A tudatosságot számtalan módon lehetséges definiálni, attól függően, hogy a tudatot idegi folyamatok evolúciós eredményének, biológiai képződménynek tekintjük, vagy az anyagtól különböző szellemi megnyilvánulásnak, esetleg egy isteni entitáshoz tartozó átmeneti személynek, de egyik meghatározás sem tud választ adni a kínzó kérdésre: hogyan lehetséges, hogy bár a tudat nyilvánvalóan nem az anyag értelmessé válása, hiszen az anyagban nem található meg a gondolat és a tett gyökere, ősoka, mégis feltétele a tudat megjelenésének az anyag életre lépése? A Buddha sem adott erre választ, de megmondta, hogy mi nem a tudat: nem az én, nem a személyiség, mert azok a tévedés, a nemtudás (aviddzsa) következményei, hiszen a létezés egyik alapvető ismérve az anattá, a jelenségek önmagátlansága. Viszont meghatározta, márpedig tökéletesen és meghaladhatatlanul, hogy milyen a tiszta tudatosság: úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak. Nincs ennél pontosabb definíció. Ez a megvilágosodás: álca nélkül látni a dolgok valódi Vanságát. Átlátni a homályon, érteni a dolgok és jelenségek tattváját, olyanságát, vanságát. Nem létezik fejlettebb tudatosság a valóság látásánál.

A megvilágosodásra törekvő nem önmagáért küzd, nem törődik a saját sorsával, hanem látni akar. A megvilágosodás ugyanis nem az énünk megváltása, nem mi, a személyünk, a haláltól való megmenekülésünk a célja. A megvilágosodás öncélú; megvilágosodni a világosságért, szabadnak lenni, hogy megérthessünk, hogy láthassunk! Csak a hős éri el a célt.

A buddhizmus lényegének rövid összefoglalása így hangzik: „Tedd a jót, kerüld a rosszat, tisztítsd meg az elméd.” Korábban magam is sovány kijelentésnek éreztem ezt, mert grandiózusabbat, alapvetőbbet vártam; egy olyan meghatározást, ami felrobbantja a falakat, eltörli a határokat, és megnyitja a mennyeket. De rájöttem, hogy a valóság látásánál és az elme megtisztításánál sem ember, sem isten nem érhet el többet. E szelíd ösvény minden lény egyetlen igaz útja.

A Katha-upanisad így szól: „Annak, aki úgy érzékeli a Brahmant, ahogyan valójában van, valódi természete megmutatkozik. Amikor a szívben megbúvó vágy megszűnik, a halandó halhatatlan lesz, és eléri a Brahmant ebben a világban. A szívben lévő kötelékeket elvágva válik a halandó halhatatlanná, mert azok kötnek a világhoz.”

Nézzük meg mit mond a buddhista hagyomány a tudatosságról:

Yathábhútam – „amint az van”: A Buddha kifejezése arra, ahogy a dolgok vannak. Ezt hallva hajlamossá válik a követő nagyszabású, misztikus titkot sejteni, de a Buddha szerint a Vanság az a tény, hogy minden jelenség a három ismertetőjeggyel rendelkezik. A három ismertetőjegy a már sokszor tárgyalt trilaksana (28-30. bejegyzések és 431. bejegyzés). A késztetett (szankhára) valóság (dharma) tényleges mivoltának három tulajdonsága (állandótlanság, elégtelen-szenvedésteliség és önvalótlanság). Ezzel szemben a nem-késztetett, igazi (aszankhára) valóság nem másik három jegy, nem is valami bonyolult, nehezen körülírható más-valóság, még csak nem is a késztetett világ dualisztikus ellentéte, hanem csak, ahogyan a szanszkrit az „-a” előtaggal jelzi, egyszerűen nem-késztetettség. Ez maga a kialvás, a nirvána, a szenvedés megszűnése. A kialvás csak a valóság három ismertetőjegyének felismerésével és tapasztalásával érhető el; kevés beszélni róla, kevés érteni, tapasztalni kell. A poszt-védikus korban bukott jóginak hívták azokat, akiket megérintett a jóga mélységének élménye, de félelemből vagy gyengeségből nem mentek végig a maga-megfosztás útján, és akár nagy tanítóként, de csak intellektuálisan tudtak nyilatkozni a jóga bölcsességéről. A valóság három ismertetőjegyének teljes megértését segíti az éberség készenléte (szatipatthána, 194., 197-199., 202., 208-212. bejegyzések) illetve a belátás (vipasszaná, 216. és 218-219. bejegyzések) gyakorlata, mert ezek által látható a valóság torzulástól (vipallásza) mentesen olyannak, amilyen az valójában (yathábhútam).

Az átlagember (puthujjana) nem képes a valóság természetének átlátására, megértésére, a tiszta tudatosságra. A Buddha által használt szóban nincs semmilyen lekicsinylés; egyik jelentése szerint „számosnak lenni”, „soknak lenni”. A szó tövét úgy is fordítják, hogy „elkülönültnek lenni”, „különbözni”, a jana pedig az „ember”, tehát „elkülönült ember” jelentésű. Az átlagembert érthetjük úgy, hogy a sokaságból egy személy, és úgy is, mint aki a megvilágosodottságtól, vagyis önmagától és minden valóságtól még elkülönült, elválasztott. A Buddhánál a kifejezés minden nem-buddhistára vonatkozik, legyen az a legalantasabb vagy a legnemesebb személy, és minden buddhistára, aki még nem jár a nemes emberek ösvényén, mert még a tíz béklyó foglya. Ebből a szempontból tanulatlan, bármennyi ismerettel is rendelkezik. Az átlagember értelemszerűen tapasztalásában is eltér a nemes emberektől, mert még a szenvek, főleg a három alapvető szenv (20-22. bejegyzések), a harag, a mohóság és a zavarodottság rabja, ami miatt a négy torzulás lép fel a tapasztalás mindhárom szintjén, az észlelés, a gondolkodás és a nézet létrejöttekor. A torz tapasztalás létrehozza az „én vagyok” tévedését, ami kiterjeszti (papancsa) a tudati- és énképzetet, vagyis az érzékelés során mindig az én válik a viszonyítási ponttá. A téves felfogás (mannyaná) miatt minden tapasztalatát félreérti. Ennek a tapasztalásnak négy útja van; mindent úgy fog fel, hogy az

- önmaga;
- önmaga abban van, vagy az a más önmagában van;
- önmaga abból a másból keletkezett;
- az „enyém”.

A tapasztalásaiból képtelen tanulni, mert érvelése, gondolkodása, érzelmei és megérzései, vizsgálódó megfontolásai, isten- és meditációs élményei egyaránt téves észleléssel jutnak el a tudatába. Mivel rossz a módszer, téves lesz az eredmény. Az átlagember tehát nem tapasztalási területei, tárgyai vagy emberi minősége miatt különbözik a nemes emberektől, hanem a tapasztaláshoz viszonyulását illetően.

Az átlagember tehát nem képes a valóság természetének átlátására, megértésére (abhisamaya). A Buddhánál a megértés az a szemlélet, amely a dolgokat, tehát az öt halmazt és a Négy Nemes Igazságot a valóságnak megfelelően látja, ahogyan azok vannak, és ezzel megvalósítja a Tant. Látjuk, hogy nem az ismeretek váltják meg a lényt, hanem az egyetlen fontos kérdésre adott egyetlen értelmes válasz megismerése, valamint ennek a teljes és tökéletes elfogadása. A válaszba való tökéletes belehelyezkedés átalakítja a tudatszerkezetet, mely változás után már a Tanra és a Buddhára sincs szükség. A lény maga lesz a Valóság, bármilyen is legyen az illuzórikus énje, a személyisége, a „lelke”, mert nem a lélek nyeri el a szabadságot, hanem a tudat ébred rá, hogy mindig is szabad volt.

A nem-megvilágosodott lény észlelése tehát torzul (vipallásza), mert a valóság három ismertetőjegyét (28-30. bejegyzések) ellentétesen értelmezi:

- a mulandót (aniccsa) állandónak (nicca) tartja;
- a szenvedést (dukkha) boldogságnak (sukha) véli;
- az önmagátlant (anattá) önmagamnak (attá) gondolja;
ezek miatt a taszítót (asubha) vonzónak (subha) találja.

Az Abhidharma a következő torzulási osztályokat azonosítja:

1. Az állandó észlelése, gondolata és nézete.
2. A boldogság észlelése, gondolata és nézete.
3. Az önmagam észlelése, gondolata és nézete.

A lények egy része egy jelenséget kellemesnek, mások ugyanazt kellemetlennek érzékelik. Lényüket és a lelküknek tartott énjüket az észleléseikből származó véleményeik és nézeteik építik fel, és észre sem veszik, hogy ez mennyire alantas elképzelés valamiről, amit mindennél hatalmasabbnak és szentebbnek tartanak. Az ösvényen járó nemes emberek a torzulásokat az elhagyás során megszüntetik, és elhagyják azt a nézetet is, hogy azok azonosak lennének a tiszta tudattal.

A torz tapasztalás tehát létrehozza az „én vagyok” tévedését, ami kiterjeszti (papancsa) a tudati- és énképzetet. A kiterjesztésnek majd egy külön bekezdést szentelünk.