Mikor a bolygó kialakult, és még a vasmag a felszíntől megkülönböztethetetlenül forrt, megjelent a csíra. Az első szilárd bazaltkúpon megeredt, lágy fonatokat eresztett belé. Tovább ragadta az izzó óceán, és látta a megszilárduló felszín gyötrődését, amint ellenáll a mélység erőinek. A légkör fémek gőzeiből állt, a folyók olvadt metánt szállítottak, de a csíra megkapaszkodott. Megvárta a lehűlő, életet adó rendeződést.

Mikor az első szerves molekula az ősi óceánban kialakult, a csíra már kezdetleges gyökeret vetett a meglágyult, finommá porlott kőzetbe. A vízben induló sarjadás, az élet vízhez kötött robbanása idején mély elszántsággal kapaszkodott bármibe, ami a lent fortyogó magma elől megmentette őt. Lábasfejűek, pörgekarúak árasztották el a vizes élettereket, levegőt és szerves anyagot szívva és okádva, egymást felzabálva, de a kis lény, a csírából önálló szépséggé ágazott kicsiny még beérte a kövek anyagával. Még nem emésztett, nem ürített, nem harcolt és nem bujkált. Az első kihalás felrobbanó vulkánjai felperzselték a földet, kiürítették a vizeket, és tovább égették a kopár szárazulatokat. De ő már ágas-bogas, apró és bokorszerű, makacs kis dög volt.

Az ordovícium elvitte az addig teremtetteket. A devon utolján a haragvó légkör letarolta a kifejlődötteket, vívmányaikkal, erejükkel és csodálatosságukkal együtt. Utána a szárazra merészkedett, majd elterjedt az élet, erős és büszke lények, fák és óriási ragadozók uralták a világot, üvöltő állkapcsok hirdették a teremtés erejét, de a perm végén felzubogott lentről a tűz és a mérgező gáz. A halálba merült minden addig formálódott, és amit nem gyűrt maga alá a tűz, azt megfőzte a brutális hőség. Az élet kipusztult, a túlélő kevesek millió évekre sötétbe és résekbe menekültek, de a kicsiny addigra megkapaszkodott, megeredt és konok kitartással, az időtlenség akarásával tűrt el mindent. A győztest nem hirdetik, az önmagát nevezi meg.

Csöveiben nedvek áramlottak az őrjöngő pokolban és izzó zűrzavarban, ágai végén levél sarjadt, és egyedül markolta ki a földből a neki elegendőt. Már négymilliárd éve élt és hallgatott. Ő volt az élet, az utolsó fennmaradt a kietlen, ősi, egybeolvadt pusztaságban, a Pangeán. Lefelé a homokba nézett, a korábbi százmillió év elhalt maradékát szívta fel, és a metántól dús légkört lélegezte.

Aztán látta a triász sárkánygyíkjait. Rálépett az óriási, húst tépő rettenetes vadász, rettegett gyilkosok rohantak át felette, de még mélyebbre eresztette gyökereit, még jobban környezetébe olvadt. A gyíkok korszakának végén, a kisbolygó által felrobbant világ, az áramló tűz nem ártott neki, és amikor minden újra meghalt, mikor a sivár bolygó a maradékait kaparta össze, ő szorosabbra húzta magát, és erősebben szorította, amit maga körül talált.

Az új urak, az emlősök leigáztak mindent, és kivált közülük egy, a legértelmesebb, aki felélte, elégette százmillió évek felgyülemlett maradékát, hogy mozgassa világát, elhordta évmilliárdok üledékét házai építéséhez, de a lény csak mélyebbre hatolt a biztonságos bolygó alapjaiba. Elmúlnak majd ezek is. Szél hordja el őket, vagy tűz, esetleg víz, vagy csak az idő mindent türelmesen kiváró törvénye, egyre megy. Elmúlik ez is, neki csak fogni kell, kapaszkodni, mert az anyag még temérdek ideig itt lesz, és biztosítja, hogy konok, törhetetlen akarata túléljen.