu fogalmat vesszük, a tudat, ha a buddhistát, nincs kitéve a kötöttség és a szabaddá válás változásainak, nem tud megszabadulni vagy rabságba esni. Ezek mind a világ, az anyag, az én illúzióihoz tartozó működések és állapotok. A buddhista feladata nem a megváltoztatás, hanem a felismerés. Ha nem lenne eleve szabad, nem is lenne lehetősége azzá válni.

Több érdekes anyagot olvastam mostanában az élet keletkezésével kapcsolatban, pontosabban arról a folyamatról, amikor az élettelen anyag anyagcserét folytató, és életjelenségeket mutató szerveződéssé válik. A megfogalmazás nem tökéletes, mert az anyag nem válik élővé, nem válik semmivé, nem változtat a minőségén, marad anyag, csak olyan formán szerveződik, hogy élőként tekinthetünk rá. Ezután kerestem analógiákat az élet megjelenése és a tudat felbukkanása között. Mint már korábban írtam, nagyon igyekszem elkerülni az úgynevezett „tudományos blablát”, amikor spirituális és bölcsészeti, valamint tudományos jelenségek között igyekeznek párhuzamot találni jellemzően a tudományokban laikus, képzetlenebb emberek. Most mégis elkövetem ezt a hibát, de felmentem a próbálkozásomat azzal az indokkal, hogy bár minden analógia az élő anyag és a tudat között némileg erőltetett, ráadásul szükségessé tesz erős leegyszerűsítéseket, de a kísérleti és az elméleti tudomány is él az egyszerűsítés és a sejtés eszközeivel, továbbá nem szándékozom bizonyítani és kijelenteni, mindössze elgondolkoztatni.

Az élet kialakulásával, természetével foglalkozni talán a legértelmesebb tudományos tevékenység, de messze felülmúlja fontosságban a tudat tanulmányozása. Az élet csak hordozója, porhüvelye, sárból tapasztott, romlandó kelyhe a tudatnak.

1. A szerveződés teszi élővé az anyagot, nem az anyag minősége. Életjelenségeket csak a megfelelően szerveződött anyag mutathat. Az anyag tulajdonságai megadják a biokémiai kereteket, innentől a különböző anyagok között a kölcsönös reakciók elkerülhetetlenek, és a reakciók összessége, hálózata szabályokat, törvényeket követve megszerveződik. A szerveződés nem véletlenszerű, hiszen az anyagból következik, de éppen ezért nem is igényel semmilyen külső, teremtő behatást, hiszen következik az anyag tulajdonságaiból. Az élő anyagot alkotó kémiai elemek és molekulák élővé szerveződése elkerülhetetlen. Az élő anyag aztán három fő életjelenséget mutat: anyagcserét folytat, szaporodik és evolúciós képessége van.

A tudat „anyagát” nem ismerjük, de az öntudatunkat érzékeljük. Azt tapasztaljuk, hogy az öntudatunk a testünkhöz, az anyaghoz kötődött; az élő anyag szaporodási képessége miatt a lények sokasodnak, és a megfogantak teste alkalmas a tudattal való kapcsolat létesítésére, mely kapcsolatot a halállal elveszítjük. Ám annyiban hasonlít az öntudat az élő anyagra, hogy mutatja a három életjelenséget: a többi öntudattal, valamint az élő és élettelen környezettel kapcsolatot keres és folytat, képes szaporodni, vagyis utódaiban is megjelenik az öntudat, amire szocializációval, neveléssel hatni tud, és gyermekkortól a test haláláig evolválódik, fejlődik, de legalábbis változik.

2. Az élet maga a homeosztázis, vagyis egy belső, dinamikus egyensúly, ami a környezettel együttműködve, annak hatásai ellenére fenntartja viszonylagos állandóságát. Az állandóság viszonylagossága abban rejlik, hogy egy idő után szükségképpen romlik, majd felbomlik az egyensúly, és az élőlény elpusztul. Az élet nem más, mint ez a mulandó egyensúly, átmeneti kiszakadás az élettelenség tengeréből szűk határok közé, melyeken belül az élet ismérvei megjelennek. Egyszerűen nem következik semmilyen tulajdonságából, hogy a tudattal kapcsolódnia kellene; az élet minden formája lehetne tudattalan, ez nem változtatna működésén.

3. Ahogyan az anyagnak, úgy a személyes tudatnak is a halálát jelenti, ha a környezettel vagy önmagával megszakad a kapcsolata. A környezettől hermetikusan elzárt tudat még egyre torzulva és korcsosulva, de fenntarthat önmagán belüli kapcsolatokat, de ha azoktól is elzáródik, elveszti önreflektív jellegét, és elérhetetlenné, vagyis halottá válik.

4. Thészeusz hajójának dilemmája: A hajón minden kicserélődik, mint az emberi test sejtjei és anyaga, mégis ugyanaz marad, mert a szerveződése változatlan. Nem az anyag maradandó, hanem a forma, vagyis a szerveződés. Nincs benne semmi misztikum; a szerveződés nem titokzatos életenergia vagy lélek, hanem az anyag tulajdonságaiból következő folyamatos reakciók, változások, melyek átmenetileg dinamikus egységet, életet eredményeznek.

A tudat is híján van a központi magnak, de még az éntudat is. Buddhista terminológiával a tudat név és forma, ami a kereteket, az én, az öntudat folytonosságát biztosítja, de nem egy mag köré szerveződve, hanem pillanatról pillanatra szétesve, majd az előző pillanat figyelmének irányultságából és tudattényezőiből újra összeállva. A tudatos pillanatok közötti tudattalan szakaszokról a lénynek nincs tapasztalata, ezért az éber pillanatok hiányos füzérét folytonosságként érzékeli.

5. Kristálytan – elemi cella: A legkisebb egység, ami magában hordozza az egész kristály összes tulajdonságát. Önmagában nem stabil, csak több, kristályonként változó számú másik elemi cellával együtt képes megmaradni. Egy kristály konzervatív rendszer, ezért zártan is stabil, ha nem éri jelentős külső hatás. Fennmaradása érdekében nincs szüksége energiacserére, nincs olyan működése, melynek során veszít vagy termel energiát. Az élő rendszerek elemi cellája pl. a sejt. Az élő rendszerek disszipatívak, vagyis működésük és stabilitásuk fenntartása során energiát veszítenek, amit pótolniuk kell. Folyamatosan energiát kapnak és adnak le, tehát anyag- és energiacserét folytatnak, különben a rendszerük stabilitása felborul, és elpusztulnak. Az élettelen rendszer is kommunikál a környezetével, de csak a rendszert érő fizikai és kémiai hatások miatt. Ezzel szemben az élő rendszernek az ilyen kommunikáció elengedhetetlen a fennmaradáshoz.

A tudatban nem található olyan legkisebb, tovább már nem osztható elemi rész, ami magában hordozza a teljes tudat minden ismérvét. A tudat, amerre kiterjed, ott van. Képtelen értelmezni a rajta kívül álló dolgokat, mert amire rálát, az már önmagán belül található, ezért nem értheti határait, sem részeit, sem önmagát. Nem láthat magára kívülről, mert akkor máris belülre kerül. Mivel nincs külső határa, ezért nincsenek belső határai sem, amik szükségesek lennének, hogy elemi részeket fedezhessen fel magában. Ha találna belül határt, egyszerre lenne a határon belül és kívül. Egy összetett élőlény többszörösen is élő: minden sejtje él, szövetei és szervei is részben elkülönülnek, az egész szervezet is él. Határainak és részeinek meghatározása pontatlan, de azért viszonylag egyértelműen kijelölhetőek, míg a tudatban nincs képességünk ugyanerre. Ez persze nem biztos, hogy a tudatot jellemzi, inkább minket.

6. Az élő rendszer önmagában nem élőlény, felbomlása nem halál, csak egy működési folyamat vége; ami elpusztul, az az általa hordozott név és forma. A tudat maga mintha csak felületesen kapcsolódna az élőlényhez; nyilvánvalóan nem vele születik és hal, hanem úgy tűnik, hogy az élőlény az anyag és a teste segítségével nyer képességet a vele való kapcsolódásra. Ettől még a lény számára testének halála a tudatának a halálát is jelenti, mert a kapcsolódás hiánya megegyezik a tudatosság hiányával.

7. Az élő rendszerek minden alrendszere autokatalitikus, tehát a katalizátor anyag a biokémiai reakciók egyik terméke, nem környezeti beavatkozás eredménye. Még az alrendszerek is önmagukba zártak. Tehát az életnek nem feltétele az élőlénnyé szerveződés, de a tudat megjelenésének, vagyis a kapcsolódási képességnek igen.

8. Az válhatott élővé, ami egy membránnal elkülönült a környezetétől, saját belső rendszert hozott létre, ami önálló kommunikációt és anyagcserét volt képes folytatni a külső világgal, és ezt a rendszert egy darabig többé-kevésbé képes volt fenntartani. Így lépett életre az anyag. Az válhatott öntudattá, ami egy énnel elkülönült a környezetétől, saját belső rendszert hozott létre, ami önálló kommunikációt és tapasztalatcserét volt képes folytatni a külső világgal, és ezt a rendszert egy darabig többé-kevésbé képes volt fenntartani. Így lépett életre a tudat.

9. A szerves anyag végül is szerves makromolekuláknak a környezetükkel való reakciója során keletkező mellékterméke, ilyenek pl. az örökítőanyag és a membránok alkotórészei. Nem akarat nyomán, nem egy cél érdekében alkották ezeket. Az egészben nincs tervezettség vagy szándék. Ha lenne, nem ilyen sok elvetélt próbálkozás után, ilyen kevés helyen, és most is ilyen sérülékeny és romlandó formában lenne jelen az élet. Ráadásul modellezhető a szervetlen anyag élővé válásának folyamata, mely folyamat bizonyos körülmények között szinte biztosan lezajlik. Az egész puszta kémia.

A tudat létrejötte, észlelhetősége, egyáltalán, a valami létezése a semmi helyett viszont egyáltalán nem törvényszerű, nem hátrahagyott nyomokból visszafejthető szerencsétlen próbálkozások eredménye, és nem is szüntethető meg, ahogyan nem is állítható elő mesterségesen.

10. A szerves molekulák egyszerre teremtették meg az anyagcserére, a környezettel való kapcsolódásra szolgáló képességeiket, a határoló membránt, az öröklődés mechanizmusát, mintegy melléktermékként. Ha időben jelentősen különváltan fejlődtek volna ki a funkciók, az anyag nem válik élőlénnyé.

A tudat összes képességét, funkcióját nem ismerjük, ahogyan létrejöttének körülményeit sem. Nem tudható sem most, sem a jövőben soha, milyen a valódi természete, mi a célja vagy a szerepe. Ennek ellenére, ahogyan a Buddha is kijelentette, a tudat tanulmányozásán kívül nem nagyon van értelme mással foglalkozni.

A cselekedetek nem állandóak,
Születésük és pusztulásuk törvényszerű,
Létrejöttük és pusztulásuk megszűntével,
Elnyugvásuk lesz a boldogság.

(Buddha szavai, melyeket végső távozásakor Anuruddha szerzetes jegyzett fel.)

Nem a létezés elnyugvása a boldogság, nem a Vanság megszűnése a nyugalom, nem a meglét pusztulása a nirvána, hanem a létrejövés és a pusztulás állandó, minden pillanatban jelenlévő, folyamatos körforgásának megszűnte a boldogság. Ugyanis nincs létezés, csak a létrejövés és a pusztulás örök és állandó jelenléte létezik. Minden pillanatnak sajátja, hogy egyszerre és ugyanakkor létrejön és elpusztul, és e folyamatos, áramló forgás tűnik, legalább pillanatokra, meglétnek. Mikor a születések kínzó világra-látása, felüvöltő eszmélése, a megszülető véres-mocskos felriadása, és a pusztulások rettenete, a borzasztó sötétségbe hullás, az addig magát-bíró eltűnő öntudata miatti iszonyata egyszer megszakad, és már nem adja át az egyik rab-pillanat kényszerét a következőnek, akkor következik be az elnyugvás. A születés és a pusztulás között nincsen semmi, tehát csak a folyamat minden pontjában létrejövő megjelenés és eltűnés illúzióján kell átlátni, hogy a rabság kötelékei eloldódjanak.

Mert azt mondja a Tanítás, hogy a változás pecsétje van az összetetteken (szamszkrita). De a pontnyi, az oszthatatlan is összetett, mert nem csak egyetlen attribútuma van. Minden megjelent egyben összetett, és aki a szabadságot az összetettek darabolásában, a végtelen egyszerűvé redukálásban, a tovább nem aprózhatóságban keresi, az a végtelenbe indult el végső határt keresni. Hiába bontja szét a halmazokat elemeire, majd az elemeket alkotórészeikre, majd az alkotórészeket pontjaikra, majd bújik bele a pontokba megkeresni a valóság határát, mert a megjelent, összetett létezőnek állandó valósága nincs, csak változása, folyamatos létrejötte és pusztulása.

A Buddha a kettősséget és a kettősség rabságát tanítja, hogy a gyarló ember értelmét felnyissa. Ám az úton előrehaladt gyakorló előtt felfedi, hogy nincs semminek kettős természete, mert ha lenne, a két oldal között határ teremne, a határnak külön birodalma születne, a birodalomnak nézetei, a nézeteknek követői, a követőknek felekezetei, a felekezeteknek árulói, az árulóknak új területei, közöttük újra határok húzódnának, és sohasem állna meg az aprózódás. Természetesen lehetne így, miért ne lehetne végtelen a csökkenés vagy a növekedés, hiszen nincsen végső határ sem lefelé, sem felfelé. A jelenségek világa így működik, a nézetek burjánzanak, kiterjednek (papancsa) a tíz irány felé. Az előrehaladt gyakorló ekkor keresni kezdi az egyet, az egységest, a teljest és meghaladhatatlant, ám ahogyan még tovább halad az úton, rájön, hogy ahogyan nincs kettősség, úgy nincs egység sem, mert ahol meghatározottság van, ott az egyből idővel kettő lesz, majd burjánzik, szaporodik, és sok, majd végtelen darabra esik szét. Ezért a belső buddha-természet nem kettős, de nem is egy és oszthatatlan. Az okos érti, hogy a kettős nézet elkerülhetetlenül sokasodni fog, de a bölcs azt is érti, hogy az egységes nézet a Buddha Tanításában nem különbözik a megosztott nézettől; száma van, tulajdonságai vannak, fogalmakat alkothatunk róla, körbejárhatjuk, csodálhatjuk, beleragadhatunk, és ugyanúgy rabul ejt, mint a végtelen lehetőségek színpompás univerzuma. Csak azt találhatjuk meg, amit keresünk; mámoros, színes, világi rabságot az egyik, csendes, elmélyült isteni rabságot a másik. De mi a fogságból kivezető utat keressük.

A közös és oszthatatlan az igazságokban rejtezik. A lények különböznek, magukba záródtak menthetetlenül, ezért nehéz egymást elfogadnunk. Türelmünk és jóindulatunk egymás felé döntést és állandó kontrollt igényel, továbbá igényel még értelmi és érzelmi képességeket. Nem várható el mindig, mindenkitől, hogy nemesen cselekedjen. A szamszára, amíg fel nem nyitja szemeink előtt igaz valóságát, a kettősségek otthona. A felszínen összetett lények vonszolják a nézeteikből és a tapasztalataikból összetákolt személyiségük nyűgjét, és nem is sejtik, hogy éppen ez okozza szenvedéseiket, majd ez okozza pusztulásukat, hiszen az összetetteken rajta van a változás pecsétje, és a felszínen a változást elmúlásnak érzékeljük. Ám van bennünk egy közös alap, ami összeköt minket: az összetett lények mind a Nemes Igazságok törvénye alapján épülnek fel vágyból, ragaszkodásból, ezért jussuk a kizökkentség (dukkha). Az állandótlanság örvényei alatt, a mélyben más erők hatnak. Nem egységet teremtenek, mert abból sokaság válna, csak szabadok, nem foglyai semminek; sem a nézetekből összeálló elkülönültségeknek, sem az egységgé válni igyekvő isteni erőknek. Nincs ebben semmi misztikus: csak olyanok ott a dolgok, amilyenek valójában.

Az elfogadás nem a bölcsesség netovábbja, nem kegy, nem eredmény, nem a beérkezettség jelzője, hanem az értelem legalsó foka, a megismerésre való esély, az Ösvényre lépés alapvető feltétele.

Ud 6.7 Szubhuti szútta – Szubhutiról

„Hallottam, hogy egy alkalommal az Áldott Szávatthi közelében, a Dzséta ligetben, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Na, már most, az Áldottól nem messze, keresztezett lábakkal, egyenesen tartott testtel ült a Tiszteletreméltó Szubhuti összpontosított figyelemben, irányított gondolatoktól mentesen. Az Áldott szemügyre vette a nem messze, keresztezett lábakkal, egyenesen tartott testtel ülő, koncentrációban összpontosított, irányított gondolatoktól mentesen ülő Tiszteletreméltó Szubhutit.

Aztán, tudatában lévén ennek jelentőségével, ama eset kapcsán az Áldott kijelentette:

Kinek eszméi elpárologtak,
s bensőjével jó a kapcsolata,
túllép – nyom nélkül –
ama köteléken.
Az, ki a formátlant felfogja
legyőzvén a négy igát,
nem fog már újjászületni.”

Friss olvasmányélményeim hatására szeretnék visszatérni egy korábbi témánkhoz. A buddhista és a – elkerülve ellentétének megnevezését, és az így kialakuló vitákat – nem-buddhista vagy világi megismerés különbözőségeiről már írtunk a 81. bejegyzésben. A mostani írás elolvasása előtt érdemes felidézni az ott tárgyaltakat. Természetesen sem akkor, sem most nem minősítünk, és nem helyezzük egyik módszert sem a másik elé. Nem ugyanaz a feladatuk. A világi megismerés nélkül nem lennénk képesek működtetni társadalmainkat, de még személyes életünket sem, sőt, fajunk nem fejleszthette volna ki önreflektív tudatát, ami élesen megkülönbözteti a bolygó többi élőlényétől. A világi megismerés módszert teremt, alkot és állandóan újraalkot. Szétapróz, szintetizál, asszimilál, majd újra darabol, és így helyezi el aktuális szempontjai alapján megfigyelése tárgyát tapasztalati világának szereplői közé. Nincsenek kész axiómái, mert a fogalmakat folyamatosan formálja, ezt teszi a fogalmakból következő elméletekkel, majd mindezekhez magyarázatokat gyárt, és ezeket állandóan újraalkotja. Mi csak azt állítjuk, hogy a környezetnek a világi megismerési móddal való értelmezése nélkülözhetetlen az életben maradáshoz, de korlátos, mert képtelen kilépni a megismerni kívánt jelenség keretei közül. A megismerés tárgya, és a megismerő személy tudata ugyanazon határok foglya marad. Egyik sem léphet túl azon, ami ő maga, vagyis összefonódásuk után azon, amik ők maguk. A Buddha megismerési útja képes túllépni önmaga korlátain, mivel korlátlanul elfogad, és egyáltalán nem kötődik, ezáltal biztosítja az észlelet beáramlásának és a tapasztalat kiáramlásának akadálytalanságát, így nem hozza létre sem az észlelet, sem az észlelő elkülönült birodalmát. Természetesen mindez csak a buddhista megismerés legtisztább formájára igaz.

Pontokba szedtem, friss élményeim hatására, a témához csatolni kívánt gondolatokat:

1. A bölcsesség és nagyvonalúság híján lévő elmék szilárd elvekkel, bigott hittel, merev fegyelemmel leplezik középszerűségüket. Ez nem baj, hiszen ez is a megismerés egy útja. Mindnyájan sok esetben vagyunk középszerűek és korlátoltak. Mindez akkor probléma, ha megoldási módszereinkből törvényeket emelünk, törvényeinket pedig az általunk létrehozott szellemi bíróságok mások feletti ítélkezésre használják. Persze ítélkezni szükséges, mert a társadalmaknak, a közösségeknek fent kell tartaniuk rendezett működésüket, de onnantól torz és silány e működés, ha a korlátolt elmék elhiszik, hogy a törvényalkotás és az ítélkezés joguk, vagy azért, mert képesnek hiszik rá magukat, vagy felsőbb hatalomra hivatkoznak, akitől e jogot kapták.

2. Az öt halmaz, a test, szellem, lélek hármas képzete korlátok közé szorítja a következtetéseinket. Ám ha nem-megvalósítottként kilépünk a korlátok közül, az üres semmibe jutunk, nem a szabadságba. A korlátok között azonban képtelenség a szabadságba eljutni. Úgy néz ki, hogy itt és most kell kifejlesztenünk a szabadság megvalósításának képességét, hogy kiléphessünk köreinkből.

3. A cél néha akkora tévedés, hogy az ember a célba érésekor rájön, jobban járt volna, ha félúton elakad.

4. A körülöttünk lévő dolgok és jelenségek mindegyike tökéletesen valószínűtlen. Egyszerűen nem lenne szabad létezniük. Ha nem lennének, bármelyikről könnyű lenne bebizonyítani, hogy a létezésük képtelenség.

5. Mondják, hogy a gonoszság banális. De a jóság is az. A butaság és a bölcsesség is meglepően egyszerű. Ilyen az illúzióvilág rabsága és a megvilágosodás, az erkölcstelen és az erkölcsös két véglete is. De a közöttük lévő ösvény, az egyikből a másikba vezető út, tehát a megvilágosodás ösvénye; na, az bonyolult és végtelenül elágazó.

6. Az igazán bonyolult dolgok felismerése után válik egyértelművé, hogy míg a találmány megalkotásával kapcsolatos kudarcokat korábban a gondolkodás egyszerűségével magyarázták, addig éppen az egyszerűség lett a megoldás. Vegyük a számítógép feltalálását: csak egyesek és nullák sorozata. Nem a bonyolult, nehezen érthető elmélet hiányzott, hanem az egyszerűség nagyvonalúsága. Így van ez az eszmékkel is, valamint a világ minden alapvető törvényével. A go játék kimenetelének szinte végtelen variációja fehér és fekete kövek, és néhány egyszerű szabály eredménye; a modellezhetetlenül, végtelenül bonyolult atomi mikrovilág végső struktúrája egy alapvető hullámtermészeten, a tér gyűrődésein alapul.

7. Egyik elmélet szerint: A makrovilágban, ami létezik, akkor is létezik, ha nem figyeli egy észlelő tudat sem. Mondhatnánk, hogy a jelenségek döntésein múlik, megmutatják-e magukat, de valójában nem a létezésbe lépésüktől függ észrevehetőségük, hanem az észlelő és az észlelet találkozásától. A makrovilág van, ha látszik, ha nem, ezért a szemérmetlen jelenségvilág hisz önnön létezésében, és erre számtalan bizonyítékot talál.

8. Másik elmélet szerint: Schrödinger macskás elmélete a makrovilágban is működik. Csak az a lehetőség létezik és válik valóra, amit egy megfigyelő észlel. A nem észlelt lehetőségek nem észrevétlenek, hanem nemlétezők. Az észlelt jelenségek nem csak megfigyelés alá kerültek, hanem megjelentek, megteremtődtek, a létezésbe léptek. Természetesen innentől nem tudhatjuk, hogy a jelenség valamilyen Vanság birtokában a létezésbe akart lépni, és csak az észlelésre várt, vagy az észlelő tudat teremtette meg saját tudattényezőiből és vágyaiból, majd észleltként felismerte.

9. Ami létezik, annak létezik Vansága. Ha a Vanságot megtaláljuk, a létezőt is megleljük.

10. A világ jelenségeit nem előállítani kell, hanem megtalálni. Ami elképzelhető, az már létezik, ami pedig létezik, azt már nem szükséges létrehozni. Az alkotás tehát nem kreáció, hanem felfedezés, felismerés.

11. Minden normális és természetes. A rendkívüli csak a normális másféle, eddig nem ismert megnyilvánulása.

12. A fizika szempontjából az életként ismert anyagmozgási forma nem különbözik az élettelen anyagmozgásoktól. Az élő anyagban nem találhatóak új fizikai törvények, különleges megoldások vagy energiák az élettelen világhoz képest. A kozmosz szempontjából nem csak új fizikai, de lelki, szellemi, eszmei, semmilyen úgynevezett magasabb rendű törvények nem vonatkoznak az életre. Ezért nem az élet, hanem a tudat méltó a magasabb rendű kutatásra, ahogyan azt a Buddha is tanította. Az anyag kutatása csak a sár pakolgatása egyik helyről a másikra.

13. Karitászelv: A megismerés kívülről indukált. A világ táncára figyel oda a tudat. Minden közlés egyben befolyásol, tulajdonképpen manipulál, ezért a megismerő jó, ha tisztában van azzal, hogy minden világi módon megismert jelenség legalább annyira figyeli őt, mint ő a jelenséget. Ezt alázattal és nyitottan el kell fogadni. A karitász-elv szerint a befolyásolási szándékot nem szabad összekeverni a manipulációs szándékkal, hiszen minden közlés befolyásol, de nem mind manipulál. Amikor egymással kommunikálunk, fogadjuk el a másik véleményét, gondolatait érvényesnek. Feltételezzük, hogy nem manipulálni vagy hazudni akar, hanem valóban azt gondolja, amit mond. Ezek után dönthetünk, hogy akarunk-e azonosulni vele. A buddhista megismerés bátrabb. Ott először is elfogadjuk a kül- és belvilág összes jelenséget, bármi is a következmény. Kikapcsoljuk az önvédelmet; ennek előfeltétele, hogy kikapcsoljuk az ént.

„Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem.”

Most három rövid szúttát írok ide teljes terjedelmükben, melyek a helyes életmód és a nem ártás tanításaihoz kapcsolódnak. Érdemes ezeket felidézni, amikor legközelebb húst eszünk, érzéketlenek vagyunk egy élőlény szenvedése iránt, bántunk egy érző lényt, vagy egy cselekedetünk híján van az empátiának és a kegyelem érzésének. Érdemes tudatunkba emelni ezeket, amikor ölünk, eszünk, vagy csak hallgatólagosan részt veszünk a szenvedés kerekének forgatásában, függetlenül attól, hogy áldozatunk nemes vagy nemtelen, szép vagy undorító, fényes vagy ködös tudatú. Mindhárom szútta a Khuddaka-nikája (A rövid gyűjtemény) 3. Udána (Ihletett szólások) fejezetéből származik.

1. Ud. 2.3 Danda szutta – A bot

Hallottam, hogy egy alkalommal az Áldott Szávatthi közelében, a Dzséta ligetben, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Akkor egy nagy csapat fiú a Szávatthi és a Dzséta liget közötti úton bottal ütlegelt egy kígyót. Akkor korán reggel az Áldott, felöltvén palástját, szilkéjét és felsőruháját magánál tartván Szávatthiba ment alamizsnáért. Észrevette a kígyót bottal ütlegelő nagy csapat fiút, és tudatában lévén a cselekmény jelentőségének, az Áldott kijelentette:

Bárki is kezet emel
a nyugalmat kívánó lényekre,
mialatt ő maga nyugalmat keres
nem fog a halál után találkozni vele.

Bárki, aki nem emel
a nyugalmat kívánó lényekre kezet,
mialatt ő maga nyugalmat keres,
találkozik a nyugalommal a halál után.

2. Ud. 5.1 Rádzsa szutta – A király

Hallottam, hogy egy alkalommal az Áldott Szávatthi közelében, a Dzséta ligetben, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Akkoriban Paszénadi király Mállika királynővel együtt a felső palotában volt. Akkor a király azt mondta a királynőnek:

- Van valaki, aki drágább számodra, mint önmagad?
- Nem, Felség! – válaszolta a királynő. – Nincs senki, aki drágább nekem, mint önmagam. És neked, Felség? Van valaki, aki drágább számodra, mint önmagad?
- Nem, Mállika. Nincs drágább nekem sem, mint önmagam.

Aztán a király, a kérdéstől feszítve, az önszeretet miatti szégyentől hajtva, leereszkedvén a palotából, elment az Áldotthoz, s megérkezéskor meghajolván feléje, leült az oldalán. Ahogy ott ült, elmesélte az Áldottnak a királynővel való beszélgetésüket és a lelkét feszítő problémát. Tudatában lévén az eset jelentőségének, az Áldott kijelentette:

Tudatosságával
az összes irányban kutatván,
az ember önmagánál drágábbat
semmit sem talál.
Ugyanígy mások
önmagukhoz módfelett kedvesek.
Így ezt megértve nem kellene másokat bántania,
ha önmagát szereti az ember.

3. Ud. 5.4 Kumaraka szutta – A fiúk

Hallottam, hogy egy alkalommal az Áldott Szávatthi közelében, a Dzséta ligetben, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Akkor egy nagy csapat fiú a Szávatthi és a Dzséta liget közötti révnél halat fogott. Akkor korán reggel az Áldott, felöltvén palástját, szilkéjét és felsőruháját magánál tartván Szávatthiba ment alamizsnáért. Meglátta a halat fogó fiúkat. Szemügyre véve őket odament hozzájuk, és megérkezésekor megkérdezte tőlük:

- Fiúk, féltek a fájdalomtól? Idegenkedtek a fájdalomtól?
- Igen, uram, félünk a fájdalomtól. Idegenkedünk a fájdalomtól.

Tudatában lévén a cselekmény jelentőségének, az Áldott kijelentette:

Ha félsz a fájdalomtól,
ha idegenkedsz tőle,
ne tégy gonosz tettet
nyíltan vagy titokban.
Ha gonoszt cselekszel vagy
tenni fogsz majdan,
a fájdalomtól nem menekülsz meg:
épp akkor fog megragadni téged,
amikor elfutnál előle.

Gyakran foglalkoztunk a függetlenség témájával. Függetlenségen azt a teljes és tökéletes megvilágosodottságot értjük, amit a hagyomány parinirvánának (páli: parinibbána) nevez, és ami egyben a teljes és tökéletes kötődésmentesség. Minden vágy, viszonyítás, hasonlítás elhagyása, a dolgok látása úgy, ahogyan vannak, vagyis a megfoghatatlan, megnevezhetetlen üresség állapota, ami a szamszára lakói előtt a halál képét ölti fel. Ez az állapot a bátor sötétbe ugrással jöhet létre; nincs kapaszkodás, nincs menedék.

A parinirvána a maradéknélküli nirvána, a végső kialvás. A nirvánát általában vágyott, beérkezett, üdvözült helyzetekkel azonosítják, a menyországgal, de a neve beszédes: a megvilágosodás az itt maradottak számára kialvást jelent. A parinirvána ennek a maradékmentes, minden ragaszkodástól elvált legmagasabb állapota, amikor már a szenvedéstől megszabadító gyakorláshoz, az annak nyomán fellépő tudatállapotokhoz, tudattartalmakhoz és képességekhez történő ragaszkodás is eloldódik. Bár a nem-megvilágosodottak a halált ismerik fel benne, a Buddha megfogalmazásában nem a halállal egybeeső felébredést jelenti, hiszen ez még az életben elérhető. Azonban annyira félreérthető a fogalom, hogy a hagyomány mégis a Buddha halálát elbeszélő szúttában a Magasztos fizikai elmúlásával, távozásával azonosítja, és ezt nevezi végső felszabadulásának. A kommentárok számára is nehézséget okozott a „végső” kialvás értelmezése, hiszen a Buddha már a megvilágosodásakor megszabadult minden ragaszkodásától, ezért az „upádi” (a ragaszkodás tárgya) kifejezésnek különböző értelmezéseket kezdtek adni.

Az „upádi” tehát egyrészt a ragaszkodás (upádána) tárgya, másrészt annak karmikus hatása. A tárgy és a hatás egyazon fogalommal való megnevezése azt sugallja, hogy a tárgy, melyhez érzékeink, tudatunk ragaszkodik, melyet valóságosnak hiszünk, és ami így a napvilágra hozza, megfigyelhetővé teszi személyiségünket, a tárgy, mely alakot kölcsönöz a lényt alkotó halmazok összességének, az egyben az a hatás is, ami az illuzórikus ént névvel látja el, megteremti, látszólagosságát állandóságként és valóságként tünteti fel. Azért, hogy a kialvás még életben bekövetkező, majd a halál pillanatában beteljesedő két fázisát megkülönböztessék, az upádit a halmazokkal azonosították (36. és egyéb bejegyzések), így elkülöníthető volt a még az életben történő kialvás, mikor a ragaszkodás hatásainak még van maradéka, és a halállal történő kialvás, mikor beáll azoknak a teljes hiánya, mert a kötöttségektől való szabadulás olyankor teljesen halmazok nélküli. Mivel ez a hagyomány szava, nem nyilvánítunk róla véleményt, csak megjegyezzük, hogy amit az ember az életében nem valósít meg, azt a halál mindent eltörlő pillanatában, képességei, ereje és értelme hiányában, már nehezen pótol. Mert a hagyomány azt is mondja: „Gyakoroljatok, amíg tudtok, hogy később meg ne bánjátok!”

Mielőtt azonban egy magas szintű gyakorló vagy szerzetes elérné a kialvást, először is egy egyszerű ember, aki a társadalom tagjaként éli életét, ám egyszer csak meghasonlást él át, megkérdőjelezi hétköznapjainak valóságát, majd többé vagy kevésbé elszámol az élettel és önmagával. Akár elvonul, fizikai vagy szellemi értelemben, akár marad a helyén, a kötöttségeivel számot kell vetnie, és neki kell látnia illuzórikus kapcsolatai átértékelésének. Szándékosan nem felszámolást írtam, hiszen az egyfelől lehetetlen, másfelől értelmetlen; nem a vágytárgyakkal és a jelenségekkel van ugyanis a probléma, hanem a hozzájuk fűződő viszonyainkkal. A gyakorló elfordul a hamis menedékeitől, melyekre addigi életét építette, és menedéket vesz az igazságban és a valóságban, vallása, hite vagy meggyőződése szerint. A buddhizmus ennek a tudati váltásnak a megalapozásához a Három Drágakövet ajánlja fel, hogy a hitelét vesztett látszatvilágtól elforduló ember ne a semmiben lebegjen, hanem választhasson egy méltó, igaz menedéket, ahol megerősödve, bölccsé válva elérheti a szabadulást, a kialvást.

Ezek a drágakövek a Három Menedék: a Buddha, a Dharma és a Szangha (a közösség). Mintha egy viharos tengeren egyetlen szál deszkába kapaszkodó, halálra készülő szerencsétlen megpillantana a közelben egy dús, zöld szigetet; vagy egy mocsárba süllyedő üldözött kezébe akadna egy gyökér, amin keresztül a biztonságos partra húzhatja magát, ahol étel és tiszta víz várja; vagy mintha egy sötét erdőben elveszett, éhes vadállatoktól hajtott ember egy fényes, minden jóval felszerelt házat találna. A Három Menedék több, mint állapotváltozás: nem csak jobb, több, bölcsebb, mint a hétköznapok, hanem halál helyett élet, korlátolt sötétség helyett a tudat világossága, értelmetlen, ismétlődő szenvedés helyett boldog beérkezés. A Buddha éles határvonalat húz, és egyértelművé teszi, hogy amit általában menedéknek gondolunk, mint a vagyon, család, szeretet, az érzékek kielégítése, anyagi és lelki biztonság, az ellenségek legyőzése, a barátok, a társadalmi megbecsültség csak köd, délibáb, elpattanó buborék, és bizonyosan semmivé foszlanak. A valódi menedék végleg és bizonyosan megtart, mint a sziklára épített otthon a fövenyre épített házzal szemben (Mt. 7,24-27).

A hagyomány szerint egy ember akkor válik buddhistává, akkor indul el igazán a belső úton, amikor a Három Menedékhez vagy Drágakőhöz, a Buddhához, a Tanításához (Dharma) és az azt képviselő közösséghez (Szangha) folyamodik menedékért. Valóban, nem csak szavakban. Mikor igaz belátással határt húz addigi élete és annak megtestesítői, valamint az új, követett értékek közé. Természetesen nem kell elhagynia sem a munkáját, sem a szeretteit, de bölcs felismeréssel át kell látnia saját egzisztenciáját és kapcsolódásainak valós természetét. Azt is el kell fogadnia, hogy ezek a felismerések kötelezettségeket rónak rá, mert ezentúl már felelősséggel tartozik saját megvilágosodásán kívül a környezetével való bánásmódért is; senki nem válhat nemesebbé csak önmagán belül. A buddhista menedékvétel annak a belátása, hogy a létforgatag állandótlan világában nincs egyetlen olyan menedék sem, amely ne őrlődne fel a folyamatos változásban. A Három Menedék is ki van téve ennek a változásnak, de együttesen képesek az igazság közvetítésére és az ember megmentésére a szamszárában rá váró örök szenvedéstől. Képesek a hozzájuk menekülő embert eljuttatni a megvalósításhoz. Ehhez természetesen szükséges, hogy korábbi kapaszkodásait, függőségeit elengedje, és emez újakat ragadja meg, amíg elegendő ereje nem gyűlik fel a kitartó gyakorlás során, hogy megszabaduljon a drágakövektől. Az ember persze drágaköveknek látta korábbi kincseit is, de a Buddha azt mondta, hogy azok csak talmi kavicsok, míg ezek valóban értékesek.

Az oltalomért folyamodó aztán idővel megérti, hogy a menedék sosem volt kívül, hanem mindig is önmagában rejtőzködött. Eleinte belső képességei fejlődnek, melyekkel a drágakövekhez való kötődései erősödnek, majd a felülmúlhatatlan kincseket megleli saját tudatában. A Buddha mindig hangsúlyozta, hogy a megváltás, a megvilágosodás bennünk van, és nincs hatalom odakint, ami eljuttathat minket oda, csak az, amit belül, önmagunkban találunk. A szent Három Menedék nem örökre szól, csak amíg nem állunk készen arra, hogy elengedjünk minden kapaszkodót.

Az életben azt vagyunk képesek igazán megismerni, ami felé egész bensőnkkel odafordulunk. Igaz ez a hétköznapi életünkre, a Buddha Tanítására, és igaz ez a megvilágosodásra is. Ha így viszonyulunk a Három Menedékhez, akkor és csak akkor feltárják csodálatos mélységüket. Fenn kell tartanunk és folyamatosan meg kell újítanunk a velük való kapcsolatunkat, hogy ne térjenek vissza az „én” rejtett útjain korábbi, hamis bálványaink. Természetesen akkor is rendkívül hasznos a buddhizmus tanulmányozása, ha nem veszünk menedéket benne, de legnagyobb értékeit a teljes odafordulás után tárja fel.

A menedékvétellel a buddhizmus iránti elkötelezettségünket, egy hagyományhoz való csatlakozásunkat és a helyes életvitelre való törekvésünket fejezzük ki. A szerzetesjelöltek a kivonulás és a teljes felavatás eljárásai során alkalmazták, de világi emberként akár magunkban, odahaza elvégezhetjük a szertartást. Ha megszegjük a fogadalmat, nem kapunk büntetést, és akárhányszor újra megismételhetjük; mindenki maga tudja, mit vállal és hogyan akar élni. A tetteinknek nincsen bírája, csak következményei.

A menedékkérést háromszor mondjuk el, hogy megerősítsük magunkban a döntést, és bizonyítsuk, hogy komolyan beszélünk. A formula így hangzik:

A három menedék:
A Felébredetthez járulok menedékért
A Tanhoz járulok menedékért
A Gyülekezethez járulok menedékért.

Másodszor is a Felébredetthez járulok menedékért
Másodszor is a Tanhoz járulok menedékért
Másodszor is a Gyülekezethez járulok menedékért.

Harmadszor is a Felébredetthez járulok menedékért
Harmadszor is a Tanhoz járulok menedékért
Harmadszor is a Gyülekezethez járulok menedékért.

Saranattayam:
Buddham saranam gacchámi
Dhammam saranam gacchámi
Sangham saranam gacchámi

Dutiyam pi Buddham saranam gacchámi
Dutiyam pi Dhammam saranam gacchámi
Dutiyam pi Sangham saranam gacchámi

Tatiyam pi Buddham saranam gacchámi
Tatiyam pi Dhammam saranam gacchámi
Tatiyam pi Sangham saranam gacchámi

A blog hasábjain kimondva, vagy csak körüljárva, de mindig a Buddháról és Tanításáról, a Dharmáról írunk, vagy legalábbis reméljük, hogy szavaink a Dharma által ihletettek. A buddhaság egyszerre állapot, szimbólum és közös ismérvünk, az ember számára elérhető legvégső tudás. A Tanítás az ember legnemesebb szava, a mindent átható valóság, a legmagasabb eszme. A közösség pedig az előző kettőnek az itt és most kézzel fogható, elérhető megnyilvánulása. Példa és bizonyíték arra, hogy a buddhák szava, a Dharma igaz, és nem hamis.

218. Részletekből áll össze a totális illúzió. A mindent elborító látszat mögötti további látszatok apró, és további még apróbb részletekből épülnek fel. Szükségszerűen látszat tehát minden részlet, az összes alkotóelem, még a tovább nem bontható darabok is, egészen a végtelen kicsiny parányokig. Az üresség is illúzió, különben nem tudná betölteni szerepét, és kívül kerülne az örök változékonyság és önvaló-mentesség törvényének hatálya alól. Ez elvezet a következő igazsághoz: mivel a kicsinyek és az óriások birodalmaiban is végtelen az út, nem érhető el a határuk, ezért a megismerés is végtelen. Sosem szűnik az út, nincs az Ösvénynek eleje, és nincsen vége sem. Az Ösvényt magunkban megvalósítani, az Ösvényen járni véget nem érő haladás. De itt egy paradoxont találunk: nincsen idő, tehát a haladás nem lehet végtelen:

Egy fekete lyukban megfordul a tér és az idő viszonya: az idő rögzül, a tér folyamatosan halad egy középpont felé. Ez a paradoxon is megfordítja a valóságot: amíg az Ösvény kint van, addig a gyakorló halad, az Ösvény áll. Mikor magunkban felleltük, mikor bensőnkben megtaláltuk, ez a viszony megfordul: a gyakorló megáll, az Ösvény halad.

219. Az illúzió és minden lakója folyamatosan a jelenben él. A múltban vagy a jövőben tartózkodni lehetetlen. Nem lehetünk abban, ami már nincs, és abban sem, ami még nincs. Nem önmagunknak lenni, vagy nem a jelenben lenni nem lehetséges, mert minden én kizárólag az éppen létező jelen pillanatban tartózkodik. Mivel minden pillanat jelen, ezért a múlt és a jövő pillanatai is jelenek voltak, tehát múlt és jövő fogalma nem létezik, sosem létezett. Régen is csak jelen volt, most is az van, és a jövőben is csak az lesz.

220.A jelen malma a jövőt őrlőkövei közé húzza, szétmorzsolja, majd az őrleményt a múltba üríti. A kövek örök forgása a Vanság. Múlt és jövő nem létezik. Talán felidézni lehetne az egyiket, vagy elképzelni a másikat, de az emlékezés és a találgatás is annyira egyedi, annyira a szemlélő tudattényezőinek pillanatnyi felvillanásaitól függ, hogy végül nincs két egyforma múlt vagy jövő. A jelen ugyanilyen, annyiféle, ahány szemlélője van, de az legalább történik.

221. A tudatunkba zártságunk is végleges és áthághatatlan korlát, de a jelenbe zártságunk még ennél is meghaladhatatlanabb. A másik tudata legalább létezik, de a jelenen kívül semmi sincsen.

222. Illúzió a folyó idő. Minden pillanatban eszmélünk, születünk, megteremtődünk, majd ugyanakkor meghalunk és eltűnünk, hogy a következő pillanat újra megteremtsen.

223. A múlt tényei nem átértelmeződnek, hanem átíródnak. Mivel már a saját jelenükben sem voltak tények, már akkor is minden narratíva számára mást jelentettek, ezért későbbi felidézésük folyamán sem lehetnek azok. Minden információcsere egyben a jelen megalkotása és a múlt újrateremtése a jelen tudattényezői részéről. A figyelő tudat folyamatosan értelmez, miközben észlel. A tudatosság, az élet folyamatos értelmezés, történetmesélés önmagunk számára, melyben bizonyos történetek kiemelt szerepet kapnak, mások elsikkadnak. A történetek felidézése során jön létre az én, a történetek mesélője.

224. Minden tanulás, észlelés és tapasztalat egy történet, amit önmagunknak mesélünk a tapasztalatainkról, a saját nézőpontunkból. Még sosem tapasztaltunk mást, mint a történeteinket. Nem önmagunkat – ez fontos különbség, hanem történeteinket. A történeteink és az észleléseink során szerzett tapasztalataink egymás építik fel, és állítják elő önmagunkat. Minél kevésbé vagyunk képesek felidézni történeteinket, annál kevésbé észleljük a külvilágot és az énünket.

225. A világ visszafelé épül, tudja már ezt a modern elméleti fizika is. Egész életünkben azt hallottuk, hogy a múlt meghatározza a jelent és a jövőt. De valójában a jelen határozza meg a múltról szóló emlékeket, a jövő pedig nem létezik, csak a jelen.

226. A fenti elméletet a bölcsek nem alkalmazzák a hétköznapokban. A mikrovilág grandiózus kiszámíthatatlansága ellenére a makrovilág meglepően stabil. A végtelen véletlenszerűség a méretek növekedésével, a lehetőségek ezzel arányos csökkenésével együtt végül eljutnak egy döntésig, mely szabállyá merevedve sokáig kitart. Ezek a nagy rendszerek aztán lassan változnak, de ne legyenek kétségeink, meg fognak változni. Az idő pedig ebben a folyamatban teljesen irreleváns.

227. Az emberek átbukdácsolnak a jelenükön, és igyekeznek megkapaszkodni a múltjukban, ahonnan a jövő szilárd alapjára kívánják felhúzni magukat. De a múlt örökre eltűnt, a jövő nem jött el, a jelen viszont megingathatatlan biztonságban a tudattalanság mélysége fölött tartja őket, állandóan a pillanatban. Átrepíti őket az időn, és közben sosem mozdul el; az idő áll, a tér halad a nyugalomban lévő figyelőben. Csodálatos élmény! Milyen nagyszerű lehetőség!

Köszöntelek, Uram. Remélem, te jól vagy, és elégedetten szemléled világodat és minket, teremtményeidet. Sok esőt és szürke-fekete eget küldtél fölénk, mely már hetek óra uralja időnket és lelkünket. Társaimmal nem tudunk kibújni szerzetesi bőrünkből, és mindenben jeleidet látjuk, rejtett útmutatásaidat. Ezért fordulhatott elő, hogy a többi, az élet elől itt, a világ tetején bujkáló remetével együtt, egymástól függetlenül arra jutottunk magunkban, hogy a mi, pont a mi bűneinkre mutatsz rá. Magam is azon elmélkedtem széljárta, rideg cellámban, hogy mit véthettem ellened, amiért nem oldod fel eged és kedélyem nyomasztó borúját. Ezen gondolkodtam csendes, délutáni imámban, majd az ablakban állva tűnődtem a sorsom és a létezés egybefonódásán, mikor, talán hogy megszégyeníts gőgöm miatt, fény derengett fel az elmémben: nem, ez nem miattam történik. Nem vagyok több a párkányomon pihenő légynél.

Körülvesz a változás. Anyag porlik vagy összeáll, a kicsinyek és a nagyok egymásba ömlenek, akár csak az élők. Ez a változás bizony az elszenvedőnek, a törvényed súlya alá került változónak a halált jelenti. Magunkban vagyunk mind, belülről nézünk kifelé csodálatos világodra, és hiába csak abba a kútba zuhanunk, ahová minden más is tart, csak küzd az összes érző lény az elmúlás ellen. És amíg az ablakban ezen merengtem, rájöttem, hogy halálból állok. Nem csak azért, mert történetem vége elkerülhetetlenül megíródott születésemkor, hanem és legfőképpen azért, mert számolatlan anyag és élő áldozatából áll össze a testem és a lelkem. Hány, de hány élő adta életét azért, hogy testük táplálékul szolgáljon nekem, hogy napról-napra tovább maradhassak a kezed által gyúrt földön! Állatok seregeinek húsát vettem magamhoz, abból növekedtem, azok adtak erőt, hogy gyermekként játszhassak, majd tanulhassak. Minden új gondolatom azért ébredhetett fel, mert haláluk árán megváltották létezésemet; naponta kiváltottak a halál karmából. De nem csak az állatok, hiszen velük már egy ideje nem élek, hogy csökkentsem a miattam való szenvedést, de a növények szintúgy tömegével pusztulnak értem még most is, mint egész életemben. És ott vannak még a láthatatlan parányok, a vizemben, a bőrömön, beleim sötét üregeiben. Most, amíg írok, minden lélegzetvételem millió apró lényt szív be és öl meg.

De gondolatokat és időt is zabáltam. Tanítóim is sokan voltak, kik idejüket, egyetlen életük vissza nem térő perceit áldozták nevelésemre, csírázó értelmem szavakkal, eszmékkel való locsolgatására. Szüleim élete legszebb éveikben a nekem felajánlott áldozat volt. De a szent vagy tudós könyvek alkotói is egyetlen életük legszebb kincseit terítették elmém elé, mintha megérdemelném.

Ezeket mind felemésztettem, és miként az élők, kiket elfogyasztottam, úgy az élettelenek is meghaltak értem és bennem, átalakultak zárt énemben. Gyomorban, vérben, elmében vagy lélekben, mindegy, mert ami táplált, annak meg kellett halnia, meg kellett semmisülnie, hogy átalakíthassam, magammá, saját húsommá, saját énemmé, önmagammá formálhassam. Annyi idő, energia, eszme, hús és test halála kellett, hogy élhessek, formálódhassak, és lassan elmúlhassak, hogy belefájdul a fejem és elfacsarodik a szívem, ha belegondolok az értem benyújtott áldozatba. Annyi vagyok, amennyit rám áldoztatok; annyi vagyok, csak annyi, amennyi élő vagy élettelen létező meghalt értem. Nem bírállak Uram, kifürkészhetetlen, szent döntésed, de nekünk tragédiánk, hogy csak akkor tudunk magunkon kívül teremteni, ha az átadott életbe mi belehalunk.

Nem is vagyunk valójában. A sok élő a halálát a világnak és neked nyújtja be áldozatként, és közben az áramlásban áll. Átfolyik rajtunk a létezés, átfolyunk egymáson is, mindenen, amivel érintkezünk, és eltűnünk a folyamatos változásokban. Nem tudunk életet adni, változatlant, megőrzöttet, ezért talán nem is éltünk soha. Talán csak benned voltunk mindig is, és álom az egész, melyben kerengünk a fény felé fordulva. Hiszen egyetlen pillanatom nem volt még, melyben magamra ismertem volna. Sosem voltam, csak annyira, amennyire éppen valaki a halálával erőt adott, és amennyire én is belehaltam egy rólam leváló változásba.

De mégis gyönyörű, sőt, talán ezért olyan szép. Annyira létezem, amennyire kapcsolódom, érzem már, Uram. A magányban nem látok, nem hallok és nem érzek, csak akkor dereng fel a fény és ismerek önmagamra, amikor más halála belém olvad, vagy amikor én múlok egy másikba. Talán sosem éltem, csak táncodat figyelve csodáltalak, talán nem kellett meghalnia miattam senkinek és semminek. Remélem sokszor, hogy csak látszat volt ez a véres, harcos, szenvedő létezés, melyben minden boldogság létrehozza az árnyoldalát, és minden élethez halál tartozik. Nem biztos, hogy fel akarok ébredni. De mégis, adj erőt, hogy megérthessem, hogyan lehet ennyire csodálatos a világod, melyben minden gyarapodásért elmúlással fizetünk.

Nem félek. Alattam tűz, felettem a jeges űr, és egy vékony fonálra vagyok kifüggesztve a két gyilkos birodalom között, egy szűk helyen, két pokol között a mennyekben. A halál közelségének a tudata, a kikerülhetetlen megsemmisülés ébreszt rá arra a mély, a lelkünkkel azonos matériából vétetett szépségre, ami megadja mindennek az értékét. A mulandóság folyamatos áramlása testünkön és lelkünkön keresztül az a gyönyör, ami minden tapasztalatnak és kapcsolódásnak értéket ad. Az élőknek és a jelenségeknek éppen a mulandóságuk miatt lehet nevük, mert az örök létezőket nem kellene elnevezni. A megjelenteknek az összetettségük miatt van egyediségük, ezért van életük, és esetlegességük miatt értékesek, mert megismételhetetlenek, többé elő nem fordulók.

Egy keleti verset mormolok mostanában magamban, így hallottam:

halála közelg
de erről nem regél
a kabóca zenéje

Jó éjt, Uram. Te is meghaltál már értem számtalanszor, és megteszed újra és újra, amíg itt vagyok. Nem hiszem, hogy azért helyeztél a létezésembe, hogy majd aztán megőrizz. Köszönöm, hogy egy ekkora kalandban lehetett részem; köszönöm, hogy egy ekkora úr vendége voltam.

Tisztázzuk, mit értünk saját buddhizmuson. Nem a buddhizmus saját, szabados értelmezését jelenti, hanem a megvilágosodáshoz vezető saját, lelki alkatunkhoz illő, a Tanításon belül számunkra követhető út megtalálását. Kinek a dukkha, a kizökkentség megértése, másnak a tudomány, a hiábavalóság, az erkölcs, a szeretet, a veszteség, a félelem vagy a ragaszkodásai jelentik azt a kaput, amin keresztül beléphet a bölcsességbe. A tudatunk szerkezete, a személyiségünk eleinte és még sokáig nem hagyható figyelmen kívül, mert csak meglévő eszközeink felhasználásával érhetünk el eredményt. Ezért szükséges a Tanítás követéséhez egy mély és őszinte önismeret, melynek célja nem önmagunk feltérképezése, csodálata vagy megvetése, hanem lelki és szellemi szerszámaink számbavétele. Az önmegismerés után szükséges önmagunk, lehetőségeink, korlátaink elfogadása, majd kezdődhet a munka. A buddhizmus ajánl három bevett utat (a meditáció, az erkölcs és a bölcsesség útja), de ezeken belül további lehetőségekre lelünk.

A személyiségünk kolonc, akadály, mert nem rendelkezik valódi léttel, üres és tartalmatlan, a látszatvilágból képződött és állandóan változó jelenség, de az úton járáshoz szükségünk van rá, mert eleinte csak ezt ismerjük, csak ez az eszközünk. Velünk születnek adottságaink, kifejlődnek tulajdonságaink, melyekből összerendeződik egy alkat, egy személyiség, mely aztán hajlamokat termel. A hagyomány a hajlamokat (anusaya) a szennyeződések, illetve általában a káros tudati beállítódások iránti hajlamoknak tekinti. Olyan, többnyire öntudatlan káros hatásoknak, melyek a szenvedéstől történő megszabadulást akadályozzák. A Buddha hetet nevez meg:

- az érzéki vágy hajlama
- az ellenszenv hajlama
- a téves nézet hajlama
- a kétely hajlama
- az önteltség hajlama
- a létezés iránti hajlam
- a tudatlanság hajlama

A szennyeződések közül a hajlamok a leginkább lappangók. Erkölcstelenséghez vezetnek, és akadályai a megvilágosodásnak. Három fokozatuk van:

- a szunnyadó, rejtett, háttérből irányító hajlamok
- a hajlamok megnyilvánulása és eluralkodása, tehát a szenvedély
- végül a kicsapongó túllépés

Küzdeni ellenük leginkább a tisztátalanságok feletti meditációval lehetséges. Ilyenkor a test visszataszítónak tekintett, mulandóságra figyelmeztető tulajdonságai felett folytatunk átélt szemlélődést. A cél elérni a tulajdonságok nélküli tudatosságot. Nézzük meg mit írnak a szútták a témáról.

1. MN 44 Cúḷavedalla Sutta – A kérdések és feleletek rövidebb sorozata

A személyiség, bármennyire a sajátunknak, öröknek, eleve szükségesnek látjuk, végül csak egy ragaszkodás valamihez, amit szeretnénk a sajátunknak, öröknek és szükségesnek látni. Ragaszkodás az élethez, a döntéseinkhez, véleményeinkhez, és így végül a nemtudáshoz, a látszathoz, a tévedéseinkhez.

„Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagaha mellett, a Bambusz-ligetben, a Mókus-rezervátumban időzött. Ekkor Viszákha, a világi gyakorló látogatást tett Dhammadinná szerzetesnőnél, és miután köszöntötte őt, leült egyik oldalára, és azt kérdezte tőle:

- Úrnőm, a személyiségről, a személyiségről beszélünk. Mit nevez a Magasztos személyiségnek?

- Viszákha barátom, a Magasztos ezt az öt, ragaszkodás által áthatott halmazt nevezi személyiségnek; azaz a ragaszkodás által áthatott anyagi formák halmazát, a ragaszkodás által áthatott érzetek halmazát, a ragaszkodás által áthatott érzékelések halmazát, a ragaszkodás által áthatott késztetések halmazát, és a ragaszkodás által áthatott tudatosságok halmazát. A Magasztos ezt az öt, ragaszkodás által áthatott halmazt nevezi személyiségnek.

…

- Úrnőm, hogyan jön létre a személyiség képzete?

- Nézd, Viszákha barátom, a tanulatlan hétköznapi ember, aki nem tanúsít tiszteletet a nemes személyek iránt, járatlan az ő Tanukban, és életét nem annak szabályai szerint éli, aki nem tanúsít tiszteletet az igaz személyek iránt, járatlan az ő Tanukban, és életét nem annak szabályai szerint éli, az anyagi formát önmagával azonosnak tekinti, vagy önmagát az anyagi forma birtokosának tekinti, vagy az anyagi formát önmagán belülinek tekinti, vagy önmagát az anyagi formán belül lévőnek tekinti. Az érzeteket … érzékelést … késztetéseket … tudatosságot önmagával azonosnak tekinti, vagy önmagát a tudatosság birtokosának tekinti, vagy a tudatosságot önmagán belülinek tekinti, vagy önmagát a tudatosságon belül lévőnek tekinti. Ily módon jön létre a személyiség képzete.”

2. MN 96 Esukárí Sutta – Észukárí

A magunkról alkotott kép tanult. A személyünk, amihez ragaszkodunk, nem volt még csecsemőkorunkban, idősebben pedig nem is hasonlít ifjúkori énünkre. Mégis kötődünk hozzá, bár megnevezni és definiálni képtelenek vagyunk. Bárki veti el ezt a hamis képet, bármilyen volt előtte, megvalósítottnak nevezhetjük.

„Amíg valaki atyai és anyai őseinek nemzetségét tartja számon, amilyen családban ölt testet személyisége, arról nevezik el. Ha nemesi családban ölt testet személyisége, nemesnek nevezik. Ha papi családban ölt testet személyisége, papnak nevezik. Ha közrendű családban ölt testet személyisége, közrendűnek nevezik. Ha szolga családban ölt testet személyisége, szolgának nevezik. Ugyanúgy van ez, pap, ahogy a tüzet is arról nevezik el, amitől ég. Ha fától ég a tűz, fatűznek nevezik. Ha rőzsétől ég a tűz, rőzsetűznek nevezik. Ha szénától ég a tűz, szénatűznek nevezik. Ha trágyától ég a tűz, trágyatűznek nevezik. Ehhez hasonlóan, amíg valaki atyai és anyai őseinek nemzetségét tartja számon, amilyen családban ölt testet személyisége, arról nevezik el. [Megismételve.]

Ám ha egy nemesi családból származó ember otthonából az otthontalanságba távozik, és a Beérkezett hirdette Tant és rendi fegyelmet követve, tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopástól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a hazugságtól, tartózkodik a rágalmazástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor az ilyen ember megvalósította az igazságot, a Tant, a jámborságot. És ha egy papi családból (~ közrendű családból, szolga családból) származó ember otthonából az otthontalanságba távozik, és a Beérkezett hirdette Tant és rendi fegyelmet követve, tartózkodik a gyilkosságtól, tartózkodik a lopástól, tartózkodik a kicsapongástól, tartózkodik a gorombaságtól, tartózkodik a fecsegéstől, nem irigy, jóindulatú, helyes hitet vall, akkor az ilyen ember megvalósította az igazságot, a Tant, a jámborságot.”

3. MN 148 Chachakka Sutta – A hatok hat csoportja

A buddhizmusban gyakran használják a személyiség kifejlődésének meghatározására a hármas kötés vagy hármas tévedés képét: a szellemi, lelki vagy fizikai tulajdon kisajátítása („ez az enyém”), a tulajdonon keresztüli önmeghatározás („ez vagyok én”), és a meghatározott énség tulajdonba vétele („ez az én énem”).

„(A személyiség kialakulása)
Nos, bhikkhuk, ez az az út, mely a személyiség létrehozásához vezet.
Az ember így tekint a szemre: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a formákra: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a szem-tudatosságra: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a szem-érintésre: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint az érzésre: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
Az ember így tekint a vágyra: „Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.”
(…ugyanez füllel, orral, nyelvvel, testtel, elmével)
(A személyiség megszűnése)
Nos, bhikkhuk, ez az az út, mely a személyiség megszűnéséhez vezet.
Az ember így tekint a szemre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a formákra: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a szem-tudatosságra: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a szem-érintésre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint az érzésre: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”
Az ember így tekint a vágyra: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.”

4. SN 22.22 Bhára Sutta – A teher

A személyiség eszköz, de egyben teher is, ezért soha ne felejtsük el, hogyan keletkezett és mi a teendőnk vele.

„Szávatthiban… A Magasztos a következőket mondta:

– Szerzetesek, tanítani fogok a teherről, a teher hordozójáról, a teher felvételéről, és a teher lerakásáról. Figyeljetek.

Szerzetesek, mi a teher? Elmondható, hogy az öt halmaz a ragaszkodásoknak alávetett. Melyik ez az öt? A forma halmaz a ragaszkodásnak alávetett, az érzés halmaz a ragaszkodásnak alávetett, az érzékelés halmaz a ragaszkodásnak alávetett, a késztetések halmaz a ragaszkodásnak alávetett, a tudatosság halmaz a ragaszkodásnak alávetett. Ezt nevezik a tehernek.

És szerzetesek, mi a teher hordozója? Elmondható, hogy ez a tiszteletre méltó névvel és a törzsének nevével jelzett személyiség. Ezt nevezik a teher hordozójának.

És szerzetesek, mi a teher felvétele? Ez a szomj, ami újraszületéshez vezet, élvezet és vágy kíséri, hol ebben, hol abban gyönyörködik, nevezetesen az érzékek szomja, a létezés szomja, a nemlétezés szomja. Ezt nevezik a teher felvételének.

És szerzetesek, mi a teher lerakása? Ez pedig ugyanannak a szomjnak maradéktalan elhagyása, megszűnése, feladása, a lemondás, megszabadulás, elszakadás attól.

Ezt mondta a Magasztos. Ezt kijelentve még ezt is hozzátette:

Az öt halmaz tényleg terhes,
A teher hordozója a személyiség.
A teher felvétele a világban való szenvedés,
A tehertől való megszabadulás boldogság.
Lerakva a nehéz terhet
Más teher felvétele nélkül,
Elvágva a vágyak gyökerét,
Az ember megszabadul a vágyaktól és teljesen elcsendesedik.”

5. AN 7.48 Sannoga Sutta – Kötelék

Talán a nemünkhöz fűző kötelék a legerősebb, de ez csak egy példa, mert bár a gyengébb láncokból könnyebb szabadulni, de azért azok is lefognak.

„- Most a kötelékről és a kötelék hiányáról fogom nektek a Dhammát tanítani. Hallgassatok figyelmesen, beszélni fogok.

- Igenis, urunk – válaszolták a szerzetesek.

Az Áldott így szólt: – Egy nő, figyelmét befelé fordítva, nőies tulajdonságaival, nőies mozdulataival, nőies viselkedésével, nőies tartásával, nőies vágyaival, nőies hangjával, nőies vonzerejével foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve, figyelmét kifelé fordítva, a férfias tulajdonságokkal, férfias mozdulatokkal, férfias viselkedéssel, férfias tartással, férfias vágyakkal, férfias hanggal, férfias vonzerővel foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve kötődni akar ahhoz, ami rajta kívül van, akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Gyönyörködvén, saját nőiessége köti le, és ez kiszolgáltatottá teszi a férfiakhoz fűző köteléknek. Ilyen módon nem haladja meg egy nő a nőiességét.

Egy férfi, figyelmét befelé fordítva, férfias tulajdonságaival, férfias mozdulataival, férfias viselkedésével, férfias tartásával, férfias vágyaival, férfias hangjával, férfias vonzerejével foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve, figyelmét kifelé fordítva, a nőies tulajdonságokkal, nőies mozdulatokkal, nőies viselkedéssel, nőies tartással, nőies vágyakkal, nőies hanggal, nőies vonzerővel foglalkozik. Ez felizgatja és gyönyörködteti. Ezáltal felizgatottan és ebben gyönyörködve kötődni akar ahhoz, ami rajta kívül van, akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Gyönyörködvén, saját férfiassága köti le, és ez kiszolgáltatottá teszi a nőkhöz fűző köteléknek. Ilyen módon nem haladja meg egy férfi a férfiasságát.

És hogyan jön létre a kötelék hiánya? Egy nő, figyelmét befelé fordítva, nem foglalkozik nőies tulajdonságaival… nőies vonzerejével. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… figyelmét kifelé fordítva nem foglalkozik a férfias tulajdonságokkal… férfias vonzerővel. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… nem akar kötődni ahhoz, ami rajta kívül van, nem akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Nem gyönyörködvén, saját nőiessége nem köti le, és ez nem teszi kiszolgáltatottá a férfiakhoz fűző köteléknek. Ilyen módon haladja meg egy nő a nőiességét.

Egy férfi, figyelmét befelé fordítva, nem foglalkozik férfias tulajdonságaival… férfias vonzerejével. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… figyelmét kifelé fordítva nem foglalkozik a nőies tulajdonságokkal… nőies vonzerővel. Ez nem izgatja fel és nem gyönyörködteti… nem akar kötődni ahhoz, ami rajta kívül van, nem akarja mindazt az élvezetet és boldogságot, ami ebben a kötődésben fölkél. Nem gyönyörködvén, saját férfiassága nem köti le, és ez nem teszi kiszolgáltatottá a nőkhöz fűző köteléknek. Ilyen módon haladja meg egy férfi a férfiasságát.

Így jön létre a kötelék hiánya. Így tanítottam a Dhammát a kötelékkel és a kötelék hiányával kapcsolatosan.”

6. SN 22.89 Khemaka Sutta – Khémaka

„Akkor a tiszteletreméltó Khémaka, botjára támaszkodva elment az öreg szerzetesekhez, üdvözlő szavakat váltott velük, és leült az egyik oldalra. Akkor az öreg szerzetesek így szóltak hozzá:

– Khémaka barátunk, amikor azt mondod: „én vagyok” … mi az, amire azt mondod: „én vagyok”?

– Barátaim, nem mondom a formára: „én vagyok”, és nem mondom a formától elkülönülve sem: „én vagyok”. Nem mondom az érzésre: „én vagyok” … sem az észlelésre: „én vagyok” … sem a késztetésekre: „én vagyok” … sem a tudatosságra: „én vagyok”, és nem mondom a tudatosságtól elkülönülve sem: „én vagyok”. Barátaim, noha [az elképzelés] „én vagyok”, még nem tűnt el belőlem a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz vonatkozásában, de nem tekintek [ezek közül egyikre sem] úgy: „ez én vagyok”.

Képzeljétek el, barátaim egy kék, vörös vagy fehér lótusz illatát. Helyesen szólna-e az, aki azt mondja: „az illat a szirmokhoz tartozik”, vagy: „az illat a porzóhoz tartozik’’, vagy: „az illat a bibéhez tartozik”?

– Nem, barátunk.

– Ha helyesen akar felelni, azt kell válaszolnia: „Az illat a virághoz tartozik.”

Ugyanígy, barátaim, nem mondom a formára: „én vagyok”, és nem mondom a formától elkülönülve sem: „én vagyok”. Nem mondom az érzésre: „én vagyok” … sem az észlelésre: „én vagyok” … sem a késztetésekre: „én vagyok” … sem a tudatosságra: „én vagyok”, és nem mondom a tudatosságtól elkülönülve sem: „én vagyok”. Barátaim, noha [az elképzelés] „én vagyok”, még nem tűnt el belőlem a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz vonatkozásában, de nem tekintek [ezek közül egyikre sem] úgy: „ez én vagyok”.

Barátaim, annak ellenére, hogy a nemes tanítvány az alsó öt béklyót már hátrahagyta, a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz tekintetében még mindig maradt benne önhittség: „én vagyok”; vágy: „én vagyok”; rejtett hajlam: „én vagyok”, melyeket nem tépett ki gyökerestől.

Valamivel később a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz eredetén és széthullásán szemlélődve időzik, eképpen: „Ilyen a forma, ilyen a keletkezése, ilyen a megszűnése; ilyen az érzés … ilyen az észlelés … ilyenek a késztetések … ilyen a tudatosság, ilyen a keletkezése, ilyen a megszűnése.” Ahogy a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz eredetén és széthullásán szemlélődve időzik, a megmaradt önhittséget: „én vagyok”; vágyat: „én vagyok”; rejtett hajlamot: „én vagyok”, - melyeket addig nem tépett ki gyökerestől - végül gyökerestől kitépi. Képzeljetek el, barátaim egy piszkos és foltos ruhát, melyet a tulajdonosa elvisz a mosóhelyre. A mosóember egyenletesen lesúrolja (mosó)sóval, lúggal vagy tehéntrágyával, és tiszta vízben kiöblíti. Habár a ruha tiszta lesz, még őrzi a só, lúg vagy tehéntrágya visszamaradt szagát; még nem tűnik el belőle. A mosóember azután visszaadja a tulajdonosának, aki illatos kosárba teszi, és a só, lúg vagy tehéntrágya visszamaradt szaga; mely addig nem tűnt el belőle, ezzel eltűnik.

Ugyanígy, barátaim, annak ellenére, hogy a nemes tanítvány az alsó öt béklyót már hátrahagyta, a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz tekintetében még mindig maradt benne önhittség: „én vagyok”; vágy: „én vagyok”; rejtett hajlam: „én vagyok”, melyeket nem tépett ki gyökerestől. … Ahogy a ragaszkodásnak alávetett öt halmaz eredetén és széthullásán szemlélődve időzik, a megmaradt önhittséget: „én vagyok”; vágyat: „én vagyok”; rejtett hajlamot: „én vagyok”, - melyeket addig nem tépett ki gyökerestől - végül gyökerestől kitépi.”

7. MN 22 Alagaddúpama Sutta – Példázat a kígyóról

Bár az emberek azt gondolják, hogy a személyiségük erősítése, nevelése, fejlesztése örömöt és biztonságot teremt számunkra, de pont az ellenkezője igaz: a temérdek munkával ápolt és gyarapított személyiség boldogtalanságuk és bukásuk forrása lesz, ide értve a végső bukást is, a nemtudás állapotában fogadott halált.

„Idevonatkozólag hat téves nézet létezik, szerzetesek. Mi ez a hat? A tanulatlan, közönséges emberek, akik nem ismerik a nemes dolgokat, nem hallottak a nemes Tanról, járatlanok a nemes Tanban, nem ismerik az igaz embereket, nem hallottak az igaz emberek tanításáról, járatlanok az igaz emberek tanításában, ezek ezt gondolják a testről: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják az érzetekről: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják a tudatról: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják az adottságokról: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják arról, amit látnak, hallanak, gondolnak, megismernek, elérnek, kívánnak, elméjükben fontolgatnak: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem”. Ezt gondolják arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: „Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem.”

Viszont a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes Tant. járatos a nemes Tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ezt gondolja a testről: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja az érzetekről: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja a tudatról: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja az adottságokról: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja arról, amit lát, hall, gondol, megismer, elér, kíván, elméjében fontolgat: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Ezt gondolja arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem”. Aki így gondolkozik, az nem bánkódik nem létező dolgok miatt.”

…

„Ugyanígy, szerzetesek, mondjatok le arról, ami nem a tiétek. Ha lemondotok róla, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Mi az, ami nem a tiétek? A test, szerzetesek, nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre.”

8. MN 35 Cúḷa-saccaka Sutta – Szaccsaka (rövidebb beszéd)

„Asszadzsi, mire oktatja tanítványait Gótama remete, és Gótama remete tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?

Aggivesszana, a Magasztos erre oktatja tanítványait, és a Magasztos tanításának ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai: „Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulandók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.” A Magasztos erre oktatja tanítványait, Aggivesszana, és a Magasztos tanításának ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai.”

9. MN 72 Aggivacchagotta Sutta – Vaccshagotta - Példázat a tűzről

Akinek nincsenek tulajdonságai, arról a szokásos, felesleges kérdések is leperegnek, és nem érintik a mindennapok tévedései.

„- Van-e egyáltalán valamilyen elmélete Gótama úrnak?

- Vaccsha, a Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a Beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test; mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek: mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogy szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan jön létre a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden feltevést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, legyőzött, elhagyott, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult.

- Az ilyen felszabadult elméjű szerzetes hol születik újjá, Gótama?

- Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, Vaccsha.

- Tehát nem születik újjá?

- Nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá.

- Tehát újjászületik is, nem is?

- Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik is, nem is.

- Tehát sem újjászületik, sem nem születik újjá?

- Nem lehet azt mondani, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá.”

10. MN 119 Káyagatásati Sutta – A testet átható éberségről szóló tanítóbeszéd

„Továbbá, (a szerzetes) teljesen elfordul az érzékiségtől, elfordul a haszontalan szellemi tulajdonságoktól, belép és megmarad az első dzshánában: elragadtatás és öröm ered ebből az elvonultságából, amit gondolatok és fogalomalkotás kísérnek.”

11. MN 141 Saccavibhanga Sutta – Az igazságok vizsgálata

A helyes törekvés tehát nem a világ, hanem a saját a tulajdonságok megnemesítésére szolgáló igyekezet.

„És mi a helyes törekvés? Amikor a szerzetes, létrehozza magában az akaratot, az igyekezetet, felkelti a kitartást, fenntartja, és szorgalmasan gyakorolja annak érdekében, hogy a gonosz ne ébredjen fel benne, […] hogy a még fel nem kélt haszontalan tulajdonságok ne ébredjenek fel benne, […] hogy a gonosz megszűnjön benne, […] hogy a már felkélt haszontalan tulajdonságok megszűnjenek benne, […] hogy a hasznos tulajdonságok, amelyek még nem keltek fel, felébredjenek benne, […] és hogy a már felkélt hasznos tulajdonságok fenntarthatóak, zavartalanok, egyre növekedők, kiterjedők és tökéletesek legyenek benne. Ezt hívják helyes törekvésnek.”

12. SN 54.9 Vesálí Sutta – Vészáliban

„Szerzetesek. A be- és a kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok, egyszerre békés és átható, egy frissítő és kellemes állapot, ami azonnal eloszlat és csillapít bármilyen korábban már létrejött rossz, haszontalan szellemi tulajdonságot. Mint ahogy a forró évszak utolsó hónapján a hirtelen jött hatalmas esőfelhő is azonnal eloszlatja és csillapítja a korábban felkavarodott port és piszkot, épp úgy a be- és a kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok, ami egyszerre békés és átható, frissítő és kellemes állapot, azonnal eloszlat és csillapít bármilyen korábban már létrejött rossz, haszontalan szellemi tulajdonságot.

És a be- és kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok, ami egyszerre békés és átható, frissítő és kellemes állapot, hogyan oszlatja el és csillapítja azonnal a korábban már létrejött rossz és haszontalan szellemi tulajdonságokat? Amikor egy szerzetes elvonul a vadonba, egy fa árnyékába, vagy bármilyen elhagyatott épületbe, leül, lábait keresztbeteszi, testét kiegyenesíti, felkelti a tudatosságát. Mindig tudatosan lélegzik be, tudatosan lélegzik ki.

Amikor hosszan lélegzik be, tudja: „Hosszan lélegzek be”; vagy amikor hosszan lélegzik ki, tudja: „Hosszan lélegzek ki”. Amikor röviden lélegzik be, tudja: „Röviden lélegzek be”; vagy amikor röviden lélegzik ki, tudja: „röviden lélegzek ki”. Így gyakorol: „Az egész testet tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az egész testet tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A testi késztetéseket elnyugtatva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A testi késztetéseket elnyugtatva fogok kilélegezni”.

Így gyakorol: „Örömöt tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Örömöt tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „Boldogságot tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Boldogságot tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudati késztetéseket (érzések, észlelések) megtapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudati késztetéseket megtapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudati késztetéseket (érzések, észlelések) elnyugtatva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudati késztetéseket elnyugtatva fogok kilélegezni”.

Így gyakorol: „A tudatot tapasztalva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot tapasztalva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudatot megörvendeztetve fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot megörvendeztetve fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudatot kiegyensúlyozva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot kiegyensúlyozva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A tudatot elengedve fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A tudatot elengedve fogok kilélegezni”.

Így gyakorol: „Az állandótlanságra összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az állandótlanságra összpontosítva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „Az elenyészésre (szó szerint: kifakulás) összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az elenyészésre összpontosítva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „A megszűnésre összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „A megszűnésre összpontosítva fogok kilélegezni”. Így gyakorol: „Az elengedésre összpontosítva fogok belélegezni”; Így gyakorol: „Az elengedésre összpontosítva fogok kilélegezni”.

Így oszlatja el és csillapítja azonnal a korábban már létrejött rossz és haszontalan szellemi tulajdonságokat a be- és kilégzés tudatosságán alapuló összpontosítás, ami egyszerre békés és átható, frissítő és kellemes állapot, ha kifejlesztitek és újra meg újra gyakoroljátok.”

13. SN 54.13 Ánanda Sutta – Beszéd Ánandának (a légzés tudatosságáról)

„Úgy hallottam, hogy egy alkalommal a Magasztos Anáthapindika kolostorában, a Dzséta ligetben tartózkodott, közel Szávatthihoz. Akkor a tiszteletreméltó Ánanda odament a Magasztoshoz, s mikor odaérkezett meghajolt és leült az egyik oldalra. Ahogy ott ült, megszólította a Magasztost, a következőket mondva:

„Van egy olyan tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, négy tulajdonságot tökélyre visz? És négy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, hét tulajdonságot tökélyre visz? És hét tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, két tulajdonságot tökélyre visz?”

„Igen, Ánanda, vagy egy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, négy tulajdonságot tökélyre visz; és négy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, hét tulajdonságot tökélyre visz; és hét tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, két tulajdonságot tökélyre visz.

És mi az az egy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és meggyőződtek róla, négy tulajdonságot tökélyre visz? Mi az a négy tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, hét tulajdonságot tökélyre visz? Mi az a hét tulajdonság, amit mikor kifejlesztettek és megbizonyosodtak róla, két tulajdonságot tökélyre visz?

A ki és belégzésre való éberség, mikor kifejlesztették és megbizonyosodtak róla, az éberség négy alapzatát tökélyre viszi. Az éberség négy alapzata, mikor kifejlesztették és megbizonyosodtak róla, a felébredés hét tényezőjét tökélyre viszi. A felébredés hét tényezője, mikor kifejlesztették és megbizonyosodtak róla, a tiszta tudást és megszabadulást tökélyre viszi.”

14. AN 5.20 Hita Sutta – Haszon

„Egy szerzetes öt tulajdonsággal megáldva gyakorolja hitét mind saját, mind mások hasznára. Melyik ez az öt?

Ott van az az eset, amikor egy szerzetes tökéletes az erényekben, és ezzel másokat is erre ösztökél. Tökéletes a koncentrációban, és ezzel másokat is erre serkent. Tökéletes a tisztánlátásban, és ezzel másokat is erre sarkall. Tökéletes a megszabadulásban és ezzel másokat is ennek követésére buzdít. Tökéletes a megszabadulás tudásában és látásában, és másokat is erre serkent.

Ezzel az öt tulajdonsággal megáldott szerzetes gyakorolja hitét mind saját, mind mások hasznára.”