A szenvek tehát létrehozzák a káprázat világát, ami semmivel sem valóságosabb, mint egy álom. A lény a tudata mélyén tisztában van vele, hogy egy hamis világban ténfereg, tudata zavarodott, és az általa teremtett hazugságok rángatják. Szörnyeket és örömtárgyakat teremt, de ezek csupán összetett illuzórikus jelenségek, szankhárák. Saját teremtményeinkre vágyunk, saját démonaink ijesztenek. Az angyalok és ördögök között nincs minőségi különbség. A szabadságtól a három szenvhez nagyon hasonló, azokból képződött, elsőre azok újrafogalmazásának tűnő, de hétköznapibb, az életet annak valóságában gátló öt akadály választ el minket. Felismerésük után közvetlenül lehet dolgozni meghaladásukon.

„A bhikkhu, ó, király, mindaddig, amíg az öt akadálytól meg nem szabadult, adósnak, betegnek, fogolynak, rabszolgának, kihalt úton eltévedt vándornak látja magát, amikor viszont az öt akadálytól megszabadult, úgy látja magát, mint aki adósságát kiegyenlítette, meggyógyult, kiszabadult, szabad ember lett, biztonságos helyre ért.”

Békét és szabadulást, de akárcsak összpontosítást és éberséget sem lehet elérni, amíg az akadályok akár csak egyike is jelen van a tudatban, illetve, amíg jelen van, és mi a szokott módon reagálunk rá, vonzódással vagy meneküléssel. Tengernyi bölcsességet fel lehet halmozni, az egész Tant ismerni lehet úgy, hogy a megvalósításban, a dukkha meghaladásában egy lépést sem tettünk előre, mert a vágy, harag, stb. akadályaiban mindig elbotlunk. A különbségtétel az akadályok jelenléte és a rájuk való reagálásunk között fontos, mert az akadályokat eltüntetni nem lehet. Embertől nem lehet emberfelettit várni, sőt, talán egy minden szenvtől mentes tudatot nem is hívhatunk emberinek.

A szatipatthána szúttában a dharmák feletti szemlélődés első lépése az akadályok vizsgálata. Az első akadály az érzéki vágy. Látszik, hogy ez nem ugyanaz, hanem kevesebb, mint az első alapvető szenv. Nem a mindent mozgató és okozó szomj, hanem az érzékekre irányuló testi és szellemi vágy. Könnyen belátható, hogy az ösvényen járást miért teszi lehetetlenné, egyébként minden vallás szerint, ha a gyakorló a meghaladás és megvilágosodás elérésére való törekvés helyett az érzékei parancsainak engedelmeskedve azokat szeretné jóllakatni. Ez a leghétköznapibb vágyunk. Ilyen, ha az éhség egyszerű ételekkel való kielégítése helyett finom, fűszeres ételeket fogyasztunk; ha a kényelmet keressük; finom ruhát öltünk magunkra; engedünk a nemiség csábításának; karriert építünk; sikert akarunk elérni; vagy személyiségünket dédelgetve fontosnak tartjuk az önmegvalósítást. Egészen bűntelennek tűnő cselekvések is megakadályozhatják a tiszta szellemi úton való haladást, és ránthatnak minket vissza a szenvedésbe. Ez az akadály leggyakrabban a test csábítása. Harcolni ellene annyira nehéz, hogy itt szükségeltetik talán leginkább a tiszta felismerés, az akadály megértő belátása, a test iránti kegyelem. Itt a legigazabb a Buddha középútról való tanítása, miszerint az aszkézis, az önmagunk elleni harc értelmetlen, mert csak újabb szenveket szül. Csodálatos módon a legéteribb, legfinomabb vágy, az ellobbanás iránti vágy is ide tartozik, mert a végső cél elérésében ez is akadály. Ezzel az akadállyal nehéz, de feltétlenül muszáj dolgozni, mert ravasz: még a legtisztább szellemi késztetés mögött is húzódhat nemtelen indok, pl. becsvágy.

A második akadály talán kevésbé veszélyes, mert könnyebben tetten érhető: ez az ellenszenv. Ez akadály, tehát szintén nem egyezik a második alapvető szenvvel. Ez inkább egyszerű utálat, viszolygás. Amíg ilyet érzünk bármi iránt, addig a szív nyitottsága és az azonosulás nem jöhet létre, a duális gondolkodásmód nem megszüntethető.

A harmadik akadály a tompaság, tunyaság. Kevesebb, mint a harmadik alapvető szenv. Nem a mindent elfedő káprázat, hanem a dukkha elleni küzdelem alapvető akadályát jelentő lustaság, butaság. Egyszerű nem-értés és henyeség. Az elköteleződés hiánya, ami megakadályozza, hogy az ösvényen szent kitartással, csöndes konoksággal haladjon a gyakorló. Ez az állapot vonzza az első két akadályt, mert a restség minden rossz alapja.

A negyedik akadály a nyugtalanság és aggodalom. Ez a kettő megszünteti a bizalmat a szellemi út iránt, és megszüli a legnagyobb terhet, a félelmet. A félelem mindig nagyobbnak látszik a valóságosnál, mi teremtjük, nevelgetjük, tápláljuk. A szenvedés egyik legtisztábban megmutatkozó formája. Nyugtalankodás, aggódás, rettegés közben ráadásul csak önmagunkkal foglalkozunk. Kizárja az erkölcsöt és a szív terességét, kicsinyessé, gyávává tesz. Egy aggódó ember kiszámíthatatlan, ingatag, a legkevésbé sem alkalmas felismerésekre, mert saját szűk köreibe zárva a maga teremtette démonaival harcol. Ha félelmei okát megtalálja, van esélye kikeveredni saját poklából, de járhat úgy is, hogy egyre mélyebbre ássa magát pszichéjében, és egy szint után nem találja többé a kivezető utat. Türelmetlenné is tesz, ezért a nyugtalan tudat beéri részsikerekkel, hamis eredményekkel. Nagy lelki erő kell ahhoz, és egy nagy, bátor mozdulat, hogy ez az akadály átléphető legyen.

Az ötödik akadály a kétely. Egészséges mértékben ez a buddhista úton is elengedhetetlen hozzáállás, de egy határon túl az ítélkezés, az én önhittségének melegágya. Relativizál mindent, és mértéktelenül felnagyítja az ént. Nem engedi a választást, az odaadást, és csak a három alapvető minőségben, teljes eltévelyedettségben engedi észlelni a világot.