„Mivel nincs akadály, nincs félelem sem, így meghaladva minden illúziót a megszabadulást eléri.”

Az akadálytalan látszólag mindent meghalad és minden határon túl megjelenik. De ez csak a nem-megvalósítottak számára tűnik így, hiszen ami meghaladta az akadály illúzióját, az előtt többé nincs korlát, nincs határ, nincsenek elválasztó vonalak, ezért valójában nem halad túl semmin. Az akadálytalan nem rabja a káprázatnak, ezért többé nem veszít, de nem is győzedelmeskedik sem élőn, sem élettelenen, mert nincs ellensége. Aki nem tapasztal határokat, az többé nem fél sem az élettől, sem a haláltól. Vigyázat! Az akadálytalanság nem valamiféle végső győzelem minden akadály felett! Aki harcba indul, csak veszíthet, és széttöredező világa törmelékkel, félelemmel telik meg, amik maguk alá temetik. Az akadálytalan csak létezik, tisztán, mint az ég és a hegyi patak.

A félelem nélküli lény rettenthetetlen. De nem úgy, mint a bátor harcos, vagy mint egy erős állat. Nem győzelmei űzik el félelmeit, hanem a harc elengedése. Mégsem éri ártalom, mert aki birtokait nem ismeri fel, azt nem lehet meglopni; aki önmagát nem ismeri fel, azon nem lehet sebet ejteni.

Torz a világlátásunk, a gondolkodásunk és az érzelmeink. Nem azért torzak, mert csúnyák vagy visszataszítóak, nem azért, mert a szép ellentétei, ugyanis a világ természetének legtisztább formájában nem duális. Azért torzak, mert tévedés-alapúak, nem a valóságot látják. Mivel nem a valóságot látják, a dukkha teremti és határozza meg őket. Mikor akadályaink eltűnnek, egészséges lesz a világlátásunk, a gondolkodásunk és az érzelmeink. Annyira, hogy nincs is többé szükségünk rájuk, nincs szükségünk arra, hogy segítségükkel belakható világot teremtsünk magunknak.

Az akadályok nem tűnnek el attól, hogy nem gondolunk rájuk. Ahogyan erővel, úgy tudatlansággal sem lehet győzni felettük. A trükkök, okos módszerek, csalások nem segítenek. Amire nem gondolunk, az igazán csak megerősödik, vastag fallá válik, és mi rettegve állapítjuk meg a tövében állva tehetetlenségünket. A bátorság nem az erőseké, hanem a szerényeké; nem az okosaké, hanem a bölcseké. De nem is az öntudatosoké, ám nem is az öntudatlanoké. Sem az öntudat erősítése, sem az elhanyagolása nem segít, csak az öntudat tudattá való átlényegítése, a tudatszerkezet megváltoztatása.

Az akadálytalan mindent és mindenki mást akadálytalannak lát. Félelem nélküli, és másokban sem kelt félelmet, szorongást, gátlást. Árad, mint a lélegzetet adó levegő, összeköt, láthatatlan. Mindent enged menni a maga útján, nem alkot véleményt. Gyakorol és elfogad. Ám a maga természete szerint él és viselkedik. Ha értik, ha nem értik, nem törődik vele, úgy fejezi ki magát, ahogyan szeretné. Nincs dolga akadályokkal, és nincs dolga a maga teremtette törmelékben fuldokló világgal. Mégis segít a világon, de segítsége nem tettekben nyilvánul meg, hanem példája nyomán. Annyira akadálytalanul tiszteli a többi lényt, hogy engedi őket szabadon választani, mert tudja, hogy mindenki csak azzal a szabadsággal képes rendelkezni, amit már elért.

Mondják, az igazság felszabadít. Így van. A végső igazság pedig felszabadít az igazságok alól is. A határtalan tudat megszabadult a határoktól és a határtalanságtól is. A félelem-nélküli megszabadult a félelemtől és a félelem-nélküliségtől is. A tiszta létezés a tisztaságot sem igényli, lehet mocskos vagy makulátlan, egyre megy. Annyira szabad, hogy szabadsága értelmezhetetlen. Nem árt, de nem is segít, mégis a világok fénylő csillaga. Ám hiába csillag, képtelenség követni, mert a határtalan formamentes, énmentes, és annyira szabad, hogy még követői sem választhatják a követés rabságát; képessé kell válniuk megteremteni saját szabadságukat. A megszabadulást lehetetlen mástól megkapni. Az akadálytalan a másik lény rá szabott szabadságának kifejlődését segíti, és közben semmit sem ad.

A világ a dukkhából épült fel, aköré csomósodott, abból lépett elő, az mozgatja. A dukkha pedig karmikus, tehát akadályokkal, félelemmel és rabsággal teli. A dharmikus létezés nem ennek az ellentéte, nem a duális párja, nem ellenfele és legyőzője, mert akkor karmikus lenne, hanem maga a tiszta létezés, a kisimultság, a zavarodottság-mentesség; akadálytalan, ezért félelem-nélküli, mentes a dukkhától és a tévedéstől, ezért szabad. Nem kell és nem szabad az eltorzult világgal szembeállítani egy torzulásmentes világot, mert olyan nincs. Csak meg kell látni a valóság alapvetően nem-torzult természetét, a világok üresség-természetét, és a megszabadulás máris elérhető. Nem is létezik dukkha; magunk gyúrtuk anyagból és énből, hogy megjelenhessenek tévedéseink, hogy megjelenhessünk.

A bölcsek azt mondják, legyél tökéletes. A Buddha azt mondja, engedd el a tökéletesség vágyát és illúzióját, és így meghaladva minden illúziót, a megszabadulást eléred.

Nagyon szeretem a természettudományokat, bár csak „tudomány” létezik, és minden elkülönítés mesterséges. A természettudományok alázatosak, nem hazugok, ellentétben időnként a bölcsészettel. Csodálattal, az ént félretéve a valóságot fürkészik, és meghajolnak előtte. A valóság pedig, szintén alázatosan, szolgálja az élőket. A tudomány attól a ponttól a legérdekesebb, ahonnan az istenivel foglalkozik, mert addig csak az anyagot méricskéli, és nem több, mint egy okos mérnök. Hiszen nem érdemes mással foglalkozni, mint a legvégső kérdésekkel, a létezés és a tudat eredetével, ahogyan a Buddha is megállapította. Aki komolyan foglalkozik a valódi spiritualitással, annak idővel találkoznia kell a tudományokkal. Aki komolyan foglalkozik a tudományokkal, annak idővel találkoznia kell a valódi spiritualitással. A tudomány, kutassa a természetet vagy a tudatot, bölccsé és így jóvá teszi az embert és az emberiséget. Ugyanis a bölcsesség és a jóság kéz a kézben járnak.

Csak a bölcs lehet jó. A megszerzett, megszenvedett bölcs tudás a belátás módszerével felismeri szánandó, nyomorult küszködésünk, és megesik rajtunk a szíve. Ebből következik a jóság, az empátia, majd a kegyelem. Az evangélium. Egy bölcs embert elképzelni sem vagyunk képesek aljasnak, számítónak, rosszindulatúnak. Ahogyan egy ember, úgy az egész emberiség is végigment ezen az úton. Fejlődött az értelme, belátásokat szerzett történelme során, tudása gyarapodásának segítségével rálátott a lélek olyan területeire, amire korábban nem. Egy idő után az emberi faj annyit nemesedett, hogy igénye támadt a jóra és az erkölcsre, és ekkor, 2500 majd 2000 éve, két ember jókor volt jó helyen. Rettenetes, hogy miután ismertették a bölcsességüket, megváltókat faragtunk belőlük. Jézus és a Buddha is ránk mutatott, és biztosított afelől, hogy csak magunkat válthatjuk meg. Ismertették a világ működését, mire mi angyalokkal és bódhiszattvákkal népesítettük be az eget, hogy felemeljenek és megmentsenek minket. Miért? Mert nem vagyunk elég bölcsek, és ezért elég jók sem, hogy megértsük a Tanítást.

Mindkét vallásalapító születéséről és életéről csodás történeteket találtunk ki, aztán félrenézve átsiklottunk emberi, korlátolt fiatalságuk felett, mert úgy gondoljuk, hogy egy megváltó nem lehet ostoba, nem tévedhet, nem követhet el bűnt. De korlátoltak voltak, és nem képességeikben, hanem állapotukban, ahogyan ez velünk is előfordul, de aztán bölcsességet szerezve, ahogyan azt gyakran mi is tesszük, eljutottak képességeik határaihoz. Ennél több sem az emberrel, sem az emberiséggel nem történhet. A Buddha hedonista volt, aztán megcsömörlött, ezután kétszer rossz utat választott még nem tökéletes tanítókat követve. A Buddha bizony tévedett, mikor fiatalon azt hitte, jó úton jár. De tanulnia kellett, mert a világ buddhája, bármilyen szentségtörés kijelenteni, nem tudott még eleget, utána hét évig gyakorolni, gondolkodni kényszerült, mire levethette korlátoltságát.

Nekünk viszont még szükségünk van a mesékre, a Tanítás és az igazság megrémiszt minket. A Buddha egy polihisztor tudós, de transzcendens ígéreteket kellett megfogalmaznia, mint Jézusnak, hogy komolyan vegyék, és szavai vallássá, mozgalommá érhessenek. Ám szavait később a természet és a tudományok igazolják, nem a szent szövegek. Az ember tudományai bizonyítják, amik a viselkedéssel, az anyaggal, az elmével, az élőlényekkel, a gondolkodással foglalkoznak.

De semmi és senki nem tökéletes, mindig van feljebb. A végtelen valóban és teljesen végtelen. Az állatok intelligenciája felmérhetetlenül alacsonyabb képességű a miénknél. Próbáljuk meg elképzelni, hogy milyen képességekkel rendelkezhet egy, a miénknél ugyanilyen arányban magasabb rendű intelligencia. Vagy egy közel végtelen…

Kedves Buddha, kedves bódhiszattvák! Kedves Jézus és kedves Isten! Kedves felismert és ismeretlen szellemek! Kedves miattam megölt vagy mások kedvéért meghalt állati és növényi lelkek! Kérlek benneteket, hogy vigyázzátok álmom és életem, és én is vigyázom a ti álmaitok és életetek! Segítsetek bölcsebbé, és ezáltal jobbá lennem!

Álmosan kelt fel hajnalban, húzta az ágy. Tudata zsibbadt volt éjjeli látomásaitól, inkább tapogatott, mint látott a konyhában. Nem akart reggelit, csak egy kávét. Fel akart merülni álmai mélyéből, a felszínre, mert dolga volt. Kibotorkált a konyhaasztalig, támaszkodva a falban, érintve a falat, lenyomva a hűs kilincset, kézzel keresve a bögrét. Ám közben álmai tengeréből utánanyúlt egy hullám. Nem látta, mert már ideát volt. A hullám onnan fakadt, ahol az időtlenben, a tágas térben a lebegés természetes. A valóságból nyúlt utána, és átkarolta, megölelte, kicsit meg is emelte valami hétköznapin túli, valami valóságos. Semmi misztikus, semmi csodálatos, csak a természetes. Rátámaszkodott a konyhapultra, és tüdeje kitágult. Csak úgy, mint rendesen, levegőért és életért növekedve, oxigénért és energiáért törekedve, de mégis, most kissé máshogyan; robbanásszerűen, mintha mindent magába akarna olvasztani, amiért élni érdemes. Az oxigén molekulái éhesen furakodtak át tüdőhólyagain, és a vérbe ömölve, kacagva és sikoltva rohantak sejtjei felé. A sejtek ölelve, kiéhezve fogadták őket, barátjaikként üdvözölve, megnevezve őket, mint régi ismerőseiket. A konyhapult megremegett, helyet szorított az ujjainak, alig észrevehetően, csak annyira, hogy az élő és az élettelen anyag összesimulhasson. Megfordult, kereste a kávészacskót. Fordulása súrlódást generált a légben, levegőmolekulákat ingerelt, bőrét bizsergette, és a hámsejtek felizzottak a gyönyörtől. Még a szélső, haldokló sejtek is, tudva leválásukról és porként való újraszületésükről, ünnepelték a csodás pillanatot. Nekitámaszkodott az asztalnak, és sóhajtott, majd ásított a korai órán. Sóhaja meleget lövellt a konyha levegőjébe. Addig lassú molekulákat izzított fel, melyek keringeni kezdtek, ütköztek, kapcsolatokat kerestek és reagáltak a többiekre. Elektronjaik egyre gyorsabb táncban rezegtek, bár már addig is betöltötték az atommagtól elválasztó végtelen teret. Az elektronhéjak felfénylettek, köszöntötték egymást, kvantumugrásról álmodva teleragyogták pályájukat. Odacsoszogott a kávégéphez, és bekapcsolta a melegítést. A motort áram járta át. Az elektromágneses mező, mely áramlásával teljesen kitölti a rideg és üres, embertelen és istentelen, a létre jöttet a nincstől megkülönböztető csodálatos semmit, hihetetlen energiával özönlött szét. A semminél is apróbb, a semmiből származó és oda visszahulló, örökké keletkező és az időnél is kevesebb ideig jelenlévő, a fotonnál is apróbb közvetítő részecskék hírét vitték annak, hogy az elektronhéjak, az atomok, a hullámzó energiák között csoda készül. Valami mozogni kezd, gerjed, és a végtelen időben létezéssé alakul, melyet a kifejezhetetlenül kicsiny időben való fellángolása ellenére öröknek teremtettek. Lesz, ott és akkor, és ezzel a megszámlálhatatlan, csak az isteni által értett, csak általa szeretett és csodált Vanság megőrzi őt emlékezetében. Álmosan nézett ki az ablakon, és a nap során rá váró teendőkre gondolt. Megvakarta az állát. Az érintéstől mező gerjedt. A protonok és a neutronok ünnepre készültek, és felvették legszebb formájukat. A kvarkok odafordulással köszöntötték gluonjaikat, és a kvark-gluon leves, az örök univerzum egyik legnagyobb erejű börtönének lakói most megbékéltek egymással. Milliárd és milliárd, megérthetetlen mennyiségű, aprónál is apróbb részecske, melyek nem is léteznek, melyeknek nincs kiterjedésük, alig mérhetőek, annyira kicsinyek, egyformák, arctalanok, magukkal nem törődők, most mind magához ölelte a végtelen időre hozzá rendelt társait. A lefőtt kávét a csészével a szájához emelte, és kinézett az ablakon. Fotonok értesítették egymást, hírt vittek, boldogan lelkendeztek, hogy nem volt értelmetlen a megnevezhetetlen mélységű űrön, a soha el nem fogyó időben átszáguldaniuk, mert itt és most egy észlelésbe hullanak. Bár csak sejt, csak hártya, csak molekula az is, de mögötte, valahol kifürkészhetetlenül mélyen, a megfejthetetlen titok mélyén, az elrejtettek leghátsó traktusában, egy maga számára is rejtéllyel takart tartományban egy tudat most egy pillanatra, egy fel sem fogott mozzanatban észleli megjelenésüket. Minden, ami valaha létezett, aminek értelme volt, vagy ami értelem nélkül eltűnt, mind ebbe a reggelbe, ebbe a tudatba, ebbe a felemelt csészébe, ebbe a pillanatba, ebbe az észlelésbe hullt. Idő és tér végtelensége most mind ide tartott, mind ide zuhant, és bár semmi nem marad meg soha, de ez a pillanat örök és szent emlékként a szentbe, és a kimúló részecskék örök ünnepébe simult.

Gyakran hangoztatott, mára populáris fogalommá vált az „elengedés”. Javasolják ezt, ha bosszúság ér, ha fáradtak vagyunk, leterheltek, ha mások gondjait magunkra vettük. Általában olyankor, ha nagyszerű, csodálatos és felettébb különleges személyünket valaki vagy valami irritálja, megkérdőjelezi, vagy csak nehézséget okoz. Így, ebben a formában azonban ez ostobaság. Rengeteg írást találni a neten, bölcs könyveket, és számtalan önjelölt guru tanácsát arról, hogy a benned lévő haragot, vágyat, gyűlöletet, problémákat, stresszt hogyan engedd el. De felmerül a kérdés: Hová? Hová engedjem el? Engedjem ki a világba, tomboljon ott, adjam át másnak, terheljem másokra, szenvedjenek tőle a többiek? Hogyan engedjem el? Hiszen valahogyan bennem termelődött, én állítottam elő. A világ végére küldhetem, ami bennem van, de sosem szabadulok tőle, mindig újra felbukkan, mindig termelődni fog, hiszen a részem, valami bennem nem jól tanul, nem jól ismer, nem jól tud.

Divat lett még pozitív és negatív gondolkodásról beszélni. Azon kívül, hogy teljesen értelmetlen és átgondolatlan ez a felosztás, nem is működtethető. Ha a negatív gondolkodást teljesen „elengedjük”, csak a pozitív marad: a bánat feletti öröm, érzéketlenség mások szenvedése iránt, végletekig erősödött, csak a maga javával törődő ego. A bölcs egyben látja a világot, az árnyas és fényes oldalát, és nemes belátással felhagy a megkülönböztetéssel.

Az elengedés végül is lehetetlen: nincs, aki megtegye, nincs hová, nincs mit. A Buddha szerint a szenveknek nekimenni lehetetlen. Az ember fegyvertelen ellenük, mert a szenvekből épült fel, a vágy élesztette fel az ént, a létvágy irányította tudatát a káprázat felé. A szenveknek nem, csak termésüknek, a szándéknak és a szemléletnek lehet ellenszegülni, azokat apránként, kitartó munkával eliminálni. A szenveket meg lehet figyelni, le lehet ásni az alapjukig, ahol majd megtaláljuk a gyökérokokat és a nemtudást. Így fel lehet oldani. Nem feszültségeket, nem problémákat, nem helyzeteket, nem dolgokat lehet megoldani, hanem az alapvető problémát kell felismerni: a szomjat. A nemtudást kell elengedni, a tudást megszerezni, és akkor a méreg nem termelődik újra. Ez a módszer, a nemtudás belátása, az éntelenség belátása, a dukkha belátása, a mulandóság belátása. Ne higgy annak, aki azt mondja: engedd el.

A boldogság, elégedettség erősödése visszajelzés a fejlődésről, ugyanis a szomorúságnak, szenvedésnek, a világban összesűrűsödött, terjedő és mélyülő sötét árnyéknak semmi köze a fénynek a lélek sötét éjszakáján fellépő hiányához. A hiány nem okoz kiterjedést, a sötétség nem okoz fényt. A depresszió nem bölcsesség, a félelem nem hősiesség, a veszteség nem teremt. A lélek sötét éjszakáján válik elérhetővé a romolhatatlan fényesség. Ott történik meg az elválás a szomjtól, a tévedéstől.

Az elengedés egyébként is teljesen lehetetlen. Amit elengedsz emberi természetedből, abban emberként meghalsz. Az ember semmit nem képes elengedni, a buddhák semmit nem birtokolnak. Nincsen a két állapot között egy tartomány, egy félig ember – félig buddha, aki a rossz alkotórészeit már elengedte, de a jókhoz még kapcsolódik. A pokol húrjai egybefonódnak a menny húrjaival, az így képződő szövet teremti és tartja meg a világot.

Az elengedés egyébként is teljesen természetes. Meg fogok halni. Te is meg fogsz halni. Ez elkerülhetetlen. És akkor teljesen egyedül leszünk. Egyedül vagyunk, amikor megszületünk. Egyedül vagyunk, amikor meghalunk. Tehát egyedül vagyunk, amikor élünk. Nincs, aki elengedjen, mert különállásunk káprázat; nincs hová, mert nincs a létezésnek szemetesedénye; és nincs mit elengedni, mert nincs semmink. Nincs mit elengedni, mert nem tudnánk az üressé vált részünkbe beilleszteni semmit.

Senki sem halna meg érted örökre, valóban és teljesen, de a poklot biztosan nem vállalná. De szerencsére magunkért sem vállalnánk. Minden felszínes és függő, miért lenne ez másképpen a másokhoz és magunkhoz fűződő kapcsolatainkkal! Ezért nagy az éhség a tisztulásra, az elengedésre, a megszerzésre, a megváltókra és a bódhiszattvákra. Mindenki vágyik valakire, aki annyira szereti, hogy a poklot is vállalná érte. Ha lenne ilyen személy, vagy akár isten, kérdés, hogy megbecsülnénk-e az ajándékát.

Az egész élet csak látomás, az benne minden élő és élettelen. Nem tudjuk elengedni emberként ezt az álmot, hiába mondogatjuk, mert szerelmeink ezek a látomások. Mindenünk közös a kavargó tér-idő rengetegben. Imádok élni, és imádok meghalni. Imádok én lenni, és imádom a semmibe dobni magam. Imádom a bonyolult hétköznapokat, és a tágléptű fényben ragyogó csodákat, de legyen, ahogyan a szent folyam követeli: adom majd, hogy ne kelljen elragadnia.

„A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata.”

Emlékezzetek, semmit nem kell, és nem is lehetséges megvalósítani, ezért semmi nincs megvalósítva. Ez a szútra fő üzenete. Ha minden ragaszkodás elillant, akkor nem maradt ragaszkodás a célhoz és a szándékhoz, és nem maradt az eléréshez, a megvalósításhoz sem. Nem ragaszkodunk a hírnévhez, a jutalomhoz, az elkészüléshez, a véges határainak megtalálásához; sem istenhez, sem emberhez, sem magunkhoz. Akinek nincs függése a megvalósításhoz egyetlen képzelt világban sem, annak hogyan is lehetnének akadályai?

Az akadályokat nem lehetséges lebontani. Ez ennyire egyszerű. Még soha semmi nem hatolt át akadályon, nem bontott le akadályt.

Egyrészt azért, mert az akadályok nem léteznek. Minden akadály határ lenne, elválasztó vonal, de nem létezik semminek széle, határa, amin túl lehet haladni. Ha léteznének akadályok, a világ nem létezne, mert millió, majd végtelen darabra törne a határok mentén és a határokon belül, és már csak határból épülne fel. De semmi nem törhet végtelen darabra.

Másrészt azért, mert nem létezik semminek énje és szándéka, mely haladni, bontani, a túloldalra kerülni akar, mely helyesen lát, elkülöníti az ittenit az ottanitól, és nemes döntéssel ketté választja a világot. Ha lenne „itt” és „ott”, akkor lenne „te” és „én”, vagyis lenne „én”, elkülönülve, állandóságban, meghatározhatóan, tökéletesen ragyogva a mindenek kavargó folyamatossága felett.

A gyakorlással elérhető legvégső állapot az akadálymentesség. Hangsúlyozzuk ki, a „mentesség”. Az akadályok irtásával, felőrlésével, felismerésével és a megküzdéssel végtelen és reménytelen harcba kezdenénk. Akinek kevesebb az akadálya, annak könnyebb a lépte, de egész életét gyötrő harcban éli, hogy élete végére maga őrlődjön fel, és néha, kivételesen nyugodt perceiben élvezhesse sikereit. Az élet harc, de jobban tesszük, ha nem köd-szellemek ellen harcolunk, nevetségesen csapkodva a semmit. Az akadályok nem léteznek, miért harcolnánk hát egyesével a képzeletünk teremtette nehézségek ellen?

A buddhák tudata akadálymentes. Ahol nem merül fel az akadály képzete, ott nem szükséges harcolni ellenük. A buddhák energiája ezért tiszta és sugárzó, nem áll fényük elé gát.

Az akadálytalan tudat az Ösvényen jár. Nem kell tennie külön erőfeszítéseket, nem kell még gyakorolnia sem, mégsem tér le az Ösvényről, mert ahol ő jár, az az Ösvény. Ha nincs maga-teremtette gátja, akkor nem fél a kudarctól, nem áhítja a jutalmat, nem függ a körülményektől. A nem-függőt hívjuk akadálytalannak. A nem-megvalósítót hívjuk akadálytalannak. A „nem-ént” hívjuk akadálytalannak.

Az akadálytalan nem rest, folyamatosan tevékenykedik, de tevékenysége mentes a feszüléstől. Mivel mindenben ellazult, nem állítja meg semmi. Félelem nélküli, mert nem veszíthet, harag nélküli, mert nincsenek ellenségei, vágy nélküli, mert nincs szüksége semmire. Mindezek miatt nem is szenved, felszámolta magában a dukkhát.

Nem igazolja semmi, nem kárhoztatja semmi, működését a dukkha világában észre sem veszik, pedig mindent ő tart fenn. Az akadálytalan működés ölelő tágassága fogadja magába a szamszára rohanó, kapkodó, dukkhával telt terét és idejét. Az akadálytalan nem gyakorol, csak van, és az ő Vansága a tiszta létezés.

Amit valaha meg kellett tenni, már elvégeztetett. Itt van körülöttünk és bennünk minden tett és eredmény. Nem kell megérkeznünk, mert már ott vagyunk. A nagy feladat teljesítve van; utolsó erőpróbánk a Vanság felismerése.

A feltételeshez való ragaszkodás a szamszárához köt, a szamszárában pedig az élet és a halál körben forog a kicsiny, pillanatnyi, és a nagy, életre szóló dolgokban is. A feltétlent keresni, majd a feltétlenhez, akár az istenhez ragaszkodni az akadálytalanság félreértése, és csak újabb ragaszkodás. A feltételeshez nem ragaszkodót hívjuk feltétel nélkülinek.

Az „én” akadályának a hiánya felébreszti a bódhiszattvát. Nem azért, mert érdemes vagy különleges, hiszen ha ezt hinné, nem lenne bódhiszattva. A lény működése válik bódhiszattvai működéssé azáltal, hogy felszámolja a lények közötti határokat. A bódhiszattva tudatában nem merül fel a „lények” gondolata, azért működése minden lényre irányul. A bódhiszattva a buddhaságba tágul, ezért vele tart minden lény, aki megtalálja.

Az akadálytalan csak a látszat számára születik és hal. Születni és halni két dolog szokott: a behatárolt rész és a folyamatok. A behatárolt rész az élet, a tapasztalt valóság, az érzékelt történések. Fojtogató szűkösségéből szokás a folyamatokba menekülni, és bölcsnek tartják, aki kilépve a megmerevedett valóságból a folyton változóba lép át. De még ő is fogoly, mert a soha-meg-nem-álló, örvénylő, maga-valótlan világ felismerése még nem buddhaság, csak bölcsesség. A buddhák már a folyamatokban sem születnek és halnak meg.

Az akadálytalan tudatot nem lehet megfélemlíteni, formálni, irányítani, tehát nem lehet akadályozni. Mozdíthatatlan, de nem azért, mert annyira erős és szilárd, mert olyan nagy, mert felettünk álló, hanem azért, amiért a végtelent sem lehet odébb tenni, hiszen mindenhol ott van. Az akadálytalanban nincs születés és halál, de nem ez a célja, mivel nincs célja. Mindez csak mellékesen, működéséből fakadóan valósul meg, és az akadálytalan tudat nem törődik vele. Ha erre törekedne, akkor törekvése miatt nem lehetne akadálytalan.

Akinek nincsenek akadályai, az nem ragaszkodik. Nem ragaszkodik a testéhez, az életéhez, a vágyaihoz, az akadályaihoz, önmagához, és nem ragaszkodik az akadálytalansághoz sem.

Keresztes Szent János ezt mondja: „Tehát föltétlenül szükséges, hogy az emlékezet lemondjon egész eszmetartalmáról, ha Istennel egyesülni akar. Mert ez az egyesülés csak akkor történhetik meg, ha megtörtént az elválás minden olyasmitől, ami nem Isten.”

Miért? Mert „az ördög az emlékezet természetes benyomásai révén nagy hatást gyakorol a lélekre.”

Mint mond a Buddha arra, hogy történjen meg az elválás mindentől, ami nem Isten? Azt, hogy rendben, de történjen meg az elválás mindattól is, ami Isten, ami ördög, majd történjen meg az elválás az elválás gondolatától és az elválni készülő személytől, az „én”-től.

Mivel az emlékezet is figyelem, a múltbéli figyelemtárgyak figyelemmel való felidézése, ezért az emlékezeten keresztüli megkísértetés, megrontás is tulajdonképpen a figyelmen keresztüli kísértés. Minden megrontás végül figyelmen keresztüli megrontás. Amire a tudat (csitta) irányul, abban ébred fel a tudattalanság sötét pillanataiból, abban születik meg egy pillanatra. Ezt az eredendően tiszta és üres ráirányulást aztán megszínezik a tudattényezők (csétaszikák), és a tudat tisztaságát elhomályosítják; a pillanat észlelése, és így a tudat már emlékkel, vággyal, szenvvel, akarattal szennyezett. A figyelem minden pillanata ilyen, és e pillanatok és a közöttük lévő tudattalan, halott szakaszok füzére az élet. Ezért senki, soha, egyetlen pillanatra sem volt tudatos, az csak a buddhák kiváltsága. A buddha állapot nem más, mint a teljes és tiszta tudatosság. Így értendő az időn és téren kívülre kerülés.

Mivel az emlékezet is figyelem, ezért az is tudattényezőkkel szennyezett tudat. Ahová, amire figyelünk, azok vagyunk. Figyelmünk megalkotja számunkra a figyelem tárgyát, a tárgy pedig megalkot figyelmünkön keresztül minket. A kísértő, az ördög mi magunk vagyunk. Az ördög a megszemélyesített „én”.

Soha, egyikőnk sem, egyetlen pillanatra sem volt még tökéletesen tudatos. A tudatunk működését úgy tudjuk elképzelni, mint amikor egy hagyományos, filmszalagra készített filmet nézünk a moziban. A klasszikus moziszalag fényképek sorozata, melyek között szünetek, fekete ürességek, ebben az értelemben „semmik” vannak. Mivel a képeket gyorsan húzzák el a szemünk előtt, nem érzékeljük a közöttük lévő ürességeket, és a filmet folyamatosnak látjuk. A mozi vetítőgépében egy nagyon gyorsan mozgó retesz található. Ez a retesz a filmszalag minden képe előtt felemelkedik, átengedi a fényt a szalagon, és a kép a mozivászonra vetül. Aztán ahogyan a gép odébb húzza a szalagot, ez a retesz a másodperc töredékére bezár, eltakarja a képek közötti sötét szakaszt, majd mikor a következő kép a fényforrás elé kerül, egy pillanatra ismét kiold. Így tovább, halkan kattogva, pillanatokra felfedi a képeket a fény előtt, majd eltakarja a képek közötti szakaszokat, a nézők pedig élvezik a számukra megszakítás nélkül áramló történetet. A tudat működése is ilyen: egy-egy pillanatra felébred, mikor figyelmét, a saját „fényét” ráveti egy érzéktárgyra. Figyelme üres, de a tudattényezők, aktuális hangulatai, érzései, egész élete során felépített személyiségének éppen felszínre került darabja megszínezi azt, ezáltal figyelmének tárgyát valamilyennek érzékeli. Az érzékelés minősége mindezek miatt sokkal inkább beszél róla, mint az érzéktárgyról, de ezt a tudat nem ismeri fel, ahogyan a film nézője sem képes leválasztani önmagáról a látott történetet. Aztán a figyelem a következő érzéktárgyra úszik, és a két észlelés között becsukódik, ahogyan a mozigép retesze elzárja előlünk a sötét szakaszokat. Ezen üres szakaszokban a figyelem nem érzékel, tehát a tudat nem érzékel, vagyis a tudat… éppen nem tudatos, az „én” számára nincs, vagyis az „én” számára halott. Amikor az „én” nem érzékel, akkor halott. A figyelem felébredése, megtapadása egy tárgyon pillanatonként éleszti fel, teremti újra a tudatot, a szemlélőt, a lényt.

Mikor a tudat nem figyel kifelé, akkor emlékezik, befelé figyel. Álmodik, gondolkodik, meditál, imádkozik, képzeleg, ebből a szempontból mindegy, mert ez is figyelem. A tudat figyelmének iránya nem változtat működésén, vagyis felébred, visszazuhan a sötétbe, újra ébred, aszerint, hogy figyel, vagy éppen figyelmet helyez át. Úgy is mondhatjuk, hogy él, meghal, újraéled, aszerint, hogy figyel, vagy figyelmét éppen átirányítja egy új érzéktárgyra. Mivel az áthelyezés a pillanat töredéke alatt történik, éppen úgy nem érzékeli folyamatos halálait és újjászületéseit, ahogyan a mozifilm nézője sem észleli a filmszalag képeinek és a közöttük lévő ürességeknek a sorozatát.

Természetesen a lény nem hal meg pillanatonként, ahogyan a tudata sem. De az érzékelés a sötét átmenetekben üres, az érzékelés, az „én” szempontjából ez a semmi, ez a halál. A létezés és a tudat megszakítatlan, de az általunk ismert tudatos, fényes, érzékelt élet szakadozott. Apró megszakadásai a pillanataink közötti ürességek, nagyobb hiányai a tudattalan alvás időszakai, végsőnek érzett megszűnése pedig a testi halálunk. A halál, ha ezt a gondolatot tovább vezetjük, a nem érzékelt tudatosság. Mi most még csak az „én” szempontjából vagyunk képesek az életet és halált érzékelni, ezért az érzékelt tudatosságot életnek, a nem érzékelt tudatosságot halálnak tekintjük.

A buddha állapot nem más, mint a teljes és tiszta tudatosság. Minden pillanatban, tehát a pillanat és idő fogalmán túllépve, mindenhol, tehát a hely és tér fogalmán túllépve, állandó, megszakítatlan, fogalmakon és érzékelésen túli ragyogó tudatosság. Üresség nélküli folyamatos fény. Több ez, mint a megvilágosodás és az örök élet.

Az ember tudományai még a mi léptékünkhöz, a mindössze néhány ezer éve felgyorsult eszmélésünkhöz viszonyítva is szempillantásnyi idő alatt rendkívüli mértékű fejlődésnek indultak. Az ember a tudományain keresztül egyre jobban megismeri világát és benne önmagát. Olyan kérdésekre is válaszokat kap, amikhez nem is remélte, hogy a tudomány segítségével kerül közelebb, mert vallási, spirituális természetűnek hitte. Jobban megismeri a tudatát, személyisége, lelke működésének mozgatórugóit, az anyag határait, de az anyag és a szellem közös határait, és megdöbbentő hasonlóságait szintén. Kerülni szeretném a tudományos blablát, mely során lelkes laikusok túl merész általánosításokat tesznek, és oktalanul összekevernek tudományos fogalmakat, de semmiképpen sem szeretnék úgy tenni, mintha nem vehetnénk észre párhuzamokat az anyag és a szellem természete között.

A pszichológia tudományának pályája rakéta módjára ível fel. Bár vannak vele szemben fenntartásaim (túl fiatal még, túl sokat téved, amit ritkán lát be), de tagadhatatlan, hogy alaposan feltérképezte a személyiséget. Megfejtette viselkedésünk okait, megtalálta a rejtett mozgató erőket, visszavezetett minket gyermekkori gyökereinkhez, és kategorizálta, címkékkel látta el különlegesnek hitt tulajdonságainkat. Időnként többet árt, mint használ, mert az egot felemelte, rajongás tárgyává tette, és megalapozott az áldozati pózoknak. A negatív tulajdonságainkkal alig kell foglalkoznunk, viselkedésünket nem kell korrigálnunk, csak egy megfelelő címkét kell magunkra akasztani, korábbi sérüléseinkre kell rámutatnunk, és kész a felmentés. Tudománnyá emelte az átlagemberek számára a manipuláció művészetét, ezért már nem igazságok versenyeznek, hanem az erők, melyek az egyéni véleményeket érvényre juttatják. Bár ez mindig így volt, ám mostanra vált belőle populáris tudomány, bárki számára elérhető eszköz, amihez mindenki érteni vél. Amit viszont kevesen szeretnek észrevenni az az, hogy a pszichológia kifordította a lelkünket, napvilágra hozta titkait, és kiderült, hogy nincsenek titkai. A személyiség, amit általában a lelkünkkel azonosítunk, genetikai és memetikai (szociális alapú, neveltetéstől függő, környezeti hatásoknak kitett) hatásokból formálódott, és azoknak megfelelően reagál. Mindig, és ha néha önállónak tűnik, az szintén az előbbi okokra vezethető vissza, tehát a meglepő megnyilvánulásai is kiszámíthatóak.

Az orvostudomány ugyanezt mutatta meg a testünkről és az agyunkról. Agyunk szintén egy gép, sejtek halmaza, mely a sejtek között kiépült rendkívüli számú kapcsolat módszerével teremti a környezetet, érzeteket, érzelmeket és gondolatokat generálva. Működtet, a személyiség felépítéséhez szükséges fizikai környezetet biztosítja, és a valahol bennünk már eleve meglévő döntéseket utólag kontrollálja és elhiteti, hogy ő volt a kezdeményező (lásd „tudat” sorozat). A külső világot nem az agy alkotja, de a róla bennünk élő képet már igen, ezért mindaz, amit észlelünk, kijelenthető, hogy nem olyan. Ezzel az agy a nemtudás-alapú létezésünk legfőbb fenntartójává válik.

A biológiával karöltve az előző tudományok elénk tárták, hogy a tudat élménye kivetülés, melyet ugyanaz a késztetés hoz létre, melynek érvényesülésére az állatvilágban még elég az ösztön: a túlélés és a fajfenntartás biológiai kényszere (314. bejegyzés). Szélsőséges helyzetekben ez a kényszer az emberben is egyeduralkodóvá válik, és lerántja rólunk a humánum, a szocializáció vékony fátylát, hogy megmutatkozzon ősi valóságunk. A természettudományok ebből a szempontból, a tudat kutatásának és meghatározásának kérdését tekintve el is érték határaikat: nem tudják, és nem is fogják tudni meghatározni a tudat mibenlétét, mert a világban semmi nem ismerheti meg önmagát tökéletesen.

Az elméleti fizika, az anyagtudományok túlléptek az anyag észlelhető határain, és az emberi elme számára már túl kicsiny tartományban nem a fenti világ szabályait találták. A tér, az idő, a mozgás, általában a létezés idefent ismert törvényei odalent alig szabályoznak. A fizika megmutatta, hogy a határok nem messze, nem rajtunk kívül találhatók, hanem bennünk, körülöttünk mindenben, és észlelésünk alapvetően téves. Érzékelésünk, felfogásunk hozzánk igazított, nekünk rendelt, hogy biológiai testünket képesek legyünk életben tartani. Képtelenek vagyunk felfogni a valóságot, még az anyagit is, de ennél tovább megy a tudomány, mert megkérdőjelezi a valóság létezését is. Felfedezte, hogy minden másokhoz képest valami, csak egymáshoz képest mérhető, és ha létezésének ténye egyáltalán kijelenthető, csak másokhoz képest határozható meg.

A társadalomtudományok górcső alá vették az igazság fogalmát, és szintúgy egy kitágult, végtelennek tűnő tartományba tévedtek, ahol nem uralkodik semmilyen isteni, erkölcsi, késznek tekinthető rendszer. Korábban egy konzisztens, legalább magára nézvést következetes rendszert tekinthettünk tökéletesnek. Még korábban bármit, ami az időben nem-született, isteni, égi eredetű volt. Ezek az igazságok törvényekké válhattak, és szabályozták az időbe és térbe vetett, halandó ember hétköznapjait, gondolkodását, majd reményt adtak a halál ellen, felvetették az élet folytatásának lehetőségét. De mostanra elveszítettük a hiteinket, és érezzük, hogy nem mindig kár értük, mert gyakran csak gyarlóságainkat lepleztük velük.  Ha mégis találunk egy hitet, már kétkedve fogadjuk, nem azzal az őseinkre jellemző gyermeki ártatlansággal. Már a konzisztenciának is vannak alternatívái, az összefüggések is gyanúsak, az igazságelemek közötti kapcsolatok is képlékenyek. Az igazságok már nem csak egyféleképpen, hanem bármely érdek és nézet szempontjából is lehetnek konzisztensek. Nem csak az igazság, hanem belső összefüggései és ellentmondásai is kedv szerint alakíthatók, nem csak a valóság, hanem a valóságnak otthont adó keretek is rugalmasak. Nincsenek objektív igazságok, ami már a tömegek számára is nyilvánvaló. Mindez egyben üdvözlendő, hiszen a felemelhetik magukat vezetőik és papjaik elnyomása alól, másfelől veszélyes, mert a biztonság elvesztése szuicid és destruktív hajlamokat generál társadalmi szinten, amit jelenünkben a népek közötti és a társadalmakon belüli fokozódó feszültségnövekedés mutat. Ami a kutató elmének a kötöttségek alóli felszabadulás, lehetőség, az a társadalomnak frusztráció és félelem.

Mintha nem csak az univerzum törvényeit, de az univerzumnak helyet adó teret és dimenziókat is lehetséges lenne céljaink szerint alakítani, mintha az embert és a lelkét erőforrásként lehetne használni. És igen, lehetséges, mert a világ végtelen, az ember egy gép, és ameddig saját vagy gépeink intellektusa terjed, és ameddig a bolygó erőforrásai biztosítják a szükséges alapokat, hatalmunk kiterjeszthető, már önmagunkra is. Természetesen látjuk a bennünk lévő mozgatót, amihez nem férünk hozzá, aminek nem értjük az okát, de belátjuk, hogy ez hiátusunk is marad mindörökké.

Létezik egy nagyon régi tudomány, ami ugyanezeket állította, és ez a buddhizmus. Ez egy olyan eszme, ami nem szeretne a régiek helyére lépni, nem akar új istenként és új tudományként felragyogni, hiszen éppen maga is 2500 éve állítja, hogy az ember önvaló-nélküli, hogy a határok képlékenyek, nincsen valóság, az érzékelés tévedés-alapú, a dolgok csak függésben léteznek, az igazságok ködből épültek, az eszmék öncélból, az ember istene pedig alávetett a változásnak. Egy olyan eszme, ami nem tagadja az istent és a kifürkészhetetlen belső mozgatót, csak tisztelettel elengedi a megismerhetetlent, nem jelent ki róla vállalhatatlant, és azzal foglalkozik, amire befolyása van. A tudomány fejlődése megmutatta, hogy a buddhizmus nem csak vallás, hanem tudomány is, az ember tudománya. Harmóniában élve a többi vallással és tudománnyal az ember természetéről beszél, nem többről és nem kevesebbről. A természetéről és a lehetőségeiről. Szent értelemben tudomány, és lehetne ilyen bármelyik vallás, ha szerényebben megtalálnák a helyüket. Ez a kor valaminek a lezárása, és mint ilyen, egy újnak a kezdete. Az embernek soha vissza nem térő lehetősége adatott leszámolni hamis mítoszaival, önmaga istenítésével, reménytelen ábrándjaival. Ez a buddhizmus kora, ami igazolja a Buddha felismeréseit, ahogyan a Buddha igazolja a kor felismeréseit. A tudomány és a világos tudatú spiritualizmus ebben a korban kéz a kézben jár a buddhizmussal. Mi pedig, akik ezzel foglalkozunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Használjuk ki életünk e csodás lehetőségét!

Nagyon régen írtam már neked, uram. Ismersz annyira, hogy ne rój meg érte, hiszen nem távolodtam el tőled, csak valahogyan az írás nem ment. Elmúlt a nyár, ami itt a hegyen rövid és hűvös, de mégis felüdíti az érzékeket. Színeket látunk, kihajt néhány lapos, kórószerű növény a kövek közül, és még apró virágokat is hoznak. Alaposan be kell szívja látásunk a színeket, mert aztán viharokkal és ködös, jeges idővel hamar visszatér a tél. Sokat dolgoztam, javítottuk a kolostor épületét, elraktároztuk a termést, amit a jószívű falusiak hordanak fel számunkra, amíg járhatóak az utak, mielőtt elzár minket a hó. Ilyenkor mindenki serénykedik, mert abból élünk, amit ezekben a hetekben felhalmozunk. Nekem a legfőbb munkaeszközöm az a kis egykerekű fakordé volt, amolyan talicska. Azzal hordtam az építőanyagot, a földet, vagy az étkezésünkre szánt zöldségeket, a krumplival és rizzsel teli zsákokat. Ebből az egyszerű eszközből származtak aztán a problémáim.

Tudod, nekünk nincsen semmink. Nem csak úgy, mint a teremtett világod felszínén születő, szenvedő és elhulló embereknek általában, akik rövid életükben annyi tárgyra mondják: „enyém”, hogy aztán elveszítsék és megsirassák javaikat, majd a halállal mind eleresszék. Nem csak így, hanem valóban, nekünk semmink sincsen, mindenünk közös, a kolostoré, a falusiaké, és végül a tiéd, uram. Nagyon jó is ez így, mert ha szívünk nem ragaszkodik emberhez, eszközhöz, pénzhez és hatalomhoz, akkor, már csak kényszerből is, de hát valami magasabbal, remélhetőleg veled, a te lelked csodálatával töltjük el a kiszabott időt. De az ördög mindig kicselez minket.

Rettenetesen messze vagy. Nem is lehetne távolabb egymástól két dolog, távolabb, mint az univerzum két széle, mint az isten lelke és a miénk. Ezt rendre elfelejtik, akik babonaságokban hisznek, varázslásba és egyéb démoni praktikákba kezdenek. De elfelejtik a gyermeki lelkű emberek is mind, és a jószándék hajtja őket a nagy csaló, az ördög útjára. Amuletteket hordanak, szent szövegeket olvasnak rá beteg családtagjaikra és háziállataikra, áldozatokat mutatnak be a jó termést elősegíteni. Megidéznek szenteket, képeket akasztanak a falaikra, pénzt adnak a papnak, hogy imádkozzon értük. És nem különbek egyes szent emberek sem. Kinyilatkoztatásaikat harsogják, látomásaikkal dicsekednek. Bizony uram, te tudod: nem is lehetnénk messzebb tőled, mint amikor azt hisszük, hogy megnyíltál, közel engedtél, elérhető lettél. A sátán pedig rendre kihasználja, mikor szerelmesek leszünk teremtményeidbe, önmagunkba, lelkünk mély és szép képeibe. Még a legtökéletesebb látomásnál is gyanítható, hogy nem te állsz mögötte, hanem az ördög, vagy ami még rosszabb, saját magunk.

Komoly hiba ragaszkodni bármihez, akár ahhoz is, amit te adtál nagy kegyelmedben! Uram, nem hiszek a látomásokban, nem hiszem, hogy kiválasztasz, és a lelkemen keresztül csodás igékben részesítesz. Nem hiszem, hogy így, fondorlatosan, rejtve működsz. Elénk társz mindent, körénk rakod világodat, és érzékszerveket adtál, hogy művedet felismerhessük. De bölcsességet is adtál, hogy ne teremtett dolgaidban keressünk. Ilyen a lélek is. Az is a műved, az is eszköz és dolog, mely uram, jaj, remélem, nem káromollak, de talán nem örök, és nem a miénk. Hát még eszközeid, az anyag, az élvezet. Azt sem hiszem, hogy szeszélyből intesz minket az élők és élettelenek szeretetétől, hanem puszta praktikumból: mi csak egyfelé vagyunk képesek elköteleződni. Vagy a világod, vagy a te irányodba. Ezért is szégyellem úgy, ami velem megesett.

Tudod uram, hogy lemondtam már mindenről. Nem csak felindulásból, akaratból, elhatározásból, és nem csak megfontoltságból, jaj, bűnös lelkem, talán számításból, hogy a mennyeidbe majd áldozatom emeljen, hanem meglassúdva, nézelődve, csak úgy, ahogyan az őszi levél elválik az ágtól, és a légben himbálódzva a talajra hull. Téged figyellek, de nem szándékkal, még csak nem is a megismerésed vágya hajt, hiszen arra reményem sincs, hanem csak úgy, ahogyan egy hegyoldalon álló fa nézi évszázadig a völgyet. Nem vágyom pénzre, a polgárok életére, asszonyra, házra vagy a többiek elismerésére, de még rád sem. Nézlek, mert semmi mást nincs értelme nézni.

De most nyáron kiderült, hogy a lelkem mélyén még izzik parázs. Meséltem a fakordéról. Egész nyáron azzal dolgoztam, már el sem kérték társaim. Ha valamit szállítani kellett, amihez szükség volt rá, szóltak, és siettem a vidáman nyikorgó kerekű kis alkalmatossággal. Mivel nagy súlyokat hordtam vele, időnként javítani kellett. Ahogyan teltek a napok, egyre féltőbb gonddal szegeltem újra kilazult deszkáit, cseréltem meglazult tengelyét. Aztán egyszer csak bevittem a szobámba éjszakára, és onnantól mindig ott tartottam. Megrémített a gondolat, hogy másnap ébredve valaki másnak a kezében találom. Az asztalom elé, a fali kereszt alá állítottam, és úgy feküdtem, hogy éjjel is lássam. Kicsiny a cellám, ezért ha kinyújtottam a kezem, meg tudtam simogatni.

Két hónapig tartott ez az állapot. Napközben, a munka során kikerültem vele az utak gödreit, nem toltam a kövekre, inkább erőlködve átemeltem felettük. Napközben is bevittem a cellámba, mert már szerény ebédemet sem szerzetestársaimmal költöttem el, hanem inkább egyedül, illetve inkább a kordémmal. Mert már a magaménak éreztem. Étkezés közben beszéltem hozzá, és már este is, lefekvés előtt. Az esti ima helyett inkább meséltem neki az életemről, a gondolataimról, és örültem, hogy figyelmesen hallgat rám. Mit mondjak uram: kicsit megőrültem.

De egyre rosszabb állapotba került a sok munkától. Nem erre tervezték, nem kövekre és nehéz zsákok cipelésére. Kereke imbolygott, lécei eltörtek, nyele megrepedt. Mintha egy szeretett személy leépülését néztem volna végig. Javítgattam, és mikor el akarták venni, hogy egy másik, erős taligát adjanak, ellenálltam. Ekkor már furcsán néztek rám egy ideje. Látták, ahogyan magam mellé állítom a pihenőidők alatt, ahogyan az oldalamnak támasztom, ahogyan beszélek hozzá.

De aztán egyszer eltört. Középen kettéhasadt, és be kellett látnom, hogy menthetetlen. Társaim odajöttek, hogy elvigyék a maradványait, de én felindultan bizonygattam, hogy javítható, hogy még nincs nagy baj, csak bízzák a gondjaimra. Rám hagyták, de egy nap, mikor zsákokat vittem be a kolostor alatti pincébe, feljőve a hűlt helyét találtam. Annyi eszem még volt, hogy nem kezdtem el azonnal keresni, de a következő napokban bejártam a kolostornak és környékének minden zugát őt kutatva. Három nap után találtam meg. Az épület mögött, egy nagyobb, természetes gödörben leltem rá, illetve már csak a maradványaira. Az általam oly gonddal vigyázott deszkái darabokra törve, küllői kifordulva hevertek. Olyan volt, mint egy eltorzult testű halott. Letérdeltem, és imádkoztam, zokogtam, téged hívtalak könyörögve, hátha feltámasztanád, és minden olyan lenne újra, mint régen. Aztán magamhoz tértem, és visszamentem a kolostorba.

Rejtettek az elme és a szív útjai, előttünk, emberek előtt bizonyosan. Hetekig alig mozdultam ki, nem beszéltem senkivel, alig ettem, és ha kérdeztek, betegségre hivatkoztam. Csak azt akartam, hogy hagyjanak békén örökre. Hetekig gyászoltam. Még most is elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, de olyankor mindig hozzád fohászkodom: ments meg, uram. Ments meg a lélek tévedéseitől, ments meg ragaszkodásaimtól, ments meg ostobaságaimtól, és legfőképpen ments meg önmagamtól. Add, hogy megértsem a lélek sötét éjszakájának titkát, segíts, hogy kibírjam, és a sötétből, mint fojtogató, mély vízből felbukkanva hazataláljak.

Azért az utolsó nyári kórók apró virágaiból fontam egy kis csokrot, és amikor senki nem látta, kimentem a gödörhöz, és elhelyeztem hű társam földi maradványain.

Beszéltem már a határelméletemről. Inkább egy megfigyelés, miszerint minden elmélet, eszme, gondolat és érzelem a határaiban ismerhető meg a legjobban, a határait szemlélve mutatja meg, hogy mennyire stabil, igaz és konzisztens. Pl. a mennyországig vezető út, ha létezne, lennének szélei. Ezeken a széleken találhatnánk útpadkát, kavicsokat vagy éles vonalat. De a vonalnak, az útmenti törmeléknek is van széle, anyaga, tömörsége, belső szerkezete. Rétegeinek további szélei és így tovább. De ha az út csak metafora, akkor a gondolatnak, a hitnek, az elképzeléseknek a szélét érdemes megfigyelnünk, mert mint minden határ, legyen az anyag, kavics, fizikai, vagy szellemi, gondolati, érzelmi határ, elválaszt egymástól világokat. Aminek határa van, az egyedül maradt, bezáródott, elkülönült, és felosztotta a világot önmagára és a határon túl lévő tartományra.

A határokon, a széleken minden felfedi magát. Részben kényszerűségből, hiszen képességei, belátható világa végére ért, és nem tud már mit mutatni, részben pedig annyira túlfeszül, hogy nem képes úgy tovább alakoskodni, mint a közép nyugalmas, békés, lusta állapotában. A buddhizmus is kereste a határokat. Felfelé, a végtelen felé nincs értelme ilyesmit keresni, mert reménytelen a feladat. De lefelé, az oszthatatlanság, a legkisebb létező egység felé már inkább reménnyel ámít a vállalkozás, hiszen úgy tűnik, mintha a kicsiny megérthető lenne, hiszen a végtelen külvilággal szemben a kezünkbe vehető.

A buddhista filozófia egyik ága szerint háromféle határ létezik: az anyag (rúpa) határa az atom, a nyelvé, a beszédé a hangzó, az időé pedig a pillanat. Ezek is dharmák, a tapasztalati világ alapelemei. Mindhárom végső, tovább nem bontható parány. Együtt alkotják az összetett élő, valamint élettelen létezőket, mely összetettek, mint már sokszor tárgyaltuk, mulandóak, pontosabban folyamatosan változók, de összetettségükben, pillanatnyi fennállásuk ideje alatt egyediek. A parányok viszont egyformák, nem egyediek, és pontszerűek, tehát kiterjedésük sincs.

A pillanat minden történés, változás, így a mulandóság határa is abban az értelemben, hogy e végtelenül apró, testetlen időegységek alatt a dharmákból összetett létezők nem változnak. Mi figyelők mindig a múltat látjuk, mert mire bármit észlelünk, az már elmúlt, egészen pontosan átalakult. Természetesen felmerül, hogy egyáltalán létezett-e a dharma és a belőlük álló összetettség ilyen feltételek között. Nem csak a szokásos emberi tévedés miatt tesszük fel ezt a kérdést, ami az emberi észlelés hiányosságaiból kiindulva megkérdőjelezi a valóságot, hanem valóban felmerül, hogy létezik-e a pillanat, amikor a dharmák merevek, éppen nem alakulnak át, tehát meghatározhatóak, és egy pillanatig, de állandóak.

A pillanatnyiság elve, a kiterjedés, test nélküli időegység létezése a dolgok látszat-létét feltételezi. Arra mutat rá, hogy a mulandóság annyira folyamatos, hogy nincs olyan, akár végtelen kicsiny pillanat sem, amikor bármilyen összetett létező meghatározható lenne. Ha létezne ilyen pillanat, amikor valami valóban énnel, maggal, névvel és formával rendelkezik, akkor ez a pillanat nyújtható, tágítható lenne, és megdőlne a legalapvetőbb igazság, az aniccsa, az önvaló-nélküliség tanítása. Akkor léteznének az ilyen, önvalóval rendelkező összetettségeknek eszmei, gondolati, továbbá anyagi értelemben is tovább már nem bontható részei, és az összetett ezek állandó halmaza is lehetne.

Tehát nem létezhet határ lefelé, a parányok felé sem. Nem létezik tovább nem osztható pillanat, elemi, anyag részecske, és gondolat, hangzó sem, mert ha lenne ilyen, annak lenne belseje, rétegzettsége, és újabb szélei, határai. Ezzel a törvénnyel könnyen eljutunk a jógácsára egyik fő gondolatához, hogy az élet egy álom. Nem mintha így válaszolnánk bármilyen kérdésre, hiszen ha ez igaz, akkor felmerül, hogy ki az álmodó, hol van éppen, és honnan veszi az álomképeit. Azt nem nehéz elfogadni, hogy minden létező lényegében csak képzet, bár ez szintén nem válasz a létezés kérdéseire, hiszen a képzet és a fizikai valóság ugyanúgy valóság, csak a tapasztaló lát közöttük különbséget, érzékelésének módszere és természete alapján. Ami az egyiknek valóság, a másiknak képzet.

Ha a pillanat nem létezik, kiterjedés nélküli, akkor egy dharma keletkezése, létezése és elmúlása ugyanabban a pillanatban történik, tehát nem észlelésének különbözőségei okán, hanem valójában nem létezik, mert nem létezett. Ha a keletkezés egyben az elmúlás, márpedig így néz ki, akkor egy még nagyobb paradoxonhoz érkeztünk, történetesen ahhoz, hogy ezekből a nem létező pillanatokból hogyan épülhet fel mégis a lineáris, mérhető idő, a történések tapasztalható folyama, és minden benne zajló folyamat, a percek, napok és évmilliók. Hogyan gondolkodunk, ha nincs a gondolatnak szemcsézettsége, és hogyan létezhet az anyag, ha nincs részecskéinek tovább nem bontható alapegysége.

Ez a problémánk, ha egy pillanat végtelen kicsiny. De ha nagy, ha van kiterjedése, mert meditációs vagy buddha-állapotban a pillanat a végtelenségig, akár egy kalpáig is növelhető, akkor új problémába ütközünk, nevezetesen meg kell határoznunk egy pillanat születését és elmúlását, tehát a széleit, a tartalmát, a határait. Elképzelhetjük a pillanat belsejét homogénnek, heterogénnek, rétegzettnek, de az elméletek nem válaszolják meg azt a kérdést, hogyan lehet teste valaminek, ami tovább nem bontható. A modern fizika is ide jutott: az időtartam nem lehet folyamatos, diszkontinuusnak, szakadozottnak kell feltételezni. Nem egyenletes folyam, hanem pontokból áll, melyek egyik értékről ugranak a másikra, mint az elektronok energiája, ami csak egy bizonyos értéket vehet fel, és héjakba rendeződik. A tudomány szerint is az időpillanat, az anyag, a szellem állapotai, a gondolatok mind végtelenül finoman szemcsézettek. A világ finoman szemcsés, nem folytonos, nem vonalakból, folyamatokból áll, hanem kis pontokból, és csak számunkra tűnik folytonosnak. A fény fotonokból áll, az anyag atomokból, a gondolat apró eszmélésekből.

Persze ez az elmélet újabb kérdéseket vet fel. Pl. ha a gravitáció a tér görbülete, akkor miféle erő tartja össze a tér tovább nem bontható pontjait, és a pontokból álló világ szemcséi között miféle kapcsolat teremt folytonosságot? Ha nincs folytonosság, ha a pontok között űr található, valami, ami valóban üres, akkor miféle erő adja tovább a pontok között az információt? Miféle mágnesesség, tapadás, vágy, milyen összetartó kapocs nem engedi széthullani a világot? Az érintkező pontoknak hol vannak a határai, de ha nem érintkeznek, hol válnak szét egymástól, miféle pokoli, reménytelen üresség választja el őket mindörökre?

Úgy érzem, nem válhat buddhává az, aki nem fejti meg a határok és az elhatároltak titkait.

Már többször beszéltünk a határokról, de most foglalkozzunk röviden a buddhizmus határértelmezésével. Két részletben tárgyaljuk a kérdést, ez a bejegyzés az első.

A Buddha a szélsőségek elkerülését tanította, mely szélsőségeket gyakran azonosítják a határokkal. Annyiban határnak tekinthetők, hogy a szélsőség egy viselkedés, gondolkodás tovább már alig feszíthető véglete, de a buddhizmus a határokat nem csak azért kutatta, hogy elkerülje a rendkívülit, az extrémet, hanem a megismerés lehetőségeire is kíváncsi volt. A Buddha egyik legfontosabb tanítása a középút tana, mely azt az életfelfogást hivatott megtanítani a gyakorlókkal, mellyel a világ megismerését a leghatékonyabban végezhetik.

A Buddha nem a határok között középen elhelyezkedő területről beszélt, hanem arról az állapotról, ahonnan nem értelmezhetőek sem a szélek, sem a közép, ahol az üresség megérthető, ahol a törekvő elméje olyan nyitott lesz, hogy alkalmassá válik a Tan befogadására.

A Buddha a középútról beszélt (maddzshima patipadá). A ’maddzshima’ középsőt, középen lévőt, de közepes nagyságút és középszerűt is jelent. Középszerű értelemben az erkölcsnek (síla) az a formája, amely középszerű szándékból, tudatból, tetterőből és megfontolásból ered. A középszerűség itt nem lekicsinylés, mert ugyan alacsonyabb rendű, mint a nagyszerű, de magasabbrendű, mint a silány erkölcs, tehát a hétköznapok számára megfelelő. De a buddhista bölcselet a „középső” jelentést helyezi előtérbe. A Buddhánál a Nemes Nyolcrétű Ösvény (ariya-atthangika-magga) maga a középút. Az Ösvénynek korábban egy teljes sorozatot szenteltünk. Általában jellemző a Buddha gondolkodására, hogy tévesnek tartotta, ha a valóság eseményeit dichotóm felosztással próbálták megérteni. A dichotóm felosztás mindig statikussá válik, bemerevedik, és a világ fogalmait csak a „van-nincs”, „igen-nem” tengelyen képes értelmezni. A fogalmak kénytelenek a két véglet közül választani, és kibékíthetetlen ellentétüket felismerve egyre távolodni egymástól, felvéve a két lehető legszélsőségesebb helyzetet. Ugyanígy kevéssé értelmes a szélsőségek eltávolodását megakadályozandó mindent eggyé gyúrni, azonosságot hirdetni akkor is, ha a különbségek nyilvánvalóak. A Buddha a kibékíthetetlen ellentmondások, vagy erőszakos egyesítések helyett a dinamikus változást tanította. Pl. a „van” és „nincs” összeegyeztethetetlen ellentmondása helyett a keletkezések és elmúlások dinamikus sorozatából álló függő keletkezést tanította (38. és 395. bejegyzés). A „vagyok” és a „nem vagyok” kijelentések egyformán értelmetlenek. A megsemmisülés tanok és az örökkévalóság tanok, a test és tudat kettősségének tanításai nem vezetnek sehová csak végtelen, eldönthetetlen vitákhoz.

Kibékíthetetlen ellentmondásoknak (ujuvipaccanika) nevezzük a két egymással antagonisztikus kapcsolatban álló (kontradiktórius) kijelentést. Logikával feloldhatatlan a „van-nincs”, „élő-halott”, „megsemmisült-örökkévaló” ellentéte, mert vagy az egyik igaz, vagy a másik. Első olvasatra a középút tanítása mintha csak menekülés lenne a döntés és a kettőségek világot széttépő valósága elől, de a Buddha egy működő feloldást javasol: az ellentmondások helyett a kijelentéseket tekintsük ellentéteseknek (paccanika), vagyis kontráriusoknak. Így egy konkrét állítás tagadása nem ellentmondás, egy másik merev, megingathatatlan igazság szembeállítása, hanem ellentét. Ezzel a módszerrel az igazságok nem egymás tagadásai, hanem kontrárius ellentétei. A kontrárius viszony azt jelenti, hogy az ellentétes kijelentések egyszerre nem lehetnek igazak, kizárják egymást, de mégsem tagadásai egymásnak, hiszen lehetnek egyszerre hamisak. Ez esetben a „van” és a „nincs” egymás ellentétei, és nem tagadásai. Így az egyik nézet téves, a másik igaz; nem szükséges megsemmisíteniük egymást, nem feltétele egyik állításnak sem, hogy a másik, ellentétes állítás ne legyen, ne létezzen. Mindkét állításnak helye van az ég alatt, de az egyik létezésében igaz, a másik pedig létezésében hamis, de attól még élők mindketten. A nézetek pedig csak nézetek, kötelmek, mint minden, változó és alapvetően nemtudáson alapuló, dukkhával fűtött álláspontjai a szintén folyamatosan változó lényeknek. Egy kijelentés igazságértéke aszerint módosul, hogy elvont, vagy konkrét, empirikus állításról van-e szó. Az Abhidharma „Párok” (Yamaka) könyve a paccanika (tagadás), az anuloma (állítás) fogalompárt módszeresen alkalmazza a kijelentések kölcsönös viszonyainak feltárásához. Pl. a halmaz és a forma viszonyában is felteszik a négy kérdést:

Állítással
- A forma az formahalmaz?
- A formahalmaz az forma?
Tagadással:
- A nem forma az nem formahalmaz?
- A nem formahalmaz az nem forma?

A válaszokból levonható következtetések tartalmilag új információkhoz nem juttatnak, de most nem is a valóságelemek (dharma) osztályozásáról és kapcsolatairól van szó, hanem a fogalmak logikai viszonyainak vizsgálatáról. A négy kérdéssel a fogalmak közötti valamennyi lehetséges összefüggés feltárható.