A dukkha fogalmáról beszéltünk talán leggyakrabban ezeken a hasábokon. Megállapítottuk, hogy általános érvényű törvényről beszélünk, univerzális kizökkentségről, mely nemtudást okoz, ezáltal lehetővé teszi a viszonylatokban kötött létezést. Ennyiben a dukkha alapja és teremtője minden megnyilvánulásnak, meghaladása éppen ezért nem képzelhető el a létezés ismert keretein belül. Ám ezen kívül van egy hétköznapi, könnyen tapasztalható jelentése is, ez pedig a primer szenvedés.
A buddhista hagyomány, a buddhista pszichológia, az Abhidharma világosan közli, hogy a Buddha saját fejlődési útjának leírásakor egyértelművé tette, hogy a szenvedés legyőzhető, és ennek egyik legfontosabb tényezője az öröm. Ugyanígy azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a dukkha legyőzése az, amit megszabadulásnak hívhatunk. Gyakran tekintik a buddhizmust pesszimistának, egyenesen nihilistának, de távol áll ettől, sőt, életigenlés, bölcsesség, humor és megértés jellemzi. Az Abhidharma rendszerében 121 tudatosztályt azonosítanak. Az öröm 63 tudatosztály jellemzője, melyből mindössze 4 nem üdvös jellegű, 14 tartozik az érzékvilág hatásaihoz és visszahatásaihoz, 44 a magasabb és legmagasabb tudatállapotok osztályaihoz, 1 pedig a hétköznapi szukha (boldogság). 55 további osztály semleges, és mindössze 3 osztály jár szenvedéssel. A hagyományon keresztül a Buddha üzeni, hogy erős és makacs szellemi vakság szükséges ahhoz, hogy az örömteli tudatállapotok ilyen elsöprő túlsúlya mellett valaki a három nem üdvös helyzetben, a szenvedésben tartózkodjon. Az öröm ilyen nagyszámú lehetősége bátorítást ad a gyakorlónak. Törekvése során öröme a haladásával egyenes arányban növekszik, egyre finomabbá és bensőségesebbé válik, és a Buddha arcán is látható derűvé érik mindentudón, megbocsátón és mindent átölelőn.
Az Abhidharma persze egy emberek által alkotott osztályozási rendszer, ezért nem tökéletes, magában hordozza a tévedés lehetőségét. Ahányan nekilátnánk, annyiféleképpen alkotnánk meg, de ez nem fontos, mert mint minden buddhista bölcselet, ez is a szubjektív tapasztalatban gyökerezik. Amit a logika nem képes igazolni, azt a szív és a lélek még helyeselheti. A hagyományban megtalálhatjuk azt a szellemet, ami a korai buddhista Gyülekezetben (szangha) jelen volt, és átitatta a korai gyakorlókat és későbbi tanítványaikat.
Nézzük meg a három szenvedést, valamint a három örömöt okozó gyökérokot (múla v. hetu). Minél szabadabb az ember a gyűlölettől, mohóságtól, minél kevésbé tompa a szelleme, melyek mind az „én” elkülönültségének és állandóságának téveszméjéből fakadnak, annál boldogabb. A szenvedés kialakulásának fő oka az akadályozott akarat, amivel az ember hiába próbálja korlátait ledönteni. Idővel pedig minden korláttá válik, hétköznapi akadállyá, elérhetetlen vágytárggyá, mert elérhetetlen a tökéletesség, a feltétel nélküli szeretet, az isten, az egészség, a fiatalság és az örök élet. A gyökérokok azok a tudattényezők, melyek a tetteket, a gondolatokat, az érzéseket befolyásolják. Három káros és három üdvös gyökérok létezik. A korai Abhidharma az okság kérdését üdvtani kereteken belül értelmezte, vagyis a gyökérokokat a megvilágosodásra, a nirvána elérésére gyakorolt káros vagy üdvös hatásuk alapján értékelte. Később az okokat a függő keletkezés körforgásának mozgatójaként is megnevezték, majd az okok és okozatok szamszárát működtető lényegét is vizsgálták, és elkülönítették a gyökérokokkal bíró és a gyökérok nélküli tudatállapotokat. Nézzük először a káros (akusala) gyökérokokat:
Lobha – mohóság: Szinonimája a sóvárgás és a szomj (tanhá). Jellemzője, hogy tárgyát megtartja, ragaszkodik hozzá és abban élvezetet keres. Nem csak a klasszikus értelemben vett vágyat értjük alatta, hanem mindent, ami felé a lény halad. Fontos megállapítani, hogy a tudat sosem stagnál: vagy halad valami felé (vonzódik) vagy távolodik, de sosem tart állandó távolságot még azoktól a lételemektől sem, amik nem válnak az „én” számára tudatossá. A dharmák állandóan átalakulnak, kapcsolódnak vagy szétválnak, és a tudat a számára elérhető, folyvást változó összes tudatelemhez képest valamilyen irányban mozog. Amitől éppen nem távolodik, ahhoz haladása sebességétől függetlenül közeledik.
Dosa – ellenszenv: Szinonimája a harag, undor, félelem. Ahogyan a mohóság, a vágy sem csak a megszerezni, elfogyasztani szándékozott dharmák vagy a kapcsolódás igénye miatt fordítja valamely irányba a tudatot, úgy az ellenszenv sem csak a szabadulás, utálkozás miatt indítja el másfelé, hanem mindentől, amitől a lény éppen távolodik, az iránt ellenszenvvel, negatív indulattal viseltetik. Mivel nincs állandó, változatlan távolságban semmitől, ezért a semlegesség illúzió. Ahogyan minden jelenség csak viszonylataiban meghatározható, úgy a tudatállapotok is csak más tudatokhoz, dolgokhoz, jelenségekhez képest vehetnek fel minőségeket.
Moha – zavarodottság: Szinonimája részben maga a nemtudás, a hamis-énvaló képzet, mely a szenvedéshez vezet. Minden káros tudatállapotban többé-kevésbé jelen van; úgy is mondhatjuk, hogy csak a tökéletes tiszta, buddha-tudatállapotban nincs jelen. Alapja a felületes figyelem, vagyis a nem-buddha tudatállapotban történő érzékelés, velejárója az ésszerűtlen megfontolás, jellemzője a tudati vakság, a nemtudás, a tudat tárgyának meg nem értése, és következménye a helytelen életvitel és az énvaló állandóságának képzete.
Most nézzük a három üdvös gyökérokot:
Alobha – mohóságtól mentesség: A tudat nem vágyakozik a tárgyára, nem ragaszkodik, nem tapad hozzá.
Adosa – haragmentesség, gyűlöletmentesség: A harag és ellenségeskedés helyett a szeretetteljes barátság uralkodik. A Négy Mérhetetlen közül a szeretet (mettá) fogalmával rokonítható.
Amoha – zavarodottságtól mentesség: A dolgok az öntermészetüknek megfelelően, és hibátlanul, tévedésektől mentesen látszanak.
A szenvedéshez hasonlóan az öröm és boldogság esetében is három fokozatot különböztetünk meg:
1. fizikai szint: A testi jólét és az érzéki élvezet
2. szellemi-lelki szint: Az egyén saját kondícióinak, intellektuális érdeklődésének és emocionális igényeinek megfelelő értelmi, érzelmi kielégülése.
3. legfelsőbb szint: Az önös érdektől és az individuális korlátoktól mentes legfelsőbb öröm, mely önzetlenül részt vesz mások boldogságában, és segít a világi tapasztalás határain túlemelkedve eljutni a szellemi és erkölcsi értékek birodalmába.
A Buddha a megvilágosodás folyamán tapasztalta az üdvözültség legmagasabb fokát, és talált egy utat, amely a világi tudatállapotból elvezette a világ fölött álló magasztos tudatállapotba. Ez az ösvény a Negyedik Nemes Igazság, melyet legközelebb foglalunk össze.
A sukha (boldogság) a buddhizmus egyik legfontosabb fogalma. Nagyon sokat foglalkoztunk már a buddhizmus másik alapvető fogalmával, a dukkhával. Ennek oka, hogy az emberek általában a kizökkentséget érzik általánosan, egyetemesen, az öregséget, betegséget és halált egyformán félik, míg a felülemelkedett, ragyogó boldogságban való tartózkodást tanulnunk kell. A Buddhát is a dukkha felismerése érintette meg, amikor elindult megtalálni az emberlét szenvedésének ellenszerét, és egy hosszú út bejárása után, megvilágosodva élvezhette a felhőtlen örömöt. Ahogyan a dukkha eredeti jelentése a kocsi kerékagyának „rossz lyuka”, ami miatt az utazás döcögős, úgy a szukha a „jó lyuk”, ami gördülékennyé és eredményessé teszi a haladást. A buddhizmusban több szó esik a dukkháról és annak megszüntetéséről, de a Tanítás nem a megkeseredett, pesszimista emberek szemlélete, sőt a boldogság nélkül nem érthető meg a Buddha felébredése és nem érhető el a megvilágosodás. A Tathágata fiatalon az érzéki gyönyörökben fürdött, aztán ezektől elfordulva az aszkézisbe merült, de egyik sem hozta el a válaszokat, ahogyan a megelégedettséget sem. Ekkor értette meg, hogy a létezés alapvető kérdéseire csak akkor nyerhet válaszokat, ha megtalálja az igazi boldogságot, ugyanis a nemes öröm és a bölcsesség összefügg! Egy megtisztult bölcs nem lehet keserű. Ráébredt, hogy a szenvedés legyőzéséhez nem kell félnie a boldogságtól. Saját későbbi beszámolója szerint felismerte: „Nem félek attól a boldogságtól, amely az érzéki és káros dolgokon túl van.” (MN36) Sokan gondolják azt, hogy az emberek az önvaló illúziótermészetének belátását, az éntől való megszabadulást azért kerülik, azért menekülnek egy életen át, mert félnek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a semmitől, de ez csak részben igaz; legalább ennyire félünk a mindent elárasztó örömtől, mert idegen számunkra, nem otthonos, félelmetes, és ugyanúgy az énünk elvesztését, a halált látjuk meg benne. Inkább a biztos szenvedés, amit ismerünk, amiben egész életünket töltöttük.
A Buddha szerint a derű, a jókedv a szenvedéstől való megszabadulás és összpontosítás egyik fontos eleme. A derűből öröm sarjad, abból megnyugvás fakad, ezáltal boldogság születik, és így lehetővé válik az összpontosítás. Egy rettegő, szorongó ember képtelen elérni a szamádhit. Az élvhajhász még nem lépett túl a hétköznapi szomjon, de a vágy puszta elvetése nem elég; a ragaszkodásokat kell felégetni, mert amihez ragaszkodunk, azon nem tudunk túllépni. Persze az örömhöz való ragaszkodás is megbénít, ezért fontos, hogy ne keressük azt, hanem fogadjuk el és fogadjuk be, amikor gyakorlásunk során, mint gyümölcs (phala) spontán megjelenik.
A gyakorláskor fontos megkülönböztetni a világiast a nem-világiastól. Bár a szabadulás már világfölötti, azonban a mindennapi élet boldogsága sem csak alacsonyrendű lehet. A minden érző lény boldogságának megteremtésére irányuló buddhista törekvés sem az élvezetek hajszolását, sem az aszkézis előírását nem tartja követendőnek, hanem a már sokszor emlegetett középutat keresi.
A szúttákban a boldogság általában testi és mentális jóllét, mely a nyomorúságokat feloldja, boldog tudatállapotok elérését testi lehetővé, ezáltal lehetőséget teremt a félelmek, lelki gátak eltakarítása után az ellazult gyakorlásra. A nyomorúságban sínylődő lélek gyakorlása akadályozott, a derűs hangulat viszont alapot teremt a szemlélődésre, a nyugodt körbetekintésre és az együttérzésre. Sok negatív kötőerő (irigység, harag, rosszindulat) már attól elillanhat, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben.
A kommentárok szerint a szukha a belátás tíz foltja közül az egyik jel, amely a gyakorló előrehaladását bizonyítja. A rendkívüli boldogság ilyenkor az egész lényt áthatja, ám ha ezt az állapotot végeredménynek tekintik, akkor az a továbbhaladás akadályává, folttá válik. Mindenesetre a boldogság, az öröm jó, elérését a buddhizmus kifejezetten támogatja, hiszen alapítója, a Magasztos Buddha fő célja a szenvedés legyőzése és a kegyelem egész világra szóló kiterjesztése volt.