8. Út a megvilágosodás éjszakájáig

Gótama tehát elindult, hogy a szó legnemesebb értelmében egészséges legyen. Nem kereste már magában az ént, mert tapasztalta, hogy ez a rossz kérdések közé tartozik. A jó kérdés valami olyan, amire a válasz egyetemes és végleges megoldást nyújt, ami a nirvána állapotába vezet, sőt, még tovább: lehetővé teszi az ellobbanást. Az énnek nem csak a keresése akadály a megismerés, a helyes szemlélet útján, hanem és leginkább maga az én az akadály. Aki az isteni énnel vagy a személyes énnel, jelenségekkel, a világ módosításával bajlódik, menthetetlenül eltéved, és majd a nézetek útvesztőjében saját árnyékát üldözi. Véleménye, személyisége körülzárja, majd felfegyverezve magát a saját intellektusa által teremtett eszközökkel, harcba indul az ellenvéleményeket birtoklók ellen. Az én csapda, az ítélkezés megöli az elítéltet és a ítéletet alkotót is. A nagy felfedezés, a valódi látás azzal a problémával foglalkozik, ami megoldható, ami rabságban tartja az érző lényeket, aminek megoldása egyszer és mindenkorra felszabadít. Közel járt hozzá, de még nem tudta pontosan, mi ez.

Kedves Olvasó! Ha értékeled a ritka és különleges emberi létformád, ha tiszteled létezésedet, ha biztosan ismerni akarod a legbecsesebb Tanítást, jól figyelj. Ezen kívül, még ha most nem is érted, semmi nem lesz valóban hasznodra a végtelen újjászületések szenvedései közepette, csak ez, csak a Dharma. Rövidesen nekilátunk megismerésének. A Buddha Tana nem kultúrtörténeti érdekesség, nem egy szánalmassá európaizált keleti misztikum, nem egy érdekesség azokról a furcsán öltözködő keleti emberekről, hanem az egyetlen lehetőséged a szabadságra, a halál és a rettenetes nyomorúság elkerülésére. Én hiszem és tudom, te pedig majd eldöntöd, mit akarsz. Bárhová kerülsz, semmi sem lesz állandóan veled, csak ez. Ha meghallgatod és komolyan veszed, akkor is, könnyen lehet, hogy számtalanszor át fogod még élni a poklok kínjait és az isteni földek örömeit, de csak a Dharma lesz mentsvárad. A kínt szó szerint értsd. Tetteid következményei mindenképpen beérnek, és halálod óráján nem segít már a rimánkodás és a megbánás, mert karmád az alsó világokba ránt. Amit én mutatok neked a Buddhából, az nem kellemes meditáció, relax, az elme koncentráló képességének növelése, vagy más, hasznos kis buddhista praktika. Ez nem a tibeti füstölők világa, nem a Dalai Láma újabb bölcsessége, és nem egy kis bronz buddha a könyvespolcodon a lakásod díszítésére. A Buddha megértő, de keményen beszél. Ha elrontod, magadra vess, senki nem ment meg.

Akkor olvass tovább, ha komolyan veszed.

Gótama tehát tovább vándorolt. Már nem keresett, hanem figyelte magát. Nem javítani, változtatni akart, hanem megérteni. Egy jobbítani, fejlődni akaró ember óhatatlanul jóra és rosszra osztja a világ jelenségeit, ítél, értékel, és közben akaratlanul is értékelő intellektusának, saját személyiségének foglya lesz. A világ csak saját magunkon keresztül érzékelhető, és így már az érzékelő folyamat során torzul a szerzett tapasztalat, míg aztán a világból már semmit sem látunk, csak magunkat. De még ha magunkat látnánk! De énünk is rejtve marad előttünk, hiszen részei mind máshonnan kapott, vagy a részünkről nem értett világból szerzett darabkákból áll. Csomagokban, dobozokban tárolja tudatunk a felcímkézett tapasztalatait, és bár nem érti, mik azok, ítélethozatalra, megértésre használja őket. A probléma köre bezárul: énünk részeinek nem ismerjük eredetét, nem értjük őket, de ezen keresztül vizsgáljuk a világot, majd a meg nem értett világból következtetünk ismeretlen önmagunkra.

Gótama feltette magában, hogy fellebbenti a jelenségeket takaró fátylat, és megérti a titkot, mert a magát tisztelő embernek egyetlen, csak egyetlen feladata van a világon: úgy kell látnia a dolgokat, ahogyan azok vannak. A többi tevékenységünk csak pótcselekvés, ködszurkálás, megalázó és szánalmas fontoskodás. Eltökélte, hogy megadja a méltóságot, a választ és a vigaszt a tudatlanságában tévelygő és szenvedő, végtelen ideje önmaga körül forgó világnak, és kiszabadítja a saját maga által szőtt káprázatból.

Gótama figyelte magát és a világot, és már értette. Rájött, mi mozgatja, és arra is, hogy mi az alapvető problémája. De még nem látta ezt a tudást a tapasztalat mindent megvilágító fényében, még nem élte át. Még csak tudta, de tudatából még nem helyeződött át szívébe, nem nemesedett megéléssé, minden sejtjét átható bizonyossággá. Lassan felnyílt a szeme a végső válaszra, mint akkor, gyermekkorában a tavaszünnepen, a szántóföld mellett, és a szemei előtt áttetszővé vált világban láthatóvá vált számára az érző lények mérhetetlen szenvedése, az időtlen, örökké újra és újra ismétlődő, mindig újjászülető fájdalom, az egész, tudatlanságban haldokló végtelenség. A születések és halálok egymást feltételező láncolata, az ok és okozat kikezdhetetlennek látszó szilárdságú törvénye, az igaz látásra képtelen, vak lények egymást marcangoló haláltusája és újralétesülése üvöltő iszonyatként borult rá.

A lények szenvednek, meghalnak, újjászületnek, de vágyuk mégis örök a létezésre. Nem látják korábbi létezéseiket, nem ismerik a szenvedés meghaladásának módját, és a lét szomja mindegyre a hat világ valamelyikébe rántja őket a pokloktól az isteni körökig. Mivel nem látják be mindenek mulandóságát, ezért a világok között vándorolnak állandóan, egyikből a másikba zuhanva a végtelen időben.

Gótama tudta, hogy át kell látnia az énjén, hogy átélhesse a végső felismerést, fellebbentse a valóságot takaró fátylakat. Évek teltek el még meditációban, amíg felkészült arra az éjszakára, ami elhozta számára a meghaladhatatlan eredményt a megvilágosodás éjjelén.

Mikor elérkezettnek látta az időt, betért egy kis ligetbe, amit ma Bódh Gajának neveznek, kiválasztott egy fát, és leült alá. Könnyűnek tűnik ez a mozdulat számunkra. Sokan hoztunk már nehéz döntéseket, és feszítettük meg erőinket a végsőkig egy cél elérése érdekében, de fogalmunk sem lehet annak a pillanatnak az erejéről. Ott és akkor ennek a világkorszaknak az eljövendő buddhája döntött úgy, hogy történjen bármi, jöjjön el érte a halál, zuhanjon a pokolba, de ő addig onnan nem kel fel, amíg el nem éri a megvilágosodást! Hősök hőse! Nem állok fel addig, egyetlen tagom sem moccan, amíg nem érem el azt, amit tulajdonképpen lehetetlen, és nem szabadítom fel a világokat, a tiszta és romlott földeket, minden érző lényt, parányt és hatalmast, a tudatokat, élőket és holtakat, gonoszt és igazat!

A következő részben megismerjük, mi történt azon az éjszakán.