A feladás fogalmát két részben tárgyaljuk.

A buddhista „pahána” feladást és meghaladást is jelent. A feladás itt nem a cél elérésének a reménytelenségét jelenti, hanem azt az állapotot jelöljük vele, amikor a célba már nem is kívánunk eljutni. A meghaladást már sokszor tárgyaltuk, és hozzá is tettük, hogy nem a legszerencsésebb szó a magyar buddhista kifejezések között, ráadásul sajnos gyakran vulgáris értelemben használják. A meghaladásból, annak hétköznapi értelmében, gőg érződik, hiszen arra utal, hogy a gyakorló valami fölé nőtt, egy jelenségnél, dolognál nagyobbá, kiterjettebbé, fejlettebbé vált. Három illúzió-természetű dolognak rögtön testet, nevet és formát is tulajdonít: a meghaladott létezőt kiragadja a viszonylatok káprázat-világából, aztán önmaga énjét is, ami azon a létezőn képes volt túllépni, harmadikként pedig azonosít egy, a meghaladotton túli világot, ami már jobb, nemesebb az itteninél. Maga a meghaladott létező így határrá válik, melyhez képest ideát alacsonyabb, odaát magasabb minőség található. Így megfogalmazva a meghaladás csak az én újabb trükkje és csapdája, hogy a lényt továbbra is a nemtudásban tartsa.

Természetesen közben mégis csak szükség van a haladás mérésére, a fejlődési fokok megnevezésére, hogy a törekvő lássa a helyes irányt és ne vesszen el. Számtalan ilyen „mérőpont” létezik a buddhizmusban, elég csak a nemes emberek (ariya-puggala) vagy a jhána (dzshána) szintjeire gondolni. Nézzük meg, mit mond a hagyomány a pahána fogalmáról:

A Buddha általánosságban beszél a dolgok iránti nem megfelelő viszonyulás meghaladásáról. Ezt a helytelen viszonyt nem részletezi, hiszen az csak a nézetek és vélemények burjánzásának adna alapot, hanem nem megfelelőnek nevez mindent, ami ragaszkodást okoz, függetlenül a dolog minőségétől. Ilyen egyszerű. Ezen kívül még a káros tudattartalmak és tudatállapotok elhagyását javasolja. Később Sáriputta lajstromozta a feladásra ítélt, elhagyandó és meghaladandó jelenségeket:

- a „vagyok” önteltsége
- nemtudás
- létszomj
- három szomj (káma-tanhá, bhava-tanhá, vibhava-tanhá, 20. bejegyzés)
- négy áradás (káros befolyások, úgymint az érzékiség, a létezés, a téves nézet és a nemtudás befolyása)
- öt akadály (24. bejegyzés)
- hat érzékszerv szerinti szomj (pl. a látás szomja, a hallás szomja)
- hét hajlam (az érzéki vágy, az ellenszenv, a téves nézet, a kétely, az önteltség, a létezés iránti és a tudatlanság hajlama)
- nyolc téves út (a Nemes Nyolcrétű Ösvény tagjainak ellentétei, valamint a tíz téves út, az előzőek, továbbá a téves tudás és a téves megszabadulás)
- a szomjban gyökerező keresés, megszerzés, elhatározás, vágyteli szándék, vonzódás, megragadás, kapzsiság, őrizgetés és a védelemhez társuló eszközök, viták, hazugságok miatt keletkező káros tudatállapotok

A kanonikus kommentár az öt akadály meghaladását hangsúlyozza, és ezzel kapcsolatban ötféle elhagyásról szól:

- az elmélyedés akadályait visszaszorító feladásról
- a téves nézeteket azok ellentéteivel meghaladó feladásról
- a világfölötti ösvény szennyeződéseket megsemmisítő feladásáról
- a világfölötti eredményeként beérő gyümölcs megnyugvást hozó elhagyásáról
- a kialvás általi szabadító elhagyásról

A feladásokat gyakran azonosnak tekintik az elkülönülésekkel és a megszabadulás módjaival, így a fenti öt feladás nevezhető az ötféle megszabadulásnak és elkülönültségnek is.

A posztkanonikus kommentárok a teljes tanítás szempontjából a feladások három módját emelik ki:

- az erkölcs esetében a szennyeződések ellentéttel történő feladása megy végbe
- a meditáció esetében a visszaszorítással történő feladás következik be
- a bölcsesség esetében a megsemmisítéssel történő feladás érvényesül

A nemes emberek birtokolják azt a képességet, mellyel az alábbiakat képesek meghaladni:

- tíz béklyó
- tíz szennyeződés
- tíz tévedés
- nyolc világi tudattartalom
- öt kapzsiság
- három torzulás
- négy csomó
- négy lejtő
- négy káros befolyás
- négy áradás
- négy kötelék
- öt akadály
- csimpaszkodás
- négy ragaszkodás
- hét hajlam
- három piszok
- tíz káros cselekvési út
- tizenkét káros tudati esemény

A feladás vagy meghaladás a tudva-látás tisztaságának szintjén a négy tudatműködés közül az egyik, amelynek segítségével a Négy Nemes Igazság egy pillanatban egyszerre sajátítható el. E négy tudatműködés:

- a szenvedés igazságát a megismert, vizsgált és feladott dolgok teljes megértésével tudni
- a szenvedés keletkezésének igazságát a feladás formáival ismerni
- a szenvedés megszüntetésének igazságát az elmélyedés majd a látás és a meditáció megvalósításával élni meg
- végül a szenvedés megszüntetéséhez vezető ösvény igazságát a világi és a világfölötti meditációs kibontakoztatás végigvitelével tapasztalni meg

A pahána még az ötféle erkölcs közül az egyik (a feladás, a tartózkodás, az akarat, a fegyelem és a túl nem lépés erkölcse).

A második részben a nemes emberek képessége által a fentebb felsorolt 18 meghaladható jelenséget részletezzük.

Korábban indítottunk egy sorozatot, melyet egy időre félretettünk (363, 365, 370, 372 és 396 bejegyzések). A magunk számára megfogalmazott buddhizmusról szól, egy olyan törekvésről, mellyel a saját lényünk számára igyekszünk lefordítani a Tanítást. Ma az erkölcsről beszélgetünk, ami így húsvét környékén éppen megfelelő téma.

Az erkölcsről már sokat írtunk. A Buddha e témában határozottan kifejtette az álláspontját a Nemes Nyolcrétű Ösvény síla (erkölcs) szakaszában, a 3-5. tagokban: helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes megélhetés (182-185. bejegyzések). A másik jellemző tanítás a szerzetesekre vonatkozó dasa-sikkhápada, a tíz gyakorlási út vagy tíz fogadalom, és ennek a világi hívekre vonatkozó első fele, a panca-sikkhápada, az öt gyakorlási út vagy öt fogadalom (403-404. bejegyzések). Ugyanitt tárgyaltuk a Pátimokkhát, a sangha (gyülekezet) számára készült rendi előírások gyűjteményét is. Az erkölcsi alapokhoz tartozik még a Négy Mérhetetlen (78-80. bejegyzések). Az ott leírtakat most nem ismételjük meg, hanem a sorozat céljához illeszkedve igyekszünk meghatározni az erkölcs fogalmát, majd a szúttákból vett idézeteket sorolunk fel.

A fent említett és korábban már tárgyalt tanítások mellé hozzunk fel még néhányat a hagyományból. Az erkölcs (síla) a Buddha szerint a buddhista gyakorlás alapja. Nagy jelentőségű ez a kijelentés. Mint láttuk, a Nemes Nyolcrétű Ösvény nyolc tagjából három ezzel foglalkozik, de a többinek is a talapzatát képezi. Nem lehetséges elképzelni egy valódi gyakorlót, aki erkölcstelen. A Buddha megkülönbözteti a külső, előírás szerinti erkölcsöt a belső, saját természetből fakadó indíttatástól. A külső előírások, pl. a Pátimokkha hasznosak lehetnek az üdvös magatartás kialakításának támasztékaként, ezért az erkölcsi elvek a fegyelmi szabályokkal együtt fontosak, de a cél egy minden körülmények között irányt mutató nemes, belső iránytű megépítése. A kommentárirodalom szerint az akarati, a tudati, a fegyelmi és a túl nem lépés szerinti (az erkölcs kereteit túl nem lépő viselkedés és beszéd) erkölcsös megnyilvánulások üdvösek, tehát a cselekedetek, a szavak és a gondolatok tisztasága az elérendő állapot. A valódi erkölcs szennyezetlen, tisztességes és feddhetetlen. Az erkölcs öt főbb fajtáját különböztetik meg:

• a feladás erkölcse (a következő bejegyzésben kifejtjük)
• a tartózkodás erkölcse
• az akarat erkölcse
• a fegyelem erkölcse
• a túl nem lépés erkölcse

A buddhista erkölcs szándék etika, és nem következmény etika, vagyis nem az összes tettnek van karmikus eredménye. A karmikus okozat attól függ, hogy a tett szándékolt volt-e, mert csak a valamire irányuló szándék, akarat vagy késztetés vezet üdvös vagy káros következményre az egyén szempontjából, a véletlenszerű vagy nem tudatos tettek nem. Ebből a szempontból mindegy, hogy a következmény üdvös vagy káros, mert mindkettő köt. Ezért a szándék, az akarat és a késztetés megszűnése a későbbi karmikus okozatok, így az újraszületés elkerüléséhez, a szenvedés láncaiból való kiszabaduláshoz vezet. Csodálatos a Buddha megvilágosodásakor felismert igazsága: minden tettet tisztává tenni lehetetlen, ha ezen múlna, örökké a létforgatag rabjai maradnánk, de szerencsére van megoldás – a belső erkölcsöt kell megteremteni, és a kiút megnyílik! A belső erkölcs pedig a késztetések megszűnése, a vágy feladása. Látjuk, hogy az erkölcs a buddhizmusban nem ajánlás, hanem a szabadulás alapfeltétele, továbbá azt is látjuk, hogy a nem-szándékoltan elkövetett bűneink, hibáink nem béklyóznak le minket; nem a tetteink megrögzött szabályozásával kell törődnünk, hanem a szándékainkkal. Természetes következmény, és a világnak ez is jó hír, hogy a nemes szándékok aztán nemes cselekedeteket is eredményeznek.

Nézzünk még néhány, eddig nem tárgyalt, az erkölcshöz köthető buddhista fogalmat:

Megfelelő beszédtémák: A tíz előnyös, a Tanról szóló társalkodási téma, melyek a szerzetesek számára követendők, a gyakorlóknak ajánlottak:

• igénytelenség
• elégedettség
• elvonultság
• társas élet kerülése
• tetterő
• erkölcsösség
• összpontosítás
• bölcsesség
• megszabadulás
• megszabadulás a tudva-látással

Ezek az alantas társalgás 28 (máshol 32) témája és a hasztalan fecsegés helyett alkalmazandók, és segítik az erkölcs kibontakozását.

A megtisztító erkölcs (párisuddhi-síla) a Buddha elnevezése az erkölcs egyik fajtájára, mely a szerzetesek létfeltételeire vonatkozik és egyben gyakorlási eszközök. Négy típusa van:

• az Előírások fegyelmének betartása viselkedéssel és magatartással
• az érzékelő képességek fegyelme
• a megélhetést megtisztító erkölcs
• a létfeltételekhez közvetlenül kapcsolódó erkölcs, nevezetesen a ruha viselete, az alamizsnából étkezés, a szálláshely és ülőhely formái és az elfogadott gyógyszerek használata.

Erkölcsöt lehetséges nevelni és erősíteni még az adás és elfogadás gyakorlatával. Az adás, adományozás (dána) az egyik érdemteli cselekedet a három közül (adományozás, erkölcsösség, meditáció kibontakozása). Ugyanígy az elfogadásban is erkölcs lakozik, melyet valódi, teljes és szívteli hálával kell átélnünk. A köszönetnyilvánítás (anumodana) a kapott ruha, étel vagy más adomány megköszönése egy könnyen recitálható, az adományozót erkölcsös cselekedetekre ösztönző formulával. A hála érzése minden kapott dologért, de a természetesnek vett jelenségekért is, mint a levegő, a látás, az élet nagyon hatékony jobbító erővel bír.

Az erkölcsöt általában célhoz kötötten értelmezik az emberek, és gyakorta jutalmat is rendelnek mellé. Célhoz kötött olyankor, ha valamilyen tevékenység megtisztítása az eredmény, mely által az egyéni és a társadalmi fejlettség fokozódik. Ilyen a keresztény Tízparancsolat vagy a fentebb említett tíz buddhista fogadalom, melyek az ölés, a lopás, általában a helytelen cselekedetek tiltásával kiküszöbölik az egyént és a közösséget romboló viselkedéseket. A hozzárendelt jutalom pedig az elérendő jó vagy a kerülendő rossz viselkedés esetén az egyén és a társadalom békéje, testi és szellemi gyarapodása. A Buddha értelmezése alapján ez a külső erkölcs, mely szükséges, mert kereteket ad, jutalmaz és büntet, továbbá az előírások betartása esetén idővel nevel, mivel a szabályok betartása visszahat a jellemre, és belső iránymutatássá válik. Sajnos még az utóbbi esetben sem tudják levetni külsődleges, kívülről kapott és nem szervült jellegüket. Veszély, fenyegetés, csábító haszon vagy bármilyen elhajlás esetén ez a külső szocializációs máz lefeslik mind az egyénről, mint a társadalmakról, és kiderül, hogy erkölcsük csak tanult reflexek gyűjteménye volt. A külső erkölcs sosem lép túl az énen, a képzelt önvalón; csak a belső, valódi és megingathatatlan erkölcs képes minden körülmények között kitartani, az énnel megküzdeni, és a karma láncolatát felszámolni.

Egy embert egészében erkölcstelennek nevezni értelmetlen és téves. Senki nem lehet általában sem erkölcsös, sem erkölcstelen, de egyes tettei lehetnek azok. Káros, ostoba dolog, ha saját tetteinket nem merjük vagy nem akarjuk értékelni ebből a szempontból. Ha nem nézünk szembe magunkkal, akkor a valósággal is képtelenek leszünk, nemhogy a szamszárával és az egonkkal, és elérhetetlenné válik nemcsak a megvilágosodás, de még az őszinte, értelmes hétköznapi élet is. Nem kell félni a szavaktól és az igazságtól; az életünk minden területén bátran bevallhatjuk, hogy cselekedetünk éppen erkölcsös vagy erkölcstelen. A szembenézéstől nem válunk sem jobb, sem rosszabb emberré, mert a cselekedet már megtörtént, és következményét akkor is viseljük egyénileg és társadalmilag, ha elfordítjuk a fejünket. Ennél is rosszabb, amikor jellemzően saját tetteinket utólag megmagyarázzuk, felmentést keresünk, emberi kiváltságunkra, jogainkra hivatkozunk, mert ilyenkor még a gyávaság és jellemtelenség bűnébe is esünk. Nem az önostorozás a cél, hanem a figyelem tisztasága, és mint fentebb írtuk, szándék, az akarat vagy a késztetés megszűnése a későbbi karmikus okozatok elkerülése céljából.

Mielőtt azonban a belső, tehát vágytalan, további kötéseket nem eredményező erkölcsöt megteremtjük, javítanunk kell a hétköznapi értelemben vett erkölcsösségünkön, tehát igyekeznünk kell kevesebbet ártani és többet használni. Igyekeznünk kell lehetőleg üdvös karmikus eredményeket elérni, hogy a többi érző lény körülöttünk nyugalomban és biztonságban élhessen, ezáltal lehetősége legyen a belső erkölcs kimunkálása felé törekedni. Nézzünk meg egy példán keresztül, mely legyen a húsevés. Miért erkölcstelen és embertelen az állati termékek fogyasztása?

Az ember intellektusa kiemelkedő az állatvilágon belül. A legtöbb ember ezt tekinti az állatvilág és az ember közötti meghatározó eltérésnek, vagyis a valóban lenyűgöző kognitív differenciát. A kiemelkedő értelmi képességeink azonban csak kvantitatív, mennyiségi különbséget jelentik, vagyis ügyesebb túlélési, közösségalkotási lehetőségeket, nagyobb hatalmat a világ többi lénye felett. Ha mindössze ez választana el minket a többi élőlénytől, akkor csak a legokosabb, leghatékonyabb állatok lennénk.

Ami már valóban minőségi, kvalitatív különbséget jelent, az az a tény, hogy az ember erkölcsi lény. Az erkölcsi szint legfontosabb ismertetőjele pedig a nekünk kiszolgáltatottakkal való bánásmódunk. Erkölcsi fejlettségünknek a közvetlen mutatója, hogy mennyire használjuk ki a gyengébbeket, legyen az ember, állat, a természet, a bolygó vagy egy másik közösség. Ha élelmezésünk, sőt, ha a felesleges mennyiségben elfogyasztott javak, ételek, az élvezetből történő zabálás érdekében szadisztikus módon szaporítunk, tartunk és gyilkolunk állatokat, akkor erkölcstelenül cselekszünk. Ilyen egyszerű. Súlyosbítják a helyzetet a gyáva és alantas magyarázatok, amikkel mentegetni szoktuk magunkat, vagy ahogyan a témát a tudatalattiba elfojtjuk, vagy ahogyan gúnyolódunk rajta, mert az erkölcstelenség pökhendi vállalása sem bátorság, hiszen nyertes pozícióból könnyű fölényeskedni. Továbbá, bár állatokkal követjük el, de mégis embertelen a húsevés, mert erkölcstelen, tehát emberhez méltatlan.

Természetesen nem a húst fogyasztó embert ítélem meg, mert mint írtuk, az ember egészében nem lehet erkölcsös, de egyes tettei igen, és a húsevés éppen erkölcstelen, ahogyan majd a szúttákból vett példákban is látjuk. Ha minden hétköznapi tettünket, gondolatunkat képesek vagyunk ilyen módon megvizsgálni, teljes képet alkothatunk a működésünkről, és döntéseket hozhatunk. Ugyanis a hétköznapi erkölcs ebből a két lépésből áll: a tettekkel való őszinte szembenézésből, majd egy döntésből. A példánknál maradva, miután szembe néztünk a húsevésünk erkölcstelenségével, dönthetünk a további húsfogyasztás mellett, vagy felhagyhatunk vele. Mindkét döntés teljesen elfogadható, de már végre emberhez méltóan viselkedünk, mert nem bújunk gyáván kifogások és kiváltságok mögé. A felnőtt, erkölcsös ember jellemzője ugyanis a felelősségvállalás.

A magasabb erkölcsiség nem csak az ember, hanem minden érző lény érdekét nézi, ahogyan a Magasztos is tanította, és minden erejével azon igyekszik, hogy ne okozzon szenvedést, akkor is, ha ezért nem kap viszonzást. Az erkölcsös élet nem üzlet. Nem állítom, hogy mindig járható út, csak azt, hogy ez az erkölcs, a többi csak szócséplés. Az ember csodálatos varázsereje ugyanis az erkölcsre való képesség. Ezt csak a legerősebbek és a legokosabbak engedhetik meg maguknak, azok pedig az ismert univerzumban mi vagyunk. Az erkölcsös élet teljes terjedelmében nem megvalósítható, az még a szenteknek sem sikerült, de felnőtt emberként tudnunk kell, hogy egyes tetteink erkölcsösek, míg mások nem azok. Mindig az a tett fontos, amit éppen most követünk el. A hétköznapi erkölcsből így válhat majd magasabbrendű belső erkölcs, mely már akaratát, vágyát, szándékát és késztetését is elengedte, ezáltal nem okoz következményt; eltépi a karma megszakíthatatlannak tűnő láncolatát és eléri a szabadulást.

Nézzünk példákat a szútrákból, ahol a Buddha az erkölccsel foglalkozik:

1. SN 47.46 Páṭimokkha Sutta – Elkötelezettség

Ha elkötelezett gyakorlásra adjuk a fejünket, elszántan igyekezve a megvilágosodás felé, akkor a figyelmünket kell erősítenünk, a nemes igazságokon kell elmélkednünk, a vágyainkat kell gyomlálgatnunk, de mindet és mindig az erkölcsben megalapozva, mert az erkölcs az alapja és feltétele a helyes törekvésnek. Nélküle a gyakorlás csak időtöltés.

„Egy bizonyos szerzetes azt mondta a Buddhának: Nagyszerű lenne, Uram, ha a Magasztos adna nekem egy olyan rövid tanítást, amelyet miután hallottam, egyedül élhetnék, magányosan, fáradhatatlanul, buzgón és elszántan.

Akkor, szerzetes, meg kellene tisztítanod a gyakorlás alapjait. És melyek a gyakorlás alapjai? Ebben, szerzetes, visszafogottan kell időznöd az elkötelezettség visszafogottsága szerint, tökéletesítve a gyakorlásod területét, tudatosítva a legkisebb hibákban rejlő veszélyt, miközben magadra veszed az erkölcsi szabályokat és ezekben képzed magad.

Miután megtetted ezt, szerzetes, akkor az erkölccsel, ami a támaszod, az erkölcsben megalapozva gyakorolnod kell a figyelem négy alapját. Melyik ez a négy? Ezek gyakorlásakor, szerzetes, időznöd kell a test… érzések… tudat… tudat-tárgyak feletti szemlélődésében, buzgón, tisztán tudatában lenni, figyelmesen, megszabadulva a világi vágyaktól és csüggedéstől. Akkor, szerzetes, amikor az erkölccsel, ami a támaszod, erkölcsben megalapozva, fejlesztetted a figyelem négy alapját mind nappal, mind éjjel, eléred a helyes (tudat)állapotok remélt növekedését, amik nem fognak hanyatlani.

(A szerzetes örült ezeknek szavaknak, majd az elmondottak szerint gyakorolt, és így, mikor eljött az ideje, arahattá vált.)”

2. AN 2.31-32 Kataññu Sutta – Hála

A hála sokkal több és alapvetőbb, mint egy köszönetnyilvánítás, egy társadalmilag elfogadott gesztus az adakozó felé. Ha valódi és mély hálát érzünk, mikor kapunk valamit, akkor a gőgös, minden érzékünket átszövő, minden gondolatunkat magához ragadó, mindent uralni akaró énünktől szabadulunk meg egy rövid időre. Ilyenkor megtanítjuk neki, hogy nincs egyedül, nem is értelmezhető önmagában, végül csak szenvedést okoz, és bizonyosan mulandó. Annyit ér, amennyit kap a világtól, annyit tud, amennyire megtanították, de leginkább: nem is létezik!

„Szerzetesek, most egy tisztességes ember és egy tisztességtelen ember erkölcsi szintjéről foglak tanítani bennetek. Hallgassátok, és nagyon figyeljetek. Mert erről fogok (nektek) beszélni.

Miként mondod, (úgy teszünk) Urunk - válaszolták a szerzetesek.

A Magasztos (pedig) így szólt:

Nos, milyen (is) egy tisztességtelen ember erkölcsi szintje? A tisztességtelen ember hálátlan, és nem ismeri el a kapott segítséget. Ez a hálátlanság, a segítség elismerésnek hiánya, a durva emberek megrögzött szokása. Ez teljességgel az az erkölcsi szint, amivel egy tisztességtelen ember rendelkezik.

A tisztességes ember, hálás és elismeri a kapott segítséget. Ez a hála, és a segítség elismerése a kedves emberek megrögzött szokása. Ez teljességgel az az erkölcsi szint, amivel egy tisztességes ember rendelkezik.

3. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

Amikor a Magasztost dicsérjük, két dolgot gyakorolunk: a dicséretet, mely az én figyelmét elfordítja önmagáról, és ráébreszti, hogy mennyi dolog és jelenség létezik, ami nagyobb és értékesebb nála, ezáltal alázatra tanítja; továbbá gyakoroljuk még a Tanítást, mert a Tathágatában üdvözlendő erények a Tanítás követésével elérhető erények. A két gyakorlás összefonódik: alázat nélkül a Tanítást nem vagyunk képesek befogadni; a Tanítás megértése nélkül nem érthetjük meg a nemes alázatot. A kettőt egyszerre forgassuk az elménkben.

„Nos, szerzetesek, pusztán az erkölcsi kiválóság apró és jelentéktelen dolgai azok, amelyekre a világi hivatkozhat, amikor a Tathágatát dicséri. És melyek ezek az apró és jelentéktelen dolgok, a puszta erkölcsi kiválóságnak ezek a kisebb részletei, amelyekre hivatkozhat?

Elhagyván az élet pusztítását, a Gotama remete tartózkodik az élet pusztításától. Félretette a botot és a kardot, és lelkiismeretesen él, telve kedvességgel és részvéttel valamennyi élő lény javára.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván annak elvételét, amit nem adtak, a Gotama remete tartózkodik annak elvételétől, ami nincs neki odaadva. Csak azt várva és fogadva el, amit önként adnak a számára, szívében becsületesen és egyenesen él.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a szemérmetlen életet, a Gotama remete szűziesen él. Távol tartja magát (a nőktől), és tartózkodik a szexuális közösülés közönséges gyakorlatától.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a hamis beszédet, a Gotama remete tartózkodik a hamisságtól. Kizárólag az igazat szólja, önmagát az igazságnak szentelve él; szavahihető és megbízható, a világon senkit sem csap be.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a rágalmazást, a Gotama remete tartózkodik a rágalmazástól. Nem ismétli el máshol, amit itt hallott, hogy ezzel másokat szembeállítson az itteniekkel; s nem ismétli el itt, amit máshol hallott, hogy ezzel az itteni embereket szembeállítsa amazokkal. Ehelyett a megosztottak összebékítője és a barátság előmozdítója. Minthogy az egyetértésnek örül, azt szereti, azon örvendezik, csakis olyan szavakat mond, amelyek egyetértésre szólítanak.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a durva beszédet, a Gotama remete tartózkodik a durva beszédtől. Csak olyan szavakat használ, amelyek kedvesek, a fülnek kellemesek, megnyerőek, szívhez szólóak, udvariasak, szeretetre méltóak és a legkülönfélébb emberek számára is elfogadhatóak.

Vagy pedig ezt mondhatná: Elhagyván a semmitérő fecsegést, a Gotama remete tartózkodik a

semmitérő fecsegéstől. Csak a megfelelő időben beszél, s csakis arról, ami tényleges; a jóról szól, a Dhammáról és az Ösvényről. Szavait érdemes kincsként megbecsülni: a szükséges időben hangzanak el, megfelelő indokok állnak mögöttük, világosak és határozottak, és a jóra vonatkoznak.

Vagy pedig ezt mondhatná: A Gotama remete tartózkodik a magok és a növényi élet károsításától. Csak a nap egyik szakaszában étkezik, éjszaka nem vesz magához eledelt és nem eszik arra alkalmatlan időpontokban.

Tartózkodik a tánctól, az énekléstől, a hangszeres zenétől és a hívságos műsorok megtekintésétől.

Tartózkodik virágfüzérek viselésétől, önmaga illatszerekkel való ékesítésétől és kenőcsökkel való szépítgetésétől.

Tartózkodik a magas és fényűző ágyaktól és ülőhelyektől.

Tartózkodik az arany és ezüst elfogadásától.

Tartózkodik a nyers gabona, nyers hús, asszonyok és lányok, rabszolgák és rabszolganők, kecskék és juhok, baromfiak és disznók, elefántok, marhák, lovak és kancák elfogadásától.

Tartózkodik a földek és birtokok elfogadásától.

Tartózkodik attól, hogy megbízásokat teljesítsen, vagy üzeneteket közvetítsen.

Tartózkodik attól, hogy hamis súlyokkal, hamis fémekkel, vagy hamis mérőeszközökkel foglalkozzon.

Tartózkodik a vesztegetés, szélhámosság és rászedés útján történő csalástól.

Tartózkodik a megcsonkítástól, kivégzéstől, bebörtönzéstől, rablástól, fosztogatástól és erőszakos cselekményektől.

Ilyen módon beszélhetne a világi, bhikkhuk, amikor a Tathágatát dicséri.

4. DN 27 Aggañña Sutta – A kezdetekről való tudás

A Buddha elfogadta, hogy a társadalom kasztokba rendeződik, mert nem tehetett mást. Kasztokba rendeződött akkor is az egész világ, és nem változott ez azóta sem, csak máshogyan nevezik azokat. De azt tanította, hogy az emberek megvilágosodási esélyei, erkölcsössége, emberi értéke függetlenek a kasztjától.

„Ez a négy kaszt létezik, Vászettha: khattiják, bráhminok, kereskedők és iparosok. Néha egy Khattija életet vesz el, elveszi, amit nem adnak neki, szexuális vétséget követ el, hazudik, elmerül a rágalmazásban, durva beszédben, a haszontalan fecsegésben, mohó, rosszindulatú vagy rossz szemléletű. Ezek a dolgok erkölcstelenek, és annak tekintettek, vétkesek és annak tekintettek, kerülendők és annak tekintettek, egy árjához nem méltók és annak tekintettek, rosszak rossz következményekkel és a bölcs által elítélendők, s előfordulnak a khattiják között, és ugyanígy van a bráhminokkal, kereskedőkkel és iparosokkal is.

Néha egy khattija tartózkodik az élet kioltásától, (…) nem mohó, rosszindulatú vagy rossz szemléletű. Ezek a dolgok erkölcsösek és annak tekintettek, kifogástalanok és annak tekintettek, követendők és annak tekintettek, egy árjához méltók és annak tekinttettek, ragyogók ragyogó következményekkel és a bölcs által dicsértek, s előfordulnak a khattiják között, és ugyanígy van a bráhminokkal, kereskedőkkel és iparosokkal is. Ezért a rossz és ragyogó tulajdonságok, melyek elítélendők vagy dicséretesek a bölcs szemében, egyformán oszlanak el a négy kasztban, a bölcs nem érti, mi okból lenne a bráhmin kaszt a legmagasabb rendű. Miért van ez? Vászettha, bárki a négy kasztból, aki szerzetessé válik, egy arhat, aki leküzdötte a romlottságot, igaz életet él, megtette, amit meg kellett tennie, letette a terhet, elérte a legmagasabb célt, lerombolta a visszatérés béklyóit, aki megszabadult a legmagasabb tudás által – az a Dhamma kincse által érte ezt el, és nem pedig a nem-Dhamma által.”

5. MN 77 Mahá-sakuludáyi Sutta – Szakuludáji

Sok mindenért lehet tisztelni egy embert, de ha erkölcstelen, az minden tiszteletet lerombol, bármit is valósított meg az illető. Az erkölcsös életvitel még a nagyszerű teljesítmény híján lévő élet esetén is elismerést vált ki.

„Először is, Udáji, magasabb rendű erkölcsömért tisztelnek tanítványaim: „Gótama remete erkölcsös, a tökéletes erkölcsök teljességével rendelkezik.” Ez az első olyan tulajdonságom, amelyért tanítványaim tisztelnek, becsülnek.”

6. MN 107 Gaṇakamoggallána Sutta – Beszéd Ganaka-Moggalánához

Az erkölcsös élet a gyakorlás alapja. Hogyan lehetne a nemes igazságok elmagyarázásába belefogni egy erkölcstelen ember számára? Még ha meg is érti, olyan lenne, mintha disznók elé vetnénk gyöngyöt.

„Erkölcsösség - erényesség

Gyere szerzetes, légy erkölcsös, éld az életedet a Szerzetesi Szabályzat szerint, felvértezve a helyes viselkedés, helyes testtartás tudásával. Lásd veszedelemnek a legkisebb hibát is, vállald fel őket, gyakorolj a gyakorlás szabályai szerint. Miután a szerzetes erkölcsös lesz, életét a Szerzetesi Szabályzat szerint éli, felvértezve a helyes viselkedés, helyes testtartás tudásával, veszedelmet látva a legkisebb hibában is, felvállalva őket, és gyakorol a gyakorlás szabályai szerint, a Beérkezett tovább tanítja.”

7. MN 93 Assaláyana Sutta – Asszalájana

Az emberek között számtalan kiválóság nyerhet elismerést, de az erkölcsösség ékesít a legszebben. Bármit elérhetsz, de ha erkölcstelen vagy, megvetést nyersz, míg az egyszerű, alázatos, de erkölcsös embert mindenki szívesen látja a környezetében. Ám ennél is fontosabb, hogy az erkölcstelennek annyi esélye van a megvilágosodásra, mint a tevének átjutni a tű fokán.

„Mi a véleményed, Asszalájana? Tegyük fel, hogy van két édestestvér papfiú. Az egyik tanult, jól nevelt, de rossz erkölcsű, gonosz; a másik tanulatlan, neveletlen, de jó erkölcsű, becsületes. Melyiket fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor?

Amelyik fiú tanulatlan és neveletlen, de jó erkölcsű, becsületes, azt fogják a papok elsőnek megvendégelni ünnepségeken, rizs felajánlásakor, áldozatbemutatáskor, vendéglátáskor.

8. Mv 1.1.5-8. Mahávagga – A Buddha tanító útjának kezdete

„Jasza nemesifjú megörvendett, és megnyugodott: Itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító! Levetette aranysaruját, és a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő Jasza nemesifjúnak, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsösségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. Amikor a Magasztos látta, hogy Jasza nemesifjú elméje tiszta, befogadóképes, előítéletmentes, érdeklődő, jószándékú, akkor feltárta előtte azt, ami a Buddhák alapvető tanítása: a szenvedést, annak okát, megszüntetését, az ahhoz vezető utat.

És miként a tiszta, folttalan szövet könnyen magába szívja a festéket, éppolyan tisztán, világosan megnyílt a szeme Jasza nemesifjúnak a Tan befogadására ott ültében: Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.”

Ebben a bejegyzésben tudományformáló fizikusoktól vett idézeteket hasonlítunk össze a megismerés útjáról tanító buddhista hagyomány tételeivel. Egyik cél a gondolatébresztés: a tudósok kijelentései és a hagyomány szavai közötti kapcsolat keresése nagyszerű elmejáték, és talán tanulságokkal is szolgál, mindenkinek a saját maga számára megtalált tanulsággal. A másik cél annak a felmutatása, hogy nincs egyetlen üdvözítő útja az emberi megismerésnek. Az idézetek tetszőlegesen áthelyezhetők más szakaszok mellé is. Jó munkát kívánok!

1.) „Az ősrobbanás elmélete (értsd: mint ok nélküli kezdet egy meghaladhatatlan határ mögött, ahol még tér és idő híján nem lehetséges helyről és múltról beszélni) teljesen kívül esik bármely metafizikai vagy vallási kérdésen. A materialisták számára meghagyja annak a szabadságát, hogy tagadják bármely transzcendentális lény létezését, a hívők számára pedig kizárja az Istennel való személyes kapcsolat kialakítására irányuló bármely kísérlet lehetőségét. Ez összhangban van Ézsaiás megfogalmazásával, aki a „rejtett istenről” beszél, aki még a teremtés kezdetén is rejtve marad.” /Lemaître/

Közvetlen tudás, felsőbb tudás (abhinná): olyan tudás, mely a megismerés során tárgyát torzulás és kiterjesztés nélkül ismeri meg.

Torzulás: Az észlelés, a gondolkodás és a nézet tapasztalási módjaiban a három szenv (mohóság – lobha, harag – dosa és zavarodottság – moha) hatására fellépő torzulások, vagyis a valóság három ismertetőjegyének téves értelmezései: a mulandót állandónak érzékeli, a szenvedést boldogságnak véli, az önmagátlant önmagának tartja. A torzulások az okai az emberek vélemény- és érzetkülönbségeinek, a világlátások sokféleségének, miközben a tévedés, a nemtudás gyökere mindenkiben egyforma.

Kiterjesztés: Nevezhető szaporításnak, burjánzásnak is. Az észleléskor a tudatban asszociációs láncolatok képződnek, melyeknek alapjai a tudatban addig elraktározott tapasztalatok kombinációi. Kibogozhatatlan szövevény, mely minden további tapasztalatot (minél több van, annál inkább) belesző az addig meglévők rendszerébe, tovább bonyolítva azokat és még mélyebbé téve a nemtudást. A lény az észlelethez ragaszkodni kezd, azt képtelen elengedni, ezért a tudatába szívja, ahol aztán elveszíti a felette való befolyását, az észlelet pedig szerteszét szóródva hatalmas mennyiségű kapcsolatot teremt. Ez a működés a szamszárában előnyös, sőt életbevágóan fontos, de a ragaszkodás miatt a nemtudás felszámolását rendkívül megnehezíti. Háromféleképpen lehetséges hozzáállni: a Buddha szerint vannak, akik a kiterjesztésben örömüket lelik, mások elfordulnak tőle, a bölcsek pedig a kiterjesztés számosságának gyökereit, vagyis az „én vagyok” önteltségét megsemmisítik.

2.) „A szentlélek szándéka szerint arra tanít bennünket, miként juthatunk a mennyekbe, nem pedig arra, hogyan működnek a mennyek.” /Galilei/

A közvetlen tudáshoz eljutók négy típusát különítik el:

- hagyományt követők

- hitre hagyatkozók

- érvelők és megfontolók

- a Tant önmagukban megvalósítók - a Buddha önmagát ide sorolja be.

3.) „Ha a világmindenség tényleg önmagába zártan létezik, nincs se határa, se pereme, akkor kezdete és vége se lehet. Nem jön létre és nem semmisül meg, egyszerűen csak van.” /Stephen Hawking/

A kommentárok szerint közvetlenül tudható mindaz, ami az egészhez tartozik. A Buddha szerint az érzékelés hat szerve és azok tárgyai által keletkező tapasztalási halmaz nevezhető a tudat szempontjából egésznek. Az abhidharma 24 csoportok nevez meg, melyek „mindennek” vagy „egésznek” tekinthetők, közvetlenül tudhatók, a három átlátással közvetlenül vizsgálhatók és rajtuk az üresség meditációja gyakorolható.

4.) „Túlságosan tisztelem Istent ahhoz, hogy tudományos hipotézissé redukáljam Őt.” /Lemaître/ (saját kiegészítés: vagy teológiai hipotézissé)

A Buddha elutasította azt a feltételezést, hogy mindentudó lenne. Három felső vagy közvetlen tudást (tevijjá) nevezett meg, amikkel saját bevallása szerint rendelkezett, és azt tanította, hogy ezek a megvilágosodás hét tényezőjének gyakorlásával érhetőek el. E három tudás a hagyomány hét, közvetlen tudással elérhető „emberfeletti” képességei közül való (a másik négy valóban „misztikusabb”, paranormális hangulatú, mondhatjuk komolytalanabb: mágikus hatalmak, pl., falon átjárás, vízen járás; égi hallás; tisztánlátás; jövőbelátás). A három, amit a Buddha is magáénak nevezett:

- Visszaemlékezés korábbi életeire: Saját korábbi életek helyeinek és tetteinek látása. Valójában a bölcsességnek az a szintje, amikor az önismeret és a belátás olyan tiszta, hogy tökéletes látjuk a jelen helyzetünkhöz vezető utat, döntéseinket és tetteinket, a saját történetünkben betöltött szerepünket.

- Más lények tetteit értő égi látás: Az előző bölcsesség kiterjesztve a többi lény állapotára, főleg annak érzékelése, hogy a másik gondolkodása a szenvektől irányított, vagy már azoktól valamelyest vagy egészében mentes.

- A káros befolyások elpusztítása: Aki ezt megtette, az nevezhető a befolyások megsemmisítőjének, befolyásmentesnek, aki elérte a kialvást (nirvána).

5.) „Kiderült, hogy az igazság alapos kutatása egyaránt magában foglalja a lelkek és a kozmikus spektrumok kutatását.” /Lemaître/

A szenvedéstől való megszabadulás mozgás, egy út, pontosabb az úton, az Ösvényen való haladás. Az erre szolgáló fogalom, a patipadá az út nehézségét és időtartamát fejezi ki. Négy módja van:

- Fáradtságos úton haladás, lassan elért közvetlen tudással: Tanulással, közvetlen tudást felhalmozva előrejutás. Az út fáradtságos, mert a három káros gyökérok erős befolyást fejt ki a gyakorlóra.

- Fáradtságos úton haladás, gyorsan elért közvetlen tudással: Ez is tanulással éri el a közvetlen tudást, de az út gyors, mert bár a káros gyökérokok visszahúzzák még, de az öt erő (bizalom, tetterő, éberség, összpontosítás, bölcsesség) már erősen kifejlődött a gyakorlóban.

- Könnyű úton haladás, lassan elért közvetlen tudással: Az út könnyű, mert a három káros gyökérok már csak enyhe hatást fejt ki a gyakorlóra, bár még az öt előrevivő erő is gyenge.

- Könnyű úton haladás, gyorsan elért közvetlen tudással: A káros gyökérokok már gyengék, az öt hasznos erő viszont erős.

6.) „Ha egyszer rájössz, hogy a Biblia nem a tudomány tankönyve, és ha egyszer rájössz, hogy a relativitáselmélet irreleváns az üdvözülés szempontjából, akkor a tudomány és a vallás közötti régi konfliktus eltűnik.” /Lemaître/

Az Ösvényen való haladás közben hét tisztaság (visuddhi) létezik, melyek a nirvánába vezetnek:

1. Az erkölcs tisztasága: A szerzetesek számára előírt négy megtisztító erkölcs, tehát az Előírások fegyelme, az érzékelő képességek fegyelme, a megélhetést megtisztító erkölcs és a létfeltételekhez kapcsolódó erkölcs.

2. A tudat tisztasága: Az elmélyedés nyolc foka (dzshána, 221-222 bejegyzések) a közelítő összpontosítással együtt.

3. A nézet tisztasága: A név és forma valóságnak megfelelő megismerése, az érzékelési tartományok és alapok, az öt halmaz és az én tévképzetének megszűnése.

4. A bizonytalanság legyőzésének tisztasága: Az énre vonatkozó, mindhárom időre (múlt, jelen, jövő) érvényes kétely eloszlik, mivel a név és forma létezési feltételeit a nézet tisztaságával már megismerték.

5. Az ösvény és nem-ösvény tudva-látásának tisztasága: A bizonytalanság eloszlatásának tisztasága előfeltétele, és akkor jön létre, ha a tudott teljes megértését a vizsgálásból fakadó teljes megértés követi, és kialakul a megértésből eredő tudás.

6. Az út tudva-látásának tisztasága: Az alábbi kilenc tudás alakul ki itt: a növekedés és csökkenés szemlélésének, az elenyészés szemlélésének, a félelem készenlétének, a veszély szemlélésének, az elfordulás szemlélésének, a szabadulás kívánásának, az elmélkedő szemlélésnek, a késztetett iránti egykedvűségnek és az igazsághoz illeszkedésnek a tudásai.

7. A tudva-látás tisztasága: A négy nemes ember ösvényének a tudása, az ennek nyomán keletkező gyümölcs tudása, végül az addigi útra visszapillantó tudás.

Üdvözöllek, Uram! Hideg, szeles időt küldték ide fölénk. Csapkodja a huzat az ablaktáblákat, a szél befú szinte a bőrünk alá. Szerzetestársaimmal szorosan magunkra csavart köpenyben, lehajtott fejjel sietünk át az udvaron a dolgunk után, és szabadidőnkben celláinkban vagy a központi imateremben tartózkodunk inkább, mert odakintre még a macskát sincs szívünk kiküldeni. Ezért aztán sok üres óránk akad, amit imával, de egyre inkább beszélgetéssel töltünk. Sőt, meg kell, hogy valljam, vitával. Persze nem heves indulattal fordulunk egymás felé, nem is lenne illendő elcsendesedett szerzetesekhez, meg aztán, ha akadna is komolyabb nézeteltérésünk, azt az elöljáró elé terjesztenénk. Egyszerű emberek vagyunk, véleményünket szent könyvekből építettük, nézeteink megegyeznek az egyház tanításaival, és beszélgetéseink témái sem engedik meg a heveskedést, hiszen az mindig szent Személyed valamely aspektusa. Ki engedné meg magának közülünk, hogy Rólad, a Lelkedről vagy egy szent küldöttedről saját religiot tegyen, és aztán személyes hitével még ki is merészeljen állni testvérei elé? De azért néha mégiscsak rávetül az arrogantia árnyéka a szívekre, és olyankor egy-egy társam mintha a vitát a jószándékú agitatioja mellett saját akaratának kifejezésére is használná.

Bevallom neked, régen magam sem voltam ment ettől a lelkiállapottól. Tudod, hiszen ismersz; láttál életem minden emelkedett és alantas pillanatában, és mellettem álltál minden nemes és nemtelen tettemben. Tudod, mikor emeltem szót őszintén ügyedért, és mikor volt a causa csak saját egom, belső démonom hamis apellatioja egy magasabb eszmére, és hány esetben, pontosabban mily sok éven át jellemzett folyamatosan, hogy még csak nem is tudtam elferdült késztetéseimről! A szám szép szavakat formázott, érvelt, szemem hitvalló tűzben izzott, gesztusaim szent felindulást mímeltek, de közben belül, a lelkemben, a veled örökké dacoló árnyék morgott és ugatott. Bármilyen gyönyörű argumentatiot, bármely jobbító érvelést azonnal sárba ránt, megaláz, ha kimódolásához az ember a sérült, irigy, félig megváltott személyét használja alapul, ha késztetése saját magának megmutatása, felemelése. Az ilyen indulat csak ellenségeskedést szülhet, széthúzást teremhet, és már csírájában megsemmisíti az eredményt.

És hát mintha minden vita ilyen lenne, uram. Mondanám, hogy korunk romlottsága az égre kiált, hogy a folyamatok rossz felé tartanak, és beért a gonosz vetése, de attól tartok, hogy mióta lelket adtál, és az ég alatt utunkra engedtél minket, azóta nem volt ez máshogyan. Azt mondta a Fiú, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott jelen van, de még nem láttam olyat, ahol kizárólag csak az ő vagy a te nevedben gyűltek volna össze. Ellenben láttam vitát, haragot, kényszerű megegyezést, kompromisszumot, de még kedves megállapodást is sokat, de legyen a vége széthúzás vagy összetartás, bizony mindig az egok harcát vagy békéjét láttam akkor is, ha a nevedet emlegették.

Nem voltam különb semmivel. Jól beszéltem, ügyesen forgattam a szót, mindig elnyertem a hallgatóság szívét, és el tudtam hallgattatni az ellenem érvelőket, és így magam is elhittem, hogy szent ügyedet zászlóként magam fölé emelve a helyes úton járok, és eszmédet szolgálom. Meg akartam győzni mindenkit, békíteni a dühöseket, feltüzelni a resteket, de ha mélyen magamba nézek, igazából magam felé akartam hajlítani a hallgatóságomat. Az indíttatásom tán legtöbbször igaz alapból eredt, a szándék is tiszta volt, de ezt megítélni alig áll módomban, mert elmémet sötét fátyolként fojtja le az a határ, amit belénk építettél, mikor a magasabb tudástól, önmagunk ismeretétől, a te színről-színre látásodtól megfosztottál minket. És bizony ezt bölcsen cselekedted, mert ahogyan gyermek kezébe sem adunk pusztító fegyvert, úgy még mi sem vagyunk méltók és valók ekkora hatalomra.

De aztán felismertem magamban a ferde szándékokat. Jaj, hogy megrettentem, mennyire elszörnyedtem, mikor sok szenvedés és tanulás után már annyi fényt tudtam gyújtani lelkemben, hogy ráláthattam valódi késztetéseimre! Nem voltam gonosz, de mit számít az, ha csak alig romlott indulatból, vagy mindössze emberi ostobaságból, de a Kísértő célját szolgáltam! Származhat-e jó, tartósan hasznos, és minden hatásában nemes dolog abból, ami az emberi egoból születik? Hiszen ha korlátolt elménkkel egy dolgot megjavítunk, három másikat elrontunk, és így tovább; ahová nyúlunk, ott egy helyütt valami talán rendbe jön, de mások megsérülnek és romlásnak indulnak. Mint egy suta kezű, óvatlan ember, aki egy vázákkal teli asztalon odakap egy szép darabért, de leveri a körötte álló többit. Mintha nem romlana minden, ami összetett, magától is. Bizony ekkor, mikor ezt a felismerésemet tettem korábbi viselkedésemmel kapcsolatban, megfogadtam, hogy nem vitázok többé. Nem akarok meggyőzni senkit, nem érvelek, nem akarok nevelni, mert csak gőgömet szolgálom vele. Nem akarom megváltoztatni felebarátaimat, mégha felhatalmazva is érzem magam időnként, mert általában mind tévedünk. De még ha jót is tennénk, akkor is minden külső hatás, mi a jobb útra terelhetne, csak rövid életű, alig hasznos. A vitában legyőzött, a példát követő, ha indíttatása nem belülről fakadt, hamar és könnyedén letér az új útról, hiszen megmaradtak késztetései, jellemvonásai. Végül pedig itt, az ég alatt, minden hatás már eleve könnyen enyésző, és csak a világ már így is hatalmas, őrülten kavargó örvényébe önt koszos vizet, az általános zajba üvölt bele, a zavarodottság szövetébe fon bele, rövid időre, egy újabb szálat. Másokat már nem akarok meggyőzni, és csak magam miatt, nem bennük való csalódottságomban, hát kivonultam ebből a bolondokházából.

De az elme született irányultságát nem lehet sokáig féken tartani. A szólás vágya, a szándék majd szétfeszített. Ám ekkor találtam valamit, uram. Van itt egy lélek, egy figyelő fül, olyan alak, mint a többi, de ez meghallgat. Egy emberséges, nem a maga hasznát tekintő érvelő még kevés lett volna ahhoz, hogy legyőzzem a viták iránti viszolygásom, ám ez az ember olyan, mint én: témái felkeltik érdeklődésemet, és bár sokfelé csapong, de igyekszik megtalálni a világ jelenségei között az összefüggéseket. A vitákban nem a győzelmet keresi már, hanem a szellemi élvezetet, de nem csak az elme játéka gyönyörködteti, hanem szenvedélyesen érdeklik a válaszok is, és ennek érdekében megtanult végre figyelni a másikra. Ráadásul, ezt nem hittem volna, de ez az ember formálható, van rá hatásom, és a véleményére tett befolyásom tartós, sőt, jellemformáló; képes vagyok alapvetően megváltoztatni a gondolkodását és a viselkedését! Figyel rám, és én is figyelek rá. Bármit mond, azonnal mélyen megértem, és mindig ráér, ha valamely téma éppen érdekel. Rengeteget beszélgetünk, egymásnak tartunk hosszú expositiokat. Nem a legokosabb, nem a legjobb, olyan, mint én, olyan, mint bárki; csak egy egyszerű fickó, egy idevetett lélek, aki boldogulni és üdvözülni akar. Alig vettem észre, de ott volt velem egész életemben, ismer kívül-belül, részt vett örömeimben és bánataimban, ezért át tudja érezni a tapasztalataimat. Ám a legfontosabb az, hogy mivel már igyekszem okosan figyelni világodat és teremtményeidet, ezért képes vagyok rá valódi, mély, javító hatást gyakorolni. Szavaim csodálatos educatiot végeznek rajta; ő az egyetlen ember a földön, akit ténylegesen jobbá tudok tenni, és így talán igaz szolgálatot tudok végezni a többiek felé is. Te már tudod uram, hogy ki ez az alak: én magam vagyok az.

Tudom már, mi a dolgom. Természetesen nem hasonlítom magam szentjeidhez, de a módszereket a legjobbaktól érdemes ellesni. Választottjaid is magukat nemesítették, magukkal kínlódtak, önmagukat győzték le, aztán váltak hasznos követeiddé. Közülük is a legkülönbek prédikációikban inkább vigaszt és bölcsességet adtak, fényt hoztak, jó hírt, és óvatosan éltek a korholás eszközeivel. Mint az a híres, megvilágosodott keleti bölcs: gyógyítani érkezett, nem küzdeni. Figyelek szentjeidre, rengeteget olvasok, mindenből tanulni akarok, határtalanul elfogadó és befogadó akarok lenni, mert ahhoz, hogy egy kicsit képes legyek adni, előbb rengeteget kell kapnom csodálatos világod lakóitól. Légy üdvözölve, és köszönöm neked az életem.

207. Az illúzió természetéből következik, hogy álcázza magát. Természetesen nem szándékosan, hiszen nem élőlény, még csak nem is valódi jelenség, hanem alapvető törvény, a megnyilvánult létezés lényege. Minden illúzió, semmi sem valóság, mert a valóság és a hamisság a viszonylatok nászából születő létezésben üres fogalmak. Pusztán azzal, hogy valóságnak látszik az, ami csak a többi megnyilvánuláshoz viszonyítva értelmezhető, már álcázott, már hazug. Megelégedhetne azzal minden létező, hogy csak vállalja látszat-természetét, de megrémülve saját ürességétől, alakoskodik. Minél fejlettebb egy tudat, annál intenzívebben csapja be környezetét és saját magát. Egy ember egész életében arra használja legnemesebb energiáit, hogy ezt az álcát fenntartsa; a nemtudás nem sorsunk, hanem a saját magunknak fejlesztett, ránk leginkább jellemző tulajdonságunk. A ködösebb tudatú lényeknek nincs választásuk, de az embernek van, ám a nemtudást örökítjük utódainkra, akár csak a működtetéséhez szükséges eszközöket.

208. A valóság természete tehát maga az illúzió-természet. Nem fed el semmit, csak kongó ürességet. Nem hazug csaló, nem legyőzendő ellenség, mely a tisztán fénylő valóságot leplezi, mert a valóság is illúziókból szőtt fátyol. Bárhányat fellebbenthetünk, csak fátylak takarnak fátylakat. Aki az illúzió mögötti valóság keresésére buzdít, az üres semmibe küld. De érthetetlen is az ellene táplált harag, mert a nemtudás nem az illúzió felszámolásával tűnik el; a nemtudás nem az illúzió elfogadása. A nemtudás nem más, mint nemtudás, és ellentéte nem a tiszta tudás, hanem a nemtudás felszámolása.

209. Az illúzió eszköz, kegyelem, maga a létezés. Vanság.

210. Minden illúzió csak önmagát fedheti fel, csak önmagát haladhatja meg. Ez törvény. Egy viszonylatnak nincsen a látszaton túlmutató formáló hatása egy másik viszonylatra. A tökéletes és áthághatatlan fal a létezők között nem csak a tudatra vonatkozik, hanem minden egyéb attribútumra is. Az örömöt az öröm, a fájdalmat a fájdalom értheti meg, a nemtudást csak a nemtudás eszközeivel lehet megvizsgálni és megvilágosítani, és ugyanígy az illúziót csak az illúzió bölcsességével lehetséges megismerni. Határok mindenütt, melyeket csak a határokhoz eljutott, az odavezető út során minden tudást felhalmozó értelem képes átlépni.

211. Így értendő a Buddha mély bölcsessége: mindenki magáért felel, csak önmagát képes felébreszteni. Hatalmas teher, végtelen felelősség, szorongató magány, de isten még akkor sem segíthetne, ha akarna, mert a szabadulást nem lehetséges ajándékba kapni.

212. Tehát meg kell becsülni minden eszközt. A testet, a lelket, az értelmet, a fájdalmat, az örömöt, az összes tapasztalatot, és elfogadni minden tanítást élőtől és élettelentől, aztán ezeket fel kell használni saját területükön. Mások nem segíthetnek, csak a tapasztalat vihet előbbre. Amennyire nyitva a szem, annyira van nyitva a tudat.

213. Mivel a létezés alapvető lényege, hogy álcázott, mivel minden természet csak illúzió-természet lehet, egy buddha szükségszerűen nem létezés és nem természet.

214. A tökéletes pillanatot, az állandó jelent sokan vágynak meditációs és buddhista gyakorlatokkal elérni, de a jelen nem élő, nem emberi, nem átélhető. A tökéletes ürességben, akár egy fekete lyuk belsejében, a tér és az idő szerepet cserél: az idő örökre rögzül egy pillanatban, a tér pedig örökre, bezárva halad tovább. Ezt az élethez bármilyen csekély mértékben is ragaszkodó lény nem bírja elviselni, a tudat nem képes elképzelni. Az illúzió-mentesség, a középbe helyezkedés, az álca elhagyása szükségszerűen nem-létezés.

215. Szillogizmus: Az önvaló-mentesség szükségszerűen halál. Az önvaló szükségszerűen illúzió. Tehát az illúzió-mentesség szükségszerűen halál.

216. Az ember csak így képes ezt a választást felfogni. Ezért mondtam már sokszor, hogy buddhának lenni nem végcél, hanem alapvető eszköz, nélkülözhetetlen feltétel ahhoz, hogy a választási dilemmánk ne legyen csak egy újabb illúzió.

217. Körbe és körbe haladva, már belül az eseményhorizonton, haladva a középpont felé, mert kifelé már a fény számára sincs szabadulás.

A dukkha fogalmáról beszéltünk talán leggyakrabban ezeken a hasábokon. Megállapítottuk, hogy általános érvényű törvényről beszélünk, univerzális kizökkentségről, mely nemtudást okoz, ezáltal lehetővé teszi a viszonylatokban kötött létezést. Ennyiben a dukkha alapja és teremtője minden megnyilvánulásnak, meghaladása éppen ezért nem képzelhető el a létezés ismert keretein belül. Ám ezen kívül van egy hétköznapi, könnyen tapasztalható jelentése is, ez pedig a primer szenvedés.

A buddhista hagyomány, a buddhista pszichológia, az Abhidharma világosan közli, hogy a Buddha saját fejlődési útjának leírásakor egyértelművé tette, hogy a szenvedés legyőzhető, és ennek egyik legfontosabb tényezője az öröm. Ugyanígy azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a dukkha legyőzése az, amit megszabadulásnak hívhatunk. Gyakran tekintik a buddhizmust pesszimistának, egyenesen nihilistának, de távol áll ettől, sőt, életigenlés, bölcsesség, humor és megértés jellemzi. Az Abhidharma rendszerében 121 tudatosztályt azonosítanak. Az öröm 63 tudatosztály jellemzője, melyből mindössze 4 nem üdvös jellegű, 14 tartozik az érzékvilág hatásaihoz és visszahatásaihoz, 44 a magasabb és legmagasabb tudatállapotok osztályaihoz, 1 pedig a hétköznapi szukha (boldogság). 55 további osztály semleges, és mindössze 3 osztály jár szenvedéssel. A hagyományon keresztül a Buddha üzeni, hogy erős és makacs szellemi vakság szükséges ahhoz, hogy az örömteli tudatállapotok ilyen elsöprő túlsúlya mellett valaki a három nem üdvös helyzetben, a szenvedésben tartózkodjon. Az öröm ilyen nagyszámú lehetősége bátorítást ad a gyakorlónak. Törekvése során öröme a haladásával egyenes arányban növekszik, egyre finomabbá és bensőségesebbé válik, és a Buddha arcán is látható derűvé érik mindentudón, megbocsátón és mindent átölelőn.

Az Abhidharma persze egy emberek által alkotott osztályozási rendszer, ezért nem tökéletes, magában hordozza a tévedés lehetőségét. Ahányan nekilátnánk, annyiféleképpen alkotnánk meg, de ez nem fontos, mert mint minden buddhista bölcselet, ez is a szubjektív tapasztalatban gyökerezik. Amit a logika nem képes igazolni, azt a szív és a lélek még helyeselheti. A hagyományban megtalálhatjuk azt a szellemet, ami a korai buddhista Gyülekezetben (szangha) jelen volt, és átitatta a korai gyakorlókat és későbbi tanítványaikat.

Nézzük meg a három szenvedést, valamint a három örömöt okozó gyökérokot (múla v. hetu). Minél szabadabb az ember a gyűlölettől, mohóságtól, minél kevésbé tompa a szelleme, melyek mind az „én” elkülönültségének és állandóságának téveszméjéből fakadnak, annál boldogabb. A szenvedés kialakulásának fő oka az akadályozott akarat, amivel az ember hiába próbálja korlátait ledönteni. Idővel pedig minden korláttá válik, hétköznapi akadállyá, elérhetetlen vágytárggyá, mert elérhetetlen a tökéletesség, a feltétel nélküli szeretet, az isten, az egészség, a fiatalság és az örök élet. A gyökérokok azok a tudattényezők, melyek a tetteket, a gondolatokat, az érzéseket befolyásolják. Három káros és három üdvös gyökérok létezik. A korai Abhidharma az okság kérdését üdvtani kereteken belül értelmezte, vagyis a gyökérokokat a megvilágosodásra, a nirvána elérésére gyakorolt káros vagy üdvös hatásuk alapján értékelte. Később az okokat a függő keletkezés körforgásának mozgatójaként is megnevezték, majd az okok és okozatok szamszárát működtető lényegét is vizsgálták, és elkülönítették a gyökérokokkal bíró és a gyökérok nélküli tudatállapotokat. Nézzük először a káros (akusala) gyökérokokat:

Lobha – mohóság: Szinonimája a sóvárgás és a szomj (tanhá). Jellemzője, hogy tárgyát megtartja, ragaszkodik hozzá és abban élvezetet keres. Nem csak a klasszikus értelemben vett vágyat értjük alatta, hanem mindent, ami felé a lény halad. Fontos megállapítani, hogy a tudat sosem stagnál: vagy halad valami felé (vonzódik) vagy távolodik, de sosem tart állandó távolságot még azoktól a lételemektől sem, amik nem válnak az „én” számára tudatossá. A dharmák állandóan átalakulnak, kapcsolódnak vagy szétválnak, és a tudat a számára elérhető, folyvást változó összes tudatelemhez képest valamilyen irányban mozog. Amitől éppen nem távolodik, ahhoz haladása sebességétől függetlenül közeledik.

Dosa – ellenszenv: Szinonimája a harag, undor, félelem. Ahogyan a mohóság, a vágy sem csak a megszerezni, elfogyasztani szándékozott dharmák vagy a kapcsolódás igénye miatt fordítja valamely irányba a tudatot, úgy az ellenszenv sem csak a szabadulás, utálkozás miatt indítja el másfelé, hanem mindentől, amitől a lény éppen távolodik, az iránt ellenszenvvel, negatív indulattal viseltetik. Mivel nincs állandó, változatlan távolságban semmitől, ezért a semlegesség illúzió. Ahogyan minden jelenség csak viszonylataiban meghatározható, úgy a tudatállapotok is csak más tudatokhoz, dolgokhoz, jelenségekhez képest vehetnek fel minőségeket.

Moha – zavarodottság: Szinonimája részben maga a nemtudás, a hamis-énvaló képzet, mely a szenvedéshez vezet. Minden káros tudatállapotban többé-kevésbé jelen van; úgy is mondhatjuk, hogy csak a tökéletes tiszta, buddha-tudatállapotban nincs jelen. Alapja a felületes figyelem, vagyis a nem-buddha tudatállapotban történő érzékelés, velejárója az ésszerűtlen megfontolás, jellemzője a tudati vakság, a nemtudás, a tudat tárgyának meg nem értése, és következménye a helytelen életvitel és az énvaló állandóságának képzete.

Most nézzük a három üdvös gyökérokot:

Alobha – mohóságtól mentesség: A tudat nem vágyakozik a tárgyára, nem ragaszkodik, nem tapad hozzá.

Adosa – haragmentesség, gyűlöletmentesség: A harag és ellenségeskedés helyett a szeretetteljes barátság uralkodik. A Négy Mérhetetlen közül a szeretet (mettá) fogalmával rokonítható.

Amoha – zavarodottságtól mentesség: A dolgok az öntermészetüknek megfelelően, és hibátlanul, tévedésektől mentesen látszanak.

A szenvedéshez hasonlóan az öröm és boldogság esetében is három fokozatot különböztetünk meg:

1. fizikai szint: A testi jólét és az érzéki élvezet

2. szellemi-lelki szint: Az egyén saját kondícióinak, intellektuális érdeklődésének és emocionális igényeinek megfelelő értelmi, érzelmi kielégülése.

3. legfelsőbb szint: Az önös érdektől és az individuális korlátoktól mentes legfelsőbb öröm, mely önzetlenül részt vesz mások boldogságában, és segít a világi tapasztalás határain túlemelkedve eljutni a szellemi és erkölcsi értékek birodalmába.

A Buddha a megvilágosodás folyamán tapasztalta az üdvözültség legmagasabb fokát, és talált egy utat, amely a világi tudatállapotból elvezette a világ fölött álló magasztos tudatállapotba. Ez az ösvény a Negyedik Nemes Igazság, melyet legközelebb foglalunk össze.

A sukha (boldogság) a buddhizmus egyik legfontosabb fogalma. Nagyon sokat foglalkoztunk már a buddhizmus másik alapvető fogalmával, a dukkhával. Ennek oka, hogy az emberek általában a kizökkentséget érzik általánosan, egyetemesen, az öregséget, betegséget és halált egyformán félik, míg a felülemelkedett, ragyogó boldogságban való tartózkodást tanulnunk kell. A Buddhát is a dukkha felismerése érintette meg, amikor elindult megtalálni az emberlét szenvedésének ellenszerét, és egy hosszú út bejárása után, megvilágosodva élvezhette a felhőtlen örömöt. Ahogyan a dukkha eredeti jelentése a kocsi kerékagyának „rossz lyuka”, ami miatt az utazás döcögős, úgy a szukha a „jó lyuk”, ami gördülékennyé és eredményessé teszi a haladást. A buddhizmusban több szó esik a dukkháról és annak megszüntetéséről, de a Tanítás nem a megkeseredett, pesszimista emberek szemlélete, sőt a boldogság nélkül nem érthető meg a Buddha felébredése és nem érhető el a megvilágosodás. A Tathágata fiatalon az érzéki gyönyörökben fürdött, aztán ezektől elfordulva az aszkézisbe merült, de egyik sem hozta el a válaszokat, ahogyan a megelégedettséget sem. Ekkor értette meg, hogy a létezés alapvető kérdéseire csak akkor nyerhet válaszokat, ha megtalálja az igazi boldogságot, ugyanis a nemes öröm és a bölcsesség összefügg! Egy megtisztult bölcs nem lehet keserű. Ráébredt, hogy a szenvedés legyőzéséhez nem kell félnie a boldogságtól. Saját későbbi beszámolója szerint felismerte: „Nem félek attól a boldogságtól, amely az érzéki és káros dolgokon túl van.” (MN36) Sokan gondolják azt, hogy az emberek az önvaló illúziótermészetének belátását, az éntől való megszabadulást azért kerülik, azért menekülnek egy életen át, mert félnek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a semmitől, de ez csak részben igaz; legalább ennyire félünk a mindent elárasztó örömtől, mert idegen számunkra, nem otthonos, félelmetes, és ugyanúgy az énünk elvesztését, a halált látjuk meg benne. Inkább a biztos szenvedés, amit ismerünk, amiben egész életünket töltöttük.

A Buddha szerint a derű, a jókedv a szenvedéstől való megszabadulás és összpontosítás egyik fontos eleme. A derűből öröm sarjad, abból megnyugvás fakad, ezáltal boldogság születik, és így lehetővé válik az összpontosítás. Egy rettegő, szorongó ember képtelen elérni a szamádhit. Az élvhajhász még nem lépett túl a hétköznapi szomjon, de a vágy puszta elvetése nem elég; a ragaszkodásokat kell felégetni, mert amihez ragaszkodunk, azon nem tudunk túllépni. Persze az örömhöz való ragaszkodás is megbénít, ezért fontos, hogy ne keressük azt, hanem fogadjuk el és fogadjuk be, amikor gyakorlásunk során, mint gyümölcs (phala) spontán megjelenik.

A gyakorláskor fontos megkülönböztetni a világiast a nem-világiastól. Bár a szabadulás már világfölötti, azonban a mindennapi élet boldogsága sem csak alacsonyrendű lehet. A minden érző lény boldogságának megteremtésére irányuló buddhista törekvés sem az élvezetek hajszolását, sem az aszkézis előírását nem tartja követendőnek, hanem a már sokszor emlegetett középutat keresi.

A szúttákban a boldogság általában testi és mentális jóllét, mely a nyomorúságokat feloldja, boldog tudatállapotok elérését testi lehetővé, ezáltal lehetőséget teremt a félelmek, lelki gátak eltakarítása után az ellazult gyakorlásra. A nyomorúságban sínylődő lélek gyakorlása akadályozott, a derűs hangulat viszont alapot teremt a szemlélődésre, a nyugodt körbetekintésre és az együttérzésre. Sok negatív kötőerő (irigység, harag, rosszindulat) már attól elillanhat, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben.

A kommentárok szerint a szukha a belátás tíz foltja közül az egyik jel, amely a gyakorló előrehaladását bizonyítja. A rendkívüli boldogság ilyenkor az egész lényt áthatja, ám ha ezt az állapotot végeredménynek tekintik, akkor az a továbbhaladás akadályává, folttá válik. Mindenesetre a boldogság, az öröm jó, elérését a buddhizmus kifejezetten támogatja, hiszen alapítója, a Magasztos Buddha fő célja a szenvedés legyőzése és a kegyelem egész világra szóló kiterjesztése volt.

199. A határok megteremtik a szétválasztottságot, ami természetesen csak a szétválasztottság illúziója, de a látszatot az elkülönült tudatok nem érzékelik. Ők mind megélik különlétüket. A határokon belül rekedt lények egy része felismeri fogoly-létét, magában szabadság-vágyat, szabadság-természetet fedez fel, és a határokon való áttörésre törekszik. De az elkülönítettség által létrehozott területek olyanok, mint a fizikai univerzum részei: az egyik birodalom határát elhagyva a másikén zuhanunk át, mert a birodalmak között nincsenek üres tartományok. Ha volnának ilyenek, azok is csak birodalmak lennének. Birodalomból birodalomba, határokon át örökké, egyenesen, de mégis körben haladva a végtelenségig.

200. Így a szabadság-vágy is az illúzió része, mert ami nem illúzió, az vágytalan, szétszóródott, a lények számára halott. Ez a vágy valójában eszköz, ami az elválasztottak tudatának elhomályosítására szolgál, a határok lebontásával a birodalmak növelésére, az összeolvadásra. Aztán a túl nagyra nőtt birodalom majd békétlenné válik, túlságosan sűrűvé, emiatt a belső feszítő erők újra kisebb darabokra bontják. Mint a buborékok. Felfúvódik, zsugorodik; fellángol, kihuny; ez a szamszára állandósága, melynek törvénye, lényege, igazsága, teste mind látszat.

201. Buborékból buborékba, birodalomból csak birodalomba léphetünk. Ami kívül van, az valaminek a belseje; ami a tudaton kívül van, az is egy tudat része.

202. A tudatok és a tudatokat kitöltő dolgok egymás ellentétei. Mint a tér és a tárgyak: a tér nem határozható meg a benne lévő tárgyakkal, mert azok a tér számára negatívak, elvesznek belőle. Ha minden tárgyat kiveszünk, a tér elnyeri teljességét, ám meghatározhatatlanná válik. Ugyanígy fordítva: a tárgy számára a tér negatív, mert minden, ami nem ő, ám ha betölti a teret maradéktalanul, akkor nem viszonyítható, ezért meghatározhatatlan. Tér és tárgy igényli egymást, a határon belüli elválasztott igényli a birodalmat. Ha egyszer teljessé válva kitöltené a teret, vagy valóban szabadulna, és eltörölné a birodalmat a határaival együtt, kívül kerülve mindenen, azonnal meghatározhatatlanná válna.

203. Ezért a szabadság-természet valójában rabság-természet. Csalfa vágy, mert nőni, változni, áthelyeződni, összeolvadni akar, nem szabadulni. Így lesz a szabadság-vágy a szamszára folyton örvénylő, mégis kötött mozgásának hajtóereje.

204. Látszólag mindez az „én” műve, de nem foghatunk mindent rá, hiszen így mozognak az öntudatlan jelenségek és dolgok is. Énség van bennük, de akaratukra nem hivatkozhatunk, mert nem néznek önmagukra. Az „én” önreflekciója ráadásul még a legfejlettebb tudatú lényben is homályos, sűrű köd borítja, szemét pedig fátylak milliói. A legtisztább önreflekció istené, de ez sem minőségi, csak mennyiségi különbség a buddha-látáshoz képest. Az éntudat mintha csak eltérő fejlettségű eszközt adna a lények kezébe, hogy szemlélhessék a körforgást. Hatnak is rá, igaz, de ez nem lényeges, mert a szamszára dübörgő, folytonos örvénylése maga a folyamatos és minden irányú hatóerő, a mozgás iránya tetszőleges és érdektelen, ráadásul minden hatást elmos a következő.

205. A fejlett „én” erejét arra használja, hogy bizonygassa nemlétét, kapcsolatokat keressen, túléljen, növekedjen. Szükséges eszköz, utólagos kontroll, hogy az ideiglenesen egy helyen összecsomósodott, önreflektív intellektus ne őrüljön bele a nyilvánvaló ténybe, miszerint valójában nem elkülönült, csak egy átmenetileg sűrűbb örvény, ezért mind léte, mind szabadulása, mind megváltása eleve értelmezhetetlen. Eloszlik, kisimul a Nagy Kerék szabályai szerint idővel úgyis, és visszatér a dharmák örök körforgásába, ahonnan valójában el sem különbözött. Az „én” kegyelem: célt, értelmet, okot hazudik, hogy megkímélje a látszat-magára tekintő intellektust a valóság meglátásának rettenetétől.

206. Ha az ént akarod meghaladni, akkor tudd, hogy nem a nem-én felé igyekszel. A nem-én csak az én másik arca, csak más megközelítés, másik birodalom, ahová az éned határain túl átléphetsz. Az én valódi meghaladása egyben a nem-én meghaladása is. Túl birodalmakon, határokon. Az én határainak feloldása szükségszerűen minden határ feloldását jelenti, nem egy újabb megnyilvánulást valahol máshol, máshogyan. A szamszára nem behatárolt hely, és a nirvána nem egy másik birodalom. A szamszára nem egy tartomány, amit el lehet hagyni, ahonnan az én majd szabadul, és a nirvána nem egy hely, ami befogad, ha átléped a kapuját. Az univerzum végtelen, mert magát a helyet és a teret teremtette meg, ezért rajta kívül semmi nincs, mert értelmezhetetlen a „kívül”. A tudat végtelen, mert ami kívül esik rajta, az is belül van, csak még felfedezetlen. A szamszára végtelen és meghaladhatatlan, mert maga a létezés és a nemlétezés az illúzió. Ott keresd a nirvánát, ahol van: bent és kint, függésben és szabadon, illúziókban és a valóságban, de mindig a helyén, ott, ahol van.

A buddhizmus tudomány. Erősebb a kapcsolata a végső szabályokat kutató fizikával és matematikával, mint a többi vallással. Vallás, életet irányító erkölcs, istenkeresés, a halál elöl való megmenekülés is, de elsősorban tudomány, a tudat tudománya. Módszereiben inkább mutat hasonlóságot az elméleti fizikával, mint a teista vallásokkal. Ima helyett kutat és megfigyel. Ám a megfigyelést, mint módszert és a Tanítást egy szellemi szint felett már tekinthetjük imának, a modern tudomány felismeréseit pedig vallási agnitionak. Vizsgáljuk meg a buddhista kutatás módszertanát tíz pontba szedve. Írhatnám, hogy vállalva a tévedés kockázatát, de ennél többről van szó: ha nem tévednék, ez a tíz pont értelmetlen lenne.

1. A buddhizmus célja nem a törvények kutatása, az ismeretlent takaró fátyol fellebbentése, mert egy ilyen akarat csak kétféle reakciót válthat ki: a törvényekhez való alkalmazkodást vagy ellenállást. Lényegében mindkettő a törvények létének és kötőerejének elfogadását vonja maga után, az állandóság elismerését, és ha a buddhizmus így gondolkodna, akkor az általa hirdetett megszabadulási törekvés önáltatásnak bizonyulna.

2. A buddhizmus törekvése elsőként a metatörvények megértése. Az életet és a világot felépítő törvényszerűségek kialakulásának okát, kifejlődésük módját, és a szabályok emberre gyakorolt hatását figyeli. Feltételezi a szabályok evolúcióját, állandótlanságát, továbbá elfogadja önmaga állandótlanságát is, ezért abból indul ki, hogy az ember, a szemlélő tudata is hatott és hat minden pillanatban a törvényekre, tehát a hatás a figyelő lény és a kötőerők között kétirányú. Ennek nem mond ellent az isten léte és mindenhatósága: sem a mennyiségi, sem a minőségi dominancia, még a tökéletes kiszolgáltatottság sem írja felül azt a tényt, hogy a tudatnak hatása van a teremtésre.

3. Ezen túlmenően, a törvények evolúcióján túl és általános megnyilvánulásaik mögött keresi a meta-evolúciót, vagyis a fejlődés itt és most véletlenül kialakult módja mögötti struktúrát, mivel feltételezi a tapasztalható formában kialakult világ esetlegességét, egyediségét és változékonyságát, a szemlélő tudatához igazodó imágóját. A szemlélő lényt körülvevő és befogadó létezést nem tekinti öröknek és kötöttnek, mert azzal a szabályok, a lény és a világ változatlanságát és változtathatatlanságát, sorsszerűségét jelentené ki.

4. A látszat mögött a lényeget keresni azonban még kevés: a lényeg mögött a lényeget létrehozó szabályokat, a szabályok mögött a folyamatokat, a folyamatok mögött a lehetőségeket kell keresni, elkerülve a leggyakoribb csapdát, a keresésbe belefáradt és a valóság végtelen lélektelenségétől elborzadt ember megkapaszkodását egy feltételezett isteni hatalomba, vagy valamilyen magasabbrendű, tovább már nem kutatható szellemi entitásba.

5. Ahogyan az is csapda, ha az ember biztos válaszokat, végső megoldásokat remél.

6. Tehát a buddhizmus először a szabályokat, de utána a leíró, állandó alapot adó meta-szabályokat keresi. Ebből a szempontból hasonlít a teista vallásokra, de abban különbözik, hogy nem rendeli már eleve egy isteni személy hatáskörébe a nevek és formák megalkotását, hanem elfogad minden lehetőséget. Sőt, a priori elfogad minden lehetőséget, mert bármilyen korlátozás, akárcsak bármilyen előfeltételezés, haszontalanná teszi a választ. Amikor a Buddha nem válaszolt a tíz felesleges kérdésre (2. bejegyzés), akkor nem a kérdések értelmetlenségére mutatott rá, hanem a nemtudás állapotában tartózkodó kérdező ilyen módon történő kutatásának a feleslegességére.

7. Az előbbiek alapján aztán a buddhista kereső továbbmegy, a folyamatokat akarja megismerni a mindennek alapját alkotó végtelen-örök, törvényeket szülő metatörvények mögött. Nem elégedhet meg még a meta-szabályokkal sem, mert azokat is csak törvényszerűségek alkották, melyek nem lehetnek statikusak, csak folyamatosan változó további szabály-teremtők és szabály-pusztítók, az örök körforgás regulái, egymásba ömlő és megállás nélkül örvénylő dharmák, képződés és megszűnés alapelvei. Lényegükben változás-természetű meta-nyelvek, és éppen ezért lényeg-nélküli, öntermészettől mentes megjelenítők.

8. De itt sem áll meg, mert a folyamatok mögött tovább keresi a meta-nyelvet létrehozó lehetőségeket, vagyis a metaszabályokat folyamatosan létrehozó és lebontó, majd másképpen felépítő metanyelv mögötti valóságot, ami teret ad az üresség multipotens működésének. A lehetőségek világában már szerepet kap a véletlen, ahogyan az elméleti fizikában és az istennél is. Amiben nincsen véletlen, az tökéletesen és feloldhatatlanul kötött; onnan nincs kiút.

9. Ezért először énjének lényegét oldja fel, hogy megszabaduljon a látszattól és a nemtudástól; majd az „én” szabályaitól szabadul meg; aztán a szabályok mögötti folyamatokba tekint; majd a folyamatok mögötti lehetőségekbe, az ürességbe merül.

10. A legnagyobb kérdés tehát nem is a kutatás iránya, hanem az, hogy az „én” illúziójának elhagyása után mi marad, ami folytatja a keresést? Mi az a „figyelő”, ami a tapasztalatokat megszerzi? A Buddha ezért irányította figyelmünket az énre, az önvaló illúziójára, és ezért tette meg az anattá (önvaló-mentesség) tanát az állandó változás és az ebből fakadó szenvedés mellett a buddhizmus alapvető kijelentésévé.

A szenvedésről, vagyis pontosan fogalmazva a dukkháról szóló igazságot a buddhizmus lényegének szokás tekinteni. Azonban ez csak a buddhizmus egyik fele. Ugyanilyen fontos tanítás a diagnózis felállítása után, jó orvos módjára, meghatározni a gyógymódot is. A kauzalitás törvénye most is működik: ahol dukkha van, ott van a dukkhának következménye, ami lehet további dukkha, és ennek folyományaként a szamszárába való beleragadás, vagy pedig gyógyulás, szabadulás. Mindkettő következmény, de a dukkha tézisének a kettő közül csak a boldogság, a szellemi egészség és a megvilágosodás az antitézise.

A Magasztos mindezt a Harmadik Nemes Igazságban a „szenvedés megszüntetésének nemes igazsága” kifejezéssel írja le. Nem ezt várnánk. Szeretnénk, ha a szenvedés, halál, nemtudás, szamszárikus rabság, az elkerülhetetlen betegség, öregség, fájdalom és szellemi nyomorúság megszűnését, a megvilágosodás érdekében vívott harcunk végét, győztes oroszlánüvöltésünket egy hatalmas, fenséges jelzővel illetné, ha már a dukkha olyan szemléletesen és alaposan kifejtésre került. Egy olyan jelzőt keresünk, ami több, mint a „boldogság”, „szabadság”, „üdvözülés”, „megigazulás”, de nem kapunk ilyet, hanem egy negatív jelzővel, a dukkha negatív megközelítésével kell beérnünk, miszerint a dukkha megszűnik. Micsoda bölcsesség rejlik ebben! A Buddha elkerülte egy új minőség, egy új fogalom bevezetését a Négy Nemes Igazság zárt, konzisztens gondolati rendszerébe. Minden új fogalom csak végtelen vitákat gerjesztett volna, végeláthatatlan bölcselkedést, elméleti huzavonát, ráadásul képtelenség lenne olyan minőséget meghatározni, ami tökéletesen lefedi a dukkha megszűnésének állapotát. A dukkha számunkra tökéletes, univerzális fogalom, világunkban általános és alapvető szabály, ezt ismerjük. Hiányát, miként a nirvána fogalmát is, csak hasonlatokkal, akadozó szavakkal vagyunk képesek körülírni. Ráadásul egy új fogalom eltérítene minket a céltól, a dukkha és a nemtudás állapotából való szabadulástól, és egy új tartomány, egy saját nézeteinkből összetákolt eszme felé fordítana. Nem lenne más az a törekvés, mint az „én” egy újabb játéka.

De az bizonyos, hogy a szenvedés megszűnése előidézi a beérkezettség élményét. Átélhető így a legnagyobb boldogság, elmúlik a nyomorúság, a fájdalom, és a körforgásból való kilépéssel együtt nem érint többé a betegség, öregség, szomorúság, halál. A vágytól, gyűlölettől, szellemi vakságtól mentes ember boldogsága korlátlan. E három köteléktől való megszabadulás csendes, mértéktelen örömöt eredményez.

A Buddha megvilágosodása percében szeretete és mély együttérzése erejével legyőzte a három kísértést: a vágyból fakadó kötődéseket és nemtudást, a gyűlöletből fakadó kötődéseket és nemtudást, és a korlátolt tompaságból fakadó kötődéseket és nemtudást. Szelíden, harc nélkül legyőzte a rá támadó, vággyal vagy gyűlölettel telt démonok seregét. Eljutott abba a nyugalmi állapotba, melyben többé nem volt rabja érzelmeinek, gondolatainak és az énjének. Túljutott önmagán, túljutott minden határon. Meglátta a dolgok legvégső valóságát: mindennek, ami a világon történik, oka van, és minden egyben okozat is. Megértette, hogy a megszabadulás feltétele a lények iránti végtelen könyörület és a határtalan tisztaságú felismerés. Ebben a pillanatban vált Sziddhártha a Buddhává, vagyis Felébredetté.

A Buddha a következő hét hetet a legnagyobb boldogságban töltötte el. Boldogsága nem eksztatikus öröm volt, hanem a beérkezettség nyugodt, rezzenéstelen sugárzása. A Buddha nem volt elragadtatott, nem volt magán kívül az örömtől. Az őt átjáró érzés leírhatatlan, de az bizonyos, hogy éppen hogy tökéletesen letisztult, teljességgel éber, határtalanul jelenlévő volt a boldogsága. Nem ért el semmit, és ez a Harmadik Nemes Igazság nagy titka: beérkezett, mert megszűnt benne az én igyekezete, és ezért a dukkhától mentes volt a tudata. Megszabadult minden önös rezdüléstől, túljutott az énen és a világ illúzióin. Minden érzelemtől mentessé vált, még a közömbösségtől és az érzelem-mentességtől is, ezáltal minden érzelem a szolgálatába szegődött. Egy hatalommal teli szellemi egyensúly állapotába került, amit a hagyomány „tatramaddzshatá” néven ismer. Ez a tökéletes egyensúlytartás, tovább nem fokozható összhang, a minden dolog iránt megmutatkozó, kiegyenlített arányosságon alapuló egykedvűség, mely minden szélsőséget elkerülve a közepet megtartja (27., 115. és 367. bejegyzések). Ebben az összhangban minden vágy és késztetés tökéletesen elnyugszik, a valóság törvényeibe való belátást felváltja a valóságban való benne-levés.

Ez az öröm már túljutott a szenvedésen kívül az öröm és boldogság érzetén is. Aki csak a szenvedést haladja meg, az majd az öröm rabszolgája lesz. Egy buddha győzelmet arat a szenvedés és a boldogság érzetén egyaránt, tapasztalási képessége ezáltal kiterjed az ember által tapasztalhatón túlra: „Az öröm és szenvedés legyőzése után, minden korábbi jókedv és szomorúság eltűnése után elértem az örömtől és szenvedéstől mentes, egykedvűség és belátás által bevilágított negyedik elmélyedési fokozatot, és elidőztem abban. Ám az így feltámadt boldogságérzet sem kötözhette meg szellemem.” Így gondolkodik egy igazi harcos.

A Buddha a megvilágosodása előtti aszketikus jógagyakorlatainak végzése során az öröm és az átszellemülés élményét is idegenné tette. Az átszellemülés ugyanis nem megvilágosodás, nem a bölcs útja, csak egyszerű tudatvesztés, mámorittas menekülés, melynek elmúltával az én még gyötrőbben visszatér. Mikor belátta ennek a módszernek a terméketlenségét, legyőzte a vágyát és félelmét a valóság meglátása iránt. Ugyanis nem a megvilágosodás elérése a ritka és csodálatos tett, hanem a megvilágosodás valódi akarása (33. bejegyzés), bátor vállalása az ismeretlen sötétségnek, a visszafordíthatatlan énvesztésnek. Felhagyott az aszketikus önsanyargatással, majd felhagyott az elmélyedésből fakadó öröm élvezetével, eldobta minden eszközét, hogy tisztán és fegyvertelenül, üresen léphessen az ürességbe.

A középben aztán minden ellentétpár összeolvad, eltűnik, helyére kerül. Nem csak a szenvedés-boldogság, a gondolkodás-érzelem, a jó-rossz, hanem minden látszólagos viszonylat képzete megszűnik, és felviláglik az üresség. Mint amikor egy térből minden teret kitöltő tárgyat elveszünk, de ez nem teszi kérdésessé a tér valóságát, ellenkezőleg, ugyanis a tér képzetére éppen a teret kitöltő tárgyak hiánya jellemző. A tér szemszögéből nézve a tárgyak negatívak, a tárgyak szemszögéből pedig a tér negatív, és éppen így, a legtökéletesebben átélt magasztos boldogság, a nirvána a megszokott emberi tudatállapotból nézve negatívnak, üresnek, a valóságos dolgok hiányának, a felülemelkedett egykedvűség pedig rémísztő lelketlenségnek tűnik. Ám a legmagasabb átélés szempontjából a világ veszti el valóságát, és válik teljesen átláthatóvá, és a benne szenvedők iránt felébred a végtelen együttérzés.

Az így létrejövő állapotot csak negatív jelzőkkel lehetséges körülírni, ahogyan az elején említettük: a Harmadik Nemes Igazság lényege, hogy a dukkha megszüntethető, és a dukkha megszűnése nem más, mint a dukkha megszűnése.

Sokat írtunk már a nemes indulatokról, a nemes késztetésekről és a nemes emberekről. Ez az állapot a buddhizmus egyik végső célja. A nemes állapot elérése azért fontos, mert nem csak a sajátos, életbe kivetett helyzetünkből és a szenvedésből való megmenekülés alapját jelenti, hanem a minden kötöttségtől, az összes illúziótól, minden tévedéstől való eloldódást is, tehát az én rabságából való visszafordíthatatlan kiváltódást. De mielőtt a legvégső célra törnénk, vizsgáljuk meg, mit mond erről a buddhista hagyomány. A szövegben sok még ki nem fejtett fogalom található, amiket igény esetén tárgyalhatunk.

A bármely ember számára elérhető cél a szenvedéstől (dukkha) történő megszabadulás (szankszrit: vimukti, páli: vimutti). A Buddha szerint ennek két útja van:

1. a tudattal megszabadulás (ceto-vimutti);
2. a bölcsességgel megszabadulás (pannya-vimutti).

Az első esetben a gyakorló a nyugalom útját járja (samatha-yánika, 218. bejegyzés), a második esetben a puszta belátás útját járja (suddha-vipassaná-yánika, 219. bejegyzés). A Buddha a megszabadulás útjait említve hétféle személyről (ariya-puggala) is szólt, akiket később a kommentárok a hét nemes embernek neveznek:

1. A kétféleképpen megszabadult: a formanélküli elmélyedést elérve a fizikai és mentális testet egyaránt meghaladta.
2. A bölcsességgel megszabadult: a késztetések önmagátlanságára figyelve a bölcsesség birtokába jut.
3. A testtanú: a késztetések elégtelenségére figyelve azokról teljes tapasztalatot szerez, ennek segítségével az összpontosítás birtokában az óhajmentességgel a káros befolyásokat megsemmisíti.
4. A nézettel célhoz érkezett: a bölcsességgel vizsgálja a Tanítást, és azzal semmisíti meg a káros befolyásokat.
5. A bizalommal megszabadult: a Buddhába vetett bizalmát mélyen meggyökereztette, és a bizalom birtokában jut el a képzetnélküliséghez.
6. A bizalomnak szentelődött: elegendő bizalmat és szeretet érez a Buddha iránt, és a folyamba lépés birtokában már eljut a képzetnélküliséghez.
7. A Tannak szentelődött: figyelemmel vizsgálva a Tanítást annak elköteleződött, és az Ösvényről le nem tér.

A kommentárok a hét nemes ember között a késztetések alapján tesznek különbséget. Felsorolják még azt a három képességet, aminek birtokában az emberek a nemessé válás felé elindulnak, és e három képességbe besorolták a hétféle nemességet (lásd zárójelekben):

1. Aki nagy elhatározással rendelkezik, és a jelenségek állandótlanságát szem előtt tartva a bizalom képességének birtokába jut. Ő a képzetnélküli felszabadulásban részesedik (5, 6). A folyamba lépés pillanatában vagy a későbbiekben éri el a célt.
2. Aki a jelenségek elégtelenségét szem előtt tartva nagy nyugalmat ér el az összpontosítás segítségével, és ezt követően valósítja meg a kialvást. Ő az óhajmentességgel történő felszabadulásban részesedik (3).
3. Aki az önmagátlanságot szem előtt tartva nagy tudást ér el a bölcsesség képességével. Ő az üres általi felszabadulásban részesedik (2, 4, 7). A folyamba lépés pillanatában vagy a későbbiekben, esetleg csak a legfelsőbb gyümölcsöt megszerezve éri el a célt.

A kétféleképpen megszabadult (1) másképpen, a formanélküli elmélyedés legfelsőbb fokának elérése után jut el a megszabaduláshoz.

A nemes emberek kifejezést a Buddha nem használta, a kommentárirodalom viszont azokra a Buddha által is említett világi vagy szerzetes követőkre alkalmazta, akik a megvilágosodás világfeletti ösvényére léptek, és megszabadultak a tíz béklyótól. Ők a gyülekezeten (sangha) belül a Nemes Gyülekezet (ariya-sangha). A nemes embereknek két fő típusa van: a gyakorló és a már nem gyakorló, megvilágosodott Méltó. A Buddha a gyakorlókat is három típusra osztotta, így alakult ki a klasszikus négy szintje a Nemes Gyülekezett tagjainak:

1. A folyamba lépett: már az Ösvényen halad, nem fordul vissza.
2. Az egyszer visszatérő: még egy újraszületése van hátra ebben a világban, aztán szabadul
3. A vissza nem térő: ebben a világban már nem születik újra, csak a Tiszta Földeken.
4. A Méltó (sz: arhat, p: arahat).

A gyakorló, a Méltó és a tökéletesen megvilágosodott buddha tapasztalásai különböznek egymástól. Már az igaz gyakorló is közvetlen tudással ismeri meg a tárgyát, de még a torzulások megjelennek. A Méltó már megszabadult a torzulásoktól, a káros befolyásoktól és a kiterjesztéstől. Az ő közvetlen tudása más, mint a gyakorlóé, mivel mentes a három szenvtől is (20-22. bejegyzés), így megismerése tárgyát már teljesen megértette. A buddhák azonban mindezeken túl a szenvedés gyökerét is tudják, látják, értik.