Tél van újra, és én még mindig itt, a szerzetesi cellám magányában ülök. Szobám kicsiny és egyszerű, ablakán nincs üveg, csak két festetlen fatábla, melyeket néha megmozgat és csapkod a jeges szél. Nem védenek a kinti hideg ellen, ezért hát gyorsan kell elköltenem napi egyszeri, szerény étkezésemet, hogy meg ne fagyjon, mielőtt befejezném. Szerencsére a kegyelmedből, istenem, mert megindítottad az apátot irányomban, és hát jószívűségének is köszönhetően kaptam egy szőrmével bélelt takarót, mit magamon körbecsavarva azért mégiscsak elviselhetően telnek a napjaim. Az írás nehéz kicsit, mert az ujjaim megdermednek, de gyakran dörzsölgetve, lehelve őket tudom folytatni a munkámat.

Csak néhány társam lézeng az ódon falak között, mint az árnyak. Ritkán találkozunk, mindőnk inkább a cellájában szorgoskodik. Ki imádkozik, ki inkább mulaszt, és nagyokat szunyókálva próbálja átvészelni a zord évszakot, ami itt a hegyekben különösen kellemetlen tud lenni. Nem is nagyon tudnánk mással múlatni az időt, mint imádsággal, írással, mert a testtel végzett munkára itt, a kövekkel telehintett tájon nincs igény, sem lehetőség, sétálni sem ajánlatos a hófúvásban és dermesztő szelekben, a kolostort javítgatni pedig nem sok értelme lenne, mert már így is csak a szent lelked tartja egyben. Marad számomra a szellemi munka, az elmélkedés, mert az imádság ugyan hozzád emeli a lelket, de a szemlélődés viszont a szellemet, és valljuk be, nekem az utóbbi mindig jobban ment. De hát tudod, mert ismersz, látsz belülről is, hibáimmal és erényeimmel együtt.

Amúgy is vágy ébredt bennem beszélni veled. Beszélni, tehát nem kérni, nem imádni, nem dicsérni, hanem csak eszmét cserélni, vagy inkább kérdezni, hiszen milyen eszmét cserélhetnék én, nyomorult, porból életre lehelt teremtmény veled, hatalmas úr. Tudakolni azokat a dolgaidat, amikre nincs válasz, mert bölcsen és büszkén elrejtetted őket értelmünk elől; firtatni a megismerhetetlen hatalom mibenlétét, konokul faggatni téged, amíg meg nem unod, és nem jelzed szolgád felé, hogy bűnös kíváncsisága egy áthághatatlan határhoz érkezett. Bár úgy vélem, ez a bizonyos határ elég egyértelműen fellelhető, hiszen a szellem előtt mindig üres és rideg marad az ég, és könnyen megtaláljuk a lineát, amin túl úgysem léphetünk. A lelkem pedig, ami, úgy mondják, belőled szakadt és látásodra rendeltetett, bárhogyan erőlködöm, nem talál meg mindig téged. Fájdalmaimban, magányomban mintha jobban éreznélek, és ilyenkor, bocsásd meg, de érezni vélem a te magányodat is. Bár lehet, hogy csak a magam nyomorát, öregedő testem és elhagyott lelkem bánatát találom meg benned. Talán így segítesz, uram, hogy engeded látni magadban önmagam lelkét.

Régóta egyedül élek idefent, és nem kerülhettem el az ördög csábítását, aki minket, szegény szerzeteseket, leginkább a szellemen keresztül környékez. Erős a kísértés, hogy dicsérjelek, és legalább annyira erős a vágy, hogy káromoljalak. Jaj, mivé jutottam, de hát a hideg, a magány és az üres ég, mely fájdalmasan nélkülöz téged, arra indít, hogy ott keressek választ, ahol nem lelhetek. Mert rajtad kívül nincsenek válaszok, de ez vajon mindentudásod bizonyítja, vagy csak féltékenységedről tesz bizonyságot, amivel elzártad előlünk szellemi kincseid edényeit? És miért tetted ezt: magad tekintélyének féltéséből, vagy minket féltettél, hogy beléroppanunk a nagy tudásba? Én hiszem, hogy ha végtelen vagy, nem kell félned tőlünk, mert csak a végesen van mit megragadni, ám a határon túl és belül is uralkodó korlátlan létező oda hátrál kérdéseink elől, ahová akar. Látod, majdnem azt írtam, hogy támadói elől, de hát az már káromlás lenne, ha magunkat olyan akaratként látnám, ki támadhat téged, mindenható.

Körömön belül maradok, na de nem szándékból, hanem kényszerből, mert köröm engem nem csak korlátoz, hanem meghatároz. Ahogyan téged a végtelen. Lásd szívem szeretetét is irántad, de értsd, hogy a meghatározás nem csak a meghatározhatóra, hanem a meghatározhatatlanra is nevet kényszerít. Ha nekünk, kegyelmedből csak láng-lobbanásnyi élet jutott, és ez szorít, hajt és kényszerít minket gyorsan cselekedni, hamar tapasztalni, a haláltól rettegni, akkor téged az örök és a végtelen szorít meg, mert a határtalan talán fenyegetőbb kényszer, és nyomasztóbb, mint a mi sorsunk. Nekünk van szabadulás, ami remélhetőleg az égi országba, hozzád vezet, de neked mi maradt, uram?

Nem keltezem leveleimet, mindegy is, az Úr melyik évében és havában írom ezeket a sorokat, mert bizony a te utadon járó elődeim, és minden bizonnyal az utánam jövők sem fognak máson tépelődni, nem akarnak mást kérdezni tőled, mint ezeket, amiket most én.

Leveleimmel nem untatnálak, és nem is tudom, miért vetem e betűket a papírra, amit bizony néha a könnyeim áztatnak. Csak írok, mert jól esik, mert addig is úgy érzem, beszélgetünk. Téged biztosan nem leplek meg vele, hiszen ismersz úgy, mint ember arra képtelen lenne; még azt is tudod rólam, amit én sem tudok magamról. Ezért hát végül nem neked írok, hanem úgy néz ki, ahogy régen is, és most is, csak magamnak. De azért legyél itt velem ebben a hideg, széljárta cellában, hogy ne legyek annyira egyedül. Bár te mindenhol ott vagy, különben az egésznek semmi értelme nem lenne.

Mára ennyit, uram, de rövidesen újra írok. Most csak imádkozom egyet, vagyis megpróbálom, hátha végre felébred valami a szívemben, hátha ott bent megtalállak, ahol a bölcsek szerint a leginkább jelen vagy. Az én sorsom, nagy bánatom, hogy mindenhol látlak, csak pont ott lellek fel ritkásan, ahol állandóan éreznem kellene jelenléted: a szívemben.