Két részben taglaljuk ezt a témát. Ebben az elsőben általános megállapításokat teszünk.

Élvezettel figyelem már régóta a tudomány és a buddhizmus összefonódását. A tudományos jelenségek belső természetéről, lényegéről szóló beszélgetéseket időnként mintha a buddhizmus inspirálta volna. A Buddha nem csak vallást alapított: az ember és a természet, az egész felfogható és láthatatlan világ lényegét fedezte fel és mondta el. Az emberi lélek, a minket körülvevő világ mibenlétéről és a tudományról egyre nehezebb úgy beszélni, mintha két külön tartomány lennének. Nézzük meg ma az egyik legérdekesebb fizikai törvényt, a termodinamika alaptételeit, és fedezzük fel bennük a lélek és a mindenség, a szamszára és a tudat természetének szabályait is. Ideillesztettem a termodinamika 2. főtételének két megfogalmazását:

„Az entrópia a rendezetlenség mértéke. Azt mutatja meg, hogy a rendszer belső struktúrája milyen kevéssé bonyolult, mennyire egyszerű, mennyire egyszerűen leírható. Az egyensúlyba került rendszer minden szempontból homogén; a szerkezete a legkevésbé bonyolult, hiszen mindenhol ugyanolyan. Tehát minél kisebb egy rendszer entrópiája, annál bonyolultabb a belső szerkezete, annál strukturáltabb, differenciáltabb, annál nagyobb számú és nagyobb mértékű különbségek, eltérések vannak benne, annál több információ, adat szükséges a rendszer leírásához.”

Másféleképpen:

„A természetben önmaguktól (spontán) lejátszódó folyamatok mindig egyirányúak, csak egy irányba mennek végbe. Ezek a folyamatok nem megfordíthatóak (irreverzibilisek). Ez alapvetően különbözik a többi természeti törvény megfogalmazásaitól, mert bizonyos folyamatok nemlétezését mondja ki. Valóságos (spontán lejátszódó) folyamatok esetében a magára hagyott rendszerek entrópiája csak növekedhet.”

„A hő a melegebb testtől a hidegebb test felé áramlik. Tehát bizonyos munkamennyiség minden spontán folyamatnál kárba vész, hővé alakul át. Emiatt a természetben a spontán folyamatok visszafordíthatatlanok. A munka, de bármely energiafajta is maradéktalanul hővé alakítható, míg a hő csak részben alakítható át másfajta energiává (ezért tartják alacsonyabb rendű energiának).

Később újraértelmezték és kitágították a klasszikus termodinamikában már használt entrópia fogalmát: manapság már általában egy rendszer rendezetlenségének a mértékét jelenti. Mérhetővé tették a rendezetlenséget. Egy adott állapot annál rendezetlenebb, minél többféleképpen lehet előállítani. A termodinamika második főtétele kimondja, hogy zárt rendszerben csak olyan folyamat játszódik le, aminek során az entrópia nem csökken. Az összegubancolódott állapot sokkal többféleképpen jöhet létre, mint a szépen rendezett, így az entrópiája is nagyobb, a természetes folyamatok a gabalyodás irányába mutatnak. Ez a megkülönböztethetetlenség azt jelenti, hogy nem azért tűnnek egyformának például a hidrogénatomok (ha csak egyféle izotópjukról van szó), mert mi nem ismerjük őket eléggé, mi nem vagyunk képesek különbséget tenni közöttük, hanem alapvetően azonosak.”

Mindenképpen el szeretném kerülni az áltudományos spirituális megfejtéseket, amik manapság sajnos eléggé gyakoriak a hozzám hasonlóan tudományban laikus emberek részéről, de itt könnyű észrevenni az összefüggést az egyetemes fizikai, és a szintén egyetemes tudati törvények között. Az anyagi és a lelki, szellemi világra is egyformán igaz, hogy egyikben sincs soha stagnálás; ami éppen nem fejlődik, az romlik. Erről már többször beszéltünk, érdemes lehet felidézni a 29., 44., 257., 275., 280. és 283. bejegyzéseket. Ha a fejlődést a rendezettség növekedésével, a romlást pedig a rendezetlenség, vagyis az entrópia növekedésével azonosítjuk, akkor mintha a termodinamikai, vagyis a most már általános törvény működését látnánk a spiritualitásban is. A spontán, tehát a valódi, külső befolyástól mentes folyamatok maguktól mindig a „romlás”, a rendezetlenség állapota felé törekednek, és csak állandó és egyre nagyobb mennyiségű befektetett munka árán lehet ezt a széttartó folyamatot feltartóztatni, esetleg megfordítani. Ráadásul a munka során állandóan hulladék hő, a spiritualitásban hulladék szellemi energia keletkezik, ami nem használható fel a rendezettség növelésére, a felhasználó számára elvész. Mivel minden újabb munka termel hulladékot, majd maga a hulladék is termel hulladékot, vagyis állandóan egynél kisebb számmal szorzunk, ezért belátható, hogy a rendszer rendezettségi állapota a nulla felé törekszik. Persze egyik rendszer sem éri el a nullát, de mindenképpen elér egy olyan alacsony szintet, amikor már gazdaságosan nem fenntartható, mert többe kerül a helyreállítása, mint a „haszon”, amit hoz, ezért összeomlik. Ha tovább folytatjuk az azonosítást, és a rendezettséget az élettel, az entrópiát a felbomlással, halállal azonosítjuk, még jobban érthető a párhuzam: a fizikai megjelenés az életteleneknél, a biológiai létezés az élőknél, majd a felbomlás és a halál körforgása, a szamszára követi a termodinamikai törvényt, és látható, hogy a szellemi, tudati megjelenés sem vonja ki magát belőle. Amibe nem fektetünk folyamatosan munkát, az amortizálódik, majd egy alacsony szintet elérve felbomlik és eltűnik. Eltűnése csak a felhasználó, alkotó számára valóság, mert energiája átalakul, de megmarad, ám létrehozója számára halálként jelenik meg. Ha a felbomló jelenséghez történetesen a szellemét, tudatát, biológiai létét kötötte, akkor a megszűnés, átalakulás nagyon is valóságos haláltapasztalat lesz számára.

Az anyag szempontjából zárt rendszerben, mint a bolygónk, ez a folyamat szintén lezajlik. Lassan átformáljuk a korábban sűrű formában megtalálható anyagot, átalakítjuk más, számunkra fontos anyagokká és formákká, és eközben hulladékot termelünk. A hulladék nem semleges, hanem reagál, tárolása, eltüntetése energiát igényel, és kapcsolódása a még ép rendszerekkel káros, fertőző. Az építés, átformálás, termelés közben rengeteg energiát elhasználunk, majd a hulladék egy részének felhasználása közben újra termelünk hulladékot, és közeledünk a nullához, illetve ahhoz a ponthoz, ahol már az életünk nem fenntartható, mert nem gazdaságos. A felbukkanásunk előtt nagyjából zártan és fenntarthatóan működő rendszerekbe durván beleavatkoztunk, és ezáltal a helyszíneken evolválódott rendszerekben zavar keletkezett. Mára a legtöbb anyagi folyamat körülöttünk sérült, java része helyrehozhatatlanul. Persze egyik rendszer sem volt örök, mi csak jelentősen gyorsítottunk romlásukon. Ahogyan megállapítottuk, ami kint az bent, ami fent, az lent, tehát így működik a lélek és a szellem is. Az érző lény lelki rendszerei sok kapcsolatot, kapcsolódást élnek meg környezetükkel és a többi lénnyel, szeretnek, csalódnak, elmúlnak kötéseik, majd újak képződnek, és ezek mind hordalékot, hulladékot hagynak maguk után, melyek idővel ellepik a lelket. A szellem tapasztal, tanul, elméleteket gyárt, majd mikor azok meginognak, javítja vagy eldobja őket. Bölcsebb lesz, vagy éppen cinikusabb, elbizonytalanodik vagy megmerevedik egy eszmében, de idővel szelleme is megtelik a gondolatok elhullott darabjaival. A lélek, a szellem, a tudat roncsokkal telik meg, és az érző lény szabadulna, pihenne, mert az újat már nem tudja befogadni. Eléri a pontot, ahol már nem gazdaságos elméleteit, hiteit, érzelmeit fenntartania.

Minden élő és élettelen megjelenő így működik. Beleavatkozik környezete folyamataiba, ráadásul az energiadús, tehát alacsony entrópiájú, jobban rendezett erőforrásokat használja a saját fenntartására. A világban minden megjelenés, erejétől függően, de gyorsítja az univerzum maximális entrópia felé tartó folyamatait.

A forró teába szórt cukor eleinte egyben van, és még külön létezik a teától. De aztán oldódik, és mindenhol homogén cukros tea lesz. Kezdetben minden a helyén van, ez a rendezett állapot, de aztán szétszóródnak az összetevők, eltűnik a kezdeti rend, és beáll az entrópia. Csökken a rendszer rendezettsége, vagyis nő a rendszer rendezetlensége. Végül a maximális entrópiába került anyagnak minden pontban egyforma a nyomása, a feszültsége, a sűrűsége. A kezdetben bonyolultan leírható anyag már könnyen, néhány jellemzővel meghatározható, mert homogén, szinte tulajdonságok nélküli; amint elvesztette heterogenitását és bonyolultságát, békébe került. Egy lény teste, szelleme, tudata végtelenül bonyolult. Mikor ezek mind elnyugodnak, mikor a rendszer nem tudja már erővel és munkával, sok hulladékot termelve fenntartania természetellenes elkülönültségét, az energiák kiegyenlítődnek, a rendszerek felbomlanak, a kívülállók a halálát tapasztalják, és beköszönt a béke. Az egyensúlyi állapotban az entrópia értéke maximális.

Ha egy rendszer adiabatikusan zárt (vagyis a környezetéből nem vesz fel hőt), akkor a rendszerben lejátszódó spontán folyamatok során a rendszer entrópiája mindaddig nő, amíg be nem áll az egyensúlyi állapot. Egyensúlyi állapotban a rendszer entrópiája maximális. Nyílt rendszer egyensúlyának azonban nem feltétele az entrópiamaximum, mivel az entrópianövekedés a külvilágnak leadott hővel kompenzálható, sőt, az entrópia átmenetileg akár csökkenhet is. Ez addig tart, amíg a rendszer ezt a nyitottságát fenn tudja tartani, de végül mindig felbomlik.

„A termodinamika második törvénye kimondja, hogy az izolált rendszer entrópiája soha nem csökken az idő múlásával. Az izolált rendszerek spontán módon fejlődnek a termodinamikai egyensúly felé, amely a maximális entrópiával rendelkezik. A nem elkülönített rendszerek, mint például az organizmusok, elveszíthetik az entrópiát, feltéve, hogy környezetük entrópiája legalább annyival növekszik, és ezzel együtt a világ teljes entrópiája vagy növekszik, vagy állandó marad. Ezért egy adott rendszer entrópiája csökkenhet, amíg az Univerzum teljes entrópiája nem. Az entrópia a rendszer állapotának függvénye, tehát egy rendszer entrópiájának változását a kiindulási és a végállapot határozza meg. A visszafordíthatatlan folyamatok mindig növelik a teljes entrópiát.”

A zárt rendszer tehát mindenképpen és gyorsan „halálra ítélt”, benne a folyamatok a teljes entrópia felé hatnak. A nyitott rendszerek, tehát szinte minden, és legfőképpen mi, élőlények, eszmék, gondolatok, érzések, egy ideig képesek vagyunk a külvilág felé adni és onnan felvenni, ezért mesterségesen késleltethetjük a romlást, de egyszer mindenképpen bekövetkezik. A Buddha mondta, hogy semmi sem örök, minden múlandó. Most már jobban értjük, miért fogalmaztunk egyszer úgy, hogy pontosabb a „minden állandóan változó” megfogalmazás: ami számunkra elmúlik, nem vész el, máshol megjelenik, és mi magunk is korábban elmúlt energiákból születtünk, régen szétesett rendszerekből építettük a sajátjainkat.

Az entrópiát „az idő nyílvesszőjének” nevezik, és az idő nyílvesszője mindig lefelé száll. Tehát az idő múlásával minden elromlik, felbomlik vagy elpusztul. Az univerzumban viszont van fejlődés, növekszik a rend és a komplexitás. Az élőlények az egyszerűből az összetett irányába fejlődnek. Ám ez átmeneti. Az élettelen nem válik élővé, míg az élő nap, mint nap válik élettelenné. Minden összetett, minden élő eléri a nulla felé közeledve a fenntarthatatlansági pontját.  A halál beálltának pillanatában a sejteken belül még minden anyag a helyén van, mégis az élettelenre jellemző entrópia-növekedés kezdődik el, az élőre jellemző entrópia csökkentő folyamatokkal szemben.

A tudomány szerint idővel a világegyetem egésze elkerülhetetlenül a maximális entrópia, azaz a teljes kiegyenlítettség állapotába jut. A folyamat megállíthatatlan, mert az univerzum teljes entrópiája állandó. Mikor egy rendszer létrejön, legyen az atom vagy ember, a benne lévő rendezettségnek megfelelő mennyiségű rendezetlenségnek kell megjelenni a környezetében, hogy az egyensúly fennálljon. Egy ember élete alatt megteremtett biológiai, szellemi, lelki rendezettségéért a környezete, a világ, a tudat megfizeti az entrópiát. A tápláléka rendezett volt, de szétbontja, magába építi, növeli az entrópiáját, hogy magában a rend hanyatlását ideiglenes megállítsa. Épületei rendet alkotnak, ezért a máshol viszonylagos fizikai nyugalomban lévő, építésre használt anyagok entrópiáját kellett előidéznie. Így működik ez a lelkében és szellemében is: mikor egy helyen békét és rendet teremt, máshol kénytelen megbontani a békét és a rendet.

„Az entrópia növekedése a rendezetlenség fokozódása. Az univerzum entrópia maximumának elérése azt jelenti, hogy beállt a teljes nyugalmi állapot, a teljes kiegyenlítettség, a teljes szétszórtság. Ebben a rendezetlenség foka a lehető legnagyobb, a rendszerben semmiféle csoportosulás, szervezettség nem észlelhető. A nyílt, a környezettel kölcsönhatásban álló rendszerek entrópiája állandó maradhat, csökkenhet is, ha közben a környezet entrópiája megfelelően növekszik. Pl. az élő létét, növekedését, szaporodását entrópia-csökkentő folyamatok kísérik, ezekkel egyidőben azonban környezetükben leépülést okozó, az előbbinél nagyobb mértékű entrópia-növekedéssel járó folyamatok zajlanak. Tehát az élőből és környezetéből álló rendszer entrópiája már növekszik.”

Az univerzum entrópiája állandó. A zárt rendszerek meghalnak, a nyitottak a környezet „kárára”, azok rombolásával, entrópiájuk aránytalan fokozásával tovább élhetnek. Minden nyitott rendszer addig él, ameddig talál maga körül „áldozatot”, anyagi, élő, szellemi, lelki energiát, amit lerombolva, elfogyasztva a maga entrópiáját átmenetileg csökkentheti, és tovább élhet. Elvileg mindez az univerzum határáig folytatódhat. Látjuk, hogy minden rendszer, legyen az élőlény, eszme, társadalmi rend, szeretet, isten addig marad fenn, amíg saját hanyatló rendszereit mások elfogyasztásával a megfelelő szinten tudja tartani. De aztán óhatatlanul leromlanak, zavar keletkezik a működésükben, és a külvilág más rendszerei legyűrik őket. Ekkor rendszereik lassan vagy hirtelen összeomlanak, felveszik természetes entrópiájukat és meghalnak. Rendezettségek örvénylenek egymás körül, és az éppen erősebb magába gyűri a másik rendezettségét, legyen élő vagy szellemi, alantas vagy szent. Világunk a természet törvényeinek megfelelően az entrópia felé gravitáló rendszerek élet-halál harca azért, hogy a homogén, mozdulatlan nyugalom, a semmi, az üresség vonzásának egy darabig ellenálljanak, és ezen cél érdekében mások rendjét elveszik, azokat az entrópiába, a halálba lökik. Az élet az entrópia elől való menekülés, a törvény ellen való cselekvés, teremtett, állandóan szétomlani akaró rendszerekbe való reménytelen kapaszkodás a végső, teljes csend szükségszerű beállta előtt.

A következő részben összefoglaljuk az előbbieket, és igyekszünk tételeket megállapítani.