„Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is. Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek.”

Ahogyan a forma-szkandha, úgy a többi négy szkandha sem különbözik az ürességtől, és az üresség sem tőlük. A forma és a nem-forma szkandhák, összetevők, jelenségek, az anyag és a szellem természete megegyezik. Okuk és következményük, tehát karmájuk van. Hívtuk őket korábban az öt halmaznak is.

A forma egy test, az elemek egyesülése. Nem csak úgy test, mint a mi testünk, hanem test, mint megjelenés, létezés, vagyis a test a jelenségek, a karmikus folyamatok érzékszervekkel felfogható létbe-lépése. Bár megjelenik, természete az üresség, mely üresség-természet, bár a lényege, nem tagadja a forma létezését, Vanságát. Ilyen a többi szkandha természete is. Érvényes rájuk is a három törvény, a mulandóság, a dukkha és az önvaló-mentesség. A szkandhák nem különböznek az ürességtől: ez a valódi üresség. Az üresség nem különbözik a szkandháktól: ez a csodálatos létezés. Tehát az is mondhatjuk: az üresség a létezés, a létezés az üresség. A valódi létezés mindig üres, a valódi üresség mindig létezés. Ami nem valódi, azt mindig elfedi valami, abban megjelenik a nemtudás.

A második szkandha az érzés. Az érzés, mint többször tárgyaltuk, lehet örömteli, szenvedésteli vagy semleges. Ám valójában az érzés csak akkor veszi fel valamelyik tulajdonságot, ha kötődünk a következményeihez. Önmagában az érzés üres, de ha mi azt mondjuk rá: „ez nekem jó”, akkor örömteli lesz, ha pedig azt mondjuk rá: „ez nekem rossz”, akkor szenvedésteli lesz, ha pedig észre sem vesszük, akkor hiába van mellettünk, nem lesz számunkra semmilyen. Ilyen egyszerű. Persze az érzések gyakran nagyon erősek és makacsok. Ha a lábunkat fűrészelik le, akkor erősen kötődünk a szenvedés érzéséhez, de attól az az érzés még üres, önmagában semmilyen, és mi ruházzuk fel erővel és élettel. Ezért megjelenik, mint a forma, mint a test, és létbe-lépő jelenséggé válik. Aztán mikor elmúlik, akkor kilép a létből. De a léten belül és azon kívül is üres volt, viszonylagos, múlandó és éntelen, és csak a mi viszonyulásunk hívta elő. Tehát amíg nem hívtuk, nem is létezett? De létezett. A létbe-lépés nem megszületés, nem mi teremtettük, csak viszonyulásunkkal láthatóvá tettük számunkra. Mikor elmúlt, nem meghalt, nem kilépett a létből, csak előlünk tűnt el. Az ürességben mindig minden ott van, az multipotenciális. Mi nem teremtünk szkandhákat, hanem átmenetileg magunkhoz húzunk, a látóterünkbe emelünk, összekapcsolódunk, majd visszaengedjük a számunkra nem érzékelhető tartományba, amit elmúlásnak látunk. Az üresség csendes áramát meg-megszakítjuk, kiemeljük egy darabját, formát és nem-formát egyaránt, és halmazokat gyúrunk belőlük. Rájuk csodálkozunk, magunkénak érezzük, majd elveszítjük, és a halmaz újra visszatér az ürességbe. Ilyenek a halmazok, és ilyenek vagyunk mi, figyelő tudatok.

Az a sok érzés-töredék aztán teleszemeteli a tudatot, telepakolja hamis élményekkel, viszonyulásokkal, meggyőződésekkel, melyek mind nemtudás-alapúak, és csak mi adtunk nekik hamis személyiséget. A sok törött kacat között a tudatunkban aztán kapcsolatok születnek, felépül egy hatalmas viszonyulás-hálózat, és készen is van az egyéniség, melyhez jobban ragaszkodunk, mint az életünkhöz, és semmilyen valóságért el nem cserélnénk. Az érzések törmelékeiből összeálló gólem meghatározza észleléseinket. A tiszta érzékelés a szemétből, maradékokból, féltve őrzött talmi kacatokból összeálló személyiségen keresztül eleve lehetetlen, hiszen teljesen leárnyékolja a nagy-tudatot; kis-tudat marad. A kis-tudatot a hamis érzékelés pedig minden pillanatban megerősíti, a szeméthegy magasodik, bonyolódik, és a rendezésére irányuló kísérletek is elbuknak, hiszen annak is a kis-tudat lát neki tévedéseiből kovácsolt eszközeivel.

Ha az akarat, amit késztetésnek hívtunk eddig, ilyen eredetből fakad, akkor nem lehet tiszta vagy bölcs. A gondolatok, cselekedetek az előbbiekből következően szintén nemtudásból erednek. Azt mondjuk, karmikusak, mert késztetéseinek okai rejtettek a személyiségét alkotó szeméthegy mögül ki sem látó ember számára, és természetesen nem érti a következményeket sem. A következményeket sorsnak, isteni akaratnak, az anyag fizikai tulajdonságainak érzékeli. Ez persze igaz is a karmikus világban, de a kis-tudat nem képes érzékeli dharmikus eredetét, mert a karmán túli, a dharmikus, az ürességet érzékelő nagy-tudat rejtve marad előtte.

Az öt szkandha nem látja az ürességet, ezért tévedése karmikus módszerekkel megszüntethetetlen. Bármely részét nyirbáljuk meg, mint egy végtelen erejű folyondár, újra és újra kihajt. A tévedés elleni erőszakos harc csak sebeket okoz, és a tévedést erősíti. Nem a világ, nem a karma, nem a tévedés az ellenségünk. Nincs ellenségünk. Ha a valóságot akarjuk látni, akkor hoznunk kell egy döntést, és e döntés szerint cselekedni. Ekkor megérthetjük az ürességet. De ha nem hozunk ilyen döntést, az sem baj.

Valaki úgy ítélhetné az eddigiek alapján, hogy gond van a formákkal, az érzésekkel, az észlelésekkel, a késztetésekkel vagy a kis-tudattal. Nincs velük semmi gond. A karmikus világ teszi a dolgát, kiemel a dharma folyójából részeket, azokat megformálja, érzékeli, véleményt alkot róluk, majd halálnak látva elmúlásukat visszaengedi azokat. A karmikus világnak is joga van létezni, birtokol Vanságot. Soha ne bántsuk vagy ítéljük el, mert akkor a részeivé válunk. Nincs bűne és nincs felelőssége: a karmikus világ a viszonylatoké, a dharmikus az ürességé. Egyik sem ígér semmit, mi pedig eldönthetjük, hová szeretnénk tartozni.

A két világ közötti különbségtétel csak a megértést segítő hasonlat. A két világ ugyanaz, az érzékelésünk, tehát a döntésünk különbözteti meg őket. Ha külön lennének, el kellene döntenünk, melyik volt előbb. Pl. a szem által érzékelt látványt a látás-természet teszi befogadhatóvá számunkra, de nincs értelme feltenni a kérdést, hogy a látvány vagy a látás-természet volt-e előbb. Nincs értelme megkérdezni, hogy a látás-természet hozta-e létre a lényt megbabonázó hamis látványt, vagy a látvány csalta kelepcébe a lényt a csillogásával. A látás-természet és a látvány ugyanannak a dharmikus valóságnak az ideiglenesen viszonylagossá rögzített, karmikussá tett megjelenése: a látás és a látvány, az érzékelő képesség és az érzéklet mind ugyanabban a körben, a lény tudatában jelenik meg. A megfigyelő és a megfigyelt ugyanaz, a szamszára és a nirvána ugyanaz. Mindig is a tudatot figyeltük. Nem a „saját” tudatunkat, mert a kisajátítás az „én” tévedése, hanem a Tudatot.

Tehát amikor a Szútra azt mondja, hogy mind az öt halmaz üres, úgy érti, hogy minden szkandha végső lényege dharmikus, tehát üres. De időtlenek is. Nágárdzsuna azt írja: „a múltban való születés nem születés, a jövőben való születés sem születés, a jelenben való születés nem-születés” (leírja ugyanezt az elmúlással is). A múltban való születés már lezajlott, még egyszer nem történhet meg, hogy ami megszületett, újra létrejön. A jövőben születés sem az, hiszen még nem történt meg, hogyan lehetne születés? A jelenben való születés az egyetlen valóság, hiszen éppen történik, de azonnal múlttá válik, és egy új jövőt hordoz magában, ezért nem-születés. A szkandhák tere is üres, és az ideje is üres, pedig vannak, pedig történnek. Nincs kapaszkodó, nincs viszonylat, ami leírhatná őket. Vannak, mégis üresek.

A Buddha Dharmája nyolc jellegzetességgel bír. Fontos megérteni, hogy ezek csak szavak, amikkel igyekeztek körülírni a megnevezhetetlent:

Nem keletkezik és nem tűnik el,
Nem állandó és nem múlandó,
Nem egység és nem megkülönböztetés
Nem jön és nem távozik.

A szkandhák nem tiszták és nem szennyezettek. Sokan hiszik, hogy a dharma tiszta, a karma szennyezett. Mi most átbeszéltük, és látjuk, hogy ez a hozzáállás értelmetlen. Tisztának vagy szennyesnek a nemtudásban érzékelő, abból világlátást építő lény látja a dolgokat, amelyek azonban magukban üresek, minőség-nélküliek. Mivel minőség-nélküliek, pontosan azért lehetnek a szemlélő számára tiszták, szennyezettek, vagy bármilyenek, amit a lény látni szeretne. Még pontosabban úgy mondhatjuk, hogy a szkandhák alapvető természetüket tekintve dharmikusak, ezért egyszerre tiszták és szennyezettek, továbbá se-nem-tiszták és se-nem-szennyezettek. Aki a szkandhákhoz ragaszkodik, mert nem látta be azok ürességét, az mindenhez ragaszkodik. Ragaszkodik az elveihez, a kedvelt dolgainak a változatlanságához, az örömhöz és a bánathoz, az énjéhez, tákolt elképzeléseihez és nézeteihez, vagyis végső soron a dukkhához. És ragaszkodik a születéshez és a megsemmisüléshez is, mert azok is érzékletek. Az ilyen ember végső soron a dukkhához és a halálhoz ragaszkodik.

A szkandhák üresek, ezért nem növekszenek és nem csökkennek. Az előzőek alapján ez egyértelmű. Az üresség, a Dharma nem kicsiny, de nem is végtelen. Nincsenek viszonyulásai, tehát nem tud mihez képest növekedni, sem csökkenni. Nem ismeri fel önmagát semmiben, ezért önmaga sem lehet változásának mértéke.

Így értendő, hogy minden jelenség üres.