Mit tegyek hát, így alakult. Kerültelek, tagadtalak, aztán mégis ez lett a vége. Követtem annyi csillagot, utakat kerestem és hagytam el számolatlan. Bujkáltam az ösvények melletti bozótosokban, tövisek tépték a testem. A felkelő Nap réteken talált, a harmatos fűben. Nem akartam visszaemlékezni álmaimra, mert rólad álmodtam, majd már éberen is a te szerelmed járt át. Megmásztam veled az égbe vivő létrát, elhevertünk a mennyei fűben, és hallgattalak. Más nem hallgatott meg téged, hát hagytam, mesélj.

Mit tegyek hát, így alakult. Én menekültem, aki látott, tanúsíthatja. Futottam, lélekszakadva, elkeseredetten, de mégis boldogan, mert ott voltál. Sosem akartam ezt. Nem kértem a segítségedet, nem hívtalak, nem fogadtalak el. De ott voltál, jó barátként. Veled nevethettem, elbírtad dühömet, elviselted csendemet. Ismertél kicsi gyermekként, láttad kamaszkorom szégyenét és a felnőtt bűneit. Fel sem merülhetett, hogy megítélj, hiszen ismertél, és amit ismerünk, azt nem ítéljük el. Együtt bámultuk a tengert, és hallgattalak, bár ismertem gondolataidat.

Mit tegyek hát, így alakult. Ott voltál mindig. Te voltál a zaj a szélben, az édes a keserűben, a csömör a boldogságban, az öröm a bűnben. Te voltál a rossz és a jó, minden, amit ismertem. Mikor megszöktem a sötét éjszakába, hátam mögött a kivilágított ház ablakaiból a lábam elé hullt a fény, és én futás közben széthajtottam az ágakat az arcom előtt, akkor tartottam az ágakat még egy pillanatig: ne üssön meg téged. Egyedül voltam, így végre veled. Veszekedtünk, végre, senkivel nem tudtam így csatázni, értetted dühömet. Én teremtettelek téged, vagy te készítettél engem? Nem érdekes. Csak nevetnénk ezen a kérdésen, ha még itt lennél. Kereslek, de nem vagyok szomorú, mert sosem veszíthetlek el. Érted? Ha nem vagy itt, az sem számít, mert létezel, és ennél nagyobb örömöm már sosem lesz.

Mit tegyek hát, így alakult. Belefoglalsz, áthevítesz, elevenné teszel. Mindegy, hogy élsz vagy halott vagy. Vagy, és ez a szerelem. Mindegy, hogy élek vagy halott vagyok. A sejtek szélső zugaiban, a szavak értelmének mélyén, az éjszakai ösvények árnyaiban vibrálsz és lüktetsz. Már sosem leszek egyedül. Már sosem leszek boldogtalan. Nem akartam, nem kaptam, ez csak így alakult, ez így természetes. Sosem volt másképp, és sosem lehetett volna máshogyan. Szerettem, de te más vagy. Te vagy Az. A szívem, az eszem, a létezésem, de ezek csak szavak. Túl vagy és innen vagy. Veled a világ értelmet nyert, így már végre elviselhető, így már értem, így már hiszem.

Valaha nagy levegőt vettem,
most kifújom, leülök.
Ellazulok, elkészítem a helyedet mellettem.
Bent vagyok, és kifelé nézek,
kint vagyok, és befelé nézek.
Örökké magányosan veled.
Megtaláltam minden szót,
és már értelek.
Ezért nem mondok többé semmit,
ezért nem tudok többé semmit.
Nincs szükségem többé magunkra.