207. Az illúzió természetéből következik, hogy álcázza magát. Természetesen nem szándékosan, hiszen nem élőlény, még csak nem is valódi jelenség, hanem alapvető törvény, a megnyilvánult létezés lényege. Minden illúzió, semmi sem valóság, mert a valóság és a hamisság a viszonylatok nászából születő létezésben üres fogalmak. Pusztán azzal, hogy valóságnak látszik az, ami csak a többi megnyilvánuláshoz viszonyítva értelmezhető, már álcázott, már hazug. Megelégedhetne azzal minden létező, hogy csak vállalja látszat-természetét, de megrémülve saját ürességétől, alakoskodik. Minél fejlettebb egy tudat, annál intenzívebben csapja be környezetét és saját magát. Egy ember egész életében arra használja legnemesebb energiáit, hogy ezt az álcát fenntartsa; a nemtudás nem sorsunk, hanem a saját magunknak fejlesztett, ránk leginkább jellemző tulajdonságunk. A ködösebb tudatú lényeknek nincs választásuk, de az embernek van, ám a nemtudást örökítjük utódainkra, akár csak a működtetéséhez szükséges eszközöket.

208. A valóság természete tehát maga az illúzió-természet. Nem fed el semmit, csak kongó ürességet. Nem hazug csaló, nem legyőzendő ellenség, mely a tisztán fénylő valóságot leplezi, mert a valóság is illúziókból szőtt fátyol. Bárhányat fellebbenthetünk, csak fátylak takarnak fátylakat. Aki az illúzió mögötti valóság keresésére buzdít, az üres semmibe küld. De érthetetlen is az ellene táplált harag, mert a nemtudás nem az illúzió felszámolásával tűnik el; a nemtudás nem az illúzió elfogadása. A nemtudás nem más, mint nemtudás, és ellentéte nem a tiszta tudás, hanem a nemtudás felszámolása.

209. Az illúzió eszköz, kegyelem, maga a létezés. Vanság.

210. Minden illúzió csak önmagát fedheti fel, csak önmagát haladhatja meg. Ez törvény. Egy viszonylatnak nincsen a látszaton túlmutató formáló hatása egy másik viszonylatra. A tökéletes és áthághatatlan fal a létezők között nem csak a tudatra vonatkozik, hanem minden egyéb attribútumra is. Az örömöt az öröm, a fájdalmat a fájdalom értheti meg, a nemtudást csak a nemtudás eszközeivel lehet megvizsgálni és megvilágosítani, és ugyanígy az illúziót csak az illúzió bölcsességével lehetséges megismerni. Határok mindenütt, melyeket csak a határokhoz eljutott, az odavezető út során minden tudást felhalmozó értelem képes átlépni.

211. Így értendő a Buddha mély bölcsessége: mindenki magáért felel, csak önmagát képes felébreszteni. Hatalmas teher, végtelen felelősség, szorongató magány, de isten még akkor sem segíthetne, ha akarna, mert a szabadulást nem lehetséges ajándékba kapni.

212. Tehát meg kell becsülni minden eszközt. A testet, a lelket, az értelmet, a fájdalmat, az örömöt, az összes tapasztalatot, és elfogadni minden tanítást élőtől és élettelentől, aztán ezeket fel kell használni saját területükön. Mások nem segíthetnek, csak a tapasztalat vihet előbbre. Amennyire nyitva a szem, annyira van nyitva a tudat.

213. Mivel a létezés alapvető lényege, hogy álcázott, mivel minden természet csak illúzió-természet lehet, egy buddha szükségszerűen nem létezés és nem természet.

214. A tökéletes pillanatot, az állandó jelent sokan vágynak meditációs és buddhista gyakorlatokkal elérni, de a jelen nem élő, nem emberi, nem átélhető. A tökéletes ürességben, akár egy fekete lyuk belsejében, a tér és az idő szerepet cserél: az idő örökre rögzül egy pillanatban, a tér pedig örökre, bezárva halad tovább. Ezt az élethez bármilyen csekély mértékben is ragaszkodó lény nem bírja elviselni, a tudat nem képes elképzelni. Az illúzió-mentesség, a középbe helyezkedés, az álca elhagyása szükségszerűen nem-létezés.

215. Szillogizmus: Az önvaló-mentesség szükségszerűen halál. Az önvaló szükségszerűen illúzió. Tehát az illúzió-mentesség szükségszerűen halál.

216. Az ember csak így képes ezt a választást felfogni. Ezért mondtam már sokszor, hogy buddhának lenni nem végcél, hanem alapvető eszköz, nélkülözhetetlen feltétel ahhoz, hogy a választási dilemmánk ne legyen csak egy újabb illúzió.

217. Körbe és körbe haladva, már belül az eseményhorizonton, haladva a középpont felé, mert kifelé már a fény számára sincs szabadulás.

A dukkha fogalmáról beszéltünk talán leggyakrabban ezeken a hasábokon. Megállapítottuk, hogy általános érvényű törvényről beszélünk, univerzális kizökkentségről, mely nemtudást okoz, ezáltal lehetővé teszi a viszonylatokban kötött létezést. Ennyiben a dukkha alapja és teremtője minden megnyilvánulásnak, meghaladása éppen ezért nem képzelhető el a létezés ismert keretein belül. Ám ezen kívül van egy hétköznapi, könnyen tapasztalható jelentése is, ez pedig a primer szenvedés.

A buddhista hagyomány, a buddhista pszichológia, az Abhidharma világosan közli, hogy a Buddha saját fejlődési útjának leírásakor egyértelművé tette, hogy a szenvedés legyőzhető, és ennek egyik legfontosabb tényezője az öröm. Ugyanígy azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a dukkha legyőzése az, amit megszabadulásnak hívhatunk. Gyakran tekintik a buddhizmust pesszimistának, egyenesen nihilistának, de távol áll ettől, sőt, életigenlés, bölcsesség, humor és megértés jellemzi. Az Abhidharma rendszerében 121 tudatosztályt azonosítanak. Az öröm 63 tudatosztály jellemzője, melyből mindössze 4 nem üdvös jellegű, 14 tartozik az érzékvilág hatásaihoz és visszahatásaihoz, 44 a magasabb és legmagasabb tudatállapotok osztályaihoz, 1 pedig a hétköznapi szukha (boldogság). 55 további osztály semleges, és mindössze 3 osztály jár szenvedéssel. A hagyományon keresztül a Buddha üzeni, hogy erős és makacs szellemi vakság szükséges ahhoz, hogy az örömteli tudatállapotok ilyen elsöprő túlsúlya mellett valaki a három nem üdvös helyzetben, a szenvedésben tartózkodjon. Az öröm ilyen nagyszámú lehetősége bátorítást ad a gyakorlónak. Törekvése során öröme a haladásával egyenes arányban növekszik, egyre finomabbá és bensőségesebbé válik, és a Buddha arcán is látható derűvé érik mindentudón, megbocsátón és mindent átölelőn.

Az Abhidharma persze egy emberek által alkotott osztályozási rendszer, ezért nem tökéletes, magában hordozza a tévedés lehetőségét. Ahányan nekilátnánk, annyiféleképpen alkotnánk meg, de ez nem fontos, mert mint minden buddhista bölcselet, ez is a szubjektív tapasztalatban gyökerezik. Amit a logika nem képes igazolni, azt a szív és a lélek még helyeselheti. A hagyományban megtalálhatjuk azt a szellemet, ami a korai buddhista Gyülekezetben (szangha) jelen volt, és átitatta a korai gyakorlókat és későbbi tanítványaikat.

Nézzük meg a három szenvedést, valamint a három örömöt okozó gyökérokot (múla v. hetu). Minél szabadabb az ember a gyűlölettől, mohóságtól, minél kevésbé tompa a szelleme, melyek mind az „én” elkülönültségének és állandóságának téveszméjéből fakadnak, annál boldogabb. A szenvedés kialakulásának fő oka az akadályozott akarat, amivel az ember hiába próbálja korlátait ledönteni. Idővel pedig minden korláttá válik, hétköznapi akadállyá, elérhetetlen vágytárggyá, mert elérhetetlen a tökéletesség, a feltétel nélküli szeretet, az isten, az egészség, a fiatalság és az örök élet. A gyökérokok azok a tudattényezők, melyek a tetteket, a gondolatokat, az érzéseket befolyásolják. Három káros és három üdvös gyökérok létezik. A korai Abhidharma az okság kérdését üdvtani kereteken belül értelmezte, vagyis a gyökérokokat a megvilágosodásra, a nirvána elérésére gyakorolt káros vagy üdvös hatásuk alapján értékelte. Később az okokat a függő keletkezés körforgásának mozgatójaként is megnevezték, majd az okok és okozatok szamszárát működtető lényegét is vizsgálták, és elkülönítették a gyökérokokkal bíró és a gyökérok nélküli tudatállapotokat. Nézzük először a káros (akusala) gyökérokokat:

Lobha – mohóság: Szinonimája a sóvárgás és a szomj (tanhá). Jellemzője, hogy tárgyát megtartja, ragaszkodik hozzá és abban élvezetet keres. Nem csak a klasszikus értelemben vett vágyat értjük alatta, hanem mindent, ami felé a lény halad. Fontos megállapítani, hogy a tudat sosem stagnál: vagy halad valami felé (vonzódik) vagy távolodik, de sosem tart állandó távolságot még azoktól a lételemektől sem, amik nem válnak az „én” számára tudatossá. A dharmák állandóan átalakulnak, kapcsolódnak vagy szétválnak, és a tudat a számára elérhető, folyvást változó összes tudatelemhez képest valamilyen irányban mozog. Amitől éppen nem távolodik, ahhoz haladása sebességétől függetlenül közeledik.

Dosa – ellenszenv: Szinonimája a harag, undor, félelem. Ahogyan a mohóság, a vágy sem csak a megszerezni, elfogyasztani szándékozott dharmák vagy a kapcsolódás igénye miatt fordítja valamely irányba a tudatot, úgy az ellenszenv sem csak a szabadulás, utálkozás miatt indítja el másfelé, hanem mindentől, amitől a lény éppen távolodik, az iránt ellenszenvvel, negatív indulattal viseltetik. Mivel nincs állandó, változatlan távolságban semmitől, ezért a semlegesség illúzió. Ahogyan minden jelenség csak viszonylataiban meghatározható, úgy a tudatállapotok is csak más tudatokhoz, dolgokhoz, jelenségekhez képest vehetnek fel minőségeket.

Moha – zavarodottság: Szinonimája részben maga a nemtudás, a hamis-énvaló képzet, mely a szenvedéshez vezet. Minden káros tudatállapotban többé-kevésbé jelen van; úgy is mondhatjuk, hogy csak a tökéletes tiszta, buddha-tudatállapotban nincs jelen. Alapja a felületes figyelem, vagyis a nem-buddha tudatállapotban történő érzékelés, velejárója az ésszerűtlen megfontolás, jellemzője a tudati vakság, a nemtudás, a tudat tárgyának meg nem értése, és következménye a helytelen életvitel és az énvaló állandóságának képzete.

Most nézzük a három üdvös gyökérokot:

Alobha – mohóságtól mentesség: A tudat nem vágyakozik a tárgyára, nem ragaszkodik, nem tapad hozzá.

Adosa – haragmentesség, gyűlöletmentesség: A harag és ellenségeskedés helyett a szeretetteljes barátság uralkodik. A Négy Mérhetetlen közül a szeretet (mettá) fogalmával rokonítható.

Amoha – zavarodottságtól mentesség: A dolgok az öntermészetüknek megfelelően, és hibátlanul, tévedésektől mentesen látszanak.

A szenvedéshez hasonlóan az öröm és boldogság esetében is három fokozatot különböztetünk meg:

1. fizikai szint: A testi jólét és az érzéki élvezet

2. szellemi-lelki szint: Az egyén saját kondícióinak, intellektuális érdeklődésének és emocionális igényeinek megfelelő értelmi, érzelmi kielégülése.

3. legfelsőbb szint: Az önös érdektől és az individuális korlátoktól mentes legfelsőbb öröm, mely önzetlenül részt vesz mások boldogságában, és segít a világi tapasztalás határain túlemelkedve eljutni a szellemi és erkölcsi értékek birodalmába.

A Buddha a megvilágosodás folyamán tapasztalta az üdvözültség legmagasabb fokát, és talált egy utat, amely a világi tudatállapotból elvezette a világ fölött álló magasztos tudatállapotba. Ez az ösvény a Negyedik Nemes Igazság, melyet legközelebb foglalunk össze.

A sukha (boldogság) a buddhizmus egyik legfontosabb fogalma. Nagyon sokat foglalkoztunk már a buddhizmus másik alapvető fogalmával, a dukkhával. Ennek oka, hogy az emberek általában a kizökkentséget érzik általánosan, egyetemesen, az öregséget, betegséget és halált egyformán félik, míg a felülemelkedett, ragyogó boldogságban való tartózkodást tanulnunk kell. A Buddhát is a dukkha felismerése érintette meg, amikor elindult megtalálni az emberlét szenvedésének ellenszerét, és egy hosszú út bejárása után, megvilágosodva élvezhette a felhőtlen örömöt. Ahogyan a dukkha eredeti jelentése a kocsi kerékagyának „rossz lyuka”, ami miatt az utazás döcögős, úgy a szukha a „jó lyuk”, ami gördülékennyé és eredményessé teszi a haladást. A buddhizmusban több szó esik a dukkháról és annak megszüntetéséről, de a Tanítás nem a megkeseredett, pesszimista emberek szemlélete, sőt a boldogság nélkül nem érthető meg a Buddha felébredése és nem érhető el a megvilágosodás. A Tathágata fiatalon az érzéki gyönyörökben fürdött, aztán ezektől elfordulva az aszkézisbe merült, de egyik sem hozta el a válaszokat, ahogyan a megelégedettséget sem. Ekkor értette meg, hogy a létezés alapvető kérdéseire csak akkor nyerhet válaszokat, ha megtalálja az igazi boldogságot, ugyanis a nemes öröm és a bölcsesség összefügg! Egy megtisztult bölcs nem lehet keserű. Ráébredt, hogy a szenvedés legyőzéséhez nem kell félnie a boldogságtól. Saját későbbi beszámolója szerint felismerte: „Nem félek attól a boldogságtól, amely az érzéki és káros dolgokon túl van.” (MN36) Sokan gondolják azt, hogy az emberek az önvaló illúziótermészetének belátását, az éntől való megszabadulást azért kerülik, azért menekülnek egy életen át, mert félnek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a semmitől, de ez csak részben igaz; legalább ennyire félünk a mindent elárasztó örömtől, mert idegen számunkra, nem otthonos, félelmetes, és ugyanúgy az énünk elvesztését, a halált látjuk meg benne. Inkább a biztos szenvedés, amit ismerünk, amiben egész életünket töltöttük.

A Buddha szerint a derű, a jókedv a szenvedéstől való megszabadulás és összpontosítás egyik fontos eleme. A derűből öröm sarjad, abból megnyugvás fakad, ezáltal boldogság születik, és így lehetővé válik az összpontosítás. Egy rettegő, szorongó ember képtelen elérni a szamádhit. Az élvhajhász még nem lépett túl a hétköznapi szomjon, de a vágy puszta elvetése nem elég; a ragaszkodásokat kell felégetni, mert amihez ragaszkodunk, azon nem tudunk túllépni. Persze az örömhöz való ragaszkodás is megbénít, ezért fontos, hogy ne keressük azt, hanem fogadjuk el és fogadjuk be, amikor gyakorlásunk során, mint gyümölcs (phala) spontán megjelenik.

A gyakorláskor fontos megkülönböztetni a világiast a nem-világiastól. Bár a szabadulás már világfölötti, azonban a mindennapi élet boldogsága sem csak alacsonyrendű lehet. A minden érző lény boldogságának megteremtésére irányuló buddhista törekvés sem az élvezetek hajszolását, sem az aszkézis előírását nem tartja követendőnek, hanem a már sokszor emlegetett középutat keresi.

A szúttákban a boldogság általában testi és mentális jóllét, mely a nyomorúságokat feloldja, boldog tudatállapotok elérését testi lehetővé, ezáltal lehetőséget teremt a félelmek, lelki gátak eltakarítása után az ellazult gyakorlásra. A nyomorúságban sínylődő lélek gyakorlása akadályozott, a derűs hangulat viszont alapot teremt a szemlélődésre, a nyugodt körbetekintésre és az együttérzésre. Sok negatív kötőerő (irigység, harag, rosszindulat) már attól elillanhat, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben.

A kommentárok szerint a szukha a belátás tíz foltja közül az egyik jel, amely a gyakorló előrehaladását bizonyítja. A rendkívüli boldogság ilyenkor az egész lényt áthatja, ám ha ezt az állapotot végeredménynek tekintik, akkor az a továbbhaladás akadályává, folttá válik. Mindenesetre a boldogság, az öröm jó, elérését a buddhizmus kifejezetten támogatja, hiszen alapítója, a Magasztos Buddha fő célja a szenvedés legyőzése és a kegyelem egész világra szóló kiterjesztése volt.

199. A határok megteremtik a szétválasztottságot, ami természetesen csak a szétválasztottság illúziója, de a látszatot az elkülönült tudatok nem érzékelik. Ők mind megélik különlétüket. A határokon belül rekedt lények egy része felismeri fogoly-létét, magában szabadság-vágyat, szabadság-természetet fedez fel, és a határokon való áttörésre törekszik. De az elkülönítettség által létrehozott területek olyanok, mint a fizikai univerzum részei: az egyik birodalom határát elhagyva a másikén zuhanunk át, mert a birodalmak között nincsenek üres tartományok. Ha volnának ilyenek, azok is csak birodalmak lennének. Birodalomból birodalomba, határokon át örökké, egyenesen, de mégis körben haladva a végtelenségig.

200. Így a szabadság-vágy is az illúzió része, mert ami nem illúzió, az vágytalan, szétszóródott, a lények számára halott. Ez a vágy valójában eszköz, ami az elválasztottak tudatának elhomályosítására szolgál, a határok lebontásával a birodalmak növelésére, az összeolvadásra. Aztán a túl nagyra nőtt birodalom majd békétlenné válik, túlságosan sűrűvé, emiatt a belső feszítő erők újra kisebb darabokra bontják. Mint a buborékok. Felfúvódik, zsugorodik; fellángol, kihuny; ez a szamszára állandósága, melynek törvénye, lényege, igazsága, teste mind látszat.

201. Buborékból buborékba, birodalomból csak birodalomba léphetünk. Ami kívül van, az valaminek a belseje; ami a tudaton kívül van, az is egy tudat része.

202. A tudatok és a tudatokat kitöltő dolgok egymás ellentétei. Mint a tér és a tárgyak: a tér nem határozható meg a benne lévő tárgyakkal, mert azok a tér számára negatívak, elvesznek belőle. Ha minden tárgyat kiveszünk, a tér elnyeri teljességét, ám meghatározhatatlanná válik. Ugyanígy fordítva: a tárgy számára a tér negatív, mert minden, ami nem ő, ám ha betölti a teret maradéktalanul, akkor nem viszonyítható, ezért meghatározhatatlan. Tér és tárgy igényli egymást, a határon belüli elválasztott igényli a birodalmat. Ha egyszer teljessé válva kitöltené a teret, vagy valóban szabadulna, és eltörölné a birodalmat a határaival együtt, kívül kerülve mindenen, azonnal meghatározhatatlanná válna.

203. Ezért a szabadság-természet valójában rabság-természet. Csalfa vágy, mert nőni, változni, áthelyeződni, összeolvadni akar, nem szabadulni. Így lesz a szabadság-vágy a szamszára folyton örvénylő, mégis kötött mozgásának hajtóereje.

204. Látszólag mindez az „én” műve, de nem foghatunk mindent rá, hiszen így mozognak az öntudatlan jelenségek és dolgok is. Énség van bennük, de akaratukra nem hivatkozhatunk, mert nem néznek önmagukra. Az „én” önreflekciója ráadásul még a legfejlettebb tudatú lényben is homályos, sűrű köd borítja, szemét pedig fátylak milliói. A legtisztább önreflekció istené, de ez sem minőségi, csak mennyiségi különbség a buddha-látáshoz képest. Az éntudat mintha csak eltérő fejlettségű eszközt adna a lények kezébe, hogy szemlélhessék a körforgást. Hatnak is rá, igaz, de ez nem lényeges, mert a szamszára dübörgő, folytonos örvénylése maga a folyamatos és minden irányú hatóerő, a mozgás iránya tetszőleges és érdektelen, ráadásul minden hatást elmos a következő.

205. A fejlett „én” erejét arra használja, hogy bizonygassa nemlétét, kapcsolatokat keressen, túléljen, növekedjen. Szükséges eszköz, utólagos kontroll, hogy az ideiglenesen egy helyen összecsomósodott, önreflektív intellektus ne őrüljön bele a nyilvánvaló ténybe, miszerint valójában nem elkülönült, csak egy átmenetileg sűrűbb örvény, ezért mind léte, mind szabadulása, mind megváltása eleve értelmezhetetlen. Eloszlik, kisimul a Nagy Kerék szabályai szerint idővel úgyis, és visszatér a dharmák örök körforgásába, ahonnan valójában el sem különbözött. Az „én” kegyelem: célt, értelmet, okot hazudik, hogy megkímélje a látszat-magára tekintő intellektust a valóság meglátásának rettenetétől.

206. Ha az ént akarod meghaladni, akkor tudd, hogy nem a nem-én felé igyekszel. A nem-én csak az én másik arca, csak más megközelítés, másik birodalom, ahová az éned határain túl átléphetsz. Az én valódi meghaladása egyben a nem-én meghaladása is. Túl birodalmakon, határokon. Az én határainak feloldása szükségszerűen minden határ feloldását jelenti, nem egy újabb megnyilvánulást valahol máshol, máshogyan. A szamszára nem behatárolt hely, és a nirvána nem egy másik birodalom. A szamszára nem egy tartomány, amit el lehet hagyni, ahonnan az én majd szabadul, és a nirvána nem egy hely, ami befogad, ha átléped a kapuját. Az univerzum végtelen, mert magát a helyet és a teret teremtette meg, ezért rajta kívül semmi nincs, mert értelmezhetetlen a „kívül”. A tudat végtelen, mert ami kívül esik rajta, az is belül van, csak még felfedezetlen. A szamszára végtelen és meghaladhatatlan, mert maga a létezés és a nemlétezés az illúzió. Ott keresd a nirvánát, ahol van: bent és kint, függésben és szabadon, illúziókban és a valóságban, de mindig a helyén, ott, ahol van.

A buddhizmus tudomány. Erősebb a kapcsolata a végső szabályokat kutató fizikával és matematikával, mint a többi vallással. Vallás, életet irányító erkölcs, istenkeresés, a halál elöl való megmenekülés is, de elsősorban tudomány, a tudat tudománya. Módszereiben inkább mutat hasonlóságot az elméleti fizikával, mint a teista vallásokkal. Ima helyett kutat és megfigyel. Ám a megfigyelést, mint módszert és a Tanítást egy szellemi szint felett már tekinthetjük imának, a modern tudomány felismeréseit pedig vallási agnitionak. Vizsgáljuk meg a buddhista kutatás módszertanát tíz pontba szedve. Írhatnám, hogy vállalva a tévedés kockázatát, de ennél többről van szó: ha nem tévednék, ez a tíz pont értelmetlen lenne.

1. A buddhizmus célja nem a törvények kutatása, az ismeretlent takaró fátyol fellebbentése, mert egy ilyen akarat csak kétféle reakciót válthat ki: a törvényekhez való alkalmazkodást vagy ellenállást. Lényegében mindkettő a törvények létének és kötőerejének elfogadását vonja maga után, az állandóság elismerését, és ha a buddhizmus így gondolkodna, akkor az általa hirdetett megszabadulási törekvés önáltatásnak bizonyulna.

2. A buddhizmus törekvése elsőként a metatörvények megértése. Az életet és a világot felépítő törvényszerűségek kialakulásának okát, kifejlődésük módját, és a szabályok emberre gyakorolt hatását figyeli. Feltételezi a szabályok evolúcióját, állandótlanságát, továbbá elfogadja önmaga állandótlanságát is, ezért abból indul ki, hogy az ember, a szemlélő tudata is hatott és hat minden pillanatban a törvényekre, tehát a hatás a figyelő lény és a kötőerők között kétirányú. Ennek nem mond ellent az isten léte és mindenhatósága: sem a mennyiségi, sem a minőségi dominancia, még a tökéletes kiszolgáltatottság sem írja felül azt a tényt, hogy a tudatnak hatása van a teremtésre.

3. Ezen túlmenően, a törvények evolúcióján túl és általános megnyilvánulásaik mögött keresi a meta-evolúciót, vagyis a fejlődés itt és most véletlenül kialakult módja mögötti struktúrát, mivel feltételezi a tapasztalható formában kialakult világ esetlegességét, egyediségét és változékonyságát, a szemlélő tudatához igazodó imágóját. A szemlélő lényt körülvevő és befogadó létezést nem tekinti öröknek és kötöttnek, mert azzal a szabályok, a lény és a világ változatlanságát és változtathatatlanságát, sorsszerűségét jelentené ki.

4. A látszat mögött a lényeget keresni azonban még kevés: a lényeg mögött a lényeget létrehozó szabályokat, a szabályok mögött a folyamatokat, a folyamatok mögött a lehetőségeket kell keresni, elkerülve a leggyakoribb csapdát, a keresésbe belefáradt és a valóság végtelen lélektelenségétől elborzadt ember megkapaszkodását egy feltételezett isteni hatalomba, vagy valamilyen magasabbrendű, tovább már nem kutatható szellemi entitásba.

5. Ahogyan az is csapda, ha az ember biztos válaszokat, végső megoldásokat remél.

6. Tehát a buddhizmus először a szabályokat, de utána a leíró, állandó alapot adó meta-szabályokat keresi. Ebből a szempontból hasonlít a teista vallásokra, de abban különbözik, hogy nem rendeli már eleve egy isteni személy hatáskörébe a nevek és formák megalkotását, hanem elfogad minden lehetőséget. Sőt, a priori elfogad minden lehetőséget, mert bármilyen korlátozás, akárcsak bármilyen előfeltételezés, haszontalanná teszi a választ. Amikor a Buddha nem válaszolt a tíz felesleges kérdésre (2. bejegyzés), akkor nem a kérdések értelmetlenségére mutatott rá, hanem a nemtudás állapotában tartózkodó kérdező ilyen módon történő kutatásának a feleslegességére.

7. Az előbbiek alapján aztán a buddhista kereső továbbmegy, a folyamatokat akarja megismerni a mindennek alapját alkotó végtelen-örök, törvényeket szülő metatörvények mögött. Nem elégedhet meg még a meta-szabályokkal sem, mert azokat is csak törvényszerűségek alkották, melyek nem lehetnek statikusak, csak folyamatosan változó további szabály-teremtők és szabály-pusztítók, az örök körforgás regulái, egymásba ömlő és megállás nélkül örvénylő dharmák, képződés és megszűnés alapelvei. Lényegükben változás-természetű meta-nyelvek, és éppen ezért lényeg-nélküli, öntermészettől mentes megjelenítők.

8. De itt sem áll meg, mert a folyamatok mögött tovább keresi a meta-nyelvet létrehozó lehetőségeket, vagyis a metaszabályokat folyamatosan létrehozó és lebontó, majd másképpen felépítő metanyelv mögötti valóságot, ami teret ad az üresség multipotens működésének. A lehetőségek világában már szerepet kap a véletlen, ahogyan az elméleti fizikában és az istennél is. Amiben nincsen véletlen, az tökéletesen és feloldhatatlanul kötött; onnan nincs kiút.

9. Ezért először énjének lényegét oldja fel, hogy megszabaduljon a látszattól és a nemtudástól; majd az „én” szabályaitól szabadul meg; aztán a szabályok mögötti folyamatokba tekint; majd a folyamatok mögötti lehetőségekbe, az ürességbe merül.

10. A legnagyobb kérdés tehát nem is a kutatás iránya, hanem az, hogy az „én” illúziójának elhagyása után mi marad, ami folytatja a keresést? Mi az a „figyelő”, ami a tapasztalatokat megszerzi? A Buddha ezért irányította figyelmünket az énre, az önvaló illúziójára, és ezért tette meg az anattá (önvaló-mentesség) tanát az állandó változás és az ebből fakadó szenvedés mellett a buddhizmus alapvető kijelentésévé.

A szenvedésről, vagyis pontosan fogalmazva a dukkháról szóló igazságot a buddhizmus lényegének szokás tekinteni. Azonban ez csak a buddhizmus egyik fele. Ugyanilyen fontos tanítás a diagnózis felállítása után, jó orvos módjára, meghatározni a gyógymódot is. A kauzalitás törvénye most is működik: ahol dukkha van, ott van a dukkhának következménye, ami lehet további dukkha, és ennek folyományaként a szamszárába való beleragadás, vagy pedig gyógyulás, szabadulás. Mindkettő következmény, de a dukkha tézisének a kettő közül csak a boldogság, a szellemi egészség és a megvilágosodás az antitézise.

A Magasztos mindezt a Harmadik Nemes Igazságban a „szenvedés megszüntetésének nemes igazsága” kifejezéssel írja le. Nem ezt várnánk. Szeretnénk, ha a szenvedés, halál, nemtudás, szamszárikus rabság, az elkerülhetetlen betegség, öregség, fájdalom és szellemi nyomorúság megszűnését, a megvilágosodás érdekében vívott harcunk végét, győztes oroszlánüvöltésünket egy hatalmas, fenséges jelzővel illetné, ha már a dukkha olyan szemléletesen és alaposan kifejtésre került. Egy olyan jelzőt keresünk, ami több, mint a „boldogság”, „szabadság”, „üdvözülés”, „megigazulás”, de nem kapunk ilyet, hanem egy negatív jelzővel, a dukkha negatív megközelítésével kell beérnünk, miszerint a dukkha megszűnik. Micsoda bölcsesség rejlik ebben! A Buddha elkerülte egy új minőség, egy új fogalom bevezetését a Négy Nemes Igazság zárt, konzisztens gondolati rendszerébe. Minden új fogalom csak végtelen vitákat gerjesztett volna, végeláthatatlan bölcselkedést, elméleti huzavonát, ráadásul képtelenség lenne olyan minőséget meghatározni, ami tökéletesen lefedi a dukkha megszűnésének állapotát. A dukkha számunkra tökéletes, univerzális fogalom, világunkban általános és alapvető szabály, ezt ismerjük. Hiányát, miként a nirvána fogalmát is, csak hasonlatokkal, akadozó szavakkal vagyunk képesek körülírni. Ráadásul egy új fogalom eltérítene minket a céltól, a dukkha és a nemtudás állapotából való szabadulástól, és egy új tartomány, egy saját nézeteinkből összetákolt eszme felé fordítana. Nem lenne más az a törekvés, mint az „én” egy újabb játéka.

De az bizonyos, hogy a szenvedés megszűnése előidézi a beérkezettség élményét. Átélhető így a legnagyobb boldogság, elmúlik a nyomorúság, a fájdalom, és a körforgásból való kilépéssel együtt nem érint többé a betegség, öregség, szomorúság, halál. A vágytól, gyűlölettől, szellemi vakságtól mentes ember boldogsága korlátlan. E három köteléktől való megszabadulás csendes, mértéktelen örömöt eredményez.

A Buddha megvilágosodása percében szeretete és mély együttérzése erejével legyőzte a három kísértést: a vágyból fakadó kötődéseket és nemtudást, a gyűlöletből fakadó kötődéseket és nemtudást, és a korlátolt tompaságból fakadó kötődéseket és nemtudást. Szelíden, harc nélkül legyőzte a rá támadó, vággyal vagy gyűlölettel telt démonok seregét. Eljutott abba a nyugalmi állapotba, melyben többé nem volt rabja érzelmeinek, gondolatainak és az énjének. Túljutott önmagán, túljutott minden határon. Meglátta a dolgok legvégső valóságát: mindennek, ami a világon történik, oka van, és minden egyben okozat is. Megértette, hogy a megszabadulás feltétele a lények iránti végtelen könyörület és a határtalan tisztaságú felismerés. Ebben a pillanatban vált Sziddhártha a Buddhává, vagyis Felébredetté.

A Buddha a következő hét hetet a legnagyobb boldogságban töltötte el. Boldogsága nem eksztatikus öröm volt, hanem a beérkezettség nyugodt, rezzenéstelen sugárzása. A Buddha nem volt elragadtatott, nem volt magán kívül az örömtől. Az őt átjáró érzés leírhatatlan, de az bizonyos, hogy éppen hogy tökéletesen letisztult, teljességgel éber, határtalanul jelenlévő volt a boldogsága. Nem ért el semmit, és ez a Harmadik Nemes Igazság nagy titka: beérkezett, mert megszűnt benne az én igyekezete, és ezért a dukkhától mentes volt a tudata. Megszabadult minden önös rezdüléstől, túljutott az énen és a világ illúzióin. Minden érzelemtől mentessé vált, még a közömbösségtől és az érzelem-mentességtől is, ezáltal minden érzelem a szolgálatába szegődött. Egy hatalommal teli szellemi egyensúly állapotába került, amit a hagyomány „tatramaddzshatá” néven ismer. Ez a tökéletes egyensúlytartás, tovább nem fokozható összhang, a minden dolog iránt megmutatkozó, kiegyenlített arányosságon alapuló egykedvűség, mely minden szélsőséget elkerülve a közepet megtartja (27., 115. és 367. bejegyzések). Ebben az összhangban minden vágy és késztetés tökéletesen elnyugszik, a valóság törvényeibe való belátást felváltja a valóságban való benne-levés.

Ez az öröm már túljutott a szenvedésen kívül az öröm és boldogság érzetén is. Aki csak a szenvedést haladja meg, az majd az öröm rabszolgája lesz. Egy buddha győzelmet arat a szenvedés és a boldogság érzetén egyaránt, tapasztalási képessége ezáltal kiterjed az ember által tapasztalhatón túlra: „Az öröm és szenvedés legyőzése után, minden korábbi jókedv és szomorúság eltűnése után elértem az örömtől és szenvedéstől mentes, egykedvűség és belátás által bevilágított negyedik elmélyedési fokozatot, és elidőztem abban. Ám az így feltámadt boldogságérzet sem kötözhette meg szellemem.” Így gondolkodik egy igazi harcos.

A Buddha a megvilágosodása előtti aszketikus jógagyakorlatainak végzése során az öröm és az átszellemülés élményét is idegenné tette. Az átszellemülés ugyanis nem megvilágosodás, nem a bölcs útja, csak egyszerű tudatvesztés, mámorittas menekülés, melynek elmúltával az én még gyötrőbben visszatér. Mikor belátta ennek a módszernek a terméketlenségét, legyőzte a vágyát és félelmét a valóság meglátása iránt. Ugyanis nem a megvilágosodás elérése a ritka és csodálatos tett, hanem a megvilágosodás valódi akarása (33. bejegyzés), bátor vállalása az ismeretlen sötétségnek, a visszafordíthatatlan énvesztésnek. Felhagyott az aszketikus önsanyargatással, majd felhagyott az elmélyedésből fakadó öröm élvezetével, eldobta minden eszközét, hogy tisztán és fegyvertelenül, üresen léphessen az ürességbe.

A középben aztán minden ellentétpár összeolvad, eltűnik, helyére kerül. Nem csak a szenvedés-boldogság, a gondolkodás-érzelem, a jó-rossz, hanem minden látszólagos viszonylat képzete megszűnik, és felviláglik az üresség. Mint amikor egy térből minden teret kitöltő tárgyat elveszünk, de ez nem teszi kérdésessé a tér valóságát, ellenkezőleg, ugyanis a tér képzetére éppen a teret kitöltő tárgyak hiánya jellemző. A tér szemszögéből nézve a tárgyak negatívak, a tárgyak szemszögéből pedig a tér negatív, és éppen így, a legtökéletesebben átélt magasztos boldogság, a nirvána a megszokott emberi tudatállapotból nézve negatívnak, üresnek, a valóságos dolgok hiányának, a felülemelkedett egykedvűség pedig rémísztő lelketlenségnek tűnik. Ám a legmagasabb átélés szempontjából a világ veszti el valóságát, és válik teljesen átláthatóvá, és a benne szenvedők iránt felébred a végtelen együttérzés.

Az így létrejövő állapotot csak negatív jelzőkkel lehetséges körülírni, ahogyan az elején említettük: a Harmadik Nemes Igazság lényege, hogy a dukkha megszüntethető, és a dukkha megszűnése nem más, mint a dukkha megszűnése.

Sokat írtunk már a nemes indulatokról, a nemes késztetésekről és a nemes emberekről. Ez az állapot a buddhizmus egyik végső célja. A nemes állapot elérése azért fontos, mert nem csak a sajátos, életbe kivetett helyzetünkből és a szenvedésből való megmenekülés alapját jelenti, hanem a minden kötöttségtől, az összes illúziótól, minden tévedéstől való eloldódást is, tehát az én rabságából való visszafordíthatatlan kiváltódást. De mielőtt a legvégső célra törnénk, vizsgáljuk meg, mit mond erről a buddhista hagyomány. A szövegben sok még ki nem fejtett fogalom található, amiket igény esetén tárgyalhatunk.

A bármely ember számára elérhető cél a szenvedéstől (dukkha) történő megszabadulás (szankszrit: vimukti, páli: vimutti). A Buddha szerint ennek két útja van:

1. a tudattal megszabadulás (ceto-vimutti);
2. a bölcsességgel megszabadulás (pannya-vimutti).

Az első esetben a gyakorló a nyugalom útját járja (samatha-yánika, 218. bejegyzés), a második esetben a puszta belátás útját járja (suddha-vipassaná-yánika, 219. bejegyzés). A Buddha a megszabadulás útjait említve hétféle személyről (ariya-puggala) is szólt, akiket később a kommentárok a hét nemes embernek neveznek:

1. A kétféleképpen megszabadult: a formanélküli elmélyedést elérve a fizikai és mentális testet egyaránt meghaladta.
2. A bölcsességgel megszabadult: a késztetések önmagátlanságára figyelve a bölcsesség birtokába jut.
3. A testtanú: a késztetések elégtelenségére figyelve azokról teljes tapasztalatot szerez, ennek segítségével az összpontosítás birtokában az óhajmentességgel a káros befolyásokat megsemmisíti.
4. A nézettel célhoz érkezett: a bölcsességgel vizsgálja a Tanítást, és azzal semmisíti meg a káros befolyásokat.
5. A bizalommal megszabadult: a Buddhába vetett bizalmát mélyen meggyökereztette, és a bizalom birtokában jut el a képzetnélküliséghez.
6. A bizalomnak szentelődött: elegendő bizalmat és szeretet érez a Buddha iránt, és a folyamba lépés birtokában már eljut a képzetnélküliséghez.
7. A Tannak szentelődött: figyelemmel vizsgálva a Tanítást annak elköteleződött, és az Ösvényről le nem tér.

A kommentárok a hét nemes ember között a késztetések alapján tesznek különbséget. Felsorolják még azt a három képességet, aminek birtokában az emberek a nemessé válás felé elindulnak, és e három képességbe besorolták a hétféle nemességet (lásd zárójelekben):

1. Aki nagy elhatározással rendelkezik, és a jelenségek állandótlanságát szem előtt tartva a bizalom képességének birtokába jut. Ő a képzetnélküli felszabadulásban részesedik (5, 6). A folyamba lépés pillanatában vagy a későbbiekben éri el a célt.
2. Aki a jelenségek elégtelenségét szem előtt tartva nagy nyugalmat ér el az összpontosítás segítségével, és ezt követően valósítja meg a kialvást. Ő az óhajmentességgel történő felszabadulásban részesedik (3).
3. Aki az önmagátlanságot szem előtt tartva nagy tudást ér el a bölcsesség képességével. Ő az üres általi felszabadulásban részesedik (2, 4, 7). A folyamba lépés pillanatában vagy a későbbiekben, esetleg csak a legfelsőbb gyümölcsöt megszerezve éri el a célt.

A kétféleképpen megszabadult (1) másképpen, a formanélküli elmélyedés legfelsőbb fokának elérése után jut el a megszabaduláshoz.

A nemes emberek kifejezést a Buddha nem használta, a kommentárirodalom viszont azokra a Buddha által is említett világi vagy szerzetes követőkre alkalmazta, akik a megvilágosodás világfeletti ösvényére léptek, és megszabadultak a tíz béklyótól. Ők a gyülekezeten (sangha) belül a Nemes Gyülekezet (ariya-sangha). A nemes embereknek két fő típusa van: a gyakorló és a már nem gyakorló, megvilágosodott Méltó. A Buddha a gyakorlókat is három típusra osztotta, így alakult ki a klasszikus négy szintje a Nemes Gyülekezett tagjainak:

1. A folyamba lépett: már az Ösvényen halad, nem fordul vissza.
2. Az egyszer visszatérő: még egy újraszületése van hátra ebben a világban, aztán szabadul
3. A vissza nem térő: ebben a világban már nem születik újra, csak a Tiszta Földeken.
4. A Méltó (sz: arhat, p: arahat).

A gyakorló, a Méltó és a tökéletesen megvilágosodott buddha tapasztalásai különböznek egymástól. Már az igaz gyakorló is közvetlen tudással ismeri meg a tárgyát, de még a torzulások megjelennek. A Méltó már megszabadult a torzulásoktól, a káros befolyásoktól és a kiterjesztéstől. Az ő közvetlen tudása más, mint a gyakorlóé, mivel mentes a három szenvtől is (20-22. bejegyzés), így megismerése tárgyát már teljesen megértette. A buddhák azonban mindezeken túl a szenvedés gyökerét is tudják, látják, értik.

Sáros réten át vezetett az út. Cuppogó tócsákon, süppedős zsombékokon keltem át, cipőmre teherként ragadt a vizes talaj. Ráadásul végig sötétben vagy alig világos szürkületben. Megszokja az ember, de a hátamat húzta a nehéz fegyver, az éles kard, derekamat az övembe tűzött kisebb pengék. Több sebem vérzett, még több lüktetett, egész testem sajgó fájdalom. Nemsokára itt a kapu.

Egy még mindig kibújt a füvek közül. Azt hittem, már levágtam mindet, de ez itt még bámul, morog és támadni készül. Felnyúlok és előhúzom a kardot a hátam mögül, lefelé vágok, előre tartok, és egyenesem beszúrok a szemei közé. Undorító sikoltással válaszol, haldokló teste remeg a penge végén, karomon érzem haláltusája rángásait. Kirántom a fegyvert a koponyájából, és egy függőleges suhintással derékig kettémetszem. Kiegyenesedek, oldalra vágok, hogy a vér leváljon a tiszta fémről, és visszacsúsztatom a kardot. Végtelenül sokan vannak.

Mintha már látnám a kaput. Nem fényes, szerencsére nem feltűnő, ezért talán odaérek, mielőtt felfedezik és bezárják. Nem tudom és nem is állítom, hogy értékesebb vagy igazabb a többinél, azt pedig főleg nem mondanám, hogy nemesebb, de én rengeteg életet áldoztam érte, és a cél előtt nem akarom elveszíteni. Nagyon régen, millió és millió létezés, megszámlálhatatlan univerzum idejével ezelőtt egy bölcs beszélt róla, és pontosan leírta kinézetét és elérésének módját. Sok bölcs élt akkoriban, mind más kaput javasolt, de én ennek a történeteiben láttam valamit, amit a többiek szavaiban nem találtam, és hoztam egy döntést. A döntésem én vagyok. Úgy mondom inkább, én vagyok a döntés, az a bölcs pedig az ok. Az erős maga választ okot és így maga választ következményt. Az erős maga választ kaput. Mert minden kapu csak kapu, minden bölcs csak beszéd, történet és asszociáció, és minden követő, mint én itt és most, csak döntés. Elérem, átlépek rajta, megtörtének és formálok, kibontok és kibontakozom, és befejezem vagy keresek új bölcseket.

Sokáig nem hittem nekik. Aztán mindnek hittem. Most megválogatom, melyiknek hiszek, de végül mindegy, a végtelen időkben, a végtelen terekben mindez nem számít. A tett, az akarat, a bejárt út mind szétfoszló tünemény, semmibe-oszló illékonyság. Most az erőt próbálom. Legközelebb majd az illékonyt. Hol szabad, hol megkötött, egyszer szikrázó tűz, máskor sziklába szilárdult állandóság, érti, aki akarja, viseli, aki bírja.

Még egy felugrott a fűből. Nem húztam elő a kardot, hozzáléptem és átöleltem. Remegve tűnik el karjaim között, és harc nélkül is eloszlik, mint az eddigiek. Végül mindegy, mit teszek, látom innen a kaput és vár engem. Most ez a feladatom, a többit majd meglátjuk. Ráérek, végtelen a rendelkezésemre álló idő és tér, vagy korlátozott, nem érdekes. Most ez a dolgom. Közel a kapu, igyekszem elérni.

Hát uram, így van ez: csak te vezethetsz a jó úton, te igazítod a lépéseinket, mert te teremtetted az utakat, te újítod meg azokat és az elménket is, és te munkálod üdvösségünket. De bizony nehéz nem arra jutni, hogy te vezetsz a rossz utakon is, mert káromlás lenne egy gyermek eszével azt állítani, hogy a ferde ösvényeket valaki más, hatalmadon kívül álló hozta létre. Nem akarom régi vitánkat felemlegetni, inkább ilyen formán is dicsérni szeretném végtelen bölcsességed! Meg aztán kik vagyunk mi, hogy helyetted döntsünk az utak értelméről és állapotáról.

Régen írtam már neked. Hivatkozhatnék a kolostor körüli sok dologra, a munkában való tevékeny elfoglaltságaimra, de te mindent látsz, ezért értesültél üres estéimről, mikor csak a fagyott tájat bámultam az ablakomból. Neked még akkor sem hazudnék, ha lehetséges lenne megtéveszteni figyelmedet, de így meg aztán egészen értelmetlen erőlködés lenne. Meg aztán, téged szeretlek. Mondanám, hogy jobban, mint magamat, de éppen itt van a bökkenő, a lelkemet mostanában kínzó tüske, a mélyben rágó félelem: képes leszek egyszer nem magamat szeretni mindennél jobban?

Azt mondják uram, hogy aki nem hallja meg mások véleményét, és csak a maga igazát szajkózza, csak a saját győzelmét keresi a vitákban, az felfuvalkodott, beképzelt ember. De, bocsásd meg, azt látom, mind ilyenek vagyunk, minden kezed által teremtett lélek. Mostanában szándékkal sok dühös vitát és szelíd eszmecserét megfigyeltem azzal a céllal, hogy felfedezzek egyet, csak egyetlen esetet, amikor valaki nem kizárólag önnön érveit hangoztatja. De nem találtam ilyet. Jószándékkal vagy a maga eszébe szerelmesen, de mindenki saját kialakított véleményét és nézeteit vetette a többiek elé, és a saját lelki várából kilovagolva harcolt. Nem moralizálok, dehogy, nem arra kerestem megerősítést, hogy az emberek önszeretők, és lám, nem figyelnek egymásra, hanem a matematika érvényesülését akartam tetten érni. Hiszen annyian vagyunk a világon, sok-sok milliónyi ember, tehát gondolhatnánk, már csak a valószínűség okán is, hogy egyszer képviselhetnénk valaki mást. De nem, mindig mindenki éppen azzal az egy emberrel ért egyet, minden tekintetben, hétköznapi és magasztos témákban is, akivel összenőtt, aki éppen ő maga.

Már az gyanús lehetne nekünk, hogy ennek mégis mennyi az esélye? Hát nem furcsa, hogy a számtalan elme, a felmérhetetlen mennyiségű balgább és okos vélemények közül mindig éppen a magunkéban hiszünk, azt képviseljük. Annyi, de annyi kiforrott gondolat, nemes gondolattá érett tapasztalat vesz minket körül, amik éppen másoknál találhatóak, de mi nem és nem azok mellett törünk lándzsát, hanem a magunké mellett. Elképzeltem, hogy ha nem lennénk, tőled, szentem ennyire elszakadva, ha nem lennénk ilyen húsba vetett szerencsétlenek, hanem bármelyik tudatot választhatnánk a földön, akkor mennyi lenne az esélye annak, hogy mindig pont ezét a fickóét akarnánk az ő nagy bölcsessége okán, aki történetesen, nahát, már megint mi magunk vagyunk. Így szemlélve olyan ostobaságnak tűnik az egész! Magunk mellett érvelünk, másokat szidalmazunk, a magunk szavát megvédjük, másokét kikezdjük, mintha valóban a milliónyi elme közül állandóan ezt az egyet találnánk a legértelmesebbnek. Így tekintve megannyi beteg, beképzelt mocsok alak vagyunk, és hát legfőképpen ostoba, jaj, mennyire ostobák, akik bármilyen gazdag az élet körülöttük, nem látnak túl saját szűk köreiken. Csupa idétlen báb, elvtelen pojáca, pattogó kis mitugrász, akik annyira nem értenek semmit a teremtésben, hogy a biztonság kedvéért mindig azt az elvet követik, azért harcolnak, amit szűk elméjük eléjük vet.

De ilyenek az érzelmeink is. A minap egy szerzetestársam megnyitotta előttem lelkét, és sírva mesélte megindító történetét. A szülei csecsemőként elhagyták, és idegen házban nevelkedett szolgasorban. Jó szót alig kapott nevelőitől, verést annál inkább, és a családi asztal maradéka volt a vacsorája. Felnőtt, kiváltotta magát, elhagyta felcseperedése helyszínét, és elindult megkeresni a vér szerinti szüleit, szívében inkább haraggal, mint reménnyel. Anyját találta meg, apja már addigra hozzád költözött. Anyja elé állt, és sírva mesélte el neki addigi életét, keserűen vádolva világra hozóját gyötrelmeiért. Majd beleszakadt a lelke, míg elmesélte történetét nekem. Sajnáltam és vigasztaltam, mert hát még egy kő is meglágyult volna ennyi szenvedést hallva, de közben, bármennyire szégyellem, az éppen szellememet foglalkoztató kutatásomra gondoltam: képesek vagyunk-e kibújni a bőrünkből, és máséba belebújni? Hiszen, jaj, de gonosz gondolat ez részemről, de amíg mesélte sorsát és újra végigélte fájdalmait, a távoli kontinenseken, akár ebben az országban, itt az orra előtt, lent a völgyben a szegények között éppen öregek, életük derekán lévő nők, férfiak és gyermekek haltak meg nélkülözés vagy betegségek miatt. Mint a véleményeknél írtam, itt is felmerült bennem, hogy mennyi az esélye annak, hogy a világ nagy fájdalmai, teméntelen, felmérhetetlen szenvedései közül mindig, és nem hibázva újra és újra a magunkét találjuk a legrettenetesebbnek, a leginkább szánandónak? Ha lehetőségünk lenne kiszabadulni hús- és csontketrecünkből, és szabadon választhatnánk lelket, akkor is biztos ítélettel megint csak a magunk érzéseit választanánk minden alkalommal.

Nem akarok lelketlennek tűnni, uram. Az ilyen gondolat veszélyes, mert látszólag nem engedi meg a szánalmat, és a te legnagyobb ajándékodat, a kegyelmet. Ha efféleképpen gondolkodnánk, hát minden fájdalomtól senyvedő ember jajszavát elnémíthatnánk, mindre rápiríthatnánk, hogy hallgasson, mert találni nála szerencsétlenebbet, míg végül kegyetlen vadállatokká nem válnánk, aki nem látja meg a másikat. Ám éppen az ellenkezőjére jutottam: talán csak úgy érthetünk meg téged és hatalmas üzenetedet, a szeretet eszméjét, ha nem a másikat némítjuk el, hanem végre magunkat.

Nem megy ez ennyire magunkba zárva. Tudod, hiszen szenvedek attól, hogy nem vagyok képes feléd közeledni, mert amennyire tágítom határaimat, te annyival kerülsz távolabb. Szenvedek attól, hogy akármilyen széles lelkem birodalma, akkor is csak egy zárt birodalom, lebonthatatlan határokkal, és ha valamit találok a határokon túl, az máris hopp, már belül is termett, és megint csak a sötétség tömör tömbjébe bámulok a kerítés túloldalán. Azt hiszem, máshogyan kellene ezt művelnünk. Talán mindenkinek a másik nézetét kellene védenie, függetlenül a saját véleményétől és lelke indíttatásaitól, és a másik fájdalmát kellene szeretnie, felszabadultan, mert tudnánk, hogy a mi harcainkat majd viszonzásul megvívják mások, és terheinket a többiek cipelik el. Nem megy ez külön, uram, és most azt hiszem, hogy az evilág helyett a tiédben lelhetjük fel azt a helyet, ahol ez lehetséges. Nem a halál után, hanem még itt, az életünkben. Benned, a te földjeiden olyanok a körülmények, hogy nem vagyunk kénytelenek a számtalan lélek és test, elme és szív közül mindig, újra és újra pont ezt az alakot, önmagunkat választani.

Mennék hozzád uram, de tudod, veled őszinte vagyok, ezért bevallom, még maradnék is. Jó lenne szent, végtelen eszmédben tartózkodni, határtalan lelkedben feloldódva elvegyülni a többiekkel, hogy letehessem végre elkülönültségem nehéz terhét, de félek is, mert ha benned elveszek, akkor bizony lehet, hogy magam számára is elveszek. Imádkozom hát, és nem is kérek segítséget életem alakulásához, sorsom jobbá fordulásához, hiszen elvagyok itt a szegényes kolostorban, csak egy dologhoz kérem a támogatásod: értesd meg konok, rettegő lelkemmel, hogy a te világod, hol a többiekkel lelkeinket beléd, a közös forrásba eresztjük, feloldozás és megszabadulás, nem pedig eltűnés és megsemmisülés.

Béke legyen mindnyájunk szívében, leljünk az igaz útra, szabaduljunk a terheinktől, emelkedjünk trónusod elé, hogy a te áldásoddal gazdagodva elhagyjuk a tudatlansághoz fűző késztetéseinket. Leljen békére bennünk az énség, találja meg helyét, és láthassuk meg igaz valóságát, amiként a mindenség valóságát is. Szűnjön meg a te és az én fogalma, de látva láthassuk az igazságot a saját szemeinkkel, ne csak a magányos elkülönültség ködén keresztül, ne csak tükör által homályosan, hanem mindeneket és tulajdon lelkünket a saját, eredendő fényében, ámen.

„Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
Eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!”

Elérkeztünk a szútrát tárgyaló sorozatunk utolsó részéhez. Szép kaland volt, boldogságomra szolgált. Remélem, hogy kedves olvasóimnak szintén hasznos és örömteli utazás volt.

Minden eszme mantra is egyben. Az emberi társadalmak közmegegyezéseken alapulnak, törvényeket, szabályokat ismételgetünk és teszünk közös tevékenységeink alapjává. Az egyének nézetek bonyolult hálózatát fejlesztik ki elméjükben, személyiségük ettől és a világra adott reakcióiktól egyedi, és e nézeteket ismételgetik véleményként. De általánosak és sablonosak az érzelmeink is, melyeket mantraként közvetítünk a többiek felé. Hétköznapi és forradalmi, szellemi és érzelmi megnyilvánulásaink is kötöttek, genetikai kódokat és évezredek alatt finomra csiszolódott szabályokat követnek. Ebből fakad a kiemelt mantrák ereje. Kötöttet kötöttel old fel. Minden, amire csak gondolni tudunk, amit érezni vagyunk képesek, az mantra, és ezt a tudati rabságot csak akkor vagyunk képesek felismerni, majd a szabaduláson dolgozni, ha a létezés saját eszközeivel küzdünk ellene: addig ismételgetünk valami nemes eszmét, amíg a lélek átlát a törvények sűrű hálózatán, a tudatra rakódott szövevényen. Hétköznapi mantrák ellen szent mantrák ismételgetése, ez a Nemes Ösvény, a fellélegzés ősi módszere, ami a tiszta ürességbe vezet.

A mantra is név és forma, de egyben kiemelt jel, kitüntetett viszonyítási pont. Magában nem különb a végtelenül burjánzó, összefonódott jelek hálózatánál, de mégis különleges, mert kineveztük és felemeltük. Ám ez még kevés lenne, de a mantra mögöttes értelmet is megtestesít: valami megérthetetlent, valami megnevezhetetlent jelenít meg. Titkos jel, ami a tudatban ismeretlen kapukat nyit, és összeköti az embereket a mély, feltérképezetlen rétegeikben. Egy titkos nyelv, amit a tudattalan beszél. Tudati pecsétek, amik a buddhák kiválóságát jelölik, de a nem-megvilágosodottak lelke is feléjük fordul. Minden élőlény felismeri a szent mantrát, és megkülönbözteti a hétköznapitól. Csak szó és jelentés, de látjuk, hogy máshogyan ragyog, mint a többi, mert nem akar mást jelenteni, csak mi önmaga. Nincsenek szándékai, vágyai, csak tükrözi az igazat. Ragyog a sötétben, sötétség a ragyogásban, és a milliószor-milliószor-millió világrendszer minden pontjából egyformán látható.

A Szútrát és a Mantráját ismételgetve eloszlanak a szív és az értelem árnyai. A nyomorúság és a tudatlanság sötétsége belülről kifelé eltűnik, a tudatot fény járja át. Beleremeg a lélek hat világának minden lakója, és üdvözlik az igazságot. A Mantra eltünteti a dukkhát; ez a Pradzsnya Paramita Szútra Szíve, mely lépésről-lépésre kivezet minket a rabság megaláztatásából.

Bárki vagy, bárhonnan jöttél, bárhová tartasz, ismételgesd. Ha nem szavakkal, akkor gondolattal, ha nem gondolattal, akkor az érzéseiddel. Nem a formája szent, nem is az értelme, nem is a kiváltott érzelem, hanem a csendes, üres valósága. A közlés, hogy eljött, végigjött és túljutott. Csodálatos! Ünnepeljük!

A meghaladó bölcsesség eszméje csodálatos mantra. Nagy Dharma, ami átvisz a túlsó partra, mert a túlpartra való átjutottról beszél. Nem lehet többet mondani az átjutásról annál, mint hogy megtörtént az átkelés. Bármilyen megnevezés csak elvesz az értelméből. Az Ösvény értelme, hogy bejárták, a folyóé, hogy átkeltek rajta, a megvilágosulás értelme, hogy bekövetkezett.

A Nagy Szútrát sokan elemezték, és még sokan fogják értelmezni. Szöveg, szavak és mondatok, mélyértelmű, szép és emelkedett. Ez rendben van, de a lényegén megbicsaklik az értelem pengéje, annyira egyszerű és igaz. Mint amikor valaki az ujjával a Holdra mutat, és azt mondja: „ott a Hold”, de az emberek az ujját nézik, nem a Holdat. Mi nézzük inkább a Holdat. Előttünk fekszik az üresség összefoglalása és a szent Mantra. Engedjük, hogy átjárja a szívünket, és eljusson a tudatunk legrejtettebb zugaiba.

Eljött, eljött, ideérkezett! Hosszú, végtelen utat bejárt, városok, mezők, életek és világok mögötte, találkozások és búcsúzások felmérhetetlen mennyiségű öröme és kínja. Számtalan létezés, mennyi munka, gondolat és érzelem, megszámlálhatatlan kapcsolódás. Vágyak, késztetések örvénylő sokasága, megannyi halál, szenvedés és boldogság, szeretet és menekülés. Túlélte, megszenvedte, de vállalta, kitartott, nem adta fel.

Végigjött, nem fogyott, nem akadt el, ellenállt az összes menny és pokol csábításának. Kikerülte az összes csapdát, vagy kimászott, ha beléjük esett. Átlátott minden illúzión, felismert minden tüneményt, megszabadult minden látomásától, nem ragadta el egyik világ ölelése sem.

Túljutott az összes hétköznapi mantrán, elengedte az összes szent mantrát, és minden kötelékét levetve túl-jött, átment, átjutott! Ott van! Sikerült!

Köszöntessék a megvilágosulás!

„Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.”

A nagy eszme, a nagy szellemi mantra maga a Dharma. A legnagyobb Tanítás, mert olyan természetes, hogy egyszerűen csak igaz. Nagy, mert semmi sem nagyobb vagy kisebb nála, szellemi, mert túlmutat minden látszaton. Nem akar semmit megfejteni, megváltoztatni, bizonyítani, és nem tart igényt semmire. Szavakkal ki nem fejezhető; nincs eleje, így nincs vége sem, ezért örök. Teljességgel megérthetetlen: ezt be kell látni, hogy megérthessük.

A meghaladó bölcsesség nagy eszméje nem mozog, ezért nem meghaladó; nem mozdulatlan, ezért nem meghaladható. Bárhogyan tanulmányozod, nem tudsz meg semmit, ezért hívjuk nagy tudásnak. Minden megnyilvánult és létre nem jött felülmúlja, ezért felülmúlhatatlan, nincs mihez hasonlítani, ezért mindennel egyezik, így lesz hasonlíthatatlan. Nem szünteti meg a szenvedést, mert nem találsz benne szenvedést. Egyszerre a legostobább és a legbölcsebb, hiszen csak valóság. Nincs igazsága, ezért nem hamis. Csodálatosan és tökéletesen üres, ezért mindent tartalmaz, még sincs benne semmi.

A buddhák rájöttek erre. Tanítanak, hogy végre ne tudj semmit. A bódhiszattva megvalósítja az Ösvényt, de egy buddha nem valósít meg semmit. Ragyog a sötétben, sötétség a ragyogásban. Annyira csodálatos, hogy nem látod, amikor nézed, és csak őt látod, amikor nem nézed. A nagytudású mesterek mellett egy buddha kicsiny és ostoba, mégis a megvalósítottakhoz járulnak a bölcs mesterek elmerülni az üres igazság boldogságában. A szentek növekednek, szaporodnak, nemesednek, fejlődnek, a buddhák viszont annyira ismerik a világot, hogy a világgá válnak.

Az életből halál lesz, ám a fordulópontban, a legmélyebb halálban kinyílik az ajtó a felülmúlhatatlan élet felé. Csak ott, csak a legmélyén, a legsötétebb órában, az „én” tökéletes eltűnésekor, az öntudat reménytelen megszűnésekor lesz látható a buddhák valódi természete; és ez a természet bennünk van, mert ha nem lenne, nem is tudnánk, mi felé törekszünk.

A lény a szenvedés megszűnését pihenésnek érzékeli, a forgó kerék megállásának, megszabadulásnak. A forgó kerék akkor áll meg, amikor megszűnik a születés és a halál. Mikor pihen a kerék, mikor tűnik el a szenvedés? Mikor véget vetünk az öt szeretetnek, és a velük járó szenvedésekhez való ragaszkodásnak. Ez az öt ragaszkodás:

- A nézetek szeretete által okozott szenvedés, ami a nézetek szeretetének nyomorúsága.
- A vágy szeretete által okozott szenvedés, ami a vágy szeretetének nyomorúsága.
- A formák szeretete által okozott szenvedés, ami a formák szeretetének nyomorúsága.
- A forma nélküli szeretete által okozott szenvedés, ami a forma nélküli szeretetének nyomorúsága.
- A tudatlanság szeretete által okozott szenvedés, ami a tudatlanság szeretetének nyomorúsága.

Ez az öt tartomány, az öt tartózkodás. Helyek, ahol lenni akarunk, mert a halál elleni menedékhelyeknek tűnnek. De a halál ellen csak egyetlen biztonságos hely létezik, és az magában a halálban van, a halál legmélyén, a megszűnés, a semmi, az üresség legteljesebb megnyilvánulásában, ahol az „én” maradéka sem található. De az öt tartózkodás nem ilyen, ott hemzsegnek az élet illúziójának délibábjai, ott az üresség csak hiány. A helyek lehetnek poklok, mennyek, vagy csak az élet átmeneti formái, de ott sem az élet, sem a halál nem valóság.

Egy buddha három halált élt át azok teljességében. A testi, lelki és szellemi megnyilvánulás behatárolt szakasz. Minden lény birtokolja mind a hármat, mindnek van saját behatárolt szakasza a térben, időben, létezésben, úgy is mondhatjuk, neve és formája van. Egy arhat születése és halála ezen a szinten megszakad, ez az első halál, de a folyamatok, a karma születése és halála még nem áll meg benne. A bódhiszattva túllép ezen, benne a folyamatok is megszakadnak, és már az ürességbe lép: ez a második halál. Aztán a halál legmélyén, elengedve minden illúziót a kapun átlép, vállalja a legbátrabb tettet, teljesen és örökre meghal, minden remény nélkül. Ez a harmadik, az utolsó halál: buddha lesz.

A buddha nem-ragaszkodása és üressége tökéletes: ez a legmélyebb tanítás. A hibás és hibátlan, a tökéletes és nem-tökéletes fogalma lefoszlik róla, mert megragadhatatlan, felülmúlhatatlan, hasonlíthatatlan a legcsodálatosabb értelemben. Forgassuk az elménkben kitartóan a három fogalmat: megragadás, felülmúlás, hasonlítás, addig, amíg el nem veszítik az értelmüket, és nevessünk fel gondtalanul, felszabadultan. Miféle sötét nyomorúság e három állapot! Milyen csodálatos megmenekülni kötelékeinktől! Mennyire egyértelmű és természetes a valóságos, ami nem hamis!