Mindig az időre hivatkoznak. Azt mondják, az majd gyógyít, elsimít, sebet és törött részeket forraszt. Csak hát az idő is keletkezett, és velünk együtt hordja a befejezetlenség súlyát. Együtt járjuk a nehéz ösvényt, köveken botolva, csodálkozó arccal. Amennyire én haladok az időben, annyira folyik ő bennem. Nem gyógyít, csak elfed, és felejteni enged. De én nem akarok felejteni. Te voltál az. Mindegy, minek hívjuk, szerelemnek vagy bármi másnak, mert rajta keresztül lettem, a részem lett, és így csak magammal együtt veszíthetem el.

A test a testhez húz, a lélek a lelket vonzza, de ez nem tarthat az örök, végtelen idő utolsó lélegzetéig. Ezt tanította nekem a bölcsesség. Ezért tagadom meg most a bölcsességet. Ezért állok meg, és fordulok vissza a csillagok felé vivő úton. Ami vagyok, nem létező, nem állandó és mindig tökéletlen, tudom, de azt is értem, hogy ami vagyok, az döntés. Az én döntésem. Az ég nem támogat és nem vet el semmit, az ég csak létezik, és én benne annyi vagyok, amennyire belehelyezkedtem, amennyire belaktam. És én úgy döntöttem, hogy az égből eredt csillag-felem sem tudhat semmit, amit a földön ragadt nem érthetett meg, ezért a te földön maradt részed felé nyújtom magam. Lesz, ami lesz. Mind, ki mozog, máshogyan ért és máshogyan szeret, és mind magából indul és magába érkezik. Most lehúzom csillag-felem erejét és fényét, és átnyújtom neked. Ez van, ennyit adhatok. Döntés és bátorság, bölcsesség és a szív fénye egy tőből fakad. Minden megismerés a szereteten alapul, mert a szeretet a tiszta és bátor elfogadás.

Emléket állítok magunknak. Csak az a döntés valódi, amelyik nem számol semmilyen következménnyel, amelyik önmaga oka, így feltöri a karmát, és a tiszta megismerésben felragyog. Emlékünk valóság. Nem felejtelek. Ember csak így szerethet, itt a földön darabokban, széthullva és furcsán, a maga módján, a maga végleges és teljes zártságában és magányában, az összeolvadás reménye nélkül. Kicsiny a lélek, és kicsiny az erő, ezért az ember egy másik embert keres. Én is megtaláltam, ami nekem itt lehetőségemben állt, és nemrég vesztettem el, mert itt mind elejtjük, rossz helyre rakjuk kincseinket. De figyeltem, és kikerestem a romok közül. Átviszem magammal. Majd odaát kicsomagolom, és ha eleget nézegettem, eleget szerettem, akkor feldíszítem és útjára engedem, de ehhez erőt kell gyűjtenem.

Máglyát gyújtok, és ráhordom kincseim. Azt a szép gyermekkori emléket a sárga házfalról, az első képet anyámról, és azt a késő nyári délutánt. Aztán a tűzbe dobom az érintéseket, a gondolatokat, az értelmet. Aztán magamat fektetem a lobogó lángra. Végül téged, lágyan, kímélettel, téged terítelek a tudatom megsemmisülésének éjszakáján a felszabadító, égbe omló lángokba, mert veled akarok elbúcsúzni ettől a helytől.