Az első öt fogadalmat gyakorta nevezik erkölcsi útnak is. Bizonyos ünnepeken az első nyolc, alkalmi kolostorba vonulásuk alkalmával a tíz fogadalom betartását kérik a világiaktól is, míg a szerzetesekre mind a tíz vonatkozik. A fogadalmakat a Buddha először Szávatthinál, a Dzséta-ligetben, Anáthapindika parkjában ismertette, amikor az újoncokban felmerült a kérdés, hogy milyen gyakorlási szabályokat kövessenek. Vegyük sorra ezeket:

1. Az élőlények megölésétől való tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy tartózkodni fogok az élet kioltásától.

Több, mint a puszta öléstől való tartózkodás. Hasonlít a jóga „ahimszá” parancsához, vagyis az élet elvételének tiltásán túl elvárja, hogy a gyakorló törekedjen a nem-ártásra. Amennyire csak lehetséges, igyekezzen az élőket nem bántani, akár a környezetében élnek, akár távolabb. Igyekezzen a másokra kifejtett romboló, ártó hatását átalakítani, ha az nem sikerül, akkor megszüntetni. De ez nem elég, mert törekedjen a többi lény segítésére, építő, megújító hatás kifejtésére. A buddhizmust sokan tartják passzív, elmélkedő vallásnak, de ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. A buddhizmus aktív, a világgal szoros kapcsolatban áll, és bár a bölcs látja a dolgok végső valóságát és látszat-jellegét, de a létezőket tiszteli, szenvedésükkel együttérez, és boldogságukra, boldogulásukra törekszik. Sőt, ezen túl a nem-élő környezettel is harmonikus kapcsolatban áll, rombolás helyett alkot, a pusztulásnak ellenáll, a szellemi, lelki, anyagi gyarapodásnak örül. A buddhizmus alapvető tanítása röviden összefoglalható, megtaláljuk a Dhammapada (A Tan versei”) 183. szakaszában:

Elkerülni minden rosszat,
de a jót tenni szüntelen,
S megtisztítani az elmét.
Ez a buddhák örök tana.

Ennyi az egész: kerülni a rosszat, tenni a jót, tisztán tartani a tudatot. Aki erre törekszik, az a buddhák útján jár.

2. A nem adott elvételétől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy nem veszem el, amit nem nekem szántak.

Több, mint a lopástól való tartózkodás. A gyakorló csak azt használja föl, eszi meg, amit kimondottan neki szántak, és oda is adtak. Egészen más lélekállapotot feltételez, mint az a hozzáállás, amelyik mindössze nem veszi el a másét. Ebben a fogadalomban amellett kötelezzük el magunkat, hogy nem szerzünk saját akaratból semmit, függetlenül attól, hogy az másé, vagy gazdátlan. A szerzetesek nem vették fel az erdőben lehullott gyümölcsöt, csak azt az ételt, amit valaki egy adási, odaszánási aktus során nekik átnyújtott. Az ilyen hozzáállás nem csak az eltulajdonlást kerüli el, hanem a tulajdonlást is, tehát semmit nem tekint magáénak. Aki semmit nem tekint a magáénak, az képtelen kizsigerelni a környezetét, de ennél is többre jut, mert könnyedén leépít magában minden függést anyagi, lelki vagy szellemi létezőktől, javaktól. Mivel még saját magát sem tekinti önmagának, képes lehet elszakítani magát az „éntől”, az egész látszatvilágtól. Aki nem lop, az becsületes; aki viszont csak a neki szántat használja, nem szerez, nem tulajdonol, az buddhává válhat.

3. A tisztátalan életviteltől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy tanítványhoz méltó életet élek, és kerülöm a szélsőségeket.

Alapvetően a túlzó nemiség, a szexuális szélsőségek elkerülésére szolgáló fogadalom a világiak számára, és a nemiségtől való teljes tartózkodás parancsa a szerzetesek számára. Ebben az értelemben a világi természetesen házasságban él, érintkezik házastársával, de igyekszik kéjvágyát, szexuális energiáit korlátozni, és mivel hatalmas energiák, a gyakorlásba becsatornázni és ott felhasználni. Bár amúgy is a legnagyobb kötő erő, a legerősebb ragaszkodás a tágabb értelemben vett szexualitás, reprodukálás, ez is többet kér, mint a nemiség felelős megélését. Általában a vágy, a szomj korlátozásáról beszél, mely érzéseket a Négy Nemes Igazságban a Buddha a dukkha okaként, a szamszára fenntartójaként és mozgatójaként jelölt meg. Többek, mint érzések. A szomj a szamszára mozgatója, de egyben oka is, sőt: a szamszára maga a szomj. A tiszta életvitel nem valamiféle polgári, neadjisten kispolgári erkölcsi elvárás, hanem a nem-tiszta, tehát karmikus, nem-dharmikus életvitel elvetését jelenti, vagyis minden olyan gondolatot és cselekedetet, ami köt, viszonylatokban és illúzióban marasztal. A tanítványhoz méltó élet a középúton (maddzshimá patipadá) halad, mert ez az az út, amin a Buddha is eljutott a megvilágosodáshoz (27.,172. és egyéb bejegyzések). A középút pedig nem a szélsőségek között, azoktól a legtávolabb lévő kínos egyensúlyozás, hanem az az állapot, ahol megszűnik a szélsőség és a középen tartózkodás fogalma. Addig is, hétköznapi értelemben, a szélsőséges érzelmektől, tettektől, életviteltől való tartózkodás, mert azok elvonják a gyakorlót higgadt, okos döntések és cselekedetek lehetőségétől, figyelmét szétszórják, egyhegyűségét feloldják. Felfokozott állapotban nem lehetséges gyakorolni.

4. A hamis beszédtől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy csak igazat szólok, és nem rágalmazok.

Természetesen a becsületes ember igazat szól, amikor teheti. Nem rágalmaz, nem hazudik szándékosan azért, hogy azzal előnyt szerezzen magának vagy a neki kedves embereknek, csoportoknak. Nem ferdíti a szavakat aszerint, hogy haszna származzék belőle, vagy azért, hogy nyertesként kerüljön ki egy helyzetből. Mind értjük a tisztességes és tisztességtelen beszéd és viselkedés közötti különbséget. Ám, mivel minden szélsőség kerülendő, aki ezt a fogadalmat szó szerint veszi, és minden helyzetben igazat szól, az két hibát követ el. Egyfelől időnként kegyetlen és embertelen lesz, mert nem gyakorolja a kegyes hazugságot. A kegyes hazugság bizony időnként megkíméli a másikat olyan szembesülésektől, melyekre nem áll készen, melyek összetörnék. Bizonyos helyzetekben többet árt a valóság nyilvánosságra hozása, mint amennyit egy hazugság árt. Csak a bolond vagy egy gonosz ember ragaszkodik minden esetben az igazsághoz. De ennél is nagyobb a másik hiba. Aki csak az igazat szólja, az a saját igazságához, a saját véleményéhez, a szerinte megtörtént tényekhez ragaszkodik, és azokból a becsületre hivatkozva nem enged. De a valóság és az igazság soha nem egyértelmű. Természetesen el szeretnénk kerülni, hogy a tények folyamatos megkérdőjelezésére buzdítsunk, ami ördögi művelet, és melegágya az erkölcsi relativizmusnak és az emberellenes gondolkodásnak, de a saját emlékeinkhez, világlátásunkhoz való megrögzött ragaszkodást, melyet univerzális igazsággá emelünk, legalább ennyire antihumánusnak találjuk.

A hamis beszédtől való tartózkodás egy buddhista számára a nemtudás (avijja) mögötti valóságra, a nem-illúzióra való törekvést jelenti. Aki hamisan szól, az az általa ismert igazságot szándékosan torzítja, és már törekedni is képtelen az igazság, a tudás (vijja), a bölcsesség (panná) megszerzésére, észlelése (sanná) tisztátalan marad, tudata (vinnána) pedig ködös. Az igazsághoz, mint mértékhez való igazodás az igazságkeresés képességének megőrzéséhez nélkülözhetetlen. Egy igaz törekvő a tudatát tisztán tartja, az igazságra figyel, az életben pedig emberséges marad.

5. A bódító italok miatti nemtörődömségtől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy tartózkodni fogok a részegségtől és a bódulattól.

Egyértelmű, hogy a részeg, bódult ember nem képes a gyakorlásra, a tisztességes viselkedésre, az emberi kapcsolatok javítására, a közösség szellemi gyarapítására. De itt is többről van szó. A buddhizmus legfontosabb célkitűzése a tudat megtisztítása a szenvektől, tévedésektől, hamis látszatoktól. A gyakorlónak alapvető késztetése, hogy tudatát fényessé, szabaddá nemesítse, figyelmét megtisztítsa, összpontosítsa. Figyelmét, legnemesebb, isteni eszközét egyhegyűvé, tudatát pontszerűvé, majd tágassá, végül teressé finomítsa, és tapasztalatain keresztül elméjét kristályszerűvé változtassa. A Buddha szerint tudatunk legnagyobb problémája, hogy bódult, hogy ragaszkodik, üres látszatok után szomjazik, ezért a lét csapdájába esik, és ellepik a tévedések. A buddhai tudat pontosan ezeket a látszatokat ismeri fel és hagyja el. Bár a bódult tudat képes csodálatos képek alkotására, ezért van igazán bajban: ezek a képek, bármilyen gyönyörűek vagy szentek, ugyanúgy hamisak, mint a hétköznapiak, de szépségük miatt még erősebben kötnek az illúziók világához. A bölcs teszi a jót és megtisztítja az elméjét.

Ez az első öt fogadalom. Annyiszor mondjuk el, fogadjuk el, ahányszor akarjuk, és bármikor meg is szeghetjük bármelyiket. A lényeg a törekvés, a fogadalmak szemünk előtt tartása, az elvek megértése. Ezért összefoglalóan az alábbi mondatot is ismételgethetjük, akár a fogadalomtétel végén, akár önmagában: „Törekszem az öt erény betartására: az élet óvására, az elégedettségre, a megismerésre, az igazságra és a tiszta tudat fenntartására.” Az első tag az élet óvása mindentől, a nem-ártás, igyekvés a világ segítésére. A második a nekünk jutott javakkal, helyzetekkel való megelégedés, megbékélés. A harmadik a szélsőségek kerülése, a középút keresése, hogy képesek legyünk a megismerésre. A negyedik az igazság akarása, a hamis elhagyása. Az ötödik a tudat tisztaságának megőrzése és fokozása.

Nézzük a második öt, már a szerzetesekre vonatkozó fogadalmat, melyeket persze egy világi is megfogadhat, ha szeretné.

6. A nem megfelelő időben való étkezéstől tartózkodás gyakorlási útja.

A szomj, amiről a Második Nemes Igazság beszél, alapvetően az életre, mint a vágy fő tárgyára irányul, és az élet elvesztését, mint kellemetlenséget igyekszik elkerülni. Ám álruhában végigkíséri egész életünket, és anyagi, szellemi, lelki tárgyakhoz tapad folyamatosan, leplezve valódi, elemi félelmünket. Ez a fogadalom a mohóságtól való tartózkodásról szól. A megfelelő időben való étkezés a szerzeteseknél az étel dél előtti elfogyasztását jelentette. Ez a szokás rendszert vitt az életükbe, korlátozta a sóvárgást. Ráadásul csak a koldulással szerzett ételt ehették meg, azt viszont válogatás nélkül kötelező volt. A fogadalom azonban nem csak az ételre vonatkozik, hanem a dolgok elfogadásáról, a mohóság, ragaszkodás elkerüléséről, a fegyelem alkalmazásáról szól az élet minden területén.

7. A táncolás, éneklés, zenélés és mutatványok megtekintésétől tartózkodás gyakorlási útja.

A fogadalom általánosságban a világi szórakozás kerülését írja elő. Könnyű belátni, hogy egy szerzetes, de akár egy világi követő nehezen összpontosított figyelmét lerombolja, elvonja egy ilyen esemény megtekintése. A tánc, ének irányulhatna nemes, magasztos témákra akár, mint más vallásokban, de a buddhizmus az elme tisztaságára, a nyugodt, összpontosított figyelemre, a kötődésmentes tudat elérésére törekszik, a tánc és ének ellenben manipulál, érzékeket old fel, hívságokat gerjeszt, élményt szerez, márpedig egy törekvő minden élményre, mint a tudata nemtudásból fakadó tévedésére tekint.

8. A nyaklánc hordásától, illatszerrel ékesítéstől, kenőccsel szépítkezéstől, ékszer viselésétől tartózkodás gyakorlási útja.

A cicoma, a test kényeztetése egyértelműen kerülendő egy szerzetes, és korlátozandó egy világi számára. Magyarázni sem kell, miért romboló hatású az egoját hátra hagyni igyekvő gyakorlónak, ha magát ékesítgeti. De legalább ugyanilyen fontos, hogy énjét, személyiségét sem magasztalhatja, óvhatja, dédelgetheti. A fogadalom kimondatlanul, ám annál erősebben vonatkozik az „én” szeretgetésének kerüléséről, hiszen az megakadályozná az egyik legfontosabb törekvés megvalósítását, az önvaló téves képzetével való leszámolást (anattá), mely a dukkha legfőbb oka.

9. A magas és széles fekvőhelyektől tartózkodás gyakorlási útja.

A magas és széles fekvőhely szintén a test és a lélek kényeztetését vonja maga után. Ugyanígy a magas ülőhely elfoglalása, ami a gyülekezetben a magasabb rangúaknak járt, szintén az egot erősíti. A Bibliában (Mt. 19,30) is szerepel: „Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból az elsők.” A gyakorló mindig igyekezzen magát visszavonni, alárendelni, mert az „én” végtelenül erős, és csak állandó figyelemmel és kontrollal lehetséges elvenni a hatalmát.

10. Az arany és ezüst elfogadásától tartózkodás gyakorlási útja.

Általánosságban a pénz, a vagyon, a befolyás és a világi hatalom visszautasítása. Mindezek a legerősebb világi kötelékek, de nem is önmagukban, hanem hatásukban: végül mind az élők között elismerést, megbecsülést okoznak, azok pedig büszkeséget, önhittséget, tehát az „én” önmagába vetett hitét. Elsőre talán furcsa, de a legtöbb időt és energiát nem a pénzért és világi javakért vagyunk hajlandóak feláldozni, hanem a többiek elismeréséért, a társadalmi megbecsülésért, rangért, pozícióért, dicséretekért. A hatalom, a siker, a hírnév még a jólétnél is édesebb. Egy szerzetesnek a pénz érintése is tilos volt. Ha kolduló körútján pénzt kapott, akkor, mint minden mást, el kellett fogadnia, de a gyülekezetben kijelöltek egy szerzetest, akinek átadta, az pedig megszabadult tőle: a szegényeknek adta vagy eldobta az erdőben.

Röviden áttekintettük a fogadalmakat. Mindenki eldöntheti, hogy melyiket és milyen mértékben tartja követendőnek. Világiként az első öt gyakorlását mindenképpen javaslom, újra és újra elismételve, gondolatainkban forgatva. Ha a megszabadulást még egy ideig nem is érjük el, az sem baj, ha addig is jobb emberek leszünk.