A minap hallgattam egy előadást a légkörről és az éghajlatváltozásról. Az előadó szemléltette, hogy a földtörténeti korokban milyen extremitások fordultak elő az időjárásban, de még a nyugodtabb évmilliókban és évezredekben is folyamatos kilengések alakították. A hógolyó-földtől a forró tengerekig bejárta a bolygó az összes éghajlati szélsőséget, de azon belül, kisebb mértékekben is állandó volt az ingadozás. Megfigyelhető, hogy ha az egyik irányban kilengett az időjárás, azonnal korrigáló folyamatok indultak be. A szén-dioxid háztartás, a kőzetek, a vízkörforgás, a felhőképződés, vulkánok, élőlények, mind a rendszer részeként megváltoztatták viselkedésüket, és a dolgok rendeződni kezdtek a másik irányba, hogy aztán túlműködésük egy ellentétes szélsőségbe ragadja a rendszert. Képtelenség megmondani, hogy a jelenlegi változások jók-e vagy rosszak általában, hiszen nincs egy stabil viszonyítási pontunk, vagyis nem lehet megmondani, melyik az a kitüntetett egyensúlyi pillanat, az a „jó” éghajlat, amihez képest eltér a mostani. Csak magunkhoz viszonyíthatunk, annyit tudunk kijelenteni, hogy nekünk megfelel-e a környezetünk.

Egy traumatológus főorvostól tanultam, hogy járásunk nem más, mint folyamatos harc az orra esés ellen: az egyik láb hátulról meglöki a testet, ami előre dől, mire a másik láb gyorsan eléje kerülve támaszt, a testsúly átbillen a támasztó lábon, ami szerepet cserélve a másik lábbal előre lök, és így tovább, a test halad. Egyetlen pillanatra nincs egyensúly, folyamatos a korrigálás a két oldal között, minek eredményeképpen kialakul egy funkció, és megvalósul egy működés. Így szabályozódik a testhőmérsékletünk, a vérnyomásunk, a hormonháztartásunk, a vérünk elektrolit-tartalma. Soha nincsenek nyugalmi állapotban, egy pontban, hanem egy optimum körül ingadoznak. Maguktól elindulnának egy szélsőség felé, de a test időben korrigál, és egy másik szélsőség felé löki őket, majd vissza. Némely folyamat esetében még a hozzávetőleges optimum intervalluma sincs általánosan meghatározva, mert a vérnyomás, a hormonok, az elektrolitok mennyisége, aránya függ a testi igénybevételtől, a külvilág körülményeitől.

De így, állandóan igazodva, újraértékelve, a pillanathoz alkalmazkodva, külső erőknek kitetten keringenek a bolygók a csillaguk, az elektronok az atommagjuk körül. Ezen elv mentén forog a víz és minden anyag a bolygón, terjed a sugárzás az űrben. Termodinamikai tétel, hogy a természetben egy általános törekvés hat az egyensúly felé, ami azonban nem azt jelenti, hogy az szükségszerűen létre is jön. Bármely magára hagyott termodinamikai rendszer egy idő után látszólag egyensúlyi állapotba kerül, amelyből önmagától nem mozdulhat ki, és belsejében olyan folyamatok fognak lejátszódni, melyek az egyensúly felé mozdítják, ám ez az egyensúly mindig dinamikus, azaz ha a makroszkópos paraméterek változatlanok is, molekuláris szinten állandó mozgás, változás van, csak ennek statisztikus eredője lesz állandó. Ez biztosítja, hogy az egyensúlyban levő rendszerek azonnal képesek reagálni a külvilág hatásaira. A le-Châtelier - Braun elv mondja ki, hogy ha egy (dinamikus) egyensúlyi rendszerbe beavatkozunk, a rendszer erre úgy reagál, hogy a külső hatás mértékét csökkentse, tehát dinamikusan.

Egy rendszer egyensúlyi állapota csak egy kitüntetett állapot a sok lehetőség közül, amit egy időre felvehet, majd ami beavatkozás hatására átalakul egy másik állapotba, amely majd a megváltozott körülmények között igyekszik az új, megváltozott egyensúly megszerzésére. A tudósok régóta elhagyták a „természet egyensúlyának” a gondolatát, de az emberek továbbra is szívesen merülnek el ebben a romantikus gondolatban. A metafora ma is él és működik, mindenütt megjelenik: az emberi kapcsolatokban, a szépség és egészség megőrzésében és harmóniájának keresésében, az egyetemes kultúrában. Ez a fajta hit nagyon régi, és szerves része a kultúránknak, még a tudósok körében is évszázadokon át tartotta magát a természet egyensúly-koncepciója. E megközelítésben a természet és ember ősi romlatlansága, valamiféle aranykor előzte meg a történelmünket, és vagy az ember megrontott belső késztetései, vagy valamilyen ártó szándékú külső erő hatására bomlott meg ez a tiszta szimmetria. Az aranykort pedig azóta is keressük, ki itt a földön, ki azon túl. Az a felfogást, hogy a természet harmóniában létezik, már az ókor is magáénak vallotta. Hérodotosz görög írót lenyűgözte a ragadozó és a zsákmány közötti látszólagos kiegyensúlyozott kapcsolat. Cicero hittel támogatta ezt az elképzelést, és a teremtő bölcsesség bizonyítékaként népszerűsítette. Az emberek, a hétköznapok főleg képtelenek szabadulni ettől a gondolattól.  Kétféleképpen közelítik meg: az egyensúlyt néha törékenynek, finomnak és könnyen megzavarhatónak ábrázolják, máskor épp ellenkezőleg, a természet egyensúlyát olyan erősnek látják, hogy önmagában is képes kijavítani hiányait és elhajlásait.

A természet egy dinamikusan változó rendszer, melyben a változás állandó. Soha nem statikus. Néha hosszabb ideig, akár százezredekig úgy tűnik, mintha a bomlás és építkezés finom, megbonthatatlan egyensúlyban támogatná egymást a szépség és hasznosság érdekében, de a kényes harmónia mindig felborul. A Föld borzalmas kihalási hullámokat élt át története folyamán, melynek általában azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy végleg letörlik róla az életet, mely időszakokat aztán virágzó élettől dús évmilliók követték.

Semminek nincs optimuma, mert minden csak máshoz viszonyítva értelmezhető. Nincs kiemelhető biztos pont, és aminek nincs optimuma, sem biztos alapja, sem biztos középpontja, annak egyensúlya sincs, hacsak nem nevezzük az építő és romboló erők adott pillanatban kiegyenlített hatásait egyensúlynak. De még a kiegyenlítettség ideális időszakaiban sem látunk valódi egyensúlyt, mert ha a jelenség, dolog, rendszer általánosságban nyugodtnak is nevezhető, alaposan megvizsgálva, részleteiben már biztosan dinamikusan változó. Az alrendszerekben, és azokat tovább bontva a mélyebb, egyre apróbb részletekben egészen biztosan megtaláljuk a szélsőségek felé lökő, valamint az onnan újra és újra visszarántó erőket.

Ám ez nem csak a fizikai mikro- és makrovilágra igaz, hanem az emberi pszichére és a tudatra is. Sem a boldogság, sem a félelem nem tudja végleg elragadni az ember lelkét, mert mindkettőt kontrollálja a tanult megfelelés, a szocializáció, és az ebből képződött önkontroll. Bár az ember pszichéje annyira finom, bonyolult, ezért érzékeny és ingatag, hogy kóros esetekben képes önmaga ellen fordulni, de még ezekben az esetekben sem éli át a végtelen, tovább nem fokozható reménytelenséget. Ha más nem marad, valamilyen alaktalan, megfogalmazhatatlan, oktalan remény mindig marad, legalább a halál nyugalmában, remény a nem totális megsemmisülésben, abban, hogy a halál csak menekülés, és nem az örök vég. De ettől eltekintve a hétköznapi esetekben a psziché működése még egyszerűbb: egy nagyjából egészségesnek és elfogadottnak gondolt, a közösségbe belesimuló állapotot fenntartó középtartomány körül szabályoz, úgy, mint bármely más működő élő vagy élettelen rendszer. Lenyesi a túl boldog és a túl szomorú hangulati kilengéseket, és még a legnagyobb örömteli vagy tragikus események során is igyekszik az elfogadott hangulati tartományon belül maradni.

Az orvostudomány azt teszi a testtel, amit a pszichológia és a vallások a lélekkel. Mindkettő valami optimumhoz igazít. Az orvostudomány ezt nagyon jól teszi, életet ment vele, de a pszichológia és a vallások esetében már fogalmazhatunk meg kritikát. A pszichének ugyanis még inkább meghatározhatatlan az optimuma, és főleg az egyensúlya. A pszichológia és a vallások ezért gyakran nem az ember valódi és végső érdekében cselekszenek, bár tagadhatatlan a gyógyító szándékuk, hanem az embert az aktuális társadalmi elvárásokhoz igazítják, legyenek azok bármely embertelenek. Ha az ember nem tudja elfogadni helyzetét, és akár könyörtelen körülményeit, akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e megtanítani neki az alkalmazkodást?

Most értünk el jelenlegi írásunk témájához, az ember egyensúlykeresésének reménytelenségéhez. Minden szellemtudomány és vallás az ember egyik leghőbb vágyának a terméke: egyensúlyt és értelmet keresünk, mert az értelmet valami végső összhangban, valami beteljesedésben, egy nemes, fokozhatatlan cél megvalósulásában látjuk. Egy nagy, végső conclusio reménye tartja meg „egészségben” a lelkünket. A reményt, bármilyen őrült is legyen az, képtelenek vagyunk elengedni, és törjük, alázzuk magunkat és egymást, hogy beleférjünk kimódolt, illúzió-alapú világunk rekeszeibe. E lezáró, isteni következtetést pedig csak egyensúlyban bírjuk elképzelni. De mi ez az egyensúly? Az erők kiegyenlített összhangja, vagy éppen az erők kioltódása, egymásban való megsemmisülése? A tökéletes zenei összhangzat, vagy éppen a kifogástalan, örök csend? Mi az az egyensúly, amire feltettük minden reményünket?

A Buddha a Második Nemes Igazságban a dukkha okának a szomjat nevezi meg. A szomj a nemtudás és minden ebből következő problémánk oka. Ám hajlamosak vagyunk a szomjat a rossz, a szerintünk, vagy egy isten szerint nem megfelelő dolgok iránti vágyódással azonosítani, és elfeledkezünk arról, hogy a dukkha oka minden vágyódás! Mivel nincs optimum, csak adott helyzetnek, törvényeknek megfelelő, viszonyított tartományok, és azok hozzávetőleges középpontjai, mivel nincsenek jó és rossz erők, nincs le és fel, előre és hátra, ezért nincs megnevezhető és elérhető egyensúly sem! Elérhetetlen a létezők ősi, belénk kódolt vágyának a tárgya, nincs végső kapaszkodó, nincs tökéletes cél vagy állapot, melyet elérve megszűnik majd a szomj, és elmúlik a dukkha! Nem a Második Nemes Igazság, a szomj (tanhá) megnemesítése, beteljesítése, megváltása, mederbe terelése, egyensúlyba szelidítése oldja fel az Első Nemes Igazság, a dukkha mindenre kiterjedő egyetemességét, hanem annak belátása, és igen, a reménytelen keresés, a kilátástalan önáltatás elengedése. Nincs külső megváltás, és nincs a belsőnek egyensúlya.

A valódi megértéshez el kell engednünk önmagunk fontosságának képzetét, és legfőképpen azt a nyilvánvaló tévhitet, hogy a világnak egy nagy, titkos értelme és célja van, mely felé velünk együtt halad. E képzet örökké rabságban tart és lealjasít. El kell engednünk továbbá a valamiféle végső, nagy rendbe vetett hitünket. Nincs rend, mely objektív, örök, bonthatatlan és mindennek a közepén, tökéletes egyensúlyban és egységben létezik. Ha ezeket leráztuk magunkról, végre szabadok, súlytalanok leszünk. Az egyensúlyba vetett csalóka hitünk nélkül, teher nélkül, elérve buddha-természetünk aztán végre azok lehetünk, amik valóban vagyunk: egyensúlytalanok.