Sáros réten át vezetett az út. Cuppogó tócsákon, süppedős zsombékokon keltem át, cipőmre teherként ragadt a vizes talaj. Ráadásul végig sötétben vagy alig világos szürkületben. Megszokja az ember, de a hátamat húzta a nehéz fegyver, az éles kard, derekamat az övembe tűzött kisebb pengék. Több sebem vérzett, még több lüktetett, egész testem sajgó fájdalom. Nemsokára itt a kapu.

Egy még mindig kibújt a füvek közül. Azt hittem, már levágtam mindet, de ez itt még bámul, morog és támadni készül. Felnyúlok és előhúzom a kardot a hátam mögül, lefelé vágok, előre tartok, és egyenesem beszúrok a szemei közé. Undorító sikoltással válaszol, haldokló teste remeg a penge végén, karomon érzem haláltusája rángásait. Kirántom a fegyvert a koponyájából, és egy függőleges suhintással derékig kettémetszem. Kiegyenesedek, oldalra vágok, hogy a vér leváljon a tiszta fémről, és visszacsúsztatom a kardot. Végtelenül sokan vannak.

Mintha már látnám a kaput. Nem fényes, szerencsére nem feltűnő, ezért talán odaérek, mielőtt felfedezik és bezárják. Nem tudom és nem is állítom, hogy értékesebb vagy igazabb a többinél, azt pedig főleg nem mondanám, hogy nemesebb, de én rengeteg életet áldoztam érte, és a cél előtt nem akarom elveszíteni. Nagyon régen, millió és millió létezés, megszámlálhatatlan univerzum idejével ezelőtt egy bölcs beszélt róla, és pontosan leírta kinézetét és elérésének módját. Sok bölcs élt akkoriban, mind más kaput javasolt, de én ennek a történeteiben láttam valamit, amit a többiek szavaiban nem találtam, és hoztam egy döntést. A döntésem én vagyok. Úgy mondom inkább, én vagyok a döntés, az a bölcs pedig az ok. Az erős maga választ okot és így maga választ következményt. Az erős maga választ kaput. Mert minden kapu csak kapu, minden bölcs csak beszéd, történet és asszociáció, és minden követő, mint én itt és most, csak döntés. Elérem, átlépek rajta, megtörtének és formálok, kibontok és kibontakozom, és befejezem vagy keresek új bölcseket.

Sokáig nem hittem nekik. Aztán mindnek hittem. Most megválogatom, melyiknek hiszek, de végül mindegy, a végtelen időkben, a végtelen terekben mindez nem számít. A tett, az akarat, a bejárt út mind szétfoszló tünemény, semmibe-oszló illékonyság. Most az erőt próbálom. Legközelebb majd az illékonyt. Hol szabad, hol megkötött, egyszer szikrázó tűz, máskor sziklába szilárdult állandóság, érti, aki akarja, viseli, aki bírja.

Még egy felugrott a fűből. Nem húztam elő a kardot, hozzáléptem és átöleltem. Remegve tűnik el karjaim között, és harc nélkül is eloszlik, mint az eddigiek. Végül mindegy, mit teszek, látom innen a kaput és vár engem. Most ez a feladatom, a többit majd meglátjuk. Ráérek, végtelen a rendelkezésemre álló idő és tér, vagy korlátozott, nem érdekes. Most ez a dolgom. Közel a kapu, igyekszem elérni.