Ezzel a bejegyzéssel lezárjuk az igazról és hamisról, mint ellentétpárokról és a kettős igazságról szóló sorozatunkat.

A tudatállapotok elérhetőek, megteremthetőek, megfelelő gyakorlással bármelyik fenntartható egy darabig. Mindegyik tudatállapot egy aktuális világértelmezés, melynek keretei függnek az értelmező lehetőségeitől, képességeitől, tapasztalataitól és környezete objektivitásától. Mindegyik tudatállapot más és más, és az értelmező lényben sem állandóak. Egyik sem igazabb vagy hamisabb, mint a másik buddhai, dharmikus nézőpontból, hiszen csak a tudatban felmerülő jelenségekre adott válaszaink színezték meg őket. Egyetlen kijelentés tehető mindegyik tudatállapotról: vannak, tehát birtokolnak „vanságot”. A buddhává nemesült lény a buddhai tudatállapotot érte el és tartja fent, de láthatjuk, hogy mivel tudatállapot, ezért elveszíthető, elmúlhat, sőt, a létezés három egyetemes törvényéből az első kimondja, hogy az elmúlás, vagyis változás szükségszerűen be is következik.

Láthatjuk ebből, hogy a buddhaság nem végcél, az igazság keresése több mint a buddhaság állapotára való törekvés, és végtelenszer több, mint az istenivel való azonosulás iránti vágy. A vágy csak egy szenv. Nem nehéz belátni a hagyományos vallásosság halálfélelemből eredő kétarcú hamisságát. Az emberek csak kisebb részben az igazság megismerésének céljából alkották a vallásokat és kutatták a mindenséget, nagyobbrészt félelemből.

Láthatjuk, hogy minden vallás, gyakran már maga a vallásalapító kapcsolt a hirdetett igazságok mellé ígéretet. A vallások követői állítólag a létezés működésének, eredetének, törvényeinek, titkainak és csodáinak megismerése, isten szeretete, a jó iránti olthatatlan vágyuk miatt indulnak el a lelki úton, de tegyük fel a kérdést: megtennék-e ugyanezt, ha nem kapnának mindezért, a törvények betartásáért, a szív odaáldozásáért cserében egy ígéretet az örök életre, a megváltásra, a lélek istenhez emelésére, a nirvána boldogságára? Tenné-e mindezt egy hívő, ha tudva tudná, hogy a halállal elmúlik, sem remény, sem menedék nem várja, és az egyetlen eredménye, hogy halála előtt feltárul előtte az igazság, majd ezt is, mint mindent elveszít az egyetlen életével együtt mindörökre? Tartózkodna-e bárki a hamisságtól magáért az erkölcsért, ha puszta félelemből nem azonosítaná a felsőbb hatalom elleni vétségként, azaz bűnként? Nem azért tartózkodunk-e a bűntől, mert félünk a büntetéstől? Ígéret nélkül keresni az igazságot és elvetni a hamisságot már nem vallás, hanem tudomány, de még abból is a legbátrabb, ami az őrültséggel határosan neveti szemközt a kietlen reménytelenséget.

Mindez felveti a következő kérdést: mennyire lehet komolyan venni azt az igazságot, ami senkit nem érdekel, ha nincs díszesen becsomagolva, buzgón ajánlgatva, hogy eladható legyen? Vajon tényleg az igazságot keressük és irtózunk a hamistól, vagy félünk és reményt keresünk, ezért elfogadjuk a helyzetünk miatt ránk mért szabályokat? Valóban imádjuk az igazat és undorodunk a bűntől?

Úgy néz ki, el kell fogadnunk, hogy nincs igazság, mi teremtjük meg. A kettős igazság tanítása ezért nem arról beszél, hogy létezik két igazság a hozzájuk tartozó hamisságokkal, azaz bűnökkel együtt, hanem azt jelzi, hogy a két igazság tulajdonképpen két módszer, használatuk pedig segít minket az igazság megismerése felé vezető úton. Az igazságot nem átéljük, megtaláljuk, megtanuljuk, mert soha nem objektív; az igazságot teremtjük, a sajátunknak, egyedül magunknak, a közösséggel együtt pedig megalkotjuk a közös igazságainkat.

Minden csak tudatállapot. Képtelen vagyok a szabadság akarására, mert nincs szabadság és nincs, aki akarja, ezért elérhetetlen, de fel tudok venni egy tudatállapotot, amiben szabadnak érzem magam, valamint egy másikat is, amiben pedig rabságban ragadok. Így működik ez minden érzéssel és élménnyel, gondolattal és meggyőződéssel, mindet mi teremtjük, mindet az elménk hozza létre.

Mindez az objektivitás tagadásának tűnhet, mintha minden csak álom lenne, szubjektivitás. Szélsőségesebb elmék eljutnak odáig, hogy a világ nem létezik, csak mi egyedül álmodjuk tele a tudatunkat, és sem magunk, sem a világ, sem mások létezésében nem lehetünk biztosak. De ez is szélsőség, ezért biztosan téves, ráadásul az ilyen elgondolásról szintén kijelenthető, mint mindenről: csak egy tudatállapot, tehát nem valóság, nem igaz és nem hamis. Mikor a tudat folyamatos, szubjektív teremtéséről beszélek, nem állítom, hogy a semmit szüljük tele vágyképeinkkel, hanem csak azt, hogy egyénileg látjuk és állandóan újra és újra konstruáljuk a magunk számára a valóságot, és mindig annyira, amennyire szomjunk és képességeink megengedik.

Elménk csak öröklött és tanult sémái szerint képes gondolkodni, mert ebből a szempontból csak egy gép, ezért a világot, ami körülveszi, és létezése kereteit adja, minden pillanatban először kénytelen dekonstruálni, elemeire szedni, aztán az atomokból, jelenségekből, dharmákból konstruálni egy világot számára megérthető és átérezhető módon. A világ objektív, létező Vanság, amit a lény a tudatában, a maga képességei szerint, szubjektummá fordít. Mondhatnánk, hogy szintén képességei szerint fog ez a saját világ megfelelni a valóságos világnak, de ez nem mondható ki, mert a valóságos világnak, bár van Vansága, nincsenek valódi attribútumai, nincsenek mértékei és igazságai, ezért a valóságnak való megfelelés szempontjából teljesen mindegy, hogy a szubjektív világ milyen; nincs minek megfelelnie.

A szubjektív világok minőségei csak a közösen megállapított konszenzusok alapján egymáshoz mérhetőek, ahogyan az objektív világ elemei és összességei is, és a kör bezárul: sem a külső, sem a tudat által konstruált belső világ értéke nem mérhető semmilyen örök mércéhez. Aki tehát elfordulva a külső hamisságtól belül akarja megépíteni az igazság városát, ugyanúgy nem jut sehová.

El kell fogadni: nincs kapaszkodó sem kívül, sem belül.

Aki igazat akar építeni, csak saját függőségei között találhat építőköveket; aki a hamisat ki akarja dobni, csak saját függőségei között találhat megvetett kacatokat. Persze azért a fejlettebb intellektus saját függő viszonylatait közelebbre hangolhatja a külvilág ködből összeállt mértékeihez, de ettől nem válik igazabbá vagy jobbá, csak ügyesebbé és alkalmazkodóbbá.

Ezt jelenti mélyebb értelemben a kapaszkodók elengedése, a mértékek és ítéletek elhagyása, a függőségekből való szabadulás, a szabadság megteremtése, ami lehetővé teszi, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.