Sokat beszéltünk már arról, hogy énünk miként határoz meg minket, mennyiben vagyunk az ego foglyai. Magabiztosan állíthatjuk, hogy minden a tudat, a tudat formálja a teremtett világot, majd a tudat értelmezi, címkézi és ítéli meg saját teremtményét. Nem is tehet mást, mert minden lény, és a lények összessége is csak annyit ért a világból, amennyit tudatuk átfog. Paradoxon, de többet soha nem is érthetünk az önmagába és végül magunkba záródó létezésből, hiszen ha valamit megértünk, felismerünk, az azonnal a tudatunkon belülre kerül, és a megállapítás önmagát teszi igazzá: csak a tudaton belülit láthatjuk. Ez persze jó hír is: semmi nincs a tudaton kívül, mert ha valóban kívül lenne, sosem kerülhetne be, és lehetetlen lenne a megismerés.

Saját tudatunkon kívül számunkra nincs semmi; ami mégis látható, az már nem kívül van. Ennyiben mindnyájan teremtők vagyunk, saját univerzumunk urai és rabjai egyszerre, mint az istenek. Mindez nem jelent uralmat világunk felett, sajnálatos módon még világunk megértését és belátását sem feltételezi, de azt igen, hogy másoktól tökéletesen elzártan létezünk. Sem tapasztalatot, sem gondolatot, sem érzést nem tudunk teljesen és tökéletesen megosztani egymással, mert minden információt, nyelvi, testi, lelki természetűt is kódolnunk és dekódolnunk kell érintkezéseink során, és ez vonatkozik a lélekkel bíró és az élettelen környezettel való összes interakciónkra. Ám ez a kisebbik akadály mások és a létező megismerése során, a nagyobbik gát ennél áthidalhatatlanabbnak tűnik: a saját, állandótlan, de mégiscsak egyedi, az időben és térben csak egyszer felbukkanó, majd végleg elenyésző, énünkhöz kötődő univerzum, mely magában, elzártan áll a többi saját univerzum között, ez testünk születésével képződött, és testünk halálával végleg eltűnik. Ha lenne is rá lehetőség, hogy a lények közötti falak leomoljanak, vagy legalább átjárhatóak legyenek, akkor sem lehetne megőrizni, és a halál után tartományokba továbbvinni őket, mert életük állandó, apró megszűnései és újraképződései egy nagy és végső megszűnésbe torkollnak. A lény, a lélek, a tudat tehát nem csak az érzékszervek és a lényt felépítő öt halmaz tökéletlenségéből adódó torz, karmikus természete, hanem végessége miatt is alkalmatlan általánosságban a végső igazságok megismerésére.

Soha nem az igazságot követjük, hiszen mint az előzőekből következik, objektív igazság nem is létezik. Két dolgot követhetünk: egy hitet (amit tudásnak hiszünk), amitől önigazolásunk és identitásunk függ, mely hit igazolásától azt reméljük, hogy végső értelmet hoz a világunkba, vagy egy karizmatikus vezetőt követhetünk, akihez az érzelmeink láncolnak, ami újra csak létünk értelmét igazolja vissza. Végül mindkét esetben azt reméljük, hogy a fellelt és örök igazság legyőzi a halált, és vele a halálfélelmünket.

Persze aztán a hitek irányította, érzelem-vezérelt küzdelmek valós, kézzelfogható eredményeket hoznak, hol ilyet, hol olyat, és értelmesnek bizonyulnak. Fontos tehát, hogy nem általánosan a tettek és a létezés értelmetlenségéről beszélünk most sem, hanem a fókuszt helyeztük a legmesszebb, a még belátható legtávolabbi pontra, és abból a távoli pontból nézve törékenyek, kicsinyek, elnagyoltak igazságaink és céljaink.

A tudás a hit egy formája. Pontosan annyira ingatag, közmegegyezésen alapuló, bizonytalan mind, mint spirituális elképzeléseink. Az akarat, a vélekedések, az ítéletek, az ember által megmért és leírt világ is szubjektív, mert eltér a többi szubjektív tudat valóságától, és természetesen nem tud megfelelni a nem létező objektív valóságnak sem. Eltér mindentől, de ez természetes, hiszen nincs semmilyen mérték, sem emberi, sem isteni, amihez képest az elmozdulás eltérésnek számít. Elsőre ezt tekinthetjük jó hírnek: ha nincs mérték, nincs etalon, akkor nincs tévedés sem, mert nincsen mihez viszonyítva eltérni. Ám a helyzet ennél bonyolultabb: tökéletes mérték nélkül nem a hibázás lehetősége tűnik el, hanem minden tévedés lesz, mert a nem létező mértéknek megfelelni sem lehetséges.

Az egyéni tudatok, és a közös, kollektív „én” is meghőköl a fenti felismerés előtt. Ezt rendkívüli kihívás elfogadni, nehéz életet irányító alapelvvé tenni, ezért az ember végül saját tudata alapján, a saját univerzumán belül teremti meg és építi fel a világot. Egy átlagos tudat számára nincs különbség az objektív és a szubjektív között, mert csak önmaga körein belül mozog. Köreit tágíthatja, vagy összeszűkülve korlátozhatja, de bármekkora méretűek is ezek a körök, nem lát túl rajtuk, mert amit kívül talál, az birodalmán belülre került. Ezért nem lehet csodálkozni, ha minden jelenséget saját törvényei szerint ítél meg, minden dolgot saját ítéletei alapján rangsorol és használ. Ebben a működésben, az állandósuló tévedés nyilvánvalóságán túl, folyamatos pazarlás zajlik. Az ember döntései és működése során lépten-nyomon kiönti a fürdővízzel együtt a gyereket is. Mágikusnak gondolunk valamit, ami reálisan magyarázható; különleges összeállásnak látunk valamit, ami mindig is ott volt, de eddig elkerülte a figyelmünket; megértünk valamit, ami eddig is érthető lett volna. Leginkább létezőre és nem-létezőre választjuk szét a világot csak azért, mert a nem-létező túl van a megismerési határainkon. Elmondjuk, hogyan működik az isten, és ennek megfelelően szabályozunk másokat az ő nevében, mert amennyit az istenből látunk, azt tekintjük az abszolútumnak. Legnagyobb félreértésünk, hogy mivel a világ számunkra értelmezhető komplexumát magunknak, saját szabályaink szerint állítjuk össze, azt a tudatunkban teljes, mindenre és mindenkire kiterjedő törvényszerűségnek látjuk, és ha felismerjük, hogy saját világunkat magunknak formáztuk, azt hisszük, hogy ontológiai értelemben is mi teremtettük azt.

Az értelmezési lehetőségek végtelen változatát hajítjuk ki a megismerési folyamat során, majd azt a néhányat, amit átlátunk, törvénnyé emeljük. Semmi baj nem lenne ezzel, ha a felfoghatót, a használhatót a saját világunk szabályozó erejévé tennénk, de mindent csak a saját énünk viszonylatában látunk, így a teljes világot és a többi tudatot is, ezért saját törvényeinknek folyton univerzális rangot adunk. Fajunk erkölcsi és értelmi fejlődését az istennel való szövetségkötésekhez kötjük, és így saját erkölcseink aktuális állapotát isten pillanatnyi erkölcsi állapotához rögzítjük. Fajunkat univerzális entitásnak, értelmünket világformálónak látjuk. Az etikát és az erkölcsöt mindig a fennálló társadalmi állapotból vezetjük le, ez alapján ítéljük meg embertársainkat, és főleg tesszük mindezt isten nevében, mert a korok ítészei mindig felmutatták tetteik égi igazolását. De most rólunk is beszélek, kedves Olvasóim: ha más lényeket talán nem is, de gondolatainkat, érzelmeinket, tapasztalatainkat tudatosan és tudattalanul folyamatosan saját köreinkhez, saját tudatunk általunk éppen felfogható állapotához igazítjuk, sőt törjük és kényszerítjük. Amit éppen a létezésről gondolunk, ahhoz szabjuk az univerzumot, majd vitákat, ellentéteket, vagy éppen szövetségeket kreálunk: mivel nem törekszünk valódi megismerésre, ezért kiöntjük a fürdővízzel a gyereket is, válogatás közben kidobjuk az igazságot is.

A szatipatthána, a helyes éberség csapdája is ez. Az éberség (melyből eddig a test és az érzelmek szemlélését vettük) a tudat éber megfigyelési képességét edzi. Ám ha nem jól végzem a gyakorlatot, akkor az odahelyezett tudat a tárgyhoz tapad, a tárgy pedig megragadja és magával viszi. A tudatnak ezért folyton mozgásban kell maradnia, és mégis mozdulatlannak, felülemelkedettnek és elengedettnek kell lennie. Ezt csak gyakorlással lehet megvalósítani, sőt, megérteni is.

Az elme a tárgyhoz tapadva annak uralma alá zuhan, és mivel alávetett és függő, rögtön a nemtudás állapotába kerül, aminek egyenes következményeként megjelenik a dukkha. Amire figyelsz, azzá leszel, ráadásul nem érted és nem is uralod a tárgyat, mivel a rabja vagy. A majomelme folyamatos ugrálásának hatására az elme tárgyai lesznek a rabtartóink; folyamatosan változnak, szerepet cserélnek, a figyelmünk szétszóródik, és elvész a lehetőségünk az összpontosításra, a szabadulásra. A tiszta szemlélő tudat helyét átveszi a tompa, hétköznapi tudatosság.

Már megállapítottuk, és most sem tehetünk mást: ha azért gyakorolsz, hogy buddha legyél, nem érsz célt. Először buddhának kell lenned, hogy egyáltalán gyakorolhass.