„Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem, nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat, nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak.”

Az ürességben nincs forma, nincsenek halmazatok, összefüggések, egymásra figyelés, összehangolódás. Nem akar semmi semmit, nem ölt formát, ezért nem érzékel, de nincs is mihez kapcsolódni, mert az ürességben minden benne van. Mivel nincsenek, ezért nincsenek megalkotva, de nincsenek lerombolva sem. Azt mondják az értelmesek, hogy ami nem keletkezett, az nem múlhat el, ami viszont keletkezett, biztosan elmúlik, de a bölcsek tudják, hogy még a nem-keletkezetten is betöltekezik a változás törvénye, a nem-valóságosság törvénye, és lehet kizökkent is. Az ürességben nem a meglévőség üres, nem az válik meg-nem-lévőséggé, hanem az alapvető lényegiség üres. A hat érzékelés, mellyel mi rendelkezünk, a látás, hallás, íz- és szagérzékelés, a tapintás és a tudatosság nem az összes, még számtalan módon lehetséges érzékelni, de minden módon üres az érzékelő és az érzékelt is. Mondhatnánk, hogy az érzékelő képesség nem létezik, és valóban, ez a bölcsesség első szintje. Azonban a teljes bölcsesség tudja, hogy az érzékelő, az érzékelt és az érzékelő képesség is létezik, nem-létezik, létezik is, és nem is, valamint sem-nem-létezik és sem-nem-nemlétezik egyszerre. Ily módon valóságról nem beszélhetünk.

A világ pontba záródik, és a pontban bent minden megtalálható. Aztán kibomlik, az ívek kihajlanak, a húrok átívelnek és összekapcsolnak, a pontok összefonódnak, a világ felfújódik, de ettől nem lesz több, még csak nagyobb sem. Csak változik az állapota. A tér görbületei lazulnak, és csak a csomósodások mentén vonzanak tovább a megmaradt hajlások, majd a térbe belebomlanak a dimenziók. Mind érzékelhető, de nem mindegyik lény számára. A négy dimenzió leömlik a háromba, és az azt látó lények bevackolják magukat oda. Ők a négyben halottak lennének a saját fogalmaik szerint. A három leömlik a kettőbe, ahol az információ megmarad, de a háromban élő lények ott is halottnak látják magukat. A kettő leömlik az egybe, ami egy pont, egy teljes világ, és ilyen ponttal színültig csordultan tele van minden kibomlott univerzum. Az üresség mindben megtalálható, az ürességben mind megtalálható. Ezekben ezért nincs birodalma az érzékleteknek és a tudatosságnak, mert azok éppen megalkotottak, vagy éppen leromboltak.

Ezért élet és halál csak szavak. A különbség látszólagos, kivéve annak a lénynek, amelyik az érzékleteit és a tudatát valóságnak hiszi, mert annak az élet valóság lesz, a halál pedig semmi.

Az akadályokat a lények teremtik. A teljes létezés nem akadályozza az ürességet, az üresség nem akadályozza a teljes létezést. A létezés teljesen kiürülve nem szűnik meg, az üresség teljesen megvalósulva nem válik nem-létezéssé. Végtelen pont, görbület, húr feszül, mozog minden kibomlásban és összehúzódásban, minden dimenzióban, minden megjelentben és meg-nem-jelentben. A létezés természetes, de bármelyik létezési módhoz ragaszkodni reménytelen. A megőrizni akarás dukkhát okoz, fájdalmat és átmeneti zavart a kiterjedtségben, a megőrizni akaró számára pedig a halál élményét.

Mivel minden halmaz üres, természetesen az érzékelés is üres. Ha az üresség multipotens, akkor a halmazok is azok, az érzékelés is, az érzékelő is. De a végtelen lehetőség nem azt jelenti, hogy a létezésben átmenetileg énként megjelenő lény végtelen lehetőséggel bírna módosítani a megjelentet, csak azt, hogy egyik lehetősége sem örök, nem rendelkezik önvalóval, és ha megfogja valamelyiket, akkor kizökkenti. A bármi egyszerre minden és semmi. Aki megszámolná a végtelent, csak kitép belőle egy darabot, rövid ideig fogja, majd mikor a kiragadott elmúlik, vele hull.

A Buddha-jármű nagy kocsija végighalad az úton. Szennyezésmentes, megvalósított, tisztán lát. Üressége ragyog, de fénye nem emelkedik ki a szintén ragyogó világból. Csupa érzék, pendülés, élmény, de csendje mégis kiterjedt, végtelen. Nyíltsága határtalan, nem ragaszkodik, nem menekül, nem fél. Csak van, mint a kibomlottság.

Minden érzékszerv által érzékelt pillanat, benyomás, érzéklet lakhely. Egy ízbe, látványba, hangba, érzelembe és gondolatba is bele lehet költözni egy időre. Ott helyet lehet képezni, találni, ki lehet alakítani egy kis zugot, hogy a hatalmas, végtelen, rémítő ürességben menedéket találjunk. Ám aki menekül, elbújik, az be is zárja magát. A lakhely teremtett, ezért eloszlik, és mi ott állunk újra a végtelen ürességben. A menedékek mindig eltűnnek. Aki önmagában, az énben vesz menedéket, ugyanígy jár. Ezért befelé, a belső pont felé kell törekedni, ahonnan az egész kibomlott, oda kell üresen, lecsupaszítva megérkezni, hátrahagyva minden tévedést és hamis zugot. Így értette a Magasztos a legfőbb tanácsát: „Legyetek önmagatok menedéke!”

LEGYETEK ÖNMAGATOK MENEDÉKE!