229. A menny

Ma ismét áttörtem egy másik üregbe. Egyre gyorsabban megy. Eleinte, valamikor mértéktelen régen, már magam sem tudom, mikor, még sokkal tovább tartott. Egy darabig számoltam, de lehetetlen volt észben tartani az összes helyiséget. Amúgy is eléggé egyformák az üregek, kerekdedek, poros, köhögésre ingerlő a levegőjük, ahogyan felszáll a kőpor az ütéseim nyomán. A méretük változatos. Vannak egészen kicsik, amikben felállni sem lehetséges, és vannak tágasabbak, szoba méretűek is, melyekben egy kicsit el lehet időzni, pihenni. Egy tervet követtem az elején, gondoltam, ha egy irányba haladok, kiérek a szélére. De aztán persze elvesztettem minden irányérzékem, mert itt nincs más viszonyítási pont, csak a saját helyzetem, az pedig az üregektől függ.

Az biztos, hogy felmérhetetlen idő telt el, és üregek millión vágtam át magam. Eleinte pokoli volt a nyomasztó, szűk érzés, a szűk üregekbe zártság, de azzal vigasztaltam magam, hogy ez mégiscsak a mennyország. Jutalmul kaptam, elkerültem a poklokat, elkerültem a halált, és a mennyekbe kerültem, ahol persze munka vár, fejlődés, önmagam meghaladása, és szerencsés vagyok, mert az ég kinyújtotta felém a kezét, és kiemelt a megsemmisülésből. Láttam annyi lelket a pokolba hanyatlani, önmaguk szobrai és emlékhalmai közé záródni szűk, levegőtlen terekbe, hogy meg tudtam becsülni a szerencsém.

Az első üreget sosem felejtem el. Bár csak néhány lépés széles volt minden irányban, de a fejem nem súrolta a tetejét, kövek nem kerültek a lában elé, nem botoltam saját törmelékemben. Kezemben volt a csákány, a sosem kopó szerszám, és előttem a feladat, hogy növekedjek, váltsam meg magam, és törjek át. Törjek át falakon, köveken, üregeken, önmagamon, a cél felé.

Hát meglendítettem a csákányt, belevágtam a falba, aminek nem ismertem sem a vastagságát, sem azt, mit rejt a túloldal. Bontottam a követ, és imádtam az istent, a hely és a megváltás, a lehetőségek urát, aki megmentett a pokloktól és a kárhozattól, és ide hozott, ahol csak én vagyok és a munkám, ahol saját erőmből kitörhetem magam bűneimből, és még a tisztítótűztől sem kell tartanom.

Aztán egy következő üregbe nyíló rést tártam fel. Először csak kevés fényt láttam, de hát itt mindenhol olyan kevés a fény! Egy üregben, egy barlangban, valahol az idők és a tér elfeledett tartományaiban mire is számíthatnánk. Ez nem egy létezés, ez a mennyország, az itteni szabályok nem érvényesek odaát. Letérdeltem a kifejtett kövekre, fuldokoltam a portól, és a sebes kezeimmel bővítettem a lyukat. Felálltam, még néhány ütés a csákánnyal, és átomlott a rés. Átpréseltem magam, és egy újabb üregben álltam, ami ráadásul szűkebb volt az előzőnél. Elkeseredtem, de bíztam a hely urában, mennyek és poklok teremtőjében, ezért rövid pihenő után folytattam a munkát. Izmaimat megfeszítve a fejem fölé emeltem a csákányt, és ütöttem a következő falat.

Eleinte jeleket helyeztem el, hogy visszataláljak a kezdetei üregbe, de aztán elvesztettem őket, és egyébként is, fogalmam sem volt róla, hogy a közepén kezdtem-e. Értelmetlen volt jeleket lerakni, értelmetlen volt irányt meghatározni, mert az üregek egyformák, és csak a méretük különbözik. Egyik sem nagy, de némelyikben lehet pihenni egy kicsit, egy keveset aludni, álmodni is, mások viszont olyan szűkek, hogy a szerszámot is nehéz meglendíteni bennük. Hát csak bontottam tovább.

Bevallom, néhányszor elegem lett. A szűk helyek, a reménytelenség, az idő múlása, és leginkább, igen furcsa, de leginkább a kapcsolódás reménytelensége csüggesztett el. Sokszor hívtam az urat, mikor az idő már nagyon hosszúra nyúlt, bár teljesen elvesztettem az időérzékem; mikor már nagyon sűrű volt a por, kevés a levegő, és nyomasztó a tér szűkössége, de nem kaptam sem jelet, sem feleletet. Sok idő után, elcsigázva, reménytelenül, megpróbáltam befejezni, és önmagam ellen fordultam. De rájöttem arra, amit mindig is sejtettem, hogy itt nincs halál. Ezek a mennyek. Ez a halál után van már. Ez örök.

Ma szerencsém volt megint, egy szűk üregben dolgoztam régóta fuldokolva, lendítettem a csákányt, vájtam a falat kézzel, dobtam magam mögé a kifejtett követ és törmeléket, és egy nagyobb üregbe zuhantam át a fal résén. Letöröltem a port magamról, lerogytam a talajra, és fújtatva pihentem. Ilyenkor, mikor átérek egy új üregbe, néha belegondolok, mi vár rám, ha a szélére érek. Van-e egyáltalán vége ennek a munkának, az üregből üregbe jutásnak, elég bátor vagyok-e meglátni a végét. Nem tudom.

Az igazság az, amit még nem mondtam el, hogy a mennyek örökké tartanak. Bár csak milliárd és milliárd éve bontanám a falakat, esnék át egyik szűk üregből a másikba, de a helyzet nem ez. Végtelen ideje haladok egyikből a másikba. Már az idők kezdete előtt, az idő megalkotása előtt, mielőtt az idő az isten eszébe jutott, én már itt voltam, egy üregbe zárva, valami végtelenbe zárba, a kőbe zárva, mert nem akartam a poklot, mert nem akartam megsemmisülni, és most már akkor sem tudok, ha akarok, ha könyörgök, ha minden vágyam eltűnni, letenni a szerszámot, kiszabadulni a nyomasztó, szűk cellákból, a kőporos, fojtogató levegőjű üregekből. Végtelen ideje ütöm a kőfalakat, izzadok, és haladok a szintén végtelen üregű térben, előre vagy körbe-körbe, mindegy, mert a végtelennek sem iránya, sem kegyelme nincsen. Ha leteszem a szerszámot, maradok, ha tovább dolgozom, akkor sem jutok sehová.

Nem panaszkodom, megmenekültem a pokoltól, ahol ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után, és egyik hely, mint a másik. Ahol a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam volna, ahol saját igéim vennének körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. De ez a menny, ahol szabad vagyok, dolgozhatok, haladhatok, csak rajtam múlik a megváltásom. Van egy szerszám a kezemben, az időm végtelen, rettenetes, de végtelen, és üreg nyílik üreg után a kezem munkája nyomán. Megyek előre, bár a levegő fojtogat, és végtelen ideje vagyok itt bezárva, és vagyok egyedül, ember és isten által elfelejtve. Megyek, mert szerencsére ez nem a pokol.