A falak tövében meséimet óriások hallgatták, kicsinyek figyelték. A csillagok fényéből szálak eredtek, összefonódtak, és fényselyem szőttesüket paplanként borították a tájra. Mi a fényben elfeküdtünk, elpihentünk, míg a csodás, halálos ernyedtség átjárta bőrünk, izmaink, csontjaink. Kisarjadt belőlünk minden belénk temetett élet, és elsüllyedt bennünk minden rajtunk kívül létező. Csak ti voltatok és én. Volt, aki visszatért a házba, volt, aki a falak közé szaladt, mások a várost építették újjá. Végül mi ketten maradtunk a puha fűben, a végtelen réten, a tökéletes sötét, az el nem múló fényesség és az immár örök nyugalom ölében. Megjöttél, és amikor azt mondtam, hogy nem számít, itt vagy-e, nem fontos, várok-e még rád hétmilliárd évet, nem voltam teljesen őszinte.

Már nem emlékszem, hogyan kerültem ebbe a bimbóba. A jövendő virág szirmai körbezárnak, a bibe alattam zizeg, készül a kifejlődésre. Aztán víz érte, kinyílt, felszakadtak a fedőlevelek, és a növekvő virág kenyhe kitárult, és velem együtt a fényre nyílt. Egy állat ette meg, fogai közt őrlődtem, levelek és más virágok között, lecsúsztam torkán, áthaladtam a bélrendszerén, és távoztam a sárral. Beszívott a föld, gyökerek és rögök lettek az új hazám, míg a víz le nem mosott a mélység titkos üregeibe, majd a vízerek szövevényes hálózatán keresztül felbukkantam újra a felszínre. Zivatar mosott egy csermelybe, a sodrás egy folyóba lökött, majd a tengerbe, és a halak lettek a társaim. Elpárologtam az óceán cseppjeivel, és az égben páraként a felhőkbe burkolództam. Vad szelek sodortak át kontinensek felett, villám hasított át rajtam, majd szelíd szellő hintáztatott a kék égen. Egy nagy vihar az űrbe lökött, itt a jeges semmiben a bolygókhoz simultam. Csillagok fényével a háttérben nagy, izzó gázgömbök melegítettek, és az űr szele repített. Szupernóvák maradékából képződött ösvényeken lépdeltem, és fekete lyukak erős vonzása szédített. Évek milliárdjai teltek el, fajok és korszakok emléke rakódott le bennem, míg visszatértem ide, a helyemre, ahonnan a gyökereim származnak. Tudom, mi a szabadulás, de nem tudom, hogyan tegyem meg. Arany virágok, gyémánt rögök, ezüst egek marasztalnak, a meleg, a táplálék és minden, amit az életről és a halálról tudok. Még élni vágyom, születni, felszakadni, kiáradni, megérteni, megfogni és megízlelni akarok, és igen, még meghalni vágyom, beleömleni, kitárulni, feljajdulni, fájni, vágyni és csalódni szeretnék. Veletek lenni, egyedül maradni, istent szeretni és elhagyni, megvalósítani és a tökéletes bölcsességet csodálni vágyom. Még csak a mindenség keletkezése óta létezem, még fiatal vagyok a szabadulásra, még előttem a tágas tér és a végtelen idő, mit magamnak teremtek és magamnak rendezek be. A növények, állatok, élők és holtak, minden lények itt, most, a múltban és a jövőben, velem ebben a hatalmas és gyönyörűséges, örökké forgó kerékben, mind társaim vagytok, mind hozzám simulva lélegeztek a meghaladhatatlanul csodálatos, örök ritmusra, érezlek titeket, kiket mind öltem már, és ki mind öltetek már engem. Több ez, mint a szeretet: ez a szamszára, ez anyám, kedvesem, végzetem, kínom és szerelmesem, mind, akik ti vagytok, bocsássátok meg, hogy egyszer majd elmegyek. Mondhatnám, hogy emlékezni fogok rátok, de odaát talán nincs emlék, talán az a semmi, azt mondják, az a minden, de az nekem, barátaim, most a semmit jelenti, mert csak azt tudom, amit mind tudunk, együtt, és az az elmúlásról mesél. Magam odadobnám, magam mennék, de annyira jók, finomak vagytok, olyan otthonossá alakítottuk házunkat, hogy tudom, hiányoznátok. A lelkem oda húz, de végtelen vékony szál köt hozzátok. Ha ezeket kitépem magamból, kiszakadok én is. Rövidesen elkészülök. Mondanám, hogy emlékül itt hagyom magam, de amit magamból hagyni tudok, az ti vagytok. Nem mondhatom, kedveseim, hogy odaát találkozunk, mert nincs odaát. Mégis azt remélem, hogy a búcsúba valóságosan és teljesen belehalok, és úgy ölellek körbe titeket távozásom után, a körből kilépve, hogy nem veszítjük el egymást. A legcsodálatosabb cél talán nem lehet veszteség.