Az elkötelezett, modern értelemben vett szerzetesi buddhizmus célja az eredetileg a Magasztos által megfogalmazott eredmény, gyümölcs (phala): elérni a megvilágosodást, megszabadulni a szenvedéstől. Szerzetesi buddhizmus alatt hozzáállást, elköteleződést értek, tehát nem formális szerzetesi, kolostori életet, hanem a világi életben, a hétköznapokban, munka és család mellett végezhető gyakorlást. Az ilyen ember közösségben vagy magányosan gyakorol, a buddhizmusban vesz menedéket, és a Dharmát követi, de részt vesz a társadalmi életben. Ám mivel a buddhizmus egyszerre vallás, életmód, bölcsesség és tudomány, ezért megfogalmazható egy laikus cél is: annyira megérteni a Tanítást, hogy képesek legyünk kialakítani a saját buddhizmusunkat. A két cél nem zárja ki egymást, sőt a saját buddhizmus kialakulása a megértés egy szintje fölött megjelenik, és szükségesnek tűnik a szerzetesi cél eléréséhez, a jó gyakorláshoz.

A saját buddhizmus nem egyedi, sajátos, ezért óhatatlanul elferdített értelmezést jelent, mert nem az énhez, hanem az alkathoz igazodik. A gyakorló akkor dönt a legjobban, ha az egyéniségéhez illő buddhista utat választ, mert csak az fog számára működni. Hiába harcolunk született alkatunk ellen, amíg nem vagyunk buddhák, mert a kilátástalan küzdelemben csak önmagunk elleni erőszakot követünk el és akadályt képezünk magunk elé. A három fő úton (théraváda, mahájána, vadzsrajána) kívül számtalan egyéb út létezik, pl. a dukkha megértése, az erkölcsi ösvény, a szútrák tanulmányozása, a buddhista meditációs technikák bármelyike, de végül annyi út létezik, ahány ember. A saját buddhizmus kialakulását siettetni, erőltetni nem lehet, hanem időt kell rá szánni, éveket, gyakorolni, elmélkedni, önismeretet tanulni, nyitott szívvel és elmével élni, és a Tanítást elfogadni. Kívánom, hogy mindenki megtalálja a saját útját.

A tanítók ebben csak segíteni tudnak, irányokat mutatni, személyes példával elől járni, de a munka terhét nem vehetik át. A tanítók gondolatait vagy irányzatokat maradéktalanul átvevő követő egy idő után biztosan megreked, és kénytelen lesz saját pszichés, intellektuális, mentális lehetőségeihez igazítani a tanultakat. De számít az egyéni műveltség, családi háttér, nemzeti kultúra, társadalmi helyzet is, tehát minden, amit egyéniségnek hívunk.

Sokszor megállapítottuk már azt a tényt, hogy a lények, az emberek tudatai teljesen elkülönültek a valódi kapcsolódás reménye nélkül. A másik érzéseit nem érezhetjük, esetleg megérthetjük, de ezek a megsejtett érzések is a mieink, nem a másiké. Mindenki a saját érzéseit érzi, a saját gondolatait látja, és a saját tudatába van bezárva. Persze az öt halmaz szűrője miatt még saját tudatunkból érkező észleleteket sem értjük, azok is szűrve, torzítva kerülnek elénk, és ugyanígy nem ismerjük a saját tudatunkat sem, de legalább a saját világunkban felmerülő észleleteknek hatása van ránk, közünk van hozzájuk, és hozzájuk férünk, sőt teljes mértékben átláthatjuk őket, ha buddhákká válunk. A többi lény tudatával már nincs így. Buddhaként megérthetjük a lényeket teljes mértékben, de érzéseik, elméjük nem lesz a miénk. Ez az elkülönültség az „én” börtöne: amint az ember kikerül a cellából, amint végleg szabadul és leveti énjét, a mi számunkra halott lesz. A lény azért elkülönült, mert neve és formája van, tehát énje.

Ezzel a bejegyzéssel egy új sorozatot indítok, bizonytalan megjelenési időpontokkal. A sorozatban szutták vonatkozó részeit fogom idézni. Próbálom sorra venni, hogy a saját buddhizmusom kialakítása során milyen csapdákat igyekeztem elkerülni, milyen eszközöket használtam fel. Nem rólam fog szólni, hanem a buddhizmusról, és remélem tanulsággal szolgálnak, hogy ti is, barátaim, ki tudjátok alakítani a saját buddhizmusotokat. Vegyétek majd sorra ti is, hogy a Tanítás mely részeiben vagytok erősek, és hol vannak gyengeségeitek.

Ebben a részben a szertartásosság kerüléséről szeretnék beszélni. Úgy vettem észre, hogy különböző mértékben, de mindenkire jellemző, hogy szertartásokhoz, szokásokhoz ragaszkodik. Akár bizalom egy mantrában, akár szobor, füstölő, meghajlás vagy meditáció, mindet lehet alkalmazni hasznosan, de egy idő után beleragadva, béklyókká válnak. Enyhébb bűn, és teljesen nem is mellőzhetjük, amíg nem leszünk buddhák, de a Buddha nem volt híve a szertartásosságnak, mert látta a megkötő erejét. Volt gondom a saját szertartásosságommal, mint kiterjedt ragaszkodásaim egyikével, és eleinte nem is értettem, miért baj, ha mindenhol buddha-szobrokat helyezek el, malákat aggatok magamra, füstölőket gyújtok, viselkedésmintákat veszek át, hiszen a tanítóim is ezt tették. Beszéljük át.

A szertartásosság

A monoteista vallások nem feltétlenül igénylik a személyes értelmezési rendszer kialakítását. Sőt, a dogma elfogadásával válik a hívő odatartozóvá, a hitbe beavatottá és érdemessé az isteni kegyelemre. A hit pedig ajándék, melyért küzdeni felesleges, akár bűnös igyekezet is, hiszen istent kényszerítené kegyelmi ajándékának kiszolgáltatására. A buddhizmus más, mert nem monoteista, még csak nem is teista. Bár formáltak dogmákat a Buddha szavaiból, de azok vagy az emberi természethez igazított módszerek, ezért üdvözlendők, vagy a rettegő elme ábrándjai, ezért csak újabb kötések és láncok a szabadság felé vezető úton.

A dogmatikus kötöttségeknél enyhébb, és valamennyire a legtöbb gyakorlóra jellemző szertartásosság nehezen kikerülhető a gyakorlás során, de a Magasztos óva intett ettől is. Nézzük meg, mit mond a Tathágata a szertartásosságról:

1. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

A Buddha hosszan felsorolja, hogy a rá és megvilágosodására, az általa megtalált Tanításra hivatkozó emberek mely eredményeket sorolhatnak fel nála és követőinél, és mely cselekedetek azok, amik megkülönböztetik őt az elkötelezett gyakorlókhoz nem méltó, pénzszerző tevékenységeket folytató papoktól és remetéktől. A felsorolás hosszú és alapos, de megemlíti benne a brahminok (papok) szertartásokat levezető tevékenységét, melyeknek szabott ára volt, melyek a nép szemében tekintélyüket és hatalmukat megalapozták, és amiket csak ők végezhettek el, és amik képzésük szerves, nagyobbik részét adták. Lássuk a szöveg szertartásokra vonatkozó utalását:

„Nos, szerzetesek, pusztán az erkölcsi kiválóság apró és jelentéktelen dolgai azok, amelyekre a világi hivatkozhat, amikor a Tathágatát dicséri. És melyek ezek az apró és jelentéktelen dolgok, a puszta erkölcsi kiválóságnak ezek a kisebb részletei, amelyekre hivatkozhat?

Vagy pedig ezt mondhatná: Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen: (…) szertartásos szájmosás és szertartásos fürdőzés végzése (…) ­- addig Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.”

2. DN 11 Kevaṭṭa Sutta – Tanítóbeszéd Kévattának

Egy Kévatta nevű ember felkereste a Magasztost, és arra kérte, hogy mutasson be csodákat és csodás szertartásokat, melyek megerősítenék az emberek hitét az új Tanításban és a Tanítóban. De a Buddha visszautasította a kérést, mert ő nem így tanítja a szerzeteseket, nem űz démontudományt, nem szentel fel épületet, nem készít orvosságot, nem gyújt áldozati tüzet, és nem mutat be szertartásokat, mert az erény útját követő tanítvány tartózkodik attól, hogy ilyen alacsonyrendű tevékenyégeket végezzen. Ez is része az erényeinek.

3. DN 16 Mahá-parinibbána Sutta – A Buddha halála

Az utolsó, a Buddha haláláról szóló szúttában a Beérkezett rendelkezik az elmúlása utáni teendőkről. Megkéri egyik legkedvesebb tanítványát, Ánandát, hogy a zokogás, gyász és szertartásos temetés helyett tanításával foglalkozzanak, gyakoroljanak, és ne pazarolják idejüket. A haldokló, öreg szent ezt a csodálatos tanítást adja: „Önmagatokban keressetek tehát világosságot, Ánanda, önmagatokban keressetek menedéket, más menedék nélkül. A Tanban keressetek világosságot, a Tanban keressetek menedéket, más menedék nélkül.” És hozzáteszi: „Ne foglalkozzatok a Beérkezett halotti szertartásával, Ánanda. Inkább saját üdvötökre gondoljatok, saját üdvötökön munkálkodjatok, saját üdvötöket szolgáljátok ernyedetlenül, kitartó buzgalommal. Vannak bölcs nemesek, bölcs papok, bölcs családapák, igaz hívei a Beérkezettnek, majd azok fogják intézni a Beérkezett halotti szertartását, Ánanda.”

4. DN 22 Mahá-satipaṭṭhána Sutta – Az éberség alapzatairól

A szertartásosság megkötő hatását a Szent tételesen felsorolja a szutta egyik fejezetében: „Nos, szerzetesek, a szerzetes tud a szemről, tud a látható formákról, s tud a béklyóról, amely e kettő [ti. a szem és a formák) függvényében keletkezik; tudja, milyen módon kerül sor a még fel nem merült béklyó felmerülésére; tudja, milyen módon történik a felmerült béklyó kiküszöbölése; s tudja, milyen módon kerülhető el a kiküszöbölt béklyó jövőbeli felmerülése.” A harmadik béklyó a szertartásosság: „A tíz fő béklyó a következő: 1. a személyiségre vonatkozó elképzelés, 2. a szkeptikus kétely, 3. a külsődleges szabályok, szertartások és előírások megtisztító erejébe vetett hit, 4. az érzéki vágy, 5. a rosszakarat, 6. a finom-anyagi létezés utáni vágy, 7. az anyagtalan létezés utáni vágy, 8. az önhittség, 9. a nyugtalanság, 10. a szellemi vakság (nem-tudás).”

5. MN 2 Sabbásava Sutta – Az indulatok megsemmisítése

A Tathágata Tanítása szerint a fölösleges tanok, tévutak, az „én” késztette áltanítások felismerése és elhagyása leold három nehéz béklyót, melyből az egyik a szertartásokba vetett hit. Annyira fontosnak tartja az ettől való megóvást, hogy egy csoportba sorolja a legnagyobb lehúzó kötelékkel, az egyéniség létezésének tévhitével:

„Ám a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes tant, járatos a nemes tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ilyen ember felismeri a fontos tanokat, felismeri a fölösleges tanokat. Mivel felismeri a fontos tanokat és felismeri a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal nem foglalkozik, a fontos tanokkal foglalkozik. […] És mivel a fölösleges tanokkal nem foglalkozik és a fontos tanokkal foglalkozik, nem támadnak fel benne a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig megszűnnek. Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés oka.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés megszüntetése.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út.” Ha ezt megfontolja, három béklyója leoldódik: egyénisége létezésének tévhite, kétkedés, jótettekbe és szertartásokba vetett hit. Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfontolással lehet megsemmisíteni.”

6. MN 9 Sammádiṭṭhi Sutta – A Helyes Szemlélet

Gótama egy helyen a helyes szemléletről beszél, és kérdezi, mi szükséges ahhoz, hogy a szerzetes birtokolja és megértse azt, milyen mértékig teljes és biztos a hite a Tanításban és mennyire áll biztos lábakkal a Helyes Ösvényen? Válaszában több tényező mellett a ragaszkodás ismeretét nevezi meg, mint a helyes szemlélet részét, és a négy nagy ragaszkodás között megemlíti a szertartásokhoz való kötődést:

„De mi is az a Ragaszkodás? És mi az oka a Ragaszkodás keletkezésének? Mi a Ragaszkodás megszűnése? És mi az az út, ami ahhoz vezet? A Ragaszkodásnak, barátaim, négy fajtája van: ragaszkodás érzéki élvezetekhez, ragaszkodás a véleményekhez, ragaszkodás a szertartásokhoz és ragaszkodás az önvalóban való hithez. A Vágyakozás létrejöttével a Ragaszkodás is létrejön. A Vágyakozás megszűntével a Ragaszkodás is megszűnik. És az út, ami ahhoz vezet nem más, mint a Nemes Nyolcrétű Ösvény.”

7. MN 45 Cúḷa-dhammasamádána Sutta – Életelvek

Amikor a Tathágata az életelvek négyes osztályát tárgyalja, akkor a legsúlyosabb csoportba sorolja a szertartásosságot, azok közé, melyek mind a jelenben, mind a jövőben szenvedést okoznak. A négyféle életelv:

„Van olyan életelv, amely a jelenben boldogít, a jövőben szenvedést okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben szenvedéssel jár, a jövőben boldogságot okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz.”

A szertartásosság helye a második csoportban van:

„Vannak meztelenül járó remeték, akik rendszertelen életet élnek, kezüket nyelvükkel tisztogatják, nem fogadnak el meghívást, marasztalást, adományt, felajánlást, megvendégelést. Nem fogadnak el semmit (…) másodnaponként esznek, […] hetednaponként esznek (…) Kendervászon ruhába öltöznek, darócruhába öltöznek, hullákról lehúzott leplekbe öltöznek, szemétdombról felszedett rongyokba öltöznek (…) Kitépik hajukat és szakállukat a haj- és szakállkitépés szertartása szerint. Mozdulatlanul állnak, lemondanak az ülésről, sarkukon guggolnak a sarkon guggolás szertartása szerint. Töviságyon feküsznek, tüskéken készítenek fekhelyet maguknak, minden este harmadszor is szertartásosan megmerítkeznek vízben. Így különböző módokon tesznek eleget a test gyötrése és sanyargatása szertartásának. Testük pusztulása után, haláluk után mélyre buknak, rossz útra, nyomorúságba, pokolba kerülnek. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz.”