Kerestem bennetek, kerestem lágy szépségű tájban, kerestem szóban, igazságban. Jártam felétek, bekopogtam, és benéztem a feltáruló, bezuhanó, felrobbanó ablakokon, és megláttam odabent a táncoló lényeket. Elfutottam a végtelen horizontig, és lenéztem a világ széléről, bele az örvénylő fényóceánba. Igazán megpróbáltam. Nem mondtátok, hogy felesleges, a végén mind együtt olvadunk vissza az eredetbe nyom nélkül, emlékek nélkül. Nem tudtam, hogy kívülről nem láthatom, mert belőlem nőtt, mert a testéből vagyok, a Teher Nélküli is a sikolyából született. Kék csillagok és sárga galaxisok mélyébe vetettem magam, újra ébredtem a Holdban és a Napban. Szupernóvák szétszóródó anyagával repültem versenyt üvöltve és kacagva, majd hazaérve az ablakaitok alatt aludtam a fűben. Bebábozódtam, anyaméhbe bújtam, kikeltem tojásból, és most itt vagyok. Alig szűrődik át fény az ágak között, éjszaka van, vagy csak az ég lett végleg szürke, felhős. Sima minden. Halk neszek igazgatják a csendet, apró surranások csitítják el a tágas, dombos tájat. A fű nedves, átitatja ruháimat, és a bőrömbe szívódik. A fűszálak húsomba fúródnak, elgyengülök. Sosem voltam még ilyen boldog. Énekeltem nektek:

Tisztaságom adtam érte, elfogadta, elvetélte.
Hűsbe dobva tüske marja, fák között a vad zavarja.
Félreértve szült az isten, tévedett, de ő akarta, ember ölte, tüske marta.
Kárhozatba dőlt az isten, átölelni senki sincsen, hűs patakhoz elcipelni nem jön ember.
Fák között az éhség marja, szomja bántja, felzavarja, elszaladna, ám a kínja, mint a tenger.
Bűnt leküzdve benne éljen, vagy ki tudja, mit reméljen: csillag-életet talán.
Élteti méhe virága, sorvad az élete ága, lelkes képei forgatagában megleli álmai végét.
Elbuvik otthona ott fenn, arra a lepke se röppen, szél zaja néha ha zörren,
hegy tetején puha ködben, elpihen ő is e csöndben.