Az apró járatokban kezdődött. Át- és átszelték a talajt, lassan behálózták a város környéki földeket, de senki nem vette észre, mert mélyen, lent, a talajban gyarapodtak. A finom járatok vastagodtak, felszívták a vizet, a tápanyagokat, felőrölték a talajt. A város környéki erdők gyökerei már úgy vonták magukba belőlük az erjedést, mint előtte az esőkből és a bomló avarból. A fák törzsei megvastagodtak, és velük erősödtek a járatokban lakó erők. A levelek zöldből és aranyból nem sárgára, hanem barnára váltották színüket.

Az apró járatok a rögök között, lent, mélyen a talajban nőttek, elágaztak, rögről rögre terjedtek tovább, és az élet, a földet lakó kicsinyek, paraziták, giliszták, lárvák menekültek előle. A kis járatok magukhoz vonzották a föld, a morzsalékok rothadó, szétfoszló, széthulló, másba enyésző dolgait és élőit, és azzal fenyegettek, hogy elemésztik őket. A járatok éltek. A változás feltartóztathatatlannak ígérkezett, mert átszőtték a talajt, a házakat, a valóságot. Vastagodtak, erősödtek, és felkúsztak a házfalakon, a csöveken, a szobákba.

A város közben élt, a munkások reggel az építkezésekre mentek, a földművesek a vetést nevelték, az asszonyok szőttek, nevettek, pletykáltak, a gyerekekkel pereltek. A város nőtt, épült, kapui végtelen termő mezőkre nyíltak, a gabonát raktárban tárolták a kereskedők, tele volt a has és a kamra. Ez a város nem szorult papra, képzeletre, tudta, mit ér és miből él. De a járatok alatta, lent, egymásba nyíltak, felismerték egymást, és lüktetve hívták a hozzájuk hasonlót.

Az apró járatokban kezdődött, de aztán a rögöket áttörve, lent, a talajban kiteljesedett. A vizekben csírák szaporodtak, a járatok gyermekei, termékei a lakók italában, ételében leltek otthonra. Nem fertőzés volt, csak jelenség, de lassan átszőtt minden anyagot, érzelmet és gondolatot.

A város lakói, kik addig gondjaikat és örömeiket minden hétköznap megélték, kik gyermekeiket nevelték, asszonyaikat, férjeiket szerették, hordták a vizet, termelték az ételt, megbeszélték a mindennapokat, mostantól lebegő gyönyörben ébredtek. A férfi asszonyára szerelemmel nézett, a nő vágyat lehelt, a gyermekek vadul játszottak. A munka, a beszélgetések, az érintések, a mondatok és az eszmék erővel teltek meg, és éjjel, mikor már aludt szélesen, sötéten a táj, valami lüktetett a mezők és a házak felett. A járatok lent, a föld alatt vastagodtak, a fák gyökereire csavarodtak, fénnyel telítődtek, és gyönyör ébredt bennük.

Nem tudom, mi volt ez, isten vagy a gonosz, de nem is érdekel a válasz. A város lakóinak megnyíltak a pórusai, kitágult orrlyukakkal, felnyíló szívükkel, felrobbanó tudatukkal érezték és tapasztalták az életet. Nem érdekelt senkit, hogy a mennyekbe vagy a kárhozatba vezeti őket az új érzés, csak szerették. Papjaik olyan sokat beszéltek már nekik a szeretetről, a szülők olyan sokat intették őket az erkölcsre, szakításaik, veszteségeik olyan sokat nevelték már őket a boldogtalanságra, hogy most elvesztettek minden irányt, minden szerzett ismeretet, és beleolvadtak az érzésbe. A járatok kibukkantak a föld alól, fákká nőttek, sziklává merevedtek, házakká formálódtak, és a város lakói hátravetett fejjel, lassú léptekkel, nevető önfeledtséggel léptek be új otthonaikba. Kéz a kézben, a szemek egymásra nézve, ölelésben egyesült minden. Az ég lassan vált először áttetszővé, aztán fényes-szürkévé, az alant a fentibe zuhant, és a lent lakók egymás karjaiba. A szeretet elvesztette ragaszkodását, és a vallás beszéde az istenek szavává vált.

Oly régóta vártak erre. Minden lebegett, könnyűvé változott, a léptek, a figyelem, az étel és a vágy. Az erdőkben ösvények eredtek, és tele szívvel sétáló párok töltötték meg őket. A járatok kinyíltak, és ami addig a föld alatt élt, a felszínre került. Ott térdeltem az egyik megnyílt járat előtt, ami feltépte a földfelszínt, és látni engedte nyirkos, lüktető falát. Felemeltem karjaim a szürkés fényű ég felé, aztán lassan, félelem nélkül előredőltem, bele a felszakadt járat mélységeibe. A többiek párban jártak, nemzettek és gyarapodtak, de én a mélység ölelésére vágytam. Csodálatos, hogy már mind boldogok. A dolgok a helyükre kerültek, hétmilliárd kalpán át vártam erre, hétmilliárd éven át vártam ezt, hétmilliárd pillanaton keresztül tartottam a reményt.

Beledőltem a járatba. Ott lent a lehulló emelkedik, az ég felé törő zuhan, a szerető megigazul. A zuhanás örök, de csodálatos a boldogság, a soha meg nem érkezés. Ott lent nincs szükség vigaszra, mert az a világ nem hagy el, az az érzés nem múlik el, és ott talán a megváltásra és a megértésre sincs szükség. Magad vagy, de örökre védett és megőrzött, szeretett és megtartott. Mindegy, van-e lélek, nem érdekes, meddig tart, a tudást és a tapasztalataim elengedhetem, csak vagyok, és ott van az, ami mindig is szeretett. Együtt élek a város lakóival, az elmúlttal és a jelennel, kitárt karokkal hanyatt zuhanok a biztonságos, ölelő, kitárt térbe. Enyémek harcaim, az életem, és ti is mind, akikhez valaha is közöm volt. Valami, ami nem múlik el. Mit érdekel engem ott, hogy van-e idő, van-e ösvény, elértem-e bármit. Csak lettem, csak voltam, csak léteztem, itt, a gyönyörűben, a csodában, a megismételhetetlen sajátban, ezt többé nem engedem el.