A Dharma paccsattam véditabbó vinnyúhi: „amit a bölcsnek egyénileg, a szívében kell felfognia”. A Dharmát senkitől nem kaphatjuk meg. Ez nagyon félelmetes és szomorú hír első hallásra. A megértéséhez kaphatunk segítséget tanítótól, szútrákból, könyvekből, a bölcsebbek személyes tapasztalataikból, de az intellektuális belátás kevés. Sőt, a szív, a lélek általi belátás is kevés. Az elme és a szív mindegyik eszköz, érzékszerv, a tudat része, de nem a tudat. A buddhizmust a szív vallásának mondják, mert a szív helyezkedik el fizikailag is az alsó, állatias eredetű testrészek, zsigerek, nemi szervek, és a felső, kifinomult részek, az agy, az ész, a szellem fészke között. Középütt, félúton, tehát a középúton, ami mindenben a legjobb választás. Az ember természet intellektuális, és az állati természet zsigeri megértése a középúton, a szívben találkozik, ahol kinyílik, kivirágzik, mint a lótusz, és felébred az együttérzés. A falak leomlanak, a fátylak lehullnak, és a szív segítségével megértjük a Tanítást annak legmélyéig. És mivel már értjük, elkezdhetjük megvalósítani. A belátás, a szívé is, még nem a végcél. Az Ösvény hosszú, azt még végig kell járni, a Dharmát meg kell valósítani, magunkba építeni, Dharmává válni, buddhává válni. A buddhista gyakorló nem számít egy külső hatalom segítségére, nem várja a megváltást, mert még ha lenne is, aki ezt megtenné, akkor is ott a leküzdhetetlen probléma: nincs kit megváltani! A saját harc felvállalása nem döntés, hanem a belátás során szerzett bizonyosság: a tudatunkban egyedül vagyunk, mi okoztuk ott a bajt, és csak mi tudjuk helyrehozni. A szamszárában a tudatok közötti kapcsolat lehetséges, de az átjárás nem, ezért nincs lehetőség a munka átruházására. A jó hír, hogy ha valaki erre itt és most nem érez erőt, akkor sincs nagy baj, mert a munka megvárja. A létkerék úgysem enged el, amíg meg nem valósítottuk az ellobbanást.