A Dharma, a Buddha Tanítása azért tudott elterjedni a nép széles köreiben, mert mindennapi és személyes tapasztalatokon alapul. Megállapításai az emberek fülében ismerősen csengenek. Az az érzésük, hogy akár ők is mondhatták volna. Az eredeti Tan nem ígér isteni megváltást, égi kegyelmet, mégis befogadható, mert az ember alapvető élményei igazolják szavait. Értelemmel könnyen belátható, a mesés, hiten alapuló teológiát nélkülözi, továbbá az ember legmélyebb egzisztenciális problémáira, kételyeire ad választ. Nem nehéz a kizökkentséget, mulandóságot, a lélek gyökértelenségét, a halál abszurditását megértetni a követőkkel, hiszen a legnagyobb kérdéseink születésünktől kezdve. Persze a gyakorlók zömének belátása még hétköznapi, karmikus, és egy univerzum választja el a dharmikus megértéstől.

Ám az ilyen alapvető emberi élményeken alapuló tanítást is képtelen az ember magára vonatkoztatni, és a hétköznapjaiban alkalmazni. Csodálatos látni, hogy a nyilvánvalót ennyire ki tudjuk zárni az életünkből. A menekülésre persze szokás okokat sorolni, melyek érthetőek is, de mégis megdöbbentő, hogy a teljes emberiség szándékosan egy önveszélyes őrült módján viselkedik, és ilyen módon éli lelki, szellemi és anyagi életét. Hozhatnék pszichológia megfejtéseket, de szándékosan nem teszem. Részben, mert mostanában túlzottan is divatosak lettek, részben pedig nem szolgálnak magyarázatként, csak a tüneteket rögzítik. A végső gyökérok a halálfélelem (lásd 260-261 bejegyzések, továbbá 320., 337.), de most a felszínes, könnyebben kezelhető okokról szeretnék írni.

A Tanítások bármilyen világnézeti alapról való elfogadása tehát nem nehéz, de a felismerések gyakorlatba való átültetése már szinte mindenki számára lehetetlennek bizonyul. Az emberek nem vonatkoztatják magukra még az általuk elfogadott igazságokat sem. Ha nem így lenne, máshogyan nézne ki a társadalmunk. A mulandóságot, romlékonyságot, halált, mint lehetőséget kitolják tudatuk köreiből, eltávolítják maguktól, leválasztják személyükről. A halál és a romlás egy olyan esemény, ami mindig másokkal történik meg. Ez a reakció nem ostobaság, hanem védekezés. Ettől még gyerekes és beteges. Sokáig magam is így éltem, és az ilyen hozzáállást természetes, ösztönös szemléletnek éreztem, de aztán rájöttem, hogy kimondottan természetellenes. Nem hozom fel a korábbi korokat, ahol a születés, gyermekkor és halál természetközeli és közösségi élmény volt, mert már akkor is mesékbe, történetekbe, életörömbe és munkába fojtották az igazságok felismeréséből adódó frusztrációt. Az ember viszonyulása a valósághoz, amennyire tehette, mindig is távolságtartó, ellentmondásos volt. Ám ez erősen problémás, ugyanis a természetes hozzáállás, egy magát értelmesnek gondoló lény esetében, csakis a valóság teljes elfogadása lehet. Egy felnőtt lény nemes viszonyulása a tényekhez csak a belátás, az elfogadás lehet, és annak a felismerése, hogy az örök törvények rá is vonatkoznak, ugyanúgy, mint mindenki másra. A hárítás és tagadás kóros, melyből aztán félelem, ellenségeskedés, rossz döntések születnek.

A dharmikus belátásról gyakorta beszélnek felülemelkedett megvalósításként, mely csak kiváltságosok számára elérhető, pedig ugyanúgy, mint a megvilágosodás, az egyetlen természetes állapotunk. Nem végcél, hanem a nemes ösvényen való haladás alapfeltétele. Az igazságok elfogadásának és magunkra vonatkoztatásának elmulasztása, főleg, ha a tömegek általános attitűdje, torz társadalmakat és közösségeket, hamis célokat és rossz megoldásokat eredményez. Amilyen az ok, olyan az okozat, majd az abból kisarjadó további okok, ez a hétköznapok karmája. Mindez nem csak a lelki életünkre igaz. A hazugságra és nemtudásra épülő életvezetésből születtek a hamis, kapitalista növekedésmítoszok, a fogyasztói társadalom, az ábrándokra és vágyakra optimalizált vallások, a beteg társadalmi ontológiák, a diszfunkcionális családi és emberi kapcsolatok.

Mivel az egyének érzik, hogy a létezés gyémánttörvényeinek és következményeinek önmaguktól való eltávolítása reménytelen, ám a valóság vállalásához nem elég erősek, ezért önmagukról is ki kell találniuk hamis történeteket. Politikát, jövőt, hivatást, hobbit, szerelmet, kapcsolatokat játszanak, hogy ezek születésében, fejlődésében majd romlásában éljék meg saját mulandóságukat. Ugyanígy helyezik ki belső kizökkentségüket is világba, és ahogyan belül torz, félkész és töredezett a lélek, olyan lesz az ebből létrehozott közös világunk is. Kívülre helyezik legnagyobb félelmüket, az önvaló hiányát is, és lélektelen környezetet teremtenek, melyben, mint megannyi mechatron, már otthonosabban érzik magukat.

Az így személytelenített, függetlenített igazságok, a szembesítések, sorsfordító események bekövetkezéséig aztán kevesebb kockázattal, kisebb fájdalommal elviselhetőek. Persze a megmenekülés átmeneti, és annál nagyobb lesz a tragédia, mikor utolérnek. A külvilágban, munkában, családban, a társadalom köreiben így tapasztalhatóvá válik mindaz, amit magunkból kiszerveztünk. A csalódást, ragaszkodást, épülést, bomlást lehetséges könnyített, súlytalanított, ámde hamis formájában átélni családban, barátban, kollégában, rendszerben, hitben, eszmében, de akár csak a hétköznapok apró mozzanataiban. Az ember kiábrándulást vagy sikert érhet el, boldogságot és szomorúságot játszhat, ezt profán, testi, de művészi vagy szakrális szinten is átélheti, de az elszemélytelenítés miatt végig öntudatlanul. Bár írtuk, hogy mindez nem ostobaság, hanem menekülés, de végül a viselkedés mégsem bölcs. A kívül tapasztalt érzés és gondolat üres és értéktelen marad, mert valójában nem történik meg velünk. A valóság nem ellenség, de félreértve azzá válhat. Az öntudatlanságnak nem az a veszélye, hogy a valóság majd arcul csap, hanem a nemtudás állandósulása, eltüntetésének reménytelensége, és az, hogy végül minden cselekedetünknek és gondolatunknak az alapja lesz. A nemtudás veszélye a megvilágosodás ellehetetlenülése. Az ember érzi, hogy a létezés törvényeit nem másíthatja meg, hát igyekszik kimetszeni azokat a lelkéből, a külvilágba plántálni, hogy teljesedjenek be ott, rajta kívül, hátha így nem ártanak neki.

Persze nem működik a stratégia. A megállíthatatlan külső változások, a romlás élménye, a kapaszkodók elvesztése, a külvilág önvalóságának hiánya, az állandó kizökkentéség, nem-helyénvalóság folyamatosan, de legalább a nagy események során szembefordul a menekülővel. A tagadásban élő ember tudatára és pszichéjére pedig mindezek, minden igyekezete ellenére, hatással vannak. Persze a hárítás a nagy események során is folyamatos, de a dharmák végül áttörik a hazugság falát. Egy ennyire gyorsan változó korban, ahol az alrendszerek hanyatlása nyilvánvaló, a szembesülés nagyobb pusztítást visz véghez az elmében. A hárítás egyenes következménye, hogy bár a külső nyugalom átmenetileg nagyobb belső biztonságérzetet ad, de a gyorsan és radikálisan felbomló külvilág a belvilágot is nagyobb káoszba taszítja. Egy sérülékeny társadalomban az egyén is rendkívül sérülékeny. A tagadásban élő ember a külvilágba kapaszkodik, míg a belső világa elöl menekül, ezért minden külső romlást saját, belső romlásának él meg. Amibe kapaszkodunk, azzá válunk, és annak a sorsa töltekezik be rajtunk. Ha a külső változás nagy, akkor az, irányától függetlenül, nagy pusztítást visz végbe a tudatban is. Még a túl nagy jó is elzülleszt idővel, hát még a nagymértékű romlás.

Az ember hiába hiszi, hogy elrejtőzhet. Ha a külvilágba helyezte lelkét, menedékét, akkor minden külső törés vagy felívelés megroppant valamit a tudatában is. Minden külső bizonytalanság megrendíti az ingatag, megerősítetlen belső alapokat. A talajvesztettségre aztán további félelemmel, agresszióval, szélsőséges megoldásokkal reagál. A külső romlást, ami pedig természetes változás, és a létezés egészséges, normális működése, az egyének, a csoportok, a családok, az egész társadalom követi, de tragédiának érzékeli. A dukkha erősödik a lelkekben, pedig a külvilág csak a lét semleges törvényei szerint működik.

A széthulló külső világ, legyen az társadalmi méretű erózió, vagy csak az egyén életének hétköznapi tragédiája, sajnos nem ébreszti fel az embert, hanem jellemzően még mélyebb tagadásba, még sötétebb nemtudásba, még nagyobb tudati züllésbe rántja. Amit a nyugalmas időszakokban elmulasztott, nem tudja a kapkodásban pótolni, hiába ilyenkor születhetnének a legtisztább felismerések. Még ha az egyén képes is lenne rá, a társadalom tömegként képtelen a megvilágosodásra. A külső világ egyre kisebb részekre töredező darabjaiba az emberek egyre erősebben kapaszkodnak. Minél inkább felviláglik a törmelék látszat-mivolta, a hamisnak bizonyult illúzióvilágot annál erősebben védik, álmaikat annál erősebben kényszerítik létezésre. Mindez egyre természetellenesebb döntésekhez és viselkedéshez vezet.

Persze mindez csak egy darabig működik. A megsemmisült, vagy már elérhetetlenül mélyre hullott káprázat-darabkákat gigászi erőfeszítés elengedni. Ha nem néztek elég korán magukba, ha nem mentek végig énjük elveszett részei miatti gyászfolyamaton, még akkor, amikor illúzió-tárgyaik a birtokukban voltak, ha nem vállalták fel a megvilágosodás előtti kötelező kétségbeesést, mely a belátó megnyugvás előszobája, akkor a romló világ magával rántja őket.

Természetesen a tagadás félelem-alapú. Minden személytelenítés mélyén a halálfélelem lapul. Ha megszűnne a valóságtól való félelem, nem lenne szükség a reménytelen menekülésre. Sajnos sokszor a valóságtól való félelem az alapja a megvilágosodás iránti vágynak is, mely azonban nem az igazságot szomjazza, hanem a haláltól való rettegés egy álarca. De a nemtudást nem lehetséges a megvilágosodással felszámolni; a megvilágosodás akkor következik be, amikor már eloszlott a nemtudás.

A Nagy Tett nem a valóság megértése, aztán elfogadása, mert ez a folyamat idővel megérik az arra fogékonyakban, hanem mindennek a sejtjeinkbe építése, az elménk feltöltése, a tudat átitatása, a tudatszerkezet-változás. A cél, hogy az igazságok élő megfelelői legyünk: mi legyünk az igazság, az igazság legyen mi magunk.

A megvilágosodás védelmet nyújt a tudat romlása ellen. Leválasztja a külső világhoz fűződő talmi kapcsolatainkat, és valódi kapcsolatokra cseréli. Az igazság nem hirdeti a világgal való szakítást, az elvonulást, a menekülést. Érző lényekként használjuk az érzéseket, gondolkodóként használjuk az elmét. Az igazság a bátorságot ajánlja, sok új tapasztalatot, tiszta, ragaszkodásmentes kapcsolódásokat, az életet a halál helyett. Éppen, hogy nem elválaszt a külvilágtól, hanem végre valóban eggyé forraszt a világgal, és megszünteti az addig rejtett elkülönültségünket. A valóság elfogadása alkalmassá tesz rá, hogy menedékek legyünk. A valóságtól való kezdeti rettegést felváltja a megnyugvás, az elfogadás, majd a megértés és az öröm. A félelem dukkhát, nemtudást, illúziót és erőszakot okoz, a valóság ellenben felszabadítja a bátrakat és a bölcseket. A megvilágosodott nem a haláltól való megváltását várja. Miután elsiratta régi kis-tudatát, boldogan üdvözli új nagy-tudatát.