A magasabb rendű helyes szemlélet

A világi helyes szemlélet elnevezésének mintájára ezt a hozzáállást hívhatjuk világfeletti helyes szemléletnek is, amennyiben azt jól értjük. A „világfeletti” kifejezés tapasztalatlanabb gyakorlók számára félreérthető lehet. E nézetek világ felettisége nem különállást, magasabb rendűséget, kiválasztottságot jelent, és semmiképpen nem dualisztikus értelmezéssel a világ megosztását alantasabb és emelkedettebb részekre. Nem adhat okot gőgre, vagy tiszta szívű gyakorlók esetében áhítatra, mert nem valamiféle világtól elkülönült, azt meghaladó állapotot jelöl. Ha valaki azt tanítja, hogy a világi és a világfeletti szemlélet és annak követői egymástól minőségükben különböznek, akkor tudhatod, hogy hamis tanítóval állsz szemben.

A két szemlélet két hozzáállást jelent, azaz újra a fókusz beállításáról beszélünk. A világi helyes szemlélet az erkölcsre, a létezés köreinek jobbítására, a világ feletti pedig közvetlenül az ellobbanásra, a nirvánára koncentrál. Végső céljában mindkettő ugyanaz, tehát az illúziók ködének eloszlatása után a valóság megragadására törekednek. Egymás nélkül nem is értelmezhetőek: erkölcsi nemesedés nélkül nem valószínű a valódi megértés, a végső és teljes megismerés vágya nélkül pedig reménytelen az erkölcsi nemesedés. A világi szemlélet kitisztítása az első lépés, és ahogyan az Ösvény körbeér, és a gyakorlóban felfénylik az út mind a nyolc tagja, úgy végül felragyog a világfeletti megértés.

Az ősi buddhisták ezt konkrétabban értelmezték. A karma megértésétől, és a hétköznapokban is alkalmazott helyes szemléletből fakadó nemes tettektől üdvös karmát reméltek, mely jó gyümölcsöket, azaz kedvező újjászületéseket terem. A jó újjászületésben aztán, ahol mind az anyagi, mind a lelki körülmények optimálisak, még könnyebb üdvös karmákat felhalmozni, és így az új életek láncolatán belül egyre magasabbra jutva könnyebbé válik a bölcsesség megszerzése is. Az ősi követők számára nem volt kérdés, hogy életük és egzisztenciájuk aktuális állapota kizárólag a korábbi életeikben felhalmozott tetteik következménye, intellektuális, valamint lelki képességeik, anyagi és szellemi lehetőségeik is, ezért a jelenben felhalmozott üdvös karmák szükségesek a későbbi beteljesedéshez. Az üdvös állapotok aztán okozhatnak a földön jólétet, bölcsességet, de igazán kedvező esetben egy békés mennybéli világban is újra létesülhetnek, ahol több kalpányi idő is rendelkezésükre állhat magasabbra jutni. Ezekben a világokban a lények végtelen boldogságban léteznek, és egyetlen feladatuk a meditáció, éberségük és megértésük fejlesztése, a nemes igazságokon való elmélkedés. Ezeket a világokat sem gondolták öröknek, ezért különleges eredménynek tekintették az égi tartományokba való születést. Úgy tartották, innen tovább lehet lépni, de vissza is lehet zuhanni alacsonyabb szintű újjászületésekbe, ezért meg kell becsülni minden üdvös állapotot, főleg az emberi testet és szellemet.

A karmikus ok-okozat törvényszerűség, a kauzalitás azonban nem akarja meghaladni önmagát, nincs rá semmilyen belső késztetése. Letisztult, legnemesebb formájában is csak a lehető legjobb újjászületés érdekében a legtöbb üdvös karmát igyekszik megszerezni, illetve a károsakat elkerülni. A legtöbb gyakorló eddig jut, ennyit ért meg: ez nem ítélet, csak tény, és a fókusz helyét mutatja, mert a fókusz általában a szamszárában, a létezés legtöbbünk számára ismert és vágyott formájában marad. A lét körén kívüli terület ismeretlen, félelmetesnek és sötétnek tűnik, amitől a létezés zsigerileg irtózik, mert éberségének és bölcsességének gyakorlatlansága miatt megsemmisülésnek tapasztalja. Hiányzik az ösztönzés a világból való kilépésre, sőt szenvei, vágya, ellenszenve, káprázatba ragadt értelme kimondottan a karma elengedése ellen dolgozik.

A magasabb rendű helyes szemlélet megszerzése lehetetlen eme ösztönzés felébredése nélkül. De miért éledne vágy valakiben az ismeretlenbe való távozásra, a meleg, ismerős, még a pokolban is otthonos karmikus létből való szabadulásra? Miért éledne vágy valakiben egy olyan létezés, egy olyan „embertől idegen” tapasztalási forma iránt, ami a legtöbbek szemében egyszerűen csak halálnak tűnik? Igazából egy oka van egy ennyire az ember számára idegennek tűnő késztetésre: a dukkha megjelenése a szívben, a dukkha elviselhetetlenné fokozódása, majd a dukkha megértése.

A magasabb rendű helyes szemlélet ugyanis a Négy Nemes Igazság megértését jelenti. A nemes igazságok utolsó tagja és az ösvény első tagja összefonódik, és így áll elénk a „nemes helyes szemlélet”. A Buddha mondta: „Nos, mi a helyes szemlélet? A szenvedés (dukkha) megértése, a szenvedés eredetének megértése, a szenvedés megszüntetésének megértése, a szenvedés megszüntetéséhez vezető út megértése”. Az Ösvény első lépése a Négy Nemes Igazság fogalmi megértése, majd a körbeérő út végén, és egyben így újra az út elején állva a gyakorló megérti a nemes igazságok magasabb rendű értelmét.

Az első nemes igazság maga a dukkha. Nem a dukkha fajtái, nem a formái, nem a magunk, vagy a világ szenvedése, magasabb belátás esetén a kizökkentsége a fontos, hanem a tény, a puszta tény, hogy a világ törvénye, a karma lényege, minden ismert és ismeretlen összetevő természete, az egész létezés egyetlen igazsága, hogy a dukkha van. Nincs minősége, nincs keletkezése és elmúlása, nincs értelme vagy oka, nem lehet harcolni ellene, mert nincs mit legyőzni, mert az egész világ a dukkha, és a dukkha maga a világ. A Buddha rámutatott és megnevezte: a világ törvénye, sőt, maga a világ a dukkha. A dukkha a maga primer mivoltában szenvedés, de ez csak a leggyakoribb karmikus megélése: „Ez a szenvedés nemes igazsága. A születés szenvedés; az öregség szenvedés; a betegség szenvedés; a halál szenvedés; a bánat, sajnálkozás, fájdalom, szomorúság és kétségbeesés szenvedés; a kellemetlennel való együttlét szenvedés; a kellemestől való elválás szenvedés; a kívánt el nem érése szenvedés; röviden, a tapadás öt halmazata szenvedés.” (Az öt halmazról bővebben: 36. bejegyzés.) A dukkha a rossz, de a jó is; a halál és a szerelem is; a csodák, a mennyek, a tragédiák és a poklok is. A dukkha a kibillentség, a nem-helyénlévőség. Minden, amit látunk, és minden, amit láthatunk, akármilyen karmikus fejlettséget is érünk el.

A karmikus világban tehát nincs késztetés elérni a magasabb rendű helyes szemléletet, az üdvös és a káros karma is a körforgásban tart. Ám ha a dukkha elég erős a szívben, ha a gyakorló késztetése megingathatatlan és akarata szilárd, ha ébersége gyémánterejű, akkor megértheti a második nemes igazságot, a szenvedés eredetét, a sóvárgást (tanhá). A sóvárgás köt a kerékhez, az élethez, tehát a dukkhához, az öt halmaz hamis tapasztalataihoz, a jónak és rossznak érzékelt semmihez. Sóvárgás az élet és a halál iránt, saját tudatunk álomvilága iránt. Aztán a gyakorló megértheti a harmadik nemes igazságot, hogy a dukkha, így a karma megszüntethető, ha a sóvárgás minden iránt örökre elpárolog, és a lényt a szétaprózott létezés megszámlálhatatlan darabkáihoz kötő milliószor millió szál mindegyike elszakad, de mind, hogy egy se maradjon. Aztán a gyakorló megértheti a negyedik nemes igazságot, a megszüntetés módját, a Nemes Nyolcrétű Ösvényt.

Így lehet a karmikus megértésből dharmikus megértés, és így léphetünk ki az örök karmikus körforgásból a dharmikus állapotba.