A birodalmak politikai erősödése, a városok vagyonának, politikai súlyának növekedése, egy-egy társadalmi csoport felemelkedése megváltoztatta az előző bejegyzésben vázolt teológiai egyensúlyt. Helyenként egy-egy politeista körbe tartozó isten követőinek száma és ereje megnőtt, ennek folytán kiemelkedett a többi közül. Kezdtek hinni abban – nem utolsósorban saját dominanciájuk kiterjedése miatt – hogy istenük az egyetlen, és valójában ő az univerzumot irányító felsőbb hatalom. Viszont nem tudtak elszakadni saját természetüktől, ezért erre az egyetlen istenre is ráruházták vágyaikat. Továbbra is hitték, hogy az istennek érdekei és ítéletei vannak. Célokat hajszol, és e célokhoz nekik, és csak nekik van közük, elrendelt és kiválasztott népként égi küldetéssel bírnak, és gazdagságukat, a többi nép, csoport feletti befolyásukat a szent cél beteljesítése érdekében ruházták rájuk. Egyre inkább, a politeista istenekhez hasonlóan, az időnként kicsinyes, általában féltékeny, haragtartó, máskor jóindulatú és szerető, de már univerzális hatalmú istenekhez imádkoztak a hívők ugyanazokért az előnyökért, gyógyulásért, anyagi javakért, szerencséért, mint korábban. Megszülettek a monoteista vallások.

A nép persze sokáig ellenállt. Az emberi természet a politeista berendezkedést érti, mert az felel meg a világot részleteiben szemlélő természetének. Az első monoteista vallás Kr. e. 14. században Egyiptomban jelent meg, ahol Ehnaton fáraó kijelentette, hogy az egyik egyiptomi isten, Aton valójában a mindent irányító felsőbb hatalom. Imádatát államvallássá tette, visszaszorította a többi isten kultuszát, de a fáraó halála után az egyiptomiak visszatértek a régi panteonhoz. Eleinte a többi monoteista vallás is helyi kultusz maradt. Leginkább azért, mert hívei saját üzenetüket szerették volna egyetemessé emelni, ám a többi nép nem szívesen fogadta el az új hit hirdetőinek felsőbbségét, ezért a legtöbb nem is térített. Ezt nevezzük „lokális monoteizmusnak”. Az első valóban globális vallás a kereszténység volt. Lokális zsidó szektaként kezdte, és nem is aratott sikert, mikor a zsidókat próbálta meggyőzni arról, hogy Jézus a várva várt messiás. Aztán Pál úgy érvelt, hogy bár az egyetlen isten is érdekekkel és ítéletekkel bír, de megalázkodva leszállt az emberek közé, áldozatot hozott, hogy megváltsa az embereket, ezért mindenki, nemzetiségre való tekintet nélkül fordulhat hozzá. Ráadásul az akkor senki által emberszámba nem vett szegényeket és elesetteket is szereti. A kereszténység üzenete termékeny talajra hullt, és hívei soha nem látott missziós tevékenységbe kezdtek; hirdették a jó hírt, az evangéliumot. Az új szekta átvette az uralmat a Római birodalom fölött. Ez a modell szolgált mintáként a másik egyistenhívő vallásnak, az Arab-félszigeten megjelent iszlámnak. Szintén apró szektaként kezdte, de még gyorsabban épített fel egy hatalmas teológiai birodalmat.

Hihetnénk, hogy a monoteizmus végleg eltörölte a politeizmust és az animizmust. Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Az egyistenhívők fanatikusabbak és kegyetlenebbek voltak, mint a politeisták. Mivel úgy gondolták, hogy az egyetlen isten egyetlen igazságának teljes mértékben a birtokában vannak, ezért fel sem merülhetett, hogy megtűrnek bármilyen más vallást vagy hitet. Kénytelenek voltak mindent megcáfolni, ami nem egyezett tételesen saját világlátásukkal. A recept működött. Néhány száz év alatt a világ nagy része monoteista lett. Az újonnan felfedezett földrészeken előbb jelentek meg a misszionáriusok, mint a kereskedők. A legyőzött népeknek nem volt elég elfogadni és az istenek sorába illeszteni az új egyistent, hanem meg kellett tagadniuk az összes addig imádott égi és földi erőt. Az emberek hétköznapjait és lelkét teljesen uralta, életüket az utolsó mozdulatukig megszabta, gondolkodásukat hézagmentesen irányította valamelyik monoteista vallás. Ezzel együtt a gazdasági és politikai rendszer is tökéletesen alkalmazkodott az egyistenhithez. Nem volt visszaút.

Látszólag. De az emberi lélek berendezkedése, évmilliók lelki evolúciója, és maga a valóság nem képes ilyen rövid idő alatt megváltozni és alkalmazkodni. Ahogyan az animizmus fennmaradt a politeizmusban, úgy mindkettő tovább él a monoteizmusban. Pedig logikus, hogy ha a legfőbb és egyetlen hatalomnak is vannak érdekei és ítéletei, megvesztegethető, szabályai kiismerhetők, parancsolatai megtanulhatók, akkor érdemes vele jóban lenni, hozzá folyamodni, nem valamelyik meghaladott segédjéhez, főleg úgy, hogy a mennybéli jutalmat és a kénköves poklot kockáztatja az eltévelyedő, nem beszélve a társadalmi kirekesztődésről. Ám mégis, az ember nem tudja megcsalni a természetét. A többségnek nehezére esett megemészteni a monoteista eszmét. A sajátjaikat érezték közel magukhoz, ezért a „mi” mindig kedvesebb maradt számukra az „ők”-nél. Nem tudták a távolállókat testvérnek tekinteni, képtelenek voltak megfelelni az embertelen isteni elvárásoknak, és túl távolinak érezték az univerzum teremtőjét és irányítóját. Továbbra is szűk, otthonos környezetükben éltek, és a közelit értették. Ezért bár a monoteista vallások látványosan kidobtak minden más istent, lassan visszaengedték őket a hátsó kapun. Megszaporodtak a szentek, a védőszentek, a boldogok, a hit őrzői, hősei. Minden szakmának, tevékenységnek, településnek, tárgynak védőszelleme lett, és így a gondolatoknak, vágyaknak, eszméknek is. Amuletteket hordtak, szentek történetét mesélték, csodákat láttak fában és kőben, folyók hangjában ismerték fel az isteni erőket. A politeizmus más néven, de tulajdonképpen zökkenőmentesen tovább élt. A monoteista vallások úgy folytatták álnéven és rejtve a politeista gondolkodást, mintha meg sem történt volna a változás. Ugyanígy az animizmus is fennmaradt. A boszorkányok, varázslók, tündérek, manók, szellemek nem lettek a mesékbe száműzve, hanem a nép ajkán és szívében éltek tovább. Hiába üldözték az új hit papjai, nem tudtak mit kezdeni velük, főleg azért, mert üldözésük nem volt hiteles. Nem a szent hit késztette őket a régi babona eltörlésére, hanem bizony nagyon is földi, anyagi vagy politikai érdekek. Az emberben pedig gond nélkül megfért az egyetlen és tökéletes istenben, és a számtalan, jó- vagy rosszszándékú szellemi teremtményeiben való hit. A keresztény szentek gyakran nem is vettek fel túlságosan rejtő álruhát, hanem egyenesen megfeleltethetők egy korábbi politeista hatalomnak. Ugyanígy a pogány ünnepek is kiirthatatlannak bizonyultak, ezért a monoteista vallások kénytelenek voltak átvenni, és saját ruhájukba öltöztetni azokat.

A politeizmus nem csak a monoteista vallásokat szülte meg, hanem a dualisztikusakat is, mint pl. a gnoszticizmus. A monoteista vallások egy nagyon fontos dilemmát képtelenek voltak feloldani: egy tökéletes és tökéletesen jó isten hogyan engedheti meg a földön a szenvedést és a rosszat? Persze születtek magyarázatok. Pl. isten szabad akaratot adott az embernek, és azért teremtette a gonoszt, hogy az embernek megadja a választás szabadságát. De ez felveti annak a kérdését, hogy ha az ember a gonoszt választja, és azt isten megengedi, akkor miért sújtja végtelen büntetéssel saját gyarló teremtményét, akit ő alkotott esendőnek és gyengének, majd ő csábított el a rossz szabadon engedésével? Ha egy embernek az örök szenvedés az osztályrésze a pokolban, minek teremtette meg, miért engedte megszületni? A dualizmus ezt hivatott feloldani. Szerintük a világban nem egy mindenható hatalom létezik, hanem kettő: egy jó és egy rossz, és a világ ennek a két erőnek az örök, vagy egyszer majd véget érő harcának színtere. Természetesen az ember szerepe ez esetben is kiemelkedő, hiszen mind a két erőnek szüksége van rá, a segítségére, tulajdonképpen az áldozatára, és természetesen az ember érdeke és célja, hogy a jót támogassa. Persze ennek a felfogásnak is vannak hátrányai. Megoldja a világban előforduló rossz problémáját, de elveszíti az örök rendet. Ha két erő van, akkor felmerül, hogy ki alakította ki a harc szabályait, ki áll a háttérben? Milyen lesz a világ a jó végső győzelme után, hol lesz az ember helye a rossz nélküli világban, mely látványosan ellenkezik az emberi természettel? Mi lesz a rosszat szolgáló emberek sorsa?

Dualisztikus vallás volt még pl. a zoroasztrianizmus és a manicheizmus.  Egyiket az iszlám, másikat a kereszténység söpörte el, de ezek sem tűntek el a lelkekből. A jó és rossz harca napjainkig a teológia része, a misék, istentiszteletek bevett fordulata, érvelése. A néplélekben a rossz számtalan változata maradt fenn a kisebb ördögöktől Luciferen át magáig a sátánig, és bizony számtalanszor ábrázolták az istennel való harcukat, melyekben isten oldalán ott csatázik az ember is. A kereszténységben a rosszat megtestesítő erő az egyetlen hatalom, mely érdemben képes csatát vívni isten ellen.

A most ismert és világszerte elterjedt vallások hemzsegnek az ellentmondásoktól. E paradoxonok azonban nem a buddhizmusban elfogadott építő jellegű ellentmondások, melyek korlátainkról beszélnek leginkább, hanem egyszerűen csak tisztázatlan, ezért szemérmesen elhallgatott, szőnyeg alá söpört dilemmák. Felismerőit általában utolérte a népharag és az egyház bosszúja. Évszázadokra akasztották meg az ember intellektuális és spirituális fejlődését, és most is makacsul kapaszkodnak előjogaikba. Az ember pedig bámulatos lelki rugalmassággal rendelkezik, hogy ellentmondásokban vagy akár ostobaságokban higgyen. Egyszerre vallja meg a mindenható istent és az ellene szegülő, tőle független gonoszt; tagadja a látványosan működő természeti törvényeket; hirdeti a gyerekes elképzeléseinek megfelelő mennyországot; törvénybe foglal isteni eredetű nemi, faji egyenlőtlenségeket; tömegeket gyilkol halomra a szeretet nevében; szadisztikus módon tenyészti haszonállatait a ráruházott isteni hatalommal; elnyomja bármelyik felebarátját, amelyik nem fogadja el a felebaráti szeretet tanítását.

Végső konklúzióként megállapíthatjuk, hogy alig változott valamit az isten- és világképünk az elmúlt évezredek folyamán. Hitünk a monoteista, dualista, politeista és animista nézetek kavargó egyvelege. Egy átlagos monoteista gond nélkül elfogadja egy egyetlen istent, de nem okoz gondot neki haragudni a független Sátánra, és nem merül fel benne, hogy az egyetlen isten, mint univerzális jóság, hogyan volt képes egy ilyen féktelen, pokoli gonoszságot teremteni? Bár vallja teste és lelke istentől való eredetét, de elhitte, hogy a világ engesztelhetetlenül, helyrehozhatatlanul kettős: lelke jó, nemes és éteri, ellenben a teste az ördögé, gonosz, érzéki, vágyódó és eredendően bűnös, ami bár életben tartja, de ami ellen személyesen is harcot kell folytatnia. Elhitte isten egyeduralmát, vallja a hozzá fűződő eltéphetetlen kötelékeit, mégis retteg az istentől való végleges és teljes elhagyatottságtól, az isten fennhatósága alól való kizuhanástól, a pokolra jutástól, ahol egy másik erő uralkodik. Az isten egy személyét a Szentháromságra cseréli, hogy fel tudja dolgozni lelkében a teremtőt, az emberré vált istent, akit elérhet végre maga is, és a mindent átható szellemet. Az Ószövetség még nem ismeri a halál utáni életet, de egy mai monoteista azonnal eldobná hitét, ha belátná, hogy isten nem támasztja fel a halál után testben, ha nem reménykedhetne, hogy folytatódik élete a mennyekben. Istent mindenhatónak és tökéletesnek mondja, de probléma nélkül fogadja el, hogy könnyen leírható, hétköznapi törvényeket szab, melyek gyanúsan megegyeznek a politikai, vallási hatalom érdekeivel, a társadalmi béke feltételeivel. Elfogadja, hogy az isten a hétköznapi apróságok szintjéig beleavatkozik az életébe, tehát a felfoghatatlan tökéletességnek érdekei, céljai, ítéletei, és furcsa, de nézetei vannak, melyek különböző interpretációiért embertársai szívesen ontják ki egymás beleit. Szemrebbenés nélkül hisz jó politeista módjára szentekben, angyalokban, közvetítőkben. Sőt, rohamosan terjed a világot egy mozgató erőre visszavezető, innen-onnan összetákolt hitrendszerek száma, melyek boszorkányokat, szellemeket, égi és földi ezoterikus hatalmakat feltételeznek nagyjából mindenben. Terjed a babona, jóslás, horoszkóp, természetimádat, testkultusz, egyéb spirituális tanok, amik zökkenő nélkül megférnek követőik fejében a kereszténységgel, hinduizmussal, buddhizmussal, jógával, igazából bármivel. Az ember ilyen, így működik, és jól van ez így. Nem tudott igájába hajtani minket egyetlen, a lelkünket leuralni igyekvő erő sem.

Az eddig tárgyalt vallások közös tulajdonsága, hogy valamennyien természetfelettibe, és istenbe vagy istenekbe vetett hit köré épülnek. Azonban a vallás története nem egyenlő az istenek történetével. A Kr. e. 1. évezredben egyészen másfajta vallások is születtek, melyek nem foglalkoztak istenekkel. Európa létrehozta a sztoicizmust, az epikureizmust, a cinizmust, Kína a taoizmust és a konfucianizmust, India pedig a dzsainizmust és a buddhizmust. Aztán az új korok az embert helyezték a középpontba, és megjelent a szocializmus, kommunizmus, nácizmus, kapitalizmus, nacionalizmus és liberalizmus. Legközelebb a buddhizmussal foglalkozunk, a többit csak érintjük. A három bejegyzés lényege a harmadik: összefoglaljuk röviden a buddhizmust, mert mint megállapítottuk, időnként érdemes megállni, és újra áttekinteni, mivel is foglalkozunk.