„A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.”

Tökéletes és felülmúlhatatlan a felébredettség, ha a megszabadult lény elérte a saját végső határait. Nincsenek abszolút határok sem az égben, sem az ég alatt, de még az ég felett sem, ezért a felébredés a lény ügye, dolga, saját magát szabadítja. Az erény sehol sem tökéletes, de nem is tökéletlen, a nirvána nem vége semminek, nem meghaladása rossznak és elégtelennek, csak nirvána, semmi más. Mi marad hát mögöttünk a felébredés után? Az álom-gondolkodás, egy befogott, káprázatokhoz csomózott látásmód. Köd-lényeket öleltünk, felhőre építettünk várat, de most a felébredettségünk a tiszta ürességbe helyezett. Nem érhettünk az út végére, hiszen most találtuk meg az utat.

A Buddha nem ígért megváltást.

Azt mondta, hogy elmúlik a szenvedés. A világ minden lénye álmodik, és álmában harcol, szenved, örül és csalódik, ahogyan a képzetei rángatják. A bódhiszattvák megmentendő lényekről álmodnak, nemes, nagyívű álmokat. A pratyekabuddhák arhatokká értek, és a lét elszigetelt völgyeiben magukat értik meg. Mind meg kívánják valósítani az utat, így felülemelkednek, ám az alul-felül és az emelkedés még csak illúzió. A legnemesebb látásmód is még látásmód. Ám a három világ összes buddhái elhagyták képzeteiket és megszabadultak buddhaságuktól is. Drágakővé vált bennük a Négy Nemes Igazság, majd eloszlott az is.

A gyakorlóktól elvesz az üresség, hogy kevesebbek legyenek, és csak a nemes rész maradjon. A bódhiszattvákhoz hozzátesz az üresség, hogy többek legyenek, hatalmas nemesség birtokosai. De minden kicsiny és nagy maradékot termel, üzérkedik, épít és rombol, születik és meghal. Mind a Létkerék foglya. A buddhák elhagyják láncaikat, mikor felébredettségük tökéletes és felülmúlhatatlan. De a Magasztos nem mondta, hogy a buddhák tökéletesek és felülmúlhatatlanok, mert nem akart új minőséget létrehozni, és aztán ahhoz kötni követőit. Nem mondta, hogy a buddhák eltávoznak, máshová kerülnek, kilépnek a létezésből. Nem mondta, mert nem akart új birodalmat alapítani, nem akart új istent megnevezni, nem akarta a régit lerombolni. A szenvedésről és a rabságról beszélt. A buddhák ezeket haladják meg.

Az isten istenségéről álmodik, mennyet és poklot épít, ítél és teremt. A démon harcot képzel, győzelem és vereség kövezi útját a célja felé. A pokollakó szenvedésről álmodik, és a maga teremtette gyötrelemben forog. A szerető kapcsolódást érzékel, és belésüpped a puha biztonságba. A nemes bódhiszattva magára ölti a legnagyobb áldozat tüneményét, és lényeket menekít ki az örök rabságból. Mind a hat létállapot, a kilenc dharma-világ, a végtelen maga-világok a saját álmukat élik.

Ahogyan álmuk, úgy életük is látásmódjuk szerint alakul. A hitetlen meghal, az arhat halál útján lép a következő önfelismerésbe. Dharmát gyakorol, vagy csak az anyagban küzd és kapar. Látásmódjuk egyben sorsuk is. Az egyik istenhez, a másik a nirvánába tart, de mindegy is, mert a rabságból kifelé igyekvő csak menekülni képes, szabadulni nem. Ezért a buddhák már nem rabok, de nem is szabadok. Nem foglyai illúzióknak, a szabadságénak sem.

Amit meg lehetett tenni, már meg lett téve. Az utakat lehet követni, a széles ösvényeket és a nehezen megtalálható, szűk ösvényt is. A nagy kihívás nagy eredményt hozhat, de erre sincs szabály. Sőt, lehet keresni a titokzatos úttalan utat is, mely az egész látomásból kifelé vezet. A buddhák inkább elhagyták az utak képzetét, és az utak nem-létezésének képzetét is. Sőt, a képzetek, és a képzetek nem-létezésének képzetét is. Mindez szavakba nem foglalható.

A buddhaságig nem elér az ember, nem munkájának, fejlődésének, gyakorlásának következménye lesz, mert a buddhaság nem állapot. Vagy buddha, vagy nem, ennyi az egész. De addig is: érjük el a nagy tisztaságot, gyakoroljuk a jót, hagyjuk el a rosszat. Tudatunkban számoljuk fel ragaszkodásainkat, oldjuk el vágyakozásainkat. Nemtelen késztetéseinket cseréljük nemesekre, hagyjunk fel a haraggal, a rosszindulattal. Legyünk okosak, bölcsek, lássuk miből képződött a létezés, hogyan épül és bomlik minden, milyen a születés és a halál valódi természete. Nézzünk szembe önmagunkkal, és hántsuk le a hagyma héjait, hogy az üres belsőig elérjünk. Sóvárgásaink alakuljanak át dharmikus késztetésekké. Zavart, viharos tóhoz hasonló tudatunk felszíne váljon tiszta, zavartalan tükörré, hogy leláthassunk a mélyén heverő hulladékokra. Találjuk meg a békét élőkkel, emberekkel, istennel, önmagunkkal. Igyekezzünk, hogy a nirvána kapujában felkészülten állhassunk majd.

Bár ez még nem a meghaladó bölcsesség, még nem a tökéletes és felülmúlhatatlan felkészültség, de nyugalom és a szenvedés elcsendesedése. A nirvánához szükséges állapot. Itt nem lehetsz buddha. A vágy kötésében, a halmazok fogságában, a függő keletkezés forgásában, a dukkha súlya alatt még ne a buddhaságról álmodjunk, mert a buddhák nem álmodnak. Most nyugalmat keressünk. Szabadulást a karmikus örvényből, tiszta lélegzetet, a valóság látásának képességét. A tökéletes erényt, ami összeolvad a nirvána négy erényével, az állandósággal, az üdvvel, a magában-léttel és a tisztasággal. A nirvánába azért kell eljutni, hogy végre elkezdődhessen a gyakorlás.

Egy buddha meghaladhatatlan, mert nincs mit meghaladni. Ezt meg kell érteni. De a nem-buddhák gyakorolnak, törekszenek, megvilágosodnak, belépnek a nirvána és gyakorolnak tovább, amíg a világok a törvényeik szerint végzik a dolgukat. Egy buddha nem lép ki sehonnan és nem jut el sehová, mert nincsenek helyek, a nem-buddhák viszont nemesítik magukat és a helyet, ahol tartózkodnak. Tenni a dolgunkat, ez a feladat, ez az erő, ez a kiválóság, hogy majd végtelen idő múlva készen álljunk a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredésre.