Ez a bejegyzés a Szív szútráról szóló sorozatba illeszkedik, de külön címet adtam neki, mert a legfontosabbról szól, a magavalótlanság tanításáról. Segít közelebb kerülni a szútra ezen sorához: „A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.”

A 89. bejegyzésben közlöm a Szív szútra szövegét. Ha eddig nem tették, akkor kérem, hogy olvassák el.

A Buddha beszél a nézetek erdejében eltévedt emberről. Sokat tanít a véleményeinkhez, szokásainkhoz, megrögzöttségeinkhez, tárgyakhoz, személyekhez, tehát végső soron az énünkhöz való ragaszkodásaink szamszárához és nemtudáshoz kötő erejéről. A Nemes Igazságokban elénk tárja a szabadulás egyetlen lehetőségét, a szomj (tanhá, 20. bejegyzés) elengedését, mely szomj vágyak formájában éppen a véleményeinkhez és az előbb felsoroltakhoz, tehát az énünkhöz köt, arra irányul. E Tanítás csak látszólag egyértelmű, valójában nehezen megérthető, és még nehezebben valósítható meg, hiszen ellentmond mindennek, ami emberi, amit ismerünk. Úgy tűnik, ellentmond mindennek, amit életnek ismerünk, ezért egy idő után belátható, hogy a szomj meghaladása előtt magunkat kell meghaladnunk. És itt kezdődnek a problémáink: Kik vagyunk mi? Ki az az „én”? Már írtunk a kérdés megválaszolhatatlanságáról, és kitértünk arra is, hogy még a kérdést tökéletesen megfogalmazni is lehetetlen. De azt is megállapítottuk, hogy emberi létünk egyetlen értelme ezzel a kérdéssel foglalkozni, ezért ma igyekszünk egy újabb oldaláról megközelíteni.

Az „ént” meghaladni lehetetlen, ugyanis nem létezik. Nem létezik abban az értelemben, amennyiben létezőnek csak körülhatárolható, megfogalmazható, legalább pillanatokra önálló és magában-való dolgok tekinthetők. Ebben az értelemben nem létezik semmi (30. bejegyzés): sem élő, sem élettelen. Kérem, hogy mielőtt folytatjuk, olvassák el a 125. bejegyzést, mert az ott leírtak a továbbiak megértéséhez szükségesek.

Minden csak tudatállapot. Ez a kijelentés nem a dolgok és jelenségek létezését kérdőjelezi meg, nem felmerülésüket, tapasztalhatóságukat majd elmúlásukat tagadja, hanem maga-valóságukat, egyedi, elkülönült önvalójukat. E nehezen elfogadható tanítástól az „én” megretten, súlyos igazsága alól igyekszik kibújni, és ha látszólag bele is nyugszik, menekülőutakat keres. A lelkét istennek ajánlja, vagy a feloldást az érthetetlen, emberen túli világba rendeli, Mája valóságot elkendőző fátyla mögé. Tanul, fejlődik, meditál, hogy a fátylat fellebbentse, miközben látszólag elfogadta az önvalótlanság tanítását, pedig a valóság, mint annyiszor, egyszerű: csak az van, ami van, sem titok, sem isteni bölcsesség nem rejti. Nincs valóság, sem titok, sem Mája, sem fátyol, csak tudatállapotok vannak.

Mikor ketten vitatkoznak, akár hétköznapi témákról, akár a valóságról, akkor nem két valóság ütközik, hanem két tudatállapot. Ahol két szó keresztezi egymást, ahol két érzés, gondolat egymás felé fordul, ott nem két valóság találkozik, hanem két nemtudásból fogant, figyelme által egy pillanatra öntudatra ébredt, múltja és addig összehordott, aktuálisan éppen megképződött állapota, a csétaszikáktól megszínezett tudata alapján megnyilatkozó nézet-halmaz nyilvánul meg, hogy aztán e találkozás után, a következő érintkezésig visszahulljon az öntudatlanságba. Ez alapján nemcsak a nyilatkozó „én” illúzió, de a nyilatkozata is, tehát a vélemény és a nézet is üres, ezért ha a nézetek erdejéből kikeveredtünk, akkor sem a valóság honába jutottunk: nemcsak a tudatot önmagaként felismerő lény, hanem a nézetei is önvaló-nélküliek, sőt a valóság is. Nincs kezdet, és nincs cél, nincs honnan és nincs hová eljutni, és nincs, aki eljusson.

Az „ént” nem lehet meghaladni, mert eleve nem létezett, csak az éber pillanatok tudatállapotainak láncolata ismeri fel magát énként, mindig akként, amilyen az adott pillanat. A tudat pillanatnyi állapota nem szellemi, fizikai, mentális énünk, fejlettségünk, helyzetünk, hanem éppen akkor és ott mi magunk. Ami a tudatállapotunk, az az énünk. Így van ezzel minden lény a növénytől az emberig, de, és ez talán még nehezebben elfogadható, de így van ezzel minden létezés, tehát a kő, egy kvark, egy elektron, egy gondolat és egy érzés is. Ha mindennek létezik pillanata és állapota, akkor létezik tudatállapota is; ha létezik tudatállapota, ezért képes környezetét felismerni és arra reagálni, akkor létezik énje is. Minden pillanatonként változik, felbukkan, majd eltűnik, és az éppen abban a pillanatban megjelenő vansága az énje, függetlenül attól, hogy tudatában van-e.

A tudatos, magát érzékelő lény énjét stabilnak, ezzel szemben tudatállapotait mulandónak tapasztalja. A könnyebb igazság szerint azonban ez fordítva igaz, és a tudatállapotok bukkannak fel következetesen, stabilan, és a világos, illékony maga-felismerések láncolatai teremtik meg a mulandó, illuzórikus ént. Nem a stabil „én” tudatállapota módosul, hanem az „én” módosul a tudatállapotokkal együtt. A mélyebb igazság szerint még ez sem a teljes igazság, mert sem az „én”, sem a tudatállapot nem valóság, mindkettő önvaló-nélküli és mulandó.

A nemtudásból való felébredéshez ezek megértése szükséges. De vájtfülű olvasóim már tudják, hol rejtőzik e kijelentésben a csapda, hiszen amint valamit állandósítani akarunk, azt lemerevítjük, leszögezzük az adott pontba. Így van ez a nemtudás megállapításával és az attól való eltávolodással is, hiszen a nemtudásban létező gyakorló lény, továbbá a cél és a kiindulópont megnevezése során már el is követtük a kezdet, a cél és a gyakorló önvalója megnevezésének hibáját.

Ami állandó, az képtelen fejlődni. Mind állandótlan illúziók vagyunk, ez a megállapítás a kiindulópont. Amíg valaki ebben kételkedik, nem tud fejlődni, lerögzül, megfagy. Amíg csak egy egészen kicsiny állandót feltételez magában, addig ahhoz a ponthoz lesz szögezve, legyen az bármilyen magasabbrendű eszme, akár az állandótlanság vagy az üresség eszméje. Ha később, fejlődése során bármikor azt hiszi, hogy valahová elért, újra csak megáll, elakad. A kizökkentség állapotát fenn kell tartani. A buddhizmus helyes művelése megköveteli a friss, rugalmas elmét, a paradoxonok elfogadását, a bátorságot. A kizökkent világot csak kizökkenve érthetjük meg; a dukkhát csak a dukkha értheti meg, ahogyan a szenvedést csak a szenvedő.

A megnyugodva beérkezett megmerevedik és meghal, de így megérti a halott valóságot. Amihez kötjük magunkat, csak azt érthetjük meg. Vonatkozik ez a nem-kötött megértésére is, ami csak a nem-kötött lénynek tárja fel a valóságát.

Szerencsére az állandóra lehet törekedni, de nem lehet elérni. A nem-állandó, vagyis minden, beleértve az élő és élettelen, anyagi és nem-anyagi létezőket, tehát a szellemet, érzelmet, gondolatot és magát az istent is, folyamatosan változik, és folyamatosan kölcsönhatásban van a környezetével. Még a halott dolgok is kölcsönhatásban vannak, ezért változók, ezért létezők, bár nem élők. A megmerevített dolog kénytelen lenne teljesen elhatárolódni a környezetétől, hiszen nem változhat, ezért többé nem fejlődik, és az érzékletek kizárása miatt tökéletesen érzéketlen; a legmélyebb értelemben lesz halott, bár élőnek tűnik. A lemerevített dolog határai mentén kettétörik a világ őrá, az állandóra, és a másik részre, ami nem ő. Ez történne minden állandó mentén, és a világ végtelen darabra törne, de szerencsére ez lehetetlen, mert semmi nem lehet állandó. Az ember leginkább az istent szeretné öröknek és változatlannak tudni, de mit kezdenénk egy legmélyebb értelemben halott istennel?

A megvilágosodás érdekében végzett gyakorlás során a kezdők szeretnék eloszlatni nézeteiket, a hat kapu tévedését feloldani, az én fátylát ledobni, hogy végre úgy lássák a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már nem hiszek ebben olyan nagyon. A gyakorlással és a megvilágosodással messzire el lehet jutni, de buddhaként nem a valóságra fogunk tökéletesen rálátni, hanem az aktuális tudatállapotunkra. Az emberek, amíg nem buddhák, nem a valóságot látják, hanem elvileg az aktuális tudatállapotukat, ami a helyzetüktől, körülményeiktől, képességeiktől függve éppen akkor ők maguk. De, mivel még nem buddhák, a saját tudatállapotukat sem látják igazán, mert az öt halmaz szűrője miatt az is rejtve van előttük, ezért csak ködös benyomásokat szerezhetnek még világos pillanataikról is, mint egy álomban. A buddhai állapot, a megvilágosodás eredménye nem a dolgok valóságának meglátása, hiszen az nincs is, hanem a saját tudatállapotok tiszta felismerése, ahogyan azok vannak.

Eleinte az ember a buddhai úton a valóságot keresi, és azt hiszi, hogy ezt gyakorlással elérheti. De talán nincs is valóság, hanem csak tudatállapotok, és mögöttük minden üres és áramló.

Bármit találunk a tudatunkon kívül, az máris a tudaton belül van. Csak azt láthatjuk, ami a tudatunkon belül van, és talán nem is találhatunk semmit, ami már nem volt ott eleve, csak addig nem vettük észre. Végleg és teljesen a tudatunkba vagyunk zárva, és ha egyszer összeolvadnánk mások tudatával vagy az istennel, akkor tudhatjuk, hogy eleve egyek voltunk, csak addig nem vettük észre, és nem lettünk a tudaton kívül, csak a közös tudaton belül. Gyakorlással, fejlődéssel, megvilágosodással, buddhává válással nem tudunk a körön kívülre kerülni, de valamit elérhetünk buddhaként megvilágosodva: tökéletesen ráláthatunk a tudatállapotainkra. Ha így értjük, akkor az a valóság, az az igazság.

Egy buddha nem a dolgokat látja, úgy, ahogyan azok vannak, hanem tökéletesen látja pillanatnyi tudatállapotait, azaz a tévedéseit. Egy buddha teljesen és pontosan látja, mikor téved, és mikor tiszta. A körön kívülre kerülni az akarat megfeszítésével, fejlődéssel lehetetlenség, ám van egy titok, de az csak a bátraknak való, mert az itt eltűnés, feloszlás, többé-nem-születés, ideát az a legmélyebb értelemben vett halál: be kell látni, hogy nincs kör.

A Szív szútra a Gyémánt szútrával együtt a két legfontosabb mahájána írás, nekem személyesen is a kedvenceim. Egy sorozatot indítok, melyben beszélgetünk a Szív szútráról, persze csak amennyire a fórum és a műfaj hozzáférést enged ehhez a kimeríthetetlen bölcsességű tanításhoz. A szútra rövid, tömör és fokozhatatlanul esszenciális. Minden szava a megfelelő helyen szerepel, egyik sem felesleges, de nem is nélkülözhető. Foglalkozunk majd a címével és a szövegével is, de kérem, hogy végig tartsuk szem előtt: a szútra valódi értelme szavakkal átadhatatlan. Az egyszerű gyakorló, a haladó szerzetes, de a beérkezett bódhiszattva előtt is más rétegei tárulnak fel.

Először elemezzük a cím szavait. Teljes neve a „Pradzsnyápáramitáhrdaja”, aminek jelentése a „megértés tökéletességének a szíve” vagy a „szív bölcsességének tökéletessége”. Ma a cím két szavát, a bölcsességet és a tökéletességet elemezzük.

Pradzsnyá – bölcsesség

Hat nézőpontból közelíthetjük meg a szó buddhista értelemben vett jelentést.

1. A szenvedéstől megszabadító Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik csoportja az erkölcs és a meditáció mellett (171. bejegyzéstől). A helyes szemléletet és a helyes szándékot, másképpen az igaz nézetet és az igaz elhatározást foglalja magában. A bölcsesség végső célja az út végén a Négy Nemes Igazság belátása és megvalósítása, a káros befolyások megsemmisítése. A meditációs gyakorlatok közül a vipasszaná végzésével kifejlődik a bölcsesség és megszűnik a nemtudás (218-219. bejegyzések).

A Buddha az öt képesség (indrija), az öt erő (bala) illetve a megvilágosodáshoz tartozók (bódhipakkhija-dhamma) öt elemének egyikeként is említi.

2. Bár az öt halmaznak (36. bejegyzés) nem része, de hatással van rájuk. Az érzés (védaná) felfogja a külvilág ingereit, az észlelés (szannyá) értelmezi a benyomásokat, a színeket, hangokat, hangulatokat, majd a tudatosság (vinnyána) tudatosítja, hogy ezekből a lény számára mi kellemes, kellemetlen vagy egyik sem. Ezek így függnek össze, hiszen amit érzünk, azt észleljük, amit észlelünk, azt érezzük és gondoljuk. Erre egy állat és egy gép is képes. Ám a bölcsesség már emberi tulajdonság, ez érti meg a Négy Nemes Igazságot.

A bölcsesség nem magában lebeg az öt halmaz mechanikus rendszere felett, mert a tudatosság és a bölcsesség is elválaszthatatlanok. Amit a bölcsesség megért, azt tudjuk és gondoljuk, és amit gondolunk, csak azt tudjuk megérteni. A tudatosságot teljesen meg kell érteni, erre időt és erőt kell szánni, mert alapvető feladat, a bölcsesség pedig a meditációban kibontakozva érhető el. Ebben az értelemben a tudatosság, mint tudatosítás a megismerés általános formája, a bölcsesség pedig a megszabadulásra irányuló gyakorlás. A bölcsesség céljai:

- A közvetlen tudás: Felsőbb tudásnak is hívják. A megismerés során tárgyát torzulás és kiterjesztés nélkül ismeri meg.
- Teljes megértés: A világi teljes megértés elérhető a tudott, a vizsgálás vagy a feladás teljes megértésével.
- A szennyeződések eltávolítása.

Egy hasonló értelmezés szerint bár a bölcsesség egy, de három fajtája, megjelenése, elérése van:

- A Tan hallásának útján; ez az erkölcs, a hit, a bizalom módszere.
- A gondolkodás útján; az intellektus, az értelem használatával, értelmi belátással.
- Meditáció útján; az elmélyedés kibontakozása.

A bölcsesség nem elvont tevékenység, nem rögzült, megdicsőült állapot, hanem munka, ezért felosztható még gyakorlati jellege szerint is háromfelé: tanuló, nem tanuló, valamint sem nem tanuló, sem nem nem-tanuló bölcsességre.

3. Ez előző pontban leírtakhoz hasonló magyarázat szerint a bölcsesség kibontakoztatásának (panná-bhávaná) célja a nemtudás (aviddzsá) megszüntetése, a dolgok valós természetének meglátása, a közvetlen tudás (abhinnyá), a teljes megértés (parinnyá) és a szennyeződések eltávolítása. A bölcsesség a tudati szennyeződéseket (kilésa), a káros (akuszala) hajlamokat megsemmisítő feladással haladja meg. A bölcsesség ily módon az üdvös (kuszala) tudatállapothoz kapcsolódó belátás tudása (vipasszaná-nyána). A bölcsességnek üdvtani jellege van. Az észlelés felfogja a világot, értelmezi az ingereket, de a létezés három ismertetőjegyét (trilaksana), az állandótlanságot, az elégtelenséget és az önmagátlanságot nem képes belátni. A tudatosság az érzékelésen és a reagáláson kívül erre is képes, de a bölcsesség az egyetlen, ami az Ösvény megvalósításához is elvezet.

4. A páli Tripitaka egyik kosara, az Abhidharma („felsőbb tanítások”) szerint szubjektív tudás, egyfajta megkülönböztető tudás, amely eltérően a tárgyra vonatkozó tudástól (nyána) az alanyra vonatkozik. Egy olyan gyakorlati ismeret, valamihez való értés, aminek három jellegzetessége van:

- gyakorlati természetű;
- megalapozza a tudást (nyána);
- megvalósítja a végső kialvást, a nirvánát.

A belátás tudásához kapcsolódik. Áthatja a dolgok öntermészetét, ennek az öntermészetnek eloszlatja a zavarodottságát, egészen pontosan a zavarodottság hiányában mutatkozik meg. A bölcsesség közvetlen oka a meditatív összpontosítás, a szamádhi (214. bejegyzés és továbbiak). A világi belátás szintjén lehet érzéki, formai vagy formanélküli, itt a bölcsesség már egyre tágasabb és magasrendűbb szinten valósul meg, de tárgya még korlátozott, majd a világfölötti szinten lesz mérhetetlen.

5. Az Abhidharma megkülönbözteti még a született, a belátáson alapuló és a megtartó bölcsességet. Az úton haladás szempontjából számba vehető még a visszalépésben, a megállásban, az előrelépésben és az áttörésben részesedő bölcsessége.

6. A bölcsesség a tíz tökéletesség (páramí) egyike is.

Páramítá – tökéletesség

A Nagy Lények, a megvalósított beérkezetteknek által gyakorolt tökéletes erények, melyek a buddhaság eléréséhez vezetnek, a következők:

- adományozás
- erkölcsösség
- lemondás
- bölcsesség
- tetterő
- türelem
- igazságosság
- döntésképesség
- szeretet
- egykedvűség

A másik Tripitaka kosárban, az erkölcsről szóló „magaviselet kosarában” történő rendszerezésük után váltak önálló erénycsoporttá, mint a leendő buddhák gyakorlásának kiemelten fontos eszközrendszere.

Amikor az ember teológiával, spiritualizmussal kezd el foglalkozni, istent, vallást keres, először is kérdez. Ez természetes és nagyon hasznos, hiszen úgy hallottuk elődeinktől, hogy a válaszból tanulunk. A buddhista út elején az ember csak kérdez, figyel, információt gyűjt. Feltesz kérdésként bármit, ami eszébe jut, leginkább átgondolatlanul, alig megérlelve, a válaszra csak mértékkel figyelve, mert gondolatai már máshol járnak, esetleg közben újabb kérdést hánytorgat az elméjében. A válaszok gyakran nem érintik meg mélyen, talán néhány vág csak az elevenébe, és nagyrészüket el is felejti (2. bejegyzés). Ám később, mikor bölcsessége már eléggé átlátja a Dharmát, ráébred, hogy eddigi kérdései félkészek, tiszteletlenek és rosszak voltak, és jó esetben magába mélyedve időt és munkát szán a jó kérdések megfogalmazására.

Az Ösvényen haladva ezt a hibát mindenki elköveti, ezért is tartottam fontosnak, hogy a saját buddhizmus kialakítására tett erőfeszítéseink leggyakoribb hibái között megemlékezzek róla. Jól kérdezni akkor tanul meg az ember, ha gyakran tett már fel rossz kérdéseket, és felismeri, hogy a válaszok megtalálásának legnagyobb akadálya saját maga volt.

Az ember alapvető egzisztenciális problémái a következők:
Miért van létezés?
Van-e értelme a létezésnek?
Ki vagyok én?
Hol voltam a születésem előtt?
Mi történik a halál után?

Ezekre a kérdésekre sosem kapunk válaszokat, de az életünknek csak akkor van értelme, ha folyamatosan keressük azokat. Válasz nincs, de egy dolgot meg kell tennünk: tisztességesen és jól kell tudnunk kérdezni. Ezzel tartozunk nemes kiválasztottságunknak, emberként, értelmes lényként való születésünknek.

A jó kérdés tisztességes. Megmutatkozik benne az addig eltelt életút gyötrődése, a kérdéssel való intenzív foglalkozás izzadtságos munkája, a megfeszített küzdelem a válaszért és a vele járó feloldozásért. A kérdező a kérdésben teljesítménye maximumát nyújtja, belefogalmaz mindent örömöt és fájdalmat, ami a válasz keresése közben érte, és még a kérdéshez nem kapcsolódó élményeit, tapasztalatait, az élete összes szépségét, csodálkozását, bánatát és élményét is feltárja. A legfontosabb kérdésekkel nem csak a választ akarjuk megtalálni, hanem átnyújtjuk a kérdezett ember felé a személyiségünket, a lelkünket, és a legnagyobb kincsünket, a már leélt, és a még előttünk álló időnket.

A jó kérdés látszólag érdeklődik és kíváncsiságból fakad, de a bölcs ismeri a válasz megtalálásának reménytelenségét, ezért a kérdésbe csomagolja a lehetséges megoldásokat is. A jó kérdés magában hordozza a választ; ha nem, akkor a léha kérdező nem tisztelte meg a problémát, nem járta körül a témát súlyának megfelelően, vagy csak a munka egy részét végezte el, és a másiktól várja a kérdés kiegészítését, a feladat megoldását. Aki nem tiszteli meg a kérdést, az nem tiszteli meg a kérdezettet és önmagát sem. Ilyen kérdésre a bölcs nem válaszol, mert a kérdező csak csevegni akar, sőt leginkább okoskodni, a saját félkész véleményét ismertetni és az egoját erősíteni.

A jó kérdésben megfogalmazott téma mindig élet és halál kérdése. Ha nem, ha ennél kisebb a tét, akkor csak időtöltés, fecsegés. A Buddha apja kastélyából való távozása előtt, egy züllött éjszaka után felébredvén meglátta a körülötte heverő, részegen hortyogó férfiakat és nőket, látta a nyitott szájakból folyó nyálat, a hányadékot, a szétszórt ételmaradékot és a kiöntött italokat, és megrémült. Ekkor fogalmazta meg magában először a felismerést: mindenki tudja, hogy meg fog halni, senki sem ismeri a létezés értelmét; hogyan lehetséges, hogy az emberek nem erre a kérdésre keresik a választ minden ébren töltött percükben?

Nem a beszélgetés időtartama, a kérdés szép megfogalmazása vagy az elméleti megalapozottsága a fontos, hanem a kérdező elkötelezettsége. Ha nem kötötte hozzá lelke üdvét a kérdéshez, ha nem dobta oda minden érdemét és sorsát a válasz elé függetlenül annak rá vonatkozó következményeitől, akkor inkább ne kérdezzen, felejtse el, éljen, szórakozzon, élvezze a napjait, az is jó döntés, de ne kérdezzen, és legfeljebb hétköznapi ügyekről vagy az időjárásról beszélgessen.

Jól kérdezni ezért sokkal nehezebb, mint válaszolni. A kérdezett személy végtelenül könnyebb helyzetben van, igazán csak eszköz, csak hallgatóság. Szerepe szerint lehetőséget biztosít a kérdező számára, hogy megszenvedett, megérlelt, bölcsen megfogalmazott, és már a választ is magában rejtő kérdését kimondhassa.

Más tanítóktól eltérően, akik ragaszkodtak egy elmélethez és igyekeztek minden kérdést azzal magyarázni, a Buddha tanítóbeszédeit a hallgatóság igényeihez szabta, ezért ugyanazt a választ más, akár látszólag ellentmondó formában is megtalálhatjuk a szúttákban. Általában a Buddha megvárta, amíg kérdéssel fordulnak hozzá, de néha ő volt a kezdeményező, időnként pedig vitára hívták ki. Leginkább a kérdezőnek vált előnyére a tanítás, de időnként olyan személyeknek is, akik véletlenül hallották. Hol csoporthoz, hol egyetlen személyhez beszélt. Időnként formális Dharma-beszédet adott, máskor egy történetet mesélt el vagy hasonlatokat használt. Nézzünk néhány példát a számtalanból, ahol a Tathágata kérdésekkel és azok feltevőivel foglalkozik:

1. Kathávatthu Sutta - A beszélgetések témáiról

Egy példa azon ritkább alkalmakra, amikor a Magasztos kezdeményezi a beszélgetést. Felsorolja a szerzeteseknek a helyes, valamint a kerülendő, felesleges, csak az idejüket rabló és a megvilágosodást hátráltató témákat:

„– Milyen témát megbeszélni gyűltetek ide? Milyen téma megbeszélése közepette zavartalak meg titeket?
– Urunk! Épp most, étkezés után, miután visszatértünk alamizsnagyűjtő körutunkról, összegyűltünk itt a közösségi teremben, és olyan különféle haszontalan dolgokról beszélgettünk, mint például a királyok, a rablók, az államminiszterek; a hadseregek, a veszélyek és a csaták; az étel, az ital; a ruhák, a bútorok, a cicomák és az illatszerek; a rokonság; a járművek, a várak, a városok és a falvak; a nők és a hősök; az utcai és a piaci pletykák; a halottakról szóló legendák; a tarka történetek; a világ és a tengerek teremtményei, és arról, hogy a dolgok (valóban) léteznek-e és vagy sem.
– Ez nem helyes szerzetesek, hogy a jó családok fiai, akik hitükből otthagyták otthonaikat az otthontalanságért, ilyen haszontalan dolgokról beszélgessenek, mint például a királyok, a rablók, az államminiszterek; … és arról, hogy a dolgok (valóban) léteznek-e és vagy sem. Tíz olyan dolog van, amiről hasznos beszélgetni. Melyik ez a tíz? Beszélgetés az önmérsékletről, a megelégedettségről, az elvonultságról, a nem-belegabalyodásról, a kitartás felkeltéséről, az erényekről, az összpontosításról, a tisztánlátásról, a megszabadulásról, és a megszabadulás tudásáról és látásáról. Ez a beszélgetés tíz helyes témája.”

2. Sunna Sutta – Üres

Itt egy olyan kérdést látunk, melyet egy gyötrődő, a probléma súlya alatt görnyedő ember intézett a Buddhához. A kérdező egy számára alapvető, a létezéséhez való viszonyát meghatározó problémáját tárja fel:

„Egyszer a tiszteletreméltó Ánanda meglátogatta a Magasztost, és mikor megérkezett hozzá meghajolt előtte, majd leült mellé. Ahogy ott ült, ezt kérdezte a Magasztostól:
– Azt állítottad egy alkalommal, hogy a világ üres, hogy a világ üres, uram. Milyen értelemben állítottad azt, hogy a világ üres?
– Olyan értelemben, hogy mentes az éntől, vagy bármitől, amit énnek tartunk.”

3. Ánápánasati Sutta – A lélegzés tudatosságáról

A Buddha megdicséri a szerzeteseket, mert már nem foglalkoznak lényegtelen témákkal, üres kérdésekkel:

„Azután az Együttlét Napján, a hónap 15. napján, a negyedik hónap Fehér Lótusz Teliholdjának napján, a Magasztos leült a szabad ég alatt, a szerzetesek Gyülekezetétől körülvéve. Akkor végigtekintve a szerzetesek csöndes Gyülekezetén, így szólította meg őket:
Ez a közösség megszabadult a fecsegéstől, megszabadult az üres beszédtől, pusztán a lényegre szorítkozik: ilyen a szerzetesek eme Gyülekezete, ilyen ez a közösség.”

4. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

Azokról az emberekről beszél, akik kérdéseikkel nem az emberi létezés mély titkát akarják feltárni, hanem az egojukat igazolni, a személyük fontosságát kihangsúlyozni, akik sem a kérdést, sem a választ nem tisztelik meg:

„Ha valamit üdvösnek, vagy nem üdvösnek nyilvánítanék anélkül, hogy azt ténylegesen érteném, akkor ezek keresztkérdéseket tehetnének fel nekem a nézeteimmel kapcsolatban, indoklásra kényszeríthetnének, s megcáfolhatnák állításaimat. Ha így tennének, előfordulhat, hogy nem tudnék nékik visszavágni. Ha nem tudnék nékik megválaszolni, az kínos lenne a számomra, és e kín akadályt jelentene. … Ezért aztán, félve és vonakodva az esetleges keresztkérdésektől, semmit sem mer sem üdvösnek, sem kárhozatosnak nyilvánítani. Ehelyett, amikor erről vagy arról a dologról kérdezik, inkább kitérő válaszokba, vagy vég nélküli csűrés-csavarásba menekül, ilyenformán: Nem egészen így értem, nem is pont arra gondolok, s nem is valamilyen más módon képzelem el. Nem állítom azt, hogy nem, de azt sem mondanám, hogy sem ez, sem az.”

5. DN 9 Poṭṭhapáda Sutta – Potthapádának

A Magasztos egy szavakba és nézetekbe bonyolódott embernek segít kiszabadulni saját elméjének rabságából:

„– Akkor az a helyzet, hogy a világegyetem véges […]; végtelen […]; a test és a lélek azonos […]; a test egy dolog, míg a lélek egy másik dolog […]; hogy létezik a Tathágata a halál után […]; nem létezik a Tathágata a halál után […]; létezik is meg nem is a Tathágata a halál után […]; sem létezik, sem nem-létezik a Tathágata a halál után, hogy csak ez az egy igaz, minden más helytelen?
– Potthapáda. Sosem tanítottam arról, […] hogy a Tathágata sem létezik, sem nem-létezik a halál után, hogy csak ez az egy igaz, minden más helytelen.
– De miért nem tanított a Magasztos ezekről a dolgokról?
– Mert ezek a kérdések haszontalanok a végső cél elérését tekintve, haszontalanok a Dhammát illetően, nem a szent élet alapjai. Nem vezetnek a megszabaduláshoz, a szenvedélymentességhez, a megszűnéshez, a nyugalomhoz, a közvetlen tudáshoz, az ön-ébredéshez, a kialváshoz. Ezért nem tanítottam ezekről a dolgokról.”

6. DN 11 Kevaṭṭa Sutta – Tanítóbeszéd Kévattának

A Buddha már a kérdés megfogalmazásában is segítséget nyújt, majd válaszol:

„A kérdésedet azonban nem úgy kell feltenni, hogy „Hol lehet ezt a négy nagy elemet - a föld elemi tulajdonságát, a víz elemi tulajdonságát, a tűz elemi tulajdonságát, és a szél elemi tulajdonságát - maradéktalanul megszüntetni?” Hanem ekképpen kell azt megfogalmazni: Hol van az, ahol nincs alapja a víz a föld a tűz és a szél létezésének? Hol van az, ahol a hosszú és rövid, durva és finom, jó és rossz, név és forma véget ért?
És a válasz erre (pedig) az, hogy:
Ahol a tudat határtalan, és fénye mindent betölt,
Ott a víz, föld, tűz és szél sem létezik,
Ott a hosszú és rövid, durva és finom, jó és rossz, név és forma véget ért.
A tudat tevékenységének megszüntetésével ez mind véget ért.”

7. MN 35 Cúḷa-saccaka Sutta – Szaccsaka

A Magasztos újra tisztázza a lényeget, amire a kérdéseknek, és így az elmének, a tudatnak irányulnia kell, ha a szenvedő ember meg szeretne szabadulni a dukkhától:

„Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost a dzsaina Szaccsaka:
– Szeretnék kérdést intézni Gótama úrhoz, ha Gótama úr hajlandó volna kérdésemre felelettel szolgálni.
– Kérdezz, Aggivesszana, amit akarsz.
– Mire oktatja tanítványait Gótama úr, és Gótama úr tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?
– Aggivesszana, erre oktatom tanítványaimat, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim: „Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulandók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.” Erre oktatom tanítványaimat, Aggiveszszana, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim.”

8. MN 44 Cúḷavedalla Sutta – A kérdések és feleletek rövidebb sorozata

Időnként meg kell szakítani a kérdések láncolatát, hogy a válaszok megtalálják a helyüket a kérdező tudatában:

„Túl messze mentél a kérdéseiddel, Viszákha barátom. Nem voltál képes megragadni a kérdésfeltevés határát.”

9. MN 63 Cúla-málunkya Sutta – Málunkja

Ez egy alapvető szútta és egy alapvető tanítás, ezért teljes terjedelmében idézem. Elhangzik benne a híres nyílvessző-hasonlat, ami tisztázza a rossz kérdések veszélyeit, ismerteti a rossz témákkal való foglalkozás miatt bekövetkező nézet-burjánzás kiúttalanságát, és felsorolja a leggyakoribb, sehová sem vezető felesleges kérdéseket:

„Egy alkalommal a Magasztos Szávatthiban, a Dzséta-ligetben Anáthapindika parkjában tartózkodott. Ebben az időben a magányos elvonultságban élő, tiszteletreméltó Málunkjaputtában ilyen kérdések merültek fel: Örök-e a világ, vagy sem? Véges-e a világ vagy végtelen? Elkülöníthető-e a test és ami élteti, vagy sem? Egy tathágata létezik-e a halálon túl, vagy sem – esetleg mindkettő állítás igaz, vagy egyik sem? Ezeket a kérdéseket a Magasztos nekem nem fejtette ki, félretette és elvetette, mint ártalmas meggyőződéseket. Nem örülök neki és nem fogadom el, hogy ezeket a Magasztos nem fejti ki nekem. Így hát elmegyek hozzá, és nyíltan megkérdezem tőle. Ha a Magasztos megválaszolja nekem ezeket a kérdéseket, akkor tovább járom vele a jámborság útját; ha viszont nem, akkor levetem a szerzetességet és visszatérek a silány léthez. Így hát estefelé a tiszteletreméltó Málunkjaputta elvonultságát megszakítva elment a Magasztoshoz. Amikor odaért, üdvözölte és oldalt leült, majd feltette neki ezeket a kérdéseket, és kijelentette:
– Ha a Magasztos megválaszolja nekem ezeket a kérdéseket, akkor tovább járom vele a jámborság útját; ha viszont nem, akkor levetem a szerzetességet és visszatérek a silány léthez. Ha a Magasztos tudja, hogy a világ örök, akkor mondja meg egyértelműen; ha tudja, hogy a világ nem örök, akkor azt mondja meg egyértelműen. Ha pedig a Magasztos nem tudja, hogy a világ örök-e vagy sem, akkor csak az az egyenes dolog, hogy mivel nem tudja és nem látja, mondja ki: „Nem tudom és nem látom.” És ugyanígy az összes többi kérdéssel, vagyis: Véges-e a világ vagy végtelen? Elkülöníthető-e a test és ami élteti, vagy sem? Egy tathágata létezik-e a halálon túl, vagy sem – esetleg mindkettő állítás igaz, vagy egyik sem? Mondja meg a Magasztos egyértelműen! Ha pedig nem tudja, akkor csak az az egyenes dolog, hogy mivel nem tudja és nem látja, mondja ki: „Nem tudom és nem látom.”
– Málunkjaputta! Mondtam én neked valaha: jöjj, járd velem a jámborság útját, és kifejtem neked, hogy a világ örök-e, végtelen-e; elkülöníthető-e a test és ami élteti; egy tathágata létezik-e a halálon túl?
– Dehogyis, Uram.
– Vagy esetleg te mondtad nekem: Uram, a Magasztossal fogom járni a jámborság útját, ő pedig ki fogja nekem fejteni a választ ezekre a kérdésekre?
– Dehogyis, Uram.
– Tehát, Málunkjaputta, én sem mondtam neked, hogy kifejtem ezeket, és te sem mondtad, hogy csak akkor járod velem a jámborság útját, ha ezeket majd kifejtem. De akkor, te megzavarodott ember, kit is tagadsz meg és milyen alapon? Bizony, Málunkjaputta, ha valaki azt mondaná, hogy addig nem fogja a jámborság útját járni a Tathágatával, amíg ezeket ki nem fejti neki, akkor sem kapná meg a választ tőle; és végül így is halna meg. Olyan ez, mintha egy embert méreggel vastagon bekent nyílvessző döfött volna át, barátai és rokonai sebekhez értő orvost hívnának, ő pedig így beszélne: addig nem vesszük ki ezt a nyílvesszőt, amíg meg nem tudom, hogy ki volt, aki meglőtt – nemes, bráhmin, vaisja vagy súdra? Mi a neve, mi a nemzetsége? Magas, alacsony vagy átlagos termetű? Kékesfekete, sötétbarna vagy világosbarna bőrű? Melyik faluban, vásáros helyen vagy városban lakik? Addig nem vesszük ki ezt a nyílvesszőt, amíg meg nem tudom, hogy milyen íjjal lőttek meg – hosszú íjjal vagy kézívvel? Miből készült az íj húrja – rostból, kenderből, ínból, kötélből vagy indából? Miből készült a nyíl szára – nádból vagy vesszőből? Mivel van feltollazva – kánya, kócsag, sólyom, páva vagy gödény tollával? Milyen állat inával van körültekerve – tehén, bivaly, hiéna vagy majom inával? Milyen a nyíl hegye – hegyezett, pengés, horgas, hasított, lapos, fűrészes? Nem tudná meg ezeket az az ember; és végül így is halna meg. A jámborság útja csak azon nézet alapján volna járható, hogy a világ örök? Nem így van. Vagy csak azon nézet alapján, hogy a világ nem örök? Nem. Akár így, akár úgy, mindenképpen van születés, van öregség, van halál – van bánat, siránkozás, szenvedés, ború és baj; és én azt tanítom meg, hogyan lehet ezeket már itt, evilágon megsemmisíteni. És ugyanez a helyzet a többivel, vagyis, hogy véges-e a világ vagy végtelen; elkülöníthető-e a test és ami élteti, vagy sem; egy tathágata létezik-e a halálon túl, vagy sem – esetleg mindkettő állítás igaz, vagy egyik sem? Mindeme kérdéseknél a jámborság útja vajon csak az egyik vagy csak a másik nézet alapján volna járható? Nem így van. Akár így, akár úgy, mindenképpen van születés, van öregség, van halál – van bánat, siránkozás, szenvedés, ború és baj; és én azt tanítom meg, hogyan lehet ezeket már itt, evilágon megsemmisíteni.
Ezért, Málunkjaputta, amit e kérdésekről nem fejtettem ki, azt tartsátok is meg így; amit pedig kifejtettem, azt meg úgy. És mit nem fejtettem ki? Azt, hogy a világ örök-e, végtelen-e; elkülöníthető-e a test és ami élteti; egy tathágata létezik-e a halálon túl. És miért nem fejtettem ki? Mert haszontalan, nem számít a jámborság útján: nem vezet a világból való kiábránduláshoz, szenvedélymentességhez, önlebíráshoz, elcsituláshoz, felismeréshez, felébredéshez, ellobbanáshoz – ezért nem fejtettem ki. És mi az, amit kifejtettem? Kifejtettem, hogy mi a szenvedés és mi a szenvedés keletkezése; hogy mi a szenvedés megszüntetése, és mi a szenvedés megszüntetéséhez vezető út. És miért fejtettem ki? Mert hasznos, mert ez számít a jámborság útján: ez vezet a világból való kiábránduláshoz, szenvedélymentességhez, önlebíráshoz, elcsituláshoz, felismeréshez, felébredéshez, ellobbanáshoz – ezért fejtettem ki. Így hát, amit e kérdésekről nem fejtettem ki, azt tartsátok is meg így; amit pedig kifejtettem, azt meg úgy. Ezt mondta a Magasztos. A tiszteletreméltó Málunkjaputta pedig lelkesen üdvözölte a Magasztos szavait.”

gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté
eljött, eljött, végigjött, túl-jött
(Szív szútra)

173 Az ember számára a megvalósult, a létrejött, kézzelfogható anyag, a fizikai lét, az energiák és a molekulák halmaza tűnik valóságnak. Érthető. Olyan, mintha az elmélet, a létező valóságok mögötti platóni idea csak az öntőkelyhe, eszmei megalapozása lenne az anyagnak, vagy még az sem, csak leíró fogalmak, szavak, metanyelv, ami arra szolgál, hogy az igazat, a fizikai formát névvel láthassuk el, és egymás között meg tudjuk határozni. Ez a látásmód a formát tekinti alapnak, ami létrehozza saját nevét. Kérdésként marad: honnan jön a forma, ha nincs mögötte lélek? Ám az ellenkezőjét is mondhatjuk, hogy a lélek a teremtő, az elgondoló, az ötlet, ami kitalálta, megálmodta és késztető erővel fűtötte fel a gondolatot, ami aztán anyaggá sűrűsödve mozgásnak indult. Ez a látásmód a nevet tekinti alapnak, ami létrehozza saját formáját. Kérdésként marad: honnan jön a lélek, ha nincs mögötte megvalósulás? Két elgondolás arról, hogy melyik szolgál, melyik alapja a másiknak. Mondhatjuk, hogy a lelket az anyag idézte meg, az adja a formáját, nélküle nem is lenne; de azt is mondhatjuk, hogy az anyagot pedig a lélek gondolta el és teremtette meg. A lélek szerepe szerint az életet hozza létre és tartja fönt, ami több, mint az anyag, hiszen figyel, reagál; az anyag pedig magát a létezést támasztja és működteti, valamint kereteit, a teret és az időt, ami több, mint a lélek, mert Van. De szintézist keresve a két hozzáállás között azt is mondhatjuk, hogy a kettő, az anyag és a szellem, a lélek és a megjelent kézzel-fogható egyszerre a létezés két arca, az érme két oldala, és nem lehet közöttük rangsort megállapítani. De ez valószínűleg nem így van: az egyik ok, a másik alap. De vajon melyik-melyik?

174. Talán az dönti el a kérdést, ha megvizsgáljuk a két oldal létezését, észlelhetőségét és elsőbbségét. Elsőbbség: a gondolat elsőbbsége nyilvánvalónak tűnik, mert mindig megelőzi a tettet, ami aztán módosítja az anyagot. A gondolat indítja el a cselekvést, még akkor is, ha az anyag működéséből meríti az inspirációt. Észlelhetőség: a lélek az anyag nélkül, a tudat a test érzékszervei nélkül nem észlelhető; az anyag a lélek nélkül, a kézzelfogható a figyelő tudat nélkül nem észlelhető; ebben egyformák. Létezés: a lélek létezik és él, mert tapasztalható és tapasztal; az anyag csak létezik, de nem él, mert tapasztalható, de nem tapasztal. Az anyag lélek nélkül is képes a folyamatos változásra és átalakulásra, de üres, értelmetlen és halott. Tehát a lelket tekinthetnénk alapnak és valóságnak, ha a felsőbbrendűséget csak annak tulajdonítanánk, ami él is.

175. Az emberek szeretik azt hinni, hogy az anyag és a szellem a létezés két egyenrangú megnyilvánulási formája, mert szeretik a kibékülő ellentéteket, a fehér-fekete, jó-rossz, jin-jang, könnyű-nehéz, isten-föld, újjászületés-újraszületés egymásba simuló szembenállását, mert biztonságot ad a tudat, hogy az életnek kerete van, két oldalról veszi körbe őket a bizonyosság, és ha az egyik elvész, még ott a másik. De a két oldalnak nincsenek emberi érzelmei, elviselik, ha alárendelődnek, sőt azt is, ha kiderül nem-létezésük.

176. Azért mégiscsak az a tapasztalat, hogy mindennek meginoghat a valósága, de az egyetlen bizonyosságunk a tapasztalatunk, a saját tudatunk, a bezárt, belülről kifelé tekintő figyelmünk, tehát a lélek. De ez a vélemény csak egy hiba, mert már megint kizárólag az emberből, az ember tapasztalatából és értelméből indul ki, ami az idők hajnalán és az egyénnek a születése előtt még nem volt sehol.

177. Soha nem tudhatjuk meg, hogy a két oldal együttműködik-e vagy harcol egymással, és azt sem, hogy odakint vagy bennünk zajlik-e ez a háború, ha egyáltalán zajlik. Talán nincs is válasz: talán nem a megfejtés miatt van minden és vagyunk mi is, hanem csak a figyelem és a tapasztalat létezett, melynek az ereje késztette élni a Vanságot.

178. Az ember tragédiája, hogy ha elengedi az „ént”, vagyis elengedi a Figyelőt, akkor megszűnik, és nem tud tovább figyelni; de amíg ragaszkodik a Figyelőhöz, addig biztosan nem képes figyelni.

Szerencsére az emberélet nem céltalan: a létezés nélkülöz mindenféle célt, ezért semmi nem lehet céltalan.

179. A szellem egy eszményt kívánt megvalósítani, és megszülte az anyagot. Az anyag egy eszményt kívánt megvalósítani, és megszülte a szellemet. Az ember két eszményt kívánt megvalósítani: önmagát és az általa álmodott világot, ezért megszülte az anyagot és a szellemet.

180. Aki eszményt szül, az gyermekét tisztának akarja látni; önmagát hagyhatja bemocskolódni, de teremtményét nem. Ezért az anyag tiszta, szakrális szellemet szült; a szellem tiszta, szakrális anyagot; az ember pedig szakrális dualitást, majd abból profán dualitást, majd profán létezést, társadalmakat, törvényeket, erkölcsöt, és most már hasztalan igyekszik ezeket szakrálissá vissza-nemesíteni. Az emberre rászakadt az ég, ami törvényszerű sorsa minden maga-emelte építménynek. Aki magát emeli, arra nemcsak az általa emelt építmények szakadnak rá, hanem végül önmaga is.

 181. 

Aki a gondolatból eszmét formáz, megmerevíti azt.
Aki az eszmétől tetteket vár, megalázza azt.
Aki a tettektől megoldást vár, elbutítja azt.
Aki a megoldástól örökkévalóságot vár, nem ért semmit.

182. Találj ki egy új eszmét, megunják, megutálják, elhasználják és tetteket követelnek. Cselekedj végre az eszméket hátrahagyva, megunják, megutálják, elhasználják és gondolatot követelnek. Ajánld fel a világosnak a fényt, nyugalomra és árnyra vágyik. Ajánld fel a sötétnek a megnyugvást, tűzre és éledésre vágyik. A dualitás nem tud semmit, a dualitás együgyű: csak működik, csak teremti, csak fenntartja, csak élteti a világot; csak minden jónak, erőnek, életnek és szeretetnek a forrása, ő csak a buddha, csak a krisztus, csak az isten, csak a tudat: nem tud többet, itt véget ér minden hatalma. Választ nem ad, mert nem ismeri, mert ő csak a buddha, csak a krisztus, csak az isten, csak a tudat. Harcos, menj tovább és még tovább!

Ma 5 éves a blog! És ma van a feltámadás ünnepe! Ráadásul a bolondok napja! Ünnepeljünk egy új bejegyzéssel.

A saját, működő buddhizmus kialakításában mi jelenthetne nagyobb akadályt, mint amin mindenki fennakad, és van, aki nem is szabadul: a megvilágosodás akarása, a törekvés a nirvánára, mely igyekezet aztán rendre az én-mentés erőlködésévé korcsosul.

Az élet küszködés és remény keveréke, minden napja apró problémákkal és boldogságokkal teli, ám a cél hiánya miatt teljesen céltalan és kozmikusan értelmetlen. Sem oka, sem célja nincs, nem irányítja alacsonyabb vagy magasabb értelem, ezért nincs mit meghaladni. A halál elkerülhetetlen, utána teljes és végleges az elfeledettség, minden élet hatástalan és teljesen felesleges. Ennek a belátása a megvilágosodás előszobája, akkor is, ha az elfogadás még nem született meg. De az embernek ér dühösnek lennie azért néha, ha ebbe belegondol. Ha ezen azért néha még fel tud háborodni, sok társadalmi, egzisztenciális és spirituális frusztrációtól, szorongástól és tévképzettől megmenekülhet.

Minden ember homályos, kafkai bűntudatban él. Mind úgy érezzük, hogy ha szenvedünk, ha kudarc, veszteség ér minket, annak bizonyára oka van, és ez az ok a saját vétkünk. Ha rájönnénk, hogy szenvedésünk oktalan, megrémülnénk, mert jobban rettegünk a rideg, érzéketlen, isten nélküli ég könyörtelenségétől, mint isten önkényétől. Ezért boldogtalanságunkra, sikertelenségünkre, bűneinkre saját vétkeinkként tekintünk, melyek túl nagyok, és mi túl kicsinyek vagyunk, hogy egyedül képesek legyünk elhordozni majd feloldani őket. Ezért aztán megvilágosodásra, megváltásra és megbocsátásra vágyunk az égtől és a többi embertől.

Ha beismernénk, hogy véletlenszerű folyamatok által irányított világban élünk az üres ég alatt, akkor tönkremennénk, mint a szüleitől elhagyott kisgyermek. Ha elfogadnánk, hogy az erény nem kapja meg a jutalmát, sem a bűn a büntetését, akkor egy csepp reményünk sem lenne, hogy bűnbocsánatot nyerjünk, hogy feloldható legyen mardosó bűntudatunk, és egy mindenható isten, egy védelmező törvény, egy oltalmazó szülő kiterjessze fölénk szerető gondoskodását és megmentsen minket. Megmentsen a félelemtől, a bűntudattól, végső soron a haláltól.

Szorongunk, bűntudatot hordozunk, de nem fogadhatjuk el, hogy mindezek az ég által magára hagyott emberlét természetes velejárói, hogy csak az ember ítélkezik önmaga fölött, mely ítéletek aztán az Isten, a Sors vagy a Társadalom hangján szólalnak meg benne. Az ember a jót és a rosszat maga kelti életre önmagában, de ezt nem láthatja be, mert ennek a belátásnak egyenes következménye a Paradicsomból való kivetettség, az Ég általi elhagyatottság, a felnőttség bátor vállalása. Az ember szívesebben marad gyermek és rendeli magát képlékeny hatalmak alá, inkább vállalja a megfelelés nyomását, a büntetést és a szolgaságot, mint a felnőtt döntések súlyát és következményét, és ezzel együtt a rideg, örök űrbéli magányt. Mikor felnézünk az égre, istent és reményt akarunk látni, előrenézve célt és eredményt, hátranézve múltat, okokat és értelmes döntéseket, magunkban pedig egy múlhatatlan lelket; valamit, ami felülírja a mulandóság és az önvaló-nélküliség rettenetes igazságát.

Az emberek hiszik, hogy ha elég kitartóan szenvednek, ha eleget munkálkodnak, tanulnak, meditálnak, imádkoznak, akkor elérik a nirvánát, a megváltást. Ha elviselik az élet fájdalmait, a szenvedést, ha eléggé megalázkodnak az ég, a sors és a többi ember előtt, az elvárások előtt, akkor végre elérik az örök és tökéletes boldogság állapotát, egyben visszamenőleg igazolódik életük, gyötrelmük, és értelmet nyernek a paradox és értelmetlen létezésben. Hiszik, hogy akkor helyükre kerülnek a dolgok, helyreáll a kibillentség, hiszen az mégsem lehetséges, hogy a világ valóban ilyen, valóban csak ennyi? Szó szerint értik isten fényét vagy a megvilágosodást, vagyis fényt, értelmet, beérkezettséget, a világ mély titkának, mozgató okának feltárulását remélik. De a létezés mulandó, minden önvaló-nélküli és a létszomjhoz kötve minden kizökkent, mondta a Buddha, amivel közös tapasztalatunkat fogalmazta meg. A világ remény-nélküli.

A megvilágosodás a valóság belátása és elfogadása. A megvilágosodás nem tökéletesség, hanem egy lehetőség a világ és önmagunk tökéletlenségének belátására. Eszköz a tökéletlenség, mint örök törvény megértésére, annak teljes mélységéig; a mulandóság, az önvaló-mentesség, vagyis az örökké változó nem-tökéletesség meghaladhatatlanságának az elfogadásával együtt járó megnyugvással való bátor szembenézés.

A megvilágosodás akarása és kergetése elkerülhetetlen tévedés a buddhista úton. Nézzük, mit írnak a szútták, most kommentár nélkül.

1. DN 6 Maháli Sutta – Maháliról

„Maháli, van olyan szerzetes, aki – miután a három béklyó (képzetétől) megszabadította magát – folyamba-lépetté válik, nem köti semmilyen fogadalom, biztosan lépdel a megvilágosodás ösvényén.”

2. DN 16 Mahá-parinibbána Sutta – A Buddha halála

„Mert az itt lévő ötszáz szerzetes közül a legutolsó szerzetes is belépett a folyamba, nem fog alacsonyabb létben születni, biztos irányban halad, minden gondja a megvilágosodás.”

3. MN 1 Múlapariyáya Sutta – A létesülés gyökeréről szóló tanítóbeszéd

„Ezért jelentem ki, szerzetesek, hogy a Tathágata minden vágy teljes felszámolása, kioltása, megszüntetése, feladása és elhagyása révén fölébredt a legmagasabb tökéletes megvilágosodásra.”

4. MN 19 Dvedhávitakka Sutta – Kétféle gondolat

„Szerzetesek, amikor még csak megvilágosodásra váró Bódhiszattva voltam, eszembe jutott: Miért nem próbálom meg a gondolataimat kétfelé osztani? Egyfelől léteznek érzéki vágyakkal teli gondolatok, ellenséges érzéssel teli gondolatok és ártó érzéssel teli gondolatok, másfelől léteznek lemondással áthatott gondolatok, jóindulattal áthatott gondolatok és nem ártó érzéssel áthatott gondolatok.”

5. MN 36 Mahá-saccaka Sutta – Buddha megvilágosodása

„És ekkor, Aggivesszana, még megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosodtam volna, mikor még csak bódhiszattva voltam, ez a gondolatom támadt: Az otthon rabság, szemétgödör. A remeteség szabad levegő. Aki a házban marad, nem képes a teljesen megigazult, teljesen megtisztult aszkétaéletnek eleget tenni. Jobb lesz, ha most hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távozom.”

6. MN 72 Aggivacchagotta Sutta – Vaccshagotta - Példázat a tűzről

„Vaccsha, az az elmélet, amely szerint a világ örökkévaló (~ nem örökkévaló stb.), pusztán tévhitek sűrűsége, tévhitek bozótja, tévhitek szemfényvesztése, tévhitek zűrzavara, tévhitek béklyója, és szenvedéssel, bajjal, kínnal, gyötrelemmel jár, nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz. Ezt a veszélyt látom benne, és ezért távol tartom magamat mindezektől az elméletektől.”

7. MN 90 Kaṇṇakatthala Sutta – Kannakatthalában

„Beérkezett megvilágosodásába helyezi ekképpen: A Magasztos tökéletes, teljesen megvilágosodott, kiváló az igaz tudás és magaviselet tekintetében, utolérhetetlen, a világok ismerője, az emberek megszelídítőjének összehasonlíthatatlan vezetője, istenek és emberek tanítója, megvilágosodott, áldott. Mentes a betegségtől és a megpróbáltatástól, jó az emésztése, amely nem túl renyhe sem túl heves, hanem közepes és jól viseli a törekvés megpróbáltatásait. Becsületes és őszinte tanítója és a szent életben társai előtt, egész életében olyannak mutatja magát, amilyen valójában. Az ilyen szerzetes töretlen a káros állapotok megszűntetésében és az üdvösek felkeltésében, állhatatos, erőfeszítése szilárd, és kitartóan ápolja az üdvös állapotokat. Az ilyen szerzetes bölcs; bölcsen szemléli a keletkezést és az elmúlást, ami nemes és mélyreható és a szenvedés teljes megszűntetéséhez vezet. Ez a törekvés öt tényezője.”

8. MN 139 Araṇavibhaṇga Sutta – A konfliktusmentesség kifejtése

„A Tathágata által felfedezett középút kerüli mindkét végletet; belátást és tudást eredményez, s békéhez, közvetlen fölismeréshez, megvilágosodáshoz, nibbánához vezet. Tudjuk, hogy mi a dicséretes és mi a megvetendő, s miközben tudjuk e kettőt, ne nyilatkozzunk se dicsérőleg, se megvetően, hanem csak a Dhammát tanítsuk. (...) A lemondás áldása, a visszahúzódás üdvözült állapota, a béke boldogsága, a megvilágosodás gyönyöre viszont, bhikkhuk, szenvedéstől, bosszúságtól, kétségbeeséstől és nyugtalanságtól mentes állapot, s ez a helyes út. Ezért ez konfliktustól mentes állapot.”

9. SN 12.10 Gotama Sutta – Gótama, a sákják nagy bölcse

„Szerzetesek, (hasonlóképpen másokhoz) mielőtt elértem a legfelsőbb megvilágosodást, amikor még a bódhiszattva úton jártam, ez a gondolat jutott eszembe: Ez a világ, sajnos, a fájdalmas szenvedés állapotába zuhant és zuhan. A létezők megszületnek, megöregednek, haldokolnak, meghalnak és újraszületnek. De mindebből a szenvedésből, az elmúlás és halál körforgásából, nem látható megszabaduláshoz vezető út. Bizonyosan kell lennie valamilyen a szenvedéstől, az elmúlástól és haláltól való megszabadulást elősegítő, felfedezhető útnak.”

10. SN 12.65 Nagara Sutta – A város

„Ekkor az jutott eszembe: Elértem ezt az utat a Megvilágosodáshoz, úgymint, a név-és-forma megszüntetése magával hozza a megismerés megszűnését. A megismerés megszüntetése magával hozza a név-és-forma megszűnését. A név-és-forma megszüntetése magával hozza a hat érzéktartomány megszűnését. A hat érzék-tartomány megszüntetése magával hozza az érintkezés megszűnését. Az érintkezés megszüntetése magával hozza az érzés megszűnését. Az érzés megszüntetése magával hozza a sóvárgás megszűnését. A sóvárgás megszüntetése magával hozza a ragaszkodás megszűnését. A ragaszkodás megszüntetése magával hozza a létezés megszűnését. A létezés megszüntetése magával hozza a születés megszűnését. A születés megszüntetése aztán elűzi az öregséget, halált, szomorúságot, siránkozást, fájdalmat, gyötrelmet és kétségbeesést. Ez ennek a szenvedéstömegnek a megszüntetése. Megszüntetés, megszüntetés. Éles látás született bennem, világos ismeret, felismerés, tudás, felvilágosultság született bennem ezen dolgokkal kapcsolatban, amiket sosem hallottam ezelőtt.”

11. SN 22.26 Assáda Sutta – Kielégülés

„Szerzetesek, a megvilágosodásom előtt, amikor még csupán Bódhiszattva voltam, még nem tökéletesen megvilágosodottként felmerült bennem, hogy a forma esetén mi a kielégülés, mi a benne rejlő veszély, mi a tőle való megszabadulás? Az érzés… az érzékelés… a késztetések… a tudatosság esetén mi a kielégülés, mi a benne rejlő veszély, mi a tőle való megszabadulás?”

A megvilágosodás nem eredmény, melynek eléréséért különböző feltételeknek kellene megfelelni, amiért jól kellene viselkedni, hanem folyamatos haladás. Állandó úton levés. Ha el lehetne érni, akkor biztosan el is lehetne veszíteni. A Vannal együtt jár a Nincs, a mennyekkel a poklok, a sikerrel a kudarc. Persze rémisztő lehet a gondolat, hogy a megvilágosodottnak mostantól örökké és fáradhatatlanul haladnia kell az Ösvényen, meg nem pihenve, de nem kell félni: nincs olyan, hogy „örök” vagy „örökké”. Az örökkévaló nem az, ami örökké tart, hanem ami kívül van az időn.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, akkor nem lehetnénk soha megvilágosodottak, hanem mindig kívül lennénk, nélküle, sötétben. Ami nem rendelkezik a fénnyel, az sosem töltekezhet el vele. Csak az lehet a miénk, amit már eleve birtoklunk. A megvilágosodottság, az üdvösség már a miénk, csak le kell fejtenünk szoros, kapott és szerzett láncainkat, az élet értelmezéséhez használt fogalmi kötöttségeinket, e kopott göncöket, hogy észrevegyük: készen vagyunk, ott vagyunk.

A megvilágosodás nem eredmény, de nem is kegyelmi ajándék, mert ha adták volna, egyszer el is vennék; ha kaptuk volna, egyszer vissza kellene adnunk. Így működik a törvény, a világ rendje; minden körbeér. Aminek az egyik oldala megjelenik, annak a másik oldalát is látni fogjuk. Nem mindig az veszi vissza, aki adta, de betöltekezik minden adakozón és elfogadón a Szabály, a mulandóság, a romlás és épülés örök váltakozását leíró szükségszerűség.

A megvilágosodás nem eredmény, mert nem egy pont, ami után a világ és a törvények már másmilyenek, ami után a szamszára már nem ugyanaz. A szamszára mindig ugyanaz, bár változik, forr és áramlik minduntalan, nincsen két egyforma arca, de lényege mégis mindig változatlan. Függései és viszonylatai cserélődnek, szakadnak és újjá-formálódnak, de attól még csak függések és viszonylatok. A bölcsnek unalom e színjáték. Aki a megvilágosodás után a szamszára helyett nirvánát lát, az végig nem értette a titkot, hogy a kettő ugyanaz. A lény szemlélete változik, de a megvilágosodás nem varázsol a Kötött Körből Szabadságot, mert a kötés és az oldás is illúzió. Eltévedt az a vándor, aki a rosszból a jó felé halad.

A megvilágosodás nem eredmény, mert nem egy pillanat, ami „előttre” és „utánra” osztja az időt. A megvilágosodás már elérkezett, ám ezt a felismerést minden pillanatban meg kell ismételni. Újra és újra, folyamatosan meg kell világosodni, minden határt és felosztást meghaladni, belátni a „volt” és a „lesz” illúzióját, és megvalósítani az egyetlen valóságot, a jelent, az „itt és most”-ot. Az örök kívül van az időn.

A megvilágosodás nem eredmény, mert nem választja ketté a teret mennyre és pokolra, nem választja szét sötétre és elveszettre, valamint világosra és reménytelire. A megvilágosodás nem nevezi ki a világ felét meg-nem-világosodott, szörnyű helynek, és nem utalja magát a másik felébe, a kiválasztottak, nemesek, beérkezettek közé, mert ha ezt tenné, szélhámos lenne és nem szent. A megvilágosodottban fellángol a megértés és az elfogadás; egyesít, és nem szétválaszt. Látja a szenvedő lényeket, de látja az örömöt is, és mindkét érzés illúziója lefoszlik róla.

A megvilágosodás nem eredmény, mert nem választja szét a teremtést istenhez emeltre és eltaszítottra, az ég által kedveltre és megvetettre, tisztára és bűnösre, és így nem változtatja az Ösvényen járó nemes törekvését álszent igyekezetté, megfelelni vágyássá, melyre inkább jellemző a kevélység, mint az erény.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, elszigetelné egymástól a lelkeket. Elvadítaná a meg-nem-világosodottat a másik, fényes szemlélettől, a szentektől, angyaloktól, tanítóktól, a megvilágosodott lényeket pedig különleges személyekké emelné, akik rangjuk súlyától, a személlyé válástól, az „én” tévedése miatt azonnal a porba hullanának.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, az út végén, az elkülönülés kapujánál kettétörne a világ, és ami egyszer törni kezdett, abban nem áll meg a romlás, az millió majd végtelen darabra törik, vagyis szamszárává változik; majd ugyanígy törne atomjaira a világ a megvilágosodott lelkében is. Bár minden illúzió, hiszen semmi nem törik és semmi nem épül sosem, csak a lélek látja így; de amelyik lélek törést és épülést lát, az az illúziójával együtt törik és épül, halad vagy megreked. Aki eredményt lát, az az eredménybe rögzül, annak válik a rabjává.

A megvilágosodás nem eredmény, mert akkor mérni kellene, értékelni kellene, kénytelenek lennénk mennyiséget és minőséget rendelni hozzá, aztán formát adni neki, emiatt elnevezni, és máris csak egy lenne a szamszára eszméi közül.

A megvilágosodás nem eredmény, mert akkor különválna a szamszára a nirvánától; továbbá nem eredmény, mert akkor összeolvadna a szamszára és a nirvána. Ha a megvilágosodást elkülönítjük a szamszárától, megfosztjuk lényegétől és szamszárává tesszük; ha nem különítjük el, megfosztjuk lényegétől és szamszárává tesszük. Csak fogalmak és szavak, semmi más.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, kijelölt pont lenne, mely után utak nyílnának tovább és még tovább, újabb pontok és határok felé, elágazva és egymásba bonyolódva végestelenül. Ha egy határ létezik, akkor mindenhol határok vannak, kerítések, árkok, ellenőrök, és ezek maguk az Elkülönülés, a szamszára.

A megvilágosodás nem eredmény, mert egy eredmény, bármilyen nemes, emberi vagy isteni, megalázza az eredménytelent, felmagasztalja az eredményest, megnevezi és kiválasztja a két csoportot. A megalázott nem törekedhet őszintén, mert meg kell felelnie; a kiválasztottal, mivel neve lett, pedig egyszer biztosan fordul a Kerék, és visszahull.

A megvilágosodás nem eredmény, mert akkor ára lenne, és az árat mindig meg kell fizetni munkával, arannyal, vérrel, élettel vagy áldozattal. A fizetség, a kötelezettség adóssá teszi a törekvőt, lealacsonyítja a fizetség tárgyát, vásárhellyé teszi az Ösvényt és kufárrá az Eget.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, csak két lehetőségünk maradna: reménykedni vagy kétségbeesni. De a bölcs e két koloncot hátrahagyta, hogy súlyuk ne rántsa le a mély mocsárba, az elméletek és nézetek ingoványába.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, akkor hit kellene a haladáshoz, eszme kellene és akarat, illúziók, elképzelések és elméletek, csupa okos és hasznos eszköz, ami szükséges az úton, fontos az embernek, de a megvilágosodás, a nirvána maga a világ, a valóság, és nem az ember eszköze vagy célja.

A megvilágosodás nem eredmény, mert ha az lenne, verseny és harc tépázná a létezés rejtett értelmét is, rang és erő osztályozná a lelkeket, és a pokol rettenetes szele sodorna minket egyik végletből a másikba, és nem is létezhetne megvilágosodás.

Ha a megvilágosodás eredmény lenne, nem létezhetne megvilágosodás.

Peer, elhagytad a házad, bevágtad magad mögött az ajtót. Itt a meséid kopogtak a rideg rögökön, lepotyogtak a fagyott talajra, a forgószél kapta fel őket, havas szilánkok között oldódtak fel. El kellett menned. Császár akartál lenni, hogy a hatalmas agancsú, szilajt szarvast megülve a hegyek gerincéről a mélybe vesd magad, tóba zuhanj, kiússz, kiáradj a feneketlen vízből, és a sziklákon rohanva a csúcsba merülj.
Ifjan még mesélt, bár nem hittek neki
szava szép volt, de üres,
járt a világ szélein, kereskedett
majd próféta volt, homokon, tengeri csatákban győzedelmeskedett
önmaga akart lenni, hogy fényes, dicső tetteit zengjék
önmagaként újjászületett.
Peer, barátom, az otthonod szürke volt, lakói kedvesek, marasztalók, otthonosak. A kezed végighúztad a falakon, tenyered ismerte a réseket, végigsimított az öröknek szentelt kitüremkedéseken. Befelé fordultál, ölelted a bentlakókat, majd a falak átlátszóvá, tűzzé váltak, feloldódtak az eszméletedben, majd újra és újra kiáradtál velük, az ár a sárba sodort vagy a fénybe taszított, és akkor láttad, hogy sem a kiáradás, sem a csendes megmaradás nem igazolja történeteid.
Morogva, zúgva gerjed, halad és nem inog
de nem jut messze, önmaga körül forog.
Lent a dél partjainál sereget toboroztál, a piramisoknál a múlt árnyaival beszéltél, a sivatagban az istent kísértetted prófétaként, az újvilágban pénzt és hatalmat halmoztál. Te lettél a legnagyobb, de nem találtál enyhülést a többiekben. A mindenség és az összes isten szeretete nem elég annak, akinek lelke helyén akár csak a legkisebb űr is tátong. Az űr nem engedi betölteni magát, az üresség természete nem engedi megidézni a Vanságot. Ami nem szeretet, az nincs.
Mikor peckesen kiáll, az eszme kezéből elcsorog
nagy hegyre indult, de jaj, szemétdombon áll
és unottan emeli kocsijára a halál.
Peer, drága gyermekem, barátom, hát nézd, hová jutottunk. Ketten nézzük az ürességet, és kérlelve hívogatjuk a valaha bennünk élő gyermeket, aki játszotta szülőjével a világot. Most mi játszanánk, mi szülnénk és teremtenénk, de valami elsorvadt bennünk. Az ágy az égbe emelő szekér, a kandalló tüze a menny fénye, anyánk a kocsis, és az öreg macska a széken a táltos paripa. Mi kurjongatva emelkedünk, kacagunk, vágtatunk a magasságba, ahol szikrázva lobban el a lélek, ahol leválik rólunk a ház, a test, a teher, a nehéz sár. Csak mi ketten, anyácskám, barátom, oda még az isten sem kell, csak te maradj életben, nevess rám és fogd a kezem, mi baj érhetne, amíg bízunk egymásban és az utazásban. Maradj itt, ne menj. De mész, látom, nem baj, majd itt várok rád a közösen épített házban, ahol a kezem ismeri a réseket a falon.
Kinek lelkében az a mély, hatalmas, még az istennel sem betelni bíró, feneketlen űr tátong, az a világot gyújtja fel, az a világot váltja meg, hogy egyszer jóllakjon szeretettel. Csodállak Peer, szeretlek Peer, hazavárlak, ha már a mindenséget bejártad. Vigaszt nem adhatok neked, bűnöd nincs, nem is zengik dicséreted; csak olyan vagy, mint bárki más. Nem vagy hibás.
De nem vagy bűntelen sem. Egy közülünk, csak egy, anya szült, és a föld majd eltemet. Mindig visszajössz, mert bárhová mész, lelked követ, házad magadban, végzeted meséidben leled. Te sem léphetsz túl magadon.
Az ég szekerét elkötötte, a vihar lovain vágtatott
de ítélet harsant fölötte:
„félt élni, és félt megnevezni vétkeit”!
Anyád, istened, vigaszod, szerelmed te vagy
álmod bezár; te vagy köreiden belül önmagad
hajód nem ér partot, ha kiúszol, nem talál meg senki sem
csak szél zúg ott és köd szitál
egy éneket hallasz
a kezed emelte házban lelked hazavár.
Peer Gynt barátom, téged láttalak
de fordulva döbbenek:
magam voltam az.

Minden dolog középen van. Óhatatlanul és szükségképpen középen van minden jelenség, érzés, eszme és tudat, minden megjelenés és eltűnés (115. bejegyzés). Mivel nincsenek valós kiterjedések, ezért nincsenek szélek sem, ezért minden középen van, akárhol is tartózkodik. Így középen van az élet, a nemlét, a megértés és a nemtudás, a haladás és a megérkezés, minden vándorlás, eszmélet, eltévedés és megvilágosodás is mindig éppen középen van. Mikor elveszel és meghalsz, középen vagy; mikor megérkezel és élsz, középen vagy. De ezt a közepet hiába keresed, mert határok, kiterjedések, méretek és viszonylatok híján nem hely és nem viszonylat.

A Buddha ismerte a középutat, mert a határokat keresve nem talált semmit. Tapasztalta a középutat, mert a szélsőségekig merészkedve nem jutott sehová. Nem találta magában az örök magot, nem találta az állandót, és végül nem találta önmagát, és rájött, hogy ez így van jól.

Rájött, hogy a középút nem középen van. Az üresség nem üres. A nirvána nem boldogság. A középút is olyan, mint a nirvána, a megvilágosodás, a megszabadulás: nem lehetséges megtalálni, hiszen nincsenek sehol, csak észre lehet venni, hogy mindig is ezek voltak a valóság. A Buddha a dolgokat a fejükről a talpukra állította.

A nemtudás: a Buddha zseniális megfejtése. A nemtudásban elveszettekből hiányzik az együttérzés. A világ, a szamszára egy végtelenül bonyolult karmikus összefüggés-rendszer. Érdes külsejű, zárt lelkek ütközése, félelem és gyanakvás, elkülönültség, vonzódás és ellenszenv szervezte létezés, melyben mindenki üt és sebeket kap, ad és elfogad. Nem tragédia, csak színjáték: az egyéni sors, a személyes történet elvész, elenyészik a zűrzavarban, majd az emléke is eltűnik, és a szamszára tovább hömpölyög végtelenül. Egy buddha együttérez minden szenvedő lénnyel, egészében nézi a szamszárát, és ezért a nirvánát látja. A világ egy részét kiválasztani, ez a nemtudás; kísérlet a középtől való eltávolodásra, reménytelen kapkodás az egyedi rögzítésére, a megőrzésre.

Nem a szeretetlenség a világ problémája, és nem a szeretet a megoldás, hanem a nemtudás a probléma, és a tudás a megoldás. Aki tud, az képes szeretni, együttérezni, mert lát, mert középen áll. A nemtudás elzár a bölcsességtől és az együttérzéstől is. Hogyan is lenne elvárható egy nemtudó lénytől bármelyik?

A viszonyulások létrehozzák a viszonyuló és a viszonyított látszatát, felélesztik közöttük a viszonyt, amire minőséget aggatnak. Többé nem működnek természetük szerint, mint a fején álló ember. A Buddha a dolgokat visszaállítja a talpukra. Szép hasonlat: ami a talpán áll, az tud haladni, újra önálló lehet, és használhatja képességeit. Ám a viszonylatok nem látják többé a közepet, határokat húznak és elhelyezik magukat azokhoz képest. A tudat figyelni kezdi a tudatot, elnevezi léleknek, szellemnek, vagy akármi másnak, címkét ragaszt, formát lát, aminek nevet ad, a fogalmi gondolkodásba merül és bezárkózik. Egyre hajmeresztőbb elméleteket lesz kénytelen kidolgozni elméletei igazolására.

A jelenségek, érzések fizikáját, kémiáját megfejthetjük, kikutathatjuk. Képletek leírhatják, gyakorlati alkalmazások használhatják a megszerzett tudást. De a létkerék rabjaként mégsem fogjuk érteni a létezést, mert a kis-tudat nem láthat túl önmagán. A nyelv érzi az ízt, de az íz lényegét nem fejtheti meg, az érzés eredetét nem találja. Az agy működését feltérképezhetjük, de a gondolat születésének pillanatát sosem érhetjük tetten, mert mikor a gondolatunkat észleljük, már megszületett. A meleget érezhetjük, de értelmünknek ez csak a részecskék gyors mozgása marad, egy fizikai ismeret a hőről, közben a meleg érzete kifejezhetetlen. Egy vaknak nem tudjuk elmagyarázni a piros színt, bármennyire értjük is a fénytant. A dolgok lényegét csak tapasztalni vagyunk képesek, valójában érteni nem. Az egyetlen, amit megfigyelhetünk, amibe beleolvadhatunk, az a saját tudatunk, amibe itt és most belezáródtunk. Nem segít a mérés, nem ér semmit a tudomány: figyelni kell és elfogadni, tudni, hogy minden a helyén van, minden középen van.

A világon mindennek vagy már most meg tudjuk adni a helyét és méretét, vagy feltételezhetjük, hogy a tudomány fejlődésével a jövőben képesek leszünk rá. Az egyetlen, aminek esetében ez nem működik, az a tudatosság. Tapasztaljuk létezését, de képtelenek vagyunk meghatározni, helyhez kötni vagy a forrását felkutatni. Egyetlen kérdésre biztosan sosem lesz válaszunk: ki vagyok én? A tudatosságunkat képtelenek vagyunk feltérképezni és megnevezni, állandóan kicsúszik kezeink közül. Fogalmunk sincs eredetéről, céljáról, sorsáról, csak közvetítőit, a vele kapcsolatban álló, a tudatosság élményét számunkra lefordító, hozzáférhetővé tévő eszközöket ismerhetjük meg: a testet, a pszichét, az anyagot. Ezért megfigyelni és velük megbékélni a legnemesebb kihívás, aminek egy harcos megfelelhet.

A szavak, elnevezések, definíciók segítik az eligazodást a létkerékben, de a fogalmi gondolkodásba zárnak, és megakadályozzák a tiszta megismerést, a középen létezés élvezetét. A közép érzékelésének biztonságát elveszítve a test csak kémiai reakció, csak fizikai rendszer; a szeretet csak hormon és evolúciós szükségszerűség; az élet csak biológia. A normalitás nem vezet át a világon, azon harcosként kell átmenni, ahogyan egy embernek azt tennie kell. A közép megnyugtatja és elringatja a világot, de amíg nem tartózkodunk benne, addig küzdeni kell, és erejével bomlasztani, feloldani a tudat fogalmi gátjait. A fogalmi gondolkodás számára a középút középen található, két dolog között, hiszen ezért hívják így; az üresség üres, tehát valamitől mentes, biztosan ezért üresség a neve; a nirvána nyugodt megelégedettség, tehát valószínűleg ott megtaláljuk kizökkent életünk után a megnyugvást, az általunk boldogsággal azonosított valamit. Ám ez mind nézőpont, állandótlan, ingatag nézetek halmaza, ezért tévedések. A fogalmakhoz, nevekhez és a nevek megfelelőihez való ragaszkodás nézetekhez tapaszt minket, és beléjük ragadunk, mint eltévedt vándor a mocsárba. Amíg nem ismerjük fel a közepet, addig minden látomásunk megtörténik velünk: az életünk szamszára lesz, az életünk vége pedig halál.

166. A világban bármi megjelenik, azonnal két további részt teremt: önmaga két végletét, két szélsőségét, határát, melyek között feszültségek, széthúzni igyekvő erők keletkeznek. E végletek között azonnal felbukkan az energiák törvénye szerint egy kiegyensúlyozó, középre törekvő erő, ami végképp kijelöli, megmerevíti a dolog végeit, ám ezzel együtt maga is jelenséggé válva szükségképpen megteremti önmaga szélsőségeit is, és felébreszti belső feszültségét. Emiatt benne is kialakul egy nyugalomra törekvő, összehúzó erő, ami megint csak további végleteket hív életre. Így viselkedik az anyag, az értelem, a létezés és a szellem, minden, mert lényegüket tekintve nem különböznek. Ezen a módon bomlik ki a világ egyszerre mindenből, végső soron önmagából. Ezen a módon bomlott ki a világ az első jelenségből, az első ellentétpárból, a teremtő energia első önmagára eszméléséből.

167. A kibomlás nem igényel intelligenciát. Magától, bensőjéből merített energiáját használva működik végtelen ideje és örökké. Ha nem tekint rá szellem, mozgása nem változik, nem függ semmitől önmagán kívül. A hinduk úgy tartják, hogy amíg Purusa, a lélek figyeli Prakriti, a világ táncát, addig a világ mozog, de ha megvilágosodva elfordul tőle, Prakriti abbahagyja a csak neki szánt táncot (239., 241. és 249. bejegyzések). Ám lehet, hogy a Purusa elfordulása csak őt magát vonja ki az örök körforgásból, és a világ áramlására semmi hatása sincs. Az is lehetséges, hogy a lélek az elfordulással magát állítja le, nem a világot, mert a táncon kívül semmit nem találhat. De az sem lehetetlen, hogy kénytelen lesz egy másik, nemesebb táncot nézni, ha eszmélni és létezni akar, mert tánc nélkül nincs ön-észlelés.

168. A dolgok ellentétükre bomlásával felépülő, megteremtődő világ persze illúzió: csak az ellentétek között feszülő erő üres látványa. De ha visszaállítanánk a kibomlásokat még kipattanásuk előtti zárt állapotukba, mindet újra, visszafelé haladva a folyamaton, eljutnánk az első ellentétpárig, és azt is bezárva az első dologig, az első jelenségig. Hívhatjuk ősrobbanásnak vagy istennek, teljesen mindegy. De ha illúzió, akkor ez az egész teremtődés annak az elsőnek az illúziója. Valami Egynek az ereje volt, valami Egynek a táncát nézzük.

169. De az Egyben is benne volt már kibomlása előtt önmaga ellentéte. Ha nincs benne már eleve, nem tudja használni, nem képes megidézni; ami nem önmaga ellentéte is, az nem tud majd egyszer önmagára nézni. Minden jelenség csak azt teremtheti magából, és csak annak ébresztheti fel az ellentétét, ami már benne van. Csak akkor ébredhet önmagára, ha aludni és ébredni is bír. Csak akkor fordulhat vissza a mulandóságba és a nemlétbe, ha volt múlhatatlan és létező. Ami nem eleve örök, az nem lehet majd egyszer mulandó.

170. A kibomlás nem igényel intelligenciát. De a kibomlás megfigyelése már igen. A világ működhetne a Purusa nélkül, a világ minden ízében lehetne ugyanilyen a lélek nélkül. Megszülethetne a Föld, benépesíthetné ez az értelmes faj, interakciók és reakciók történnének ugyanígy közöttük, értelem és érzelem hathatná át közösségeiket akkor is, ha nem figyelné senki, ha a lényekben nem lenne értelem. A puszta Vanság nem igényel figyelmet. Mégis figyeli a lélek; mégis van a táncnak közönsége; mégis minden lényben lakik valaki, aki kifelé néz.

171. Minden lényben laknak. Minden jelenségben, élőben és élettelenben, dologban és gondolatban tartózkodik egy figyelem. A lélek a létezésnek nem feltétele, mégis elválaszthatatlan része. A létezés igényli a figyelmet.

172. A feszülő erők növekedésétől nem lesz semmi több. A feszülő erők csökkenésétől nem lesz semmi kevesebb. A lélek széttöredezése miatt nem lesz több lélek. A lelkek összeolvadása miatt nem lesz kevesebb lélek. Ha a figyelő elfordul, lehet, hogy leáll a világ tánca; de lehet, hogy folytatódik. Mindegy is, mert végig maga a figyelem volt fontos. A megfigyelt csak működik, de a figyelő él. Az Egy csak teremt, de az Egy lelke szemléli; a jelenségek csak kibomlanak, de a jelenségek lelke csodálja a kibomlottat.

Furcsa az emberi szenvedés. Amikor minden rendben, életünk egyhangú, a dolgok a helyükön vannak, a napok a rendes mederben csordogálnak unalmasan, azaz annyira szeretünk, hogy az ne fájjon, annyit kalandozunk, hogy anyagi és lelki állapotunk ne lássa kárát, csak annyira vagyunk bátrak és hűek önmagunkhoz, hogy az egzisztenciális értelemben mindenhogyan kifizetődjön, vagyis csak a szokott módon elviselhetetlen az életünk, akkor nem indulunk vándorútra. Magunkat és életünket rendben lévőnek, sőt egészen sikerültnek látjuk, vágyainkkal nem tartjuk a kapcsolatot, a mégis felbukkanó eszmei és érzelmi késztetéseinkről magunk bizonyítjuk be, hogy gyerekesek és feleslegesek, akár ostobák, nehogy a külvilág dorgáljon meg miattuk, és veszélyeztessék langyos tespedésünket. De persze az ilyen életnek tűnő lagymatag vegetálás időnként kátyúra fut, kizökken, a napok összeomlanak, a hazugságból épült várunk ránk dől, és mi fuldokolva, kapkodva úgy érezzük, hogy kiutat kell keresnünk, változnunk, mit változnunk, fejlődnünk kell!

Fájdalomtól űzve egyszerre ébred fel bennünk a két legnagyobb, ám a hétköznapokban elfeledett és mélyre temetett erőnk, a vágy és a remény. Ezek aztán olyan célok felé űznek, melyekkel korábbi nyugalmas állapotunkban nem foglalkoztunk: boldogságot, békét, biztonságot akarunk, de legfőképpen visszanyerni korábbi, kockázatmentes, kényelmes életünket. Ilyenkor észrevesszük, milyen kegyetlenek és nemtörődők voltunk előtte, kihasználtunk másokat, a környezetet és a természetet, önbizalomtól telve vettük el, ami elénk került, és harsányan hirdettük jogainkat. Most, félve és szenvedve felébred bennünk a lelkiismeret és a jóra való vágy, használni és adakozni akarunk, de főképpen és mindenáron: tanulni, fejlődni, meghaladni korábbi, már megvetett önmagunkat.

Aki szenved, hirtelen változni akar. Ígér kifelé és befelé, önmagának, szánja bűneit. Új, nemes ismereteket akar szerezni vallástól, barátoktól, tanítóktól; tanulni akar, de elveszett, azért tanításokat választ, így már a cél kijelölésénél eltéved. És persze félreismeri magát, mert nem változni és tanulni akar lelke mélyén, hanem visszakerülni előző langyos, végtelen időt hazudó állapotába. A szenvedés elmúltával, a látszólagos egyensúly megtalálásával aztán feledi a béke és tudás iránti vágyát, nemes késztetéseit, és azonnal visszahelyezkedik a korábbi önelégült homeosztázisába. Van, aki ezt felismerve szégyenkezik, de ő sem az igaz felemelkedést választja, hanem a permanens szenvedést, önostorozást, de csak addig a mértékig, ami még kényelmes és biztonságos, és nem akadályozza békés tespedését. Az a kevés, aki nem így cselekszik, aki valóban fejlődni és változni akar, azok a szentek, akik pedig mindezt nyugalmi és biztonságos életszakaszaikban is folytatják, ők a bölcsek. A többi pedig mi vagyunk, barátaim.

A fejlődés hatékony ellenszere a gyávaságon, önzésen, lustaságon, a kicsinyes vágyak kielégítésének kényszerén túl, ha gyógyítókat, mestereket, tanításokat, terapeutákat, tanácsadókat keresünk, azaz bízunk meg szellemi állapotunk javításával. Ezzel a megoldással még a kevés valódi változásra késztető szellemi akaratunkat is el lehet ölni, és hatékonyan átruházható a felelősség. A szorongások, személyes válságok és kétségbeesés által kiváltott nyugtalanság, elbizonytalanodás nyitja meg előttünk a fejlődés lehetőségének útját. Ez a zavarodottság megteremti a lehetőségét annak, hogy a félelem útja helyett a fejlődés útját válasszuk. Ehhez a válságnak olyan mélynek kell lennie, hogy a zarándok a fejlődést valóban áhítsa. Olyan mértékben vagyunk örökre és végérvényesen magunkba záródva, olyan teljes és tökéletes az elszigeteltségünk minden más tudattól, hogy a gyógyulás nem érkezhet kívülről. Inspiráció sem, vágy sem, késztetés sem, egyedül és kizárólag útmutatás, tanács érkezhet másoktól, és ezt a Buddha jól tudta, mikor önmagát egy tutajhoz hasonlította, amit el kell hagyni, mikor már átkeltünk a folyón. A fejlődést a keresőnek saját indíttatásból, saját akarattal, saját eszközökkel kell elérnie, és ehhez a két legértékesebb eszköze a már említett vágy és a remény.

Buddhista tanítóként most kényelmetlen kérdéseket kaphatnék. Vágy és remény? Magam is írtam már számtalanszor e két érzés kötőerejéről, sőt arról, hogy semmi más nem rögzít minket annyira a nemtudáshoz, a tévedés-alapú illúzióvilághoz, mint e két bilincs. A vágy a Négy Nemes Igazság, tehát minden buddhista tanítás és irányzat alapja szerint a szenvedés, a nemtudás, a dukkha, vagyis minden gyötrelem és kizökkentség oka. Magyarázhatnám, hogy ott szomjnak (tanhá) nevezik, ami nem pontosan az általános vágyat jelenti, hanem a ragaszkodó, kötő epekedést az élet és jelenségei, a puszta létezés iránt, de nem lenne pontos az érvelésem, mert mindenki tudja, hogy a vágy bizony köt. A remény pedig mindig oktalan, teljesen értelmetlen, bölcshöz méltatlan, és nem más, mint a vágy találkozása a rideg valósággal, amikor is a vágy az értelmetlen és céltalan létezéssel szembesülve inkább hazug jövőképeket fest, hogy elkerülje a felismerés következményeinek levonását. Mégis ezeket nevezem meg a két legnagyobb erőforrásunknak, mert emberek vagyunk. Az ember nem cselekszik okosan, ha tökéletlen jellege miatt nem használja a világ és önmaga adottságait, ameddig nem birtokolja a megvilágosodás erejét. Ez van, ebből kell kiindulni, mondják a bölcsek, tehát amíg nem vagyunk buddhák, használjuk, amivel rendelkezünk. Aztán ha már buddhák vagyunk, engedjük el a szomjat, a csalfa vágyat és az oktondi reményt, mert addigi erőforrásaink már csak láncok és akadályok.

Magam is használtam és használom a saját buddhista utamon mindkettőt. Most a kettő közül a reményt vizsgáljuk és megnézzük, mit írnak a szútták. A Buddha természetesen a reményt elveti, mint a tévedés egyik alapját, de fontos látni, hogy a Magasztos az ostoba reményről beszél, ami rossz, tévedéssel fertőzött célokra irányul. A megvilágosodás elérésére irányuló remény is akadály, rossz eszköz, de a fejlődésben még túl magasra nem jutott gyakorló élhet vele.

1. MN 131 Bhaddekaratta Sutta – Egy kedvező nap

A Tathágata a jelen egyetlen létező valóságáról, a múltba kapaszkodás és a jövőbe vetett reménykedés feleslegességéről beszél.

„Szerzetesek! Összefoglalva és részletesen is megtanítom nektek, milyen az, akinek kedvező napja van. Figyeljetek alaposan!”…

„Nem kéne a múltba kapaszkodnotok,
sem a jövőben bíznotok.
Ami elmúlt – magunk mögött,
a jövő pedig, el még nem jött.
Bármi is legyen éppen jelen,
tisztán látod éppen akkor, éppen ott.
Zavartalanul, rendíthetetlenül,
így fejleszted a szíved.
Buzgón tedd, amit ma tenned kell,
mivel, ki tudja, holnap már menned kell.
Nincs alku a halállal, és hordájával.”…

„Hogyan nem kapaszkodik az ember a múltba? Nem ragadtatja el magát ilyen örömteli gondolatoktól, mint: ’A múltban ilyen és ilyen alakom volt’ … ’A múltban ilyen és ilyen érzéseim voltak’ … ’A múltban ilyen és ilyen volt az érzékelésem’ … ’A múltban ilyen és ilyen késztetéseim voltak’ … ’A múltban ilyen és ilyen tudatosságom volt’. Ezt hívják úgy, hogy a múltba nem kapaszkodás.”…

„Hogyan nem bizakodik az ember a jövőben? Nem ragadtatja el magát ilyen örömteli gondolatokkal, mint: ’Ilyen és ilyen alakom lehet majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen érzéseim lehetnek majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen lehet majd az érzékelésem a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen késztetéseim lehetnek majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen tudatosságom lehet majd a jövőben’. Ezt hívják úgy, hogy nem bizakodás a jövőben.”

2. Dhp 7. rész - A felébredett (Arahanta Vagga)

A már felébredett szent elhagyja vágyait, reményeit. Nem azért, mert megkeseredett vagy beletörődött a megváltoztathatatlanba, vagy vágytalan, reménytelen, nihilista szemléletre jutott volna, hanem azért, mert bölcsessége révén elhagyhatja kötelékeit, letépheti az illúzió fátylát, és megláthatja a nirvána boldogságát. Az van igazán biztonságban, aki már nem akarja magát biztonságban tudni!

„(97) Akit nem téveszt meg tévhit, eltépte kötelékeit,

vágyat, reményt levetkőzött, a legkiválóbb férfi az.”

3. Dhp 26. rész - A bráhmana (Bráhmaṇa Vagga)

A remény feladásával elért közömbösség nem érzéketlenséget, nemtörődömséget jelent, hanem éppen a mindennel szemben való elfogulatlanságot, a mindennel való törődést, az átfogó szeretetet, a szerető kedvességet (metta, lásd: Négy Mérhetetlen 78-80. bejegyzés).

„(410) Akit semmi remény sem fűt sem itt, sem majdan odaát,

közömbös, nem reménykedő, bráhmanának azt nevezem.”

4. DN 22 Mahá-satipatthána Sutta – Az éberség alapzatairól

„És mi a kétségbeesés? A bennünket ért ilyen-olyan veszteség, vagy balszerencse miatti gyötrelem és kétségbeesés, a gyötrelem és reménytelenség állapota — ezt nevezzük kétségbeesésnek.”

Továbbá:

MN 141 Saccavibhanga Sutta – Az igazságok vizsgálata

„És mi a kétségbeesés? Minden, ami reményvesztettség, csüggedés, az ember kétségbeesése, amikor szerencsétlenség, vagy valami fájdalmas dolog miatt szenved. Ezt hívják kétségbeesésnek.”

Továbbá:

SN 22.8 Upádá-paritassaná Sutta (2) – Ragaszkodásból fakadó zaklatottság

Szerzetesek, megtanítom nektek a ragaszkodásból fakadó zaklatottságot és a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottságot. Hallgassatok és figyeljetek jól, beszélni fogok.

Szerzetesek, hogyan létezik ragaszkodásból fakadó zaklatottság? Szerzetesek, íme a tanulatlan világi így tekinti a formát: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Formája változik és átalakul. A forma változásával és alakulásával megjelenik benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Így tekinti az érzetet … az észlelést … a késztetéseket … a tudatot: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Tudata változik és átalakul. A tudat változásával és alakulásával megjelenik benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Szerzetesek, ilyen módon létezik a ragaszkodásból fakadó zaklatottság.

Szerzetesek, hogyan létezik a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottság? Szerzetesek, íme a tanult nemes tanítvány, aki nem így tekinti a formát: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Formája változik és átalakul. A forma változásával és alakulásával nem jelenik meg benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Nem így tekinti az érzetet … az észlelést … a késztetéseket … a tudatot: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Tudata változik és átalakul. A tudat változásával és alakulásával nem jelenik meg benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Szerzetesek, ilyen módon létezik a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottság.

A remény hiánya nem a reménytelenséget jelenti. A buddhizmusra általában véve igaz, hogy nem a két szélsőségben gondolkodik, tehát valaminek a meghaladása, illúzió-voltának belátása nem az ellentétének az elfogadását jelenti. Akinek a szemét még sok por fedi, így beszél: A remény elvesztése a reménytelenség állapota! A vágy elvesztése nihilizmus! A kötődések elvesztése kallódás, elveszettség! A bölcs tudja, hogy mindezek meghaladása a láncok leoldása, a bilincsek győzedelmes összetörése, mely diadal olyan, mint a Buddha Dharmájának hirdetése, mint az oroszlán üvöltése!

A reménytelenség nem a remény hiánya, csak az „én” félelme a veszteségei miatt, önző és kicsinyes gyötrelem, mely megszűnik, ha a világ és önmaga kárára az „én” visszanyeri javait és látszólagos biztonságát. Az ilyen reménytelenség ostoba, és könnyen kifizethető, mert ha a pillanatban megnyugszik, akkor együgyűségében még azt is elhiszi, hogy sosem kerül már bajba, és a halál sem érinti meg.

5. AN 3.61 Tittha Sutta – Szektáriánusok

„A születés szenvedés, megöregedni szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, a bánat, a fájdalom, az aggodalom és a reménytelenség szenvedés, együtt lenni a nem szeretettel szenvedés, elválasztva lenni a szeretettől szenvedés, a teljesületlen kívánság szenvedés. A ragaszkodás öt halmaza szenvedés. Ez a szenvedés nemes igazsága.”

A remény nem ad semmit a múló, hamis biztonságérzeten kívül, elvesztése mégis tragédiának tűnik. A reménytelenség szenvedés, a remény meghaladása boldogság. De amíg nincsen más eszközünk, addig okosan, odafigyelve használhatjuk erejét, csak gondosan válasszuk ki reményünk tárgyait: nemesek legyenek, és a Dharma felé irányuljanak. Aztán a Dharmát magunkba építve már felhagyhatunk vele, és megszabadulhatunk az illúzióvilágba bilincselő erejétől.