A Buddha élete során megtapasztalta a dualitást, a világ két részre szakadtságát, és a két rész összeillesztésének lehetetlenségét. Meglátta a világ darabokra hullottságát, az ok-okozat törvényének béklyóját, kikerülhetetlenségét, a káprázatba ragadtság rabságát. De eleinte csak egy herceg volt.

Főúri palotába született, ahol rangos, vagyonos apja vigyázta minden lépését. Fogantatása után megjósolták, hogy ha otthonában marad, világhódító király lesz, ha viszont remeteségbe vonul, akkor a világot megvilágosító buddha válik belőle. Apja harcosként az előbbit szerette volna, ezért a herceg elől elzárta az élet fájdalmait. Nők kedvence lett, bátor, bajvívásban jeleskedő, a barátai körében kedvelt, szellemes fiatalember. Egy napon kedve támadt kikocsizni a városba, megmutatni szépségét és erejét alattvalóinak. Ekkor történt meg, apja óvintézkedései ellenére, hogy találkozott egy öreggel, majd egy beteggel, végül egy halotti menettel. Sziddhártában eltört valami. Sötét árnyékként telepedett szívére a bajsejtelem, hogy mindez vele is meg fog történni, és mindenki mással is. Nincs menekvés a születettnek a betegség, öregség és halál karmai közül. Érző lénynek nincs hova futnia ezen a világon a rettenetes törvény elől, és minél tovább halogatja ennek belátását, annál gyötrelmesebben, annál több félelemmel fog belehullani az elkerülhetetlenbe. Minden ok okozatot teremt, akit megszültek, azt az örökké forgó húskerék mindenképpen maga alá gyűri.

Végigtekintve a saját és a többi ember életén megértette, hogy az élet végül is a szenvedés nyomasztó körforgása, ami alól a halál sem ad menedéket, mert az életben felhalmozott okok okozatokat eredményeznek, amik további létezésekbe lökik az érző lényeket. A folyamat megtörhetetlennek látszik, ami lesújtotta a herceget.

Képzeljük el az állapotát ebben a pillanatban! A tisztelt, csodált, imádott, elkényeztetett fiatal urat, amint a torz, beteg, öreg testeket meglátva beléhasít a rendkívüli tömörségűre koncentrált fájdalom, a most már soha többé el nem felejthető bizonyosság, a meghaladhatatlannak tűnő örök rettenet, és felüvölt benne a kín: nincs menekvés! Ő maga sem kivétel az univerzális törvény alól. Rohanhat paphoz, imádhat istent, szűkölve bújhat el egy egér üregébe, hiába, fiatalsága megkopik, szerettei elfonnyadnak, és a halál elvisz mindent, amit ismer. A herceg állt a tömegben, ami őt ünnepelte, de az emberek nem látták, mi ment benne végbe. Szemei előtt a világ széthullani készült, a házak, a város, a tapsoló emberek, mintha homokból lennének, egyszerre csak porrá omlottak, és porukat elvitte a szél, majd utána csend fedte be a tájat. Szíve dobogott, keze a levegőbe markolt, és a létező legnagyobb rémület töltötte el teste minden porcikáját: az örök halál és az örök élet borzalmas megmásíthatatlansága. Nincs miben bízni, nincs kihez könyörögni! Nincs menekvés, csak kiszolgáltatottság és rabság, kényszer, amiben általunk irányíthatatlan erők azt tesznek velünk életünkben és halálunkban, amit csak akarnak.

Addig nem fogod érteni a Buddha Tanítását, amíg legalább egy pillanatra nem fog el téged is ugyanez az iszonyat.

Már nem tudott visszamenekülni a palotába. Már tudta, hogy boldogsága látszólagos, szép felesége egyszer öreg lesz, napokban született fia bármikor meghalhat, az egész világa egészen biztosan elmúlik és megsemmisül. Olyan élesen látta meg a szenvtelenül szülő és gyilkoló, örökké működő létkereket, hogy többé nem tudta becsapni magát. Ha lehetne alkudni a szamszárával! Ha lennének érzelmei, és szeretetből szülne, haragból ölne, de nem, rosszabb: nem érez semmit, csak működik végtelen ideje, kezdet nélkül, és örökké működni fog vég nélkül, és ráeszmélt, hogy ennek a foglya lett, látszólag a menekülés esélye nélkül.

Körbenézett, látta a többi embert. Nemes szívében tengermély szánalom ébredt. Hiszem, hogy már akkor és ott megsejtette: ha ő nem menti meg az élőket, akkor azok sohasem szabadulnak. Akkor az idők végtelenségéig az életbe fogja lökni őket az érzéketlen oksági törvény, ahol tépve, szaggatva lesznek végeláthatatlanul. A szamszára állatot, követ, embert, csillagot, galaxist ugyanazzal az érzéketlenséggel teremt, öl, és a létezők egyetlen esélye, ha átlátva a borzalmas törvényen felemelik, megmentik magukat. Erre viszont képtelenek maguktól.

A herceg megértette, hogy valakinek segítenie kell a világon. Szíve megtelt részvéttel, és bár még hosszú út vezetett a felébredéséig, már akkor és ott tudta, hogy buddhává kell válnia.