A témát két részletben tárgyaljuk.

Az üresség fogalma az egyik legalapvetőbb buddhai gondolat. A jelenségek általános természetéről beszél, miszerint minden a „nem-én” állapotában van, a folytonosnak megélt én-élmény egy tévedés eredménye, az önlét nem valami, hanem valaminek a hiánya. Ezek az értelmezések negatív konnotációt vonnak maguk után, látszólag elvesznek, megfosztanak valamitől, ráadásul legnagyobb kincsünktől, amit addig a leginkább magunkénak éreztünk. Elzár attól, amit legszemélyesebb tulajdonunknak hittünk, és rávilágít az önálló lélek, az egyediség rémisztő hiányára. Az utolsó reményünk mindig a lelkünk létezésébe vetett hitünk volt, az elvehetetlen, örök és halhatatlan lelkünk érzete, mely folttalan és nem érinti a halál. A lelkünk létezéséből pedig egyenesen következtetünk önmagunk örök létezésének ígéretére. Lelkünk személytelensége legalább annyira megrémiszt, mint nem-létezése, mert a személytelenséget szintén a halállal azonosítjuk. Így pontosabb a Buddha tanításának értelmezése: nem a lélek létezését tagadta, hanem a személy, a személyiség állandóságát, örökkévalóságát. Ezt nem nehéz belátni, ha akár csak a saját életünkön végigtekintünk.

A remény elvétele attól, aki fél, és akin a tudás nem segít, embertelenség. Akit az önlét hiányának felismerése félelembe taszít, azt kegyetlenség megfosztani kapaszkodóitól. Ám a bölcs ember nem él hamis reménnyel. Az anattá (önlét, önvaló hiánya) tanítása esetében azonban létezik egy másféle értelmezés is, ami persze nem jelenti a személyiség állandóságát vagy bármilyen módon való túlélését. Ahogyan az üresség, mint már többször tárgyaltuk, a minden hiányán kívül, vagy azzal együtt jelentheti a multipotencialitást, a korlátlan teljességet is, úgy az anattá a nem-én mindentől megfosztó szigorán kívül mutathat a mindennel való tökéletes egységre is. Persze a teljes kiürülés vagy a mindenben való teljes feloldódás következményei ugyanúgy a személyiség megszűnése, az „én” halála, ebben a Buddha nem hagyott kiskaput.

Az üresség (súnjata) és az éntelenség (anattá) tanításai között párhuzam figyelhető meg, ráadásul mindkettő leginkább a végleteiben értelmezhető és művelhető. Megértésük, mint minden, hozzáállás, vagyis tudatállapot függvényében változik, de igazságuk tisztasága nem csorbul, bárhogyan is közelítjük meg őket:

- Az üresség felfogható a tökéletes semminek, a minden hiányának, ahol a függések végleg megszűnnek, ez által minden megszűnik, hiszen a dolgok és jelenségek csak függéseikben értelmezhetőek, csak másokhoz viszonyítva rendelkeznek az önlét látszatával, csak viszonylatokban léteznek és mutatkoznak meg. De felfogható a tökéletes mindennek, a kompromisszum-mentes teljességnek, ahol a lehetetlen mégis megmutatkozik, és minden létező, nem-létező, lehetséges és nem-lehetséges egyszerre jelen van, ezért a Vanság a maga teljes pompájában ragyog.

- Az önvaló hiánya felfogható a tökéletes halálnak, ahol semmi megnevezhető nem jelenhet meg, ahol még megszűnés sincs, mert megjelenés sem történik, mert a tökéletes üresség, vagyis a csak viszonylatokban-létezés törvénye miatt a megnyilvánulók csupán folyton elmúló, változó, ideiglenes látszatok. De felfogható a tökéletes egységnek, ahol semmi sem egyedi, semminek sincs énje, önvalója, azaz elkülönültsége, és mivel minden csak viszonylatokban mutatkozik meg, sőt, csak függésben létezhet, ezért a teljes függés állapotában mindennel összefügg, és így, bár nem él, mint szubjektum, de a hiánytalan sűrűségű hálóban megtartva sosem veszhet el.

Életünk minden pillanatában eltéphetetlenül függünk egymástól és a körülöttünk lévő világtól. Függünk fizikailag, lelkileg és szellemileg. Testünk és szellemünk, személyiségünk egyértelműen fejlődés és nevelés eredményei, a környezetünk termékei, és állandó, élő kapcsolatok, táplálás nélkül rövid idő alatt elsorvadnának és elpusztulnának. Nincs ez máshogyan a lelkünkkel sem, ami az előzőekhez hasonlóan születésünktől kapcsolatain keresztül fejlődött, érzelmeket cserél, ad-vesz, és állandó tanulás, alkalmazkodás segítségével marad fent. A környezetünkhöz való eltéphetetlen kötődést, anyag, gondolat és érzés szüntelen ide-oda áramlását lehetetlen letagadni.

A kor embere elidegenedik táplálékától, a természettől, így a többi élőtől és önmagától is, mert az elkülönülés lehetősége csak látszat. Hajszolása elidegenedéshez és torzulásokhoz vezet: a test leromlik, a szellem eldurvul, a lélek elfeketedik a kapcsolatok ápolása nélkül, de a vágyott elszakadás és függetlenedés mégsem következik be. A kapcsolatok ápolása tehát természetes vágy és bölcs döntés, de következményei vannak, ugyanis függésben tart. Az állandó és erős kötődések kialakítják a vonzások és elutasítások szövevényes rendszerét a tudatban, mely rendszer a nézetek hálójába ragasztja a lényt, és kialakítja nemtudáson alapuló, mégis féltve őrzött, önmagának tulajdonított látszatszemélyiségét.

A blogon belül már rengeteget beszéltünk a kötődésekről. Megállapítottuk a Buddha tanítása nyomán, hogy a ragaszkodások, és az azok által született kiszámítható válaszok, gépies reakciók alakítják ki a nézetek rendszerét, az illúzióvilágot, tévedéseinket, és végül a nemtudás rögzült állapotát, aminek egyenes következménye a szenvedés és a dukkha, maga a kizökkent világ. A nemtudásban élő lény képtelen úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Maga körül a szamszárát tapasztalja, hiába él a nirvánában, de kötődései megakadályozzák helyzetének felismerését. Azt is megállapítottuk, hogy e kötődések félelem-alapúak, a ragaszkodás oka a szorongás, és a tudat mélyén ott fészkel minden rettegés alapja, a halálfélelem.

De közben érezzük, hogy a halál rettenetének feloldását, az „én” részéről e félelemre válaszul adott, elkülönülni akaró kilátástalan törekvését a legkönnyebben úgy tudjuk feloldani, ha az énhez kötő ragaszkodásainkat elengedjük, ám ezzel egy időben a környezethez, a többi lényhez, a létezéshez, istenhez fűző valódi kötődéseinket megtaláljuk, és ezekben feloldódunk. A lelkünk vonzódik valami szent, közös létezés felé, vonz minket a lét alá merülés, a kozmikus magány örök meghaladása, a végső egyesülés. Együtt akarunk sodródni a világgal, döntési kényszer és felelősség nélkül, féltve és szeretve, és nem akarjuk többé erővel és folyamatos karbantartással egyben tartani amúgy is meghatározhatatlan énünket, aminek még a külvilágtól elválasztó határait is képtelenség kijelölni.

A közösség-élmény átélése során azonban felmerül egy kínos felismerés, amivel egy buddhista nehezen néz szembe: ezek szerint létezik nemes, kívánatos, dicsérendő vágy is? Az tanultuk a Magasztostól, azt olvastuk a buddhizmus alapját adó szent szavakban, a Négy Nemes Igazság második tagjában, hogy minden dukkha oka a vágy, a szomj (tanhá), ami mindig létszomjat eredményez. Azt is megtanultuk, hogy a vágy, a vonzódás rontott meg minket, legyen is az bármilyen nemes, mert a tiszta és szent vágy is csak kötelék, és minőséget csak nemtudásunk, és a belőle fakadó tévedéseink tulajdonítanak neki. Azt is hallottuk, hogy a jó és rossz is csak illúzió, dharmikus értelemben tévedés, így a jó felé való törekvés is köt, és megakadályozza a nirvána elérését. A vágyból, mivel én-alapú, elkerülhetetlenül szomj keletkezik, ami viszont a függő keletkezés (38. bejegyzés) buddhai tanítása alapján létszomjat okoz, és minduntalan visszaránt minket a szamszárába. Mi hát a megoldás?

Nemsokára közzétesszük a bejegyzés másik felét.