A harmadik alapvető szenv a káprázat (móha). Ez is többet jelent a tompaságnál. A tompaság egy vastag burok, egy vastag ködfelhő a tudat felett, ami elzárja a lényt az égtől, a kiterjedtségtől. A tompaság nem tulajdonság, mint az előző kettő, inkább egy szellemi állapot. Lehetetlenné teszi a felismeréseket, mert nem jut rajta át a fény, így azt sem teszi lehetővé, hogy a szenvedő felismerje nyomorult állapotát. Minden érző lény érintett benne, de az ember tudata elég tiszta ahhoz, hogy a letompultság ne elégítse ki, hanem sejtsen valamit a felhőn túl.

Ezért van szüksége a káprázatra. Szűk köreiben a káprázat teremt neki hamis világokat, amik igazinak tűnnek, és az énnek megfelelnek. A káprázatba került ember nem keres, vagy ha igen, az én által elé vetett csillogó játékszerekkel megelégszik. Saját tartományaiban mindent megtalál, ami elég a többi szenv működtetéséhez: vágyhat, haragudhat talmi dolgokra, jelenségekre, harcolhat, nyerhet, szerethet, szenvedhet, sikert érhet el, élvezhet és fájhat, igazi kockázat nélkül, biztonságban. Az alapszenvek közül talán ez a legveszélyesebb, mert a káprázat lehetetlenné teszi, hogy a többi szenvet valós körülmények közötti működésükben megfigyelve meghaladhassuk őket.

Ebből a három gyökérből fakad az életünket meghatározó szenvek serege, mint a fa és az ágai, és a szenvekből pedig a hozzájuk tartozó dukkhák különböző megnyilvánulásai, mik a létesülés körébe zárnak minket. A szenveket tíz csoportra szokás osztani: személyiség-elképzelés, kétely, szabályokhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás, érzéki vágy, ellenszenv, finomanyagi létezésre irányuló vágy, anyagtalan létezésre irányuló vágy, önhittség, nyugtalanság és szellemi vakság. Ezekkel van dolgunk.