A világ valóságának, látszat mögé rejtett realitásának színről-színre történő megfigyelésére alkalmatlanok az érzékszerveink és az azok észlelései által felépített kis-tudatunk, de természetesen nem haszontalanok, és főleg nem ellenségeink, akik szándékosan takarnák el előlünk a lényeget (már amennyiben a lényeg és a valóság de facto létezik, és legalább annyira konstans, hogy megismerhető legyen bármilyen módon). Az életben maradáshoz szükség van rájuk, arra a célra fejlődtek ki, amire az élet használni akarta őket. Érzékszerveken hétköznapi értelemben az öt fő érzékelési lehetőségünket értjük, mint látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás; ezekhez illesztette a Buddha hatodikként az elmét vagy tudatosságot. Rajtuk keresztül kapcsolódunk a környezetünkhöz, ám józan ésszel is belátható, hogy a felfogott érzékletek nem azonosak a valósággal: a színek nem léteznek, mert a fény különböző hullámhosszai, a hangok nem léteznek, mert csak a levegő rezgése, az ízek kémiai anyagok, amikre receptoraink reagálnak, tehát a szépség, a zene és a zamat számunkra alkotott, leképezett jelenségek. Ráadásul a befogadott és a részünkre áttranszformált érzékletek a tudatunkban megjelenő hatással, képekkel, benyomásokkal sem azonosak, mert az érzéssé alakított rezgést, visszaverődő fényt, kémiai anyagot tovább kell alakítani olyan élményekké, amit tudatunk megért és felismer. Nagyon helyes, hogy a jelenségeket megtanultuk leképezni, valóságukat számunkra is befogadhatóvá alakítani, mert különben nem csak hogy nem értenénk a világot, de létezni sem bírnánk benne.

A Buddha csoportosította a létezőket közös tulajdonságaik, ismérveik alapján, hogy bemutassa, hogyan érzékelünk, és érzékleteink hogyan módosulnak, torzulnak, mire eljutnak a befogadóhoz (36. bejegyzés). Sőt, tovább ment és jelezte, hogy mivel a befogadó semmi más, mint érzékszervi tapasztalatainak, majd az ezekből származó előítéleteknek és emlékeknek az összessége, ezért az öt halmaz torzítja az érzékelésen kívül magát a befogadót, az ént is. A torzítás ez esetben nem negatív jelző, csak ténymegállapítás: a befogadó nem torz vagy hibás lesz az öt halmaz és az érzékszervek sajátos, merev szabályainak megfelelő működése során, hanem tévedni fog, azaz a valóságot tekintve nemtudásban (avidjá) fog élni.

A tudat, mint az előző alkalmakkor megállapítottuk, késik a tetthez képest, ám látjuk, hogy ha jelen lenne a cselekmény pillanatában, sőt, ő lenne az elindítója, az akaratot megfogalmazó és tetté fordító erő, akkor sem látná a valóságot, mivel az öt halmazon átszűrve tapasztal. Tehát a valóság megismerésére irányuló erőfeszítéseink során négy kérdéssel, problémával biztosan találkozunk:

- Érzékszerveink a környezetről nyert érzékleteiket jelentősen, alapjaiban átalakítják, a fotonokat képpé, a levegőrezgést dallammá, vegyületeket ízzé és illattá, nyomásingert simogatássá. Kérdés, hogy ezzel a működéssel megfelelni szeretnének-e énünk elvárásainak és korlátolt értelmezési lehetőségeinek, vagy maga a leképezés módja és korlátai alakították ki az emberi személyiséget és az ént?

- A létezők tulajdonságaik alapján csoportba rendezhető öt halmaza külön-külön és együtt is átalakítja a valóságról alkotott képünket. A kérdés ugyanaz, mint előbb: a deformálás a hozzánk való igazodás alázata, vagy a természeti törvényeknek való megfelelés kényszere?

- A tudat késik a tetthez képest, ezért a megismerésre leginkább alkalmas szervünkről kiderül, hogy nem dönt, nem akar, csak utólag kontrollál és igazol.

- A negyedik ok kakukktojás, de teljesen adekvát: létezik-e egyáltalán az az objektív valóság, ami megismerhető, vagy a téves, torz megismerési módunk el sem engedhető, hiszen az általa kreált hamis, de legalább létező rendszeren kívül nincs is semmilyen valóság?

A fenti tények nem a világ természetéről beszélnek nekünk, még csak nem is valamiféle rejtett lényegünkről, hanem tudatosságunk működéséről. A világ áramlik, a dharmák egymásba folynak, folyton változnak, mi pedig tudattalanul működünk és reagálunk. A bennünk zajló testi, lelki és intellektuális folyamatok egy része a tudatosság szintjére emelkedik, és ezt hisszük akaratnak vagy gondolatnak. Így válik igazán érthetővé a mondás, miszerint ismerd meg magad, és megismered a világot: kimondott szavainkat mi is utólag halljuk hallgatóságunkkal együtt, gondolatainkat mi is utólag értelmezzük, akár csak mások szavait, ezért magunkat úgy tanulmányozzuk és fogjuk fel az érzékszerveinkkel és az öt halmaz segítségével, mint másokat. Az értelmezés, a tudatos megértés a gondolat után következik, akkor is, ha az a saját gondolatunk. A tudatosság fénye csak a kontroll, a tapasztalatok levonása és a jövőbeni reakciók programozása miatt szükséges. De nem lennénk közelebb az igazság megfejtéséhez akkor sem, ha a tudatunk lenne az eredeti mozgató akarat, mert a megismerési eszközei torzítják a valóságot.

Tehát ténylegesen a működő, reagáló, sőt az intellektuális, szellemi és lelki valóságunk tudattalan, és az „én”, amit magunkként ismerünk, a tudatos és éber önmagunk, ami magára ismer, és a tudat fényében észleli önmagát, nem hoz döntéseket, hanem utólag kontrollál és értelmez. Mellékterméke az életnek, egy eszköz, ami fejlettebb kognitív, lelki funkciók ellátását teszi lehetővé, ezáltal evolúciós előnyt szerez: társadalmat, családot, munkamegosztást, szeretetet, empátiát tesz lehetővé.

Tudatos az, akinek önfegyelme van, aki kontrollálja ösztöneit, érzelmeit, gondolatait. Az állatok is képesek erre, minél fejlettebbek, annál inkább. Az állatoknál ez a képesség egyértelműen a túlélést szolgálja, ezért feltételezhetjük, hogy az önmagára reflektáló, ezért már a sötét, állati tudatot a fényes öntudattól elválasztó vonal fölé emelkedő emberi tudat is hasonló okokból jött létre: túlélni, nyerni, uralni akart. Ki is emelkedett a fajok közül, de látjuk, hogy késztetései és tettei végül is nem különböznek az állatok tetteitől, csak az eszközei mások: a fajfenntartás ösztöne a szeretet, szerelem; a közösségteremtés, a túlélési esély növelése az empátia; a közös célok a szocializáció, nemzeti, faji öntudat; a kis közösségek előnyei a családi kötelékek és a hűség; a biztonságkeresés az identitás-építés, elköteleződés képében lépnek elénk.

Az ember öntudata evolúciós előnyt adott, de ennek ára a tisztább szellemet uraló erősebb káprázat, sokkal bonyolultabb én-hazugság, mert csak ez képes kordában tartani a szellem destruktív és öndestruktív erejét. Ezt hívjuk elmének, léleknek. A valódi megismerésre az embernek sokkal több lehetősége van, mint az állatoknak, cserében sokkal nagyobbak az elé tornyosuló akadályok, mert az én, a lélek és a személyiség, mit az érzékszervek, az öt halmaz és a tudat kitartóan épített fel benne élete első pillanatától fogva, kozmikus erejű, és az élet védelmében, annak szolgálatára teremtve nem engedi önmaga lebontását. A lebomlást ugyanis halálként értelmezi.

Ezért az egyetlen lehetőség, hogy ezzel a gigantikus erővel, amit összefoglalóan „énnek” hívunk, ki kell egyeznünk. El kell hárítani az egyetlen valódi okot, ami miatt az „én” mindvégig ragaszkodni fog tévedéséhez: a halálfélelmet, az elmúlás rettenetét. Ha ez a gát elhárult, ha az „én” már nem fél a haláltól, akkor lehetséges vele egyezkedni, és megértetni, hogy nem származik abból semmi baj, ha elengedi a káprázathoz kötő görcsös ragaszkodásait.